Az Evangéliumból ismeretes az is, hogy Jakab milyen határozottan várta Isten országát. Anyjuk Szalome asszony a fiaival együtt odament Jézushoz és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Jézus megkérdezte tőle: Mit akarsz?

– Intézd úgy, hogy két fiam közül az egyik jobbodon, a másik balodon üljön országodban.

Jézus így válaszolt: Nem tudjátok, mit kértek. Ki tudjátok inni azt a kelyhet, amelyet majd én kiiszom? – Ki tudjuk! – felelték.

Erre Jézus így folytatta: A kelyhemet ugyan kiisszátok, de hogy jobb és bal felől üljetek, ezt nincs hatalmamban megadni nektek. Az azokat illeti, akiknek Atyám szánta.

A többi tíz apostol ennek hallatára megneheztelt a két testvérre. Jézus azonban odahívta őket magához és így szólt hozzájuk: ,,Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Hanem, aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni, legyen a rabszolgátok. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és odaadja életét váltságul sokakért.”

Jakab megszívlelte az Úr e szavait. Mestere halála után ő lett a jeruzsálemi egyház feje, de nyugtalan természete tovább hajtotta, és Krisztus feltámadása után 3 évvel, missziós utakra vállalkozott (ld: Apcsel 12,17). Így jutott el a spanyolországi Galíciába.

(Források az első részben!) (folyt.)

A szentek erénye a türelem! 2

     1854-ben az egyik katekézis után, amint a templomból hazafelé tartott, kellemetlenségekben volt része, egy valaki a karingjéből akart levágni egy darabot, egy másik ismeretlen pedig egy hajszálat akart hajából kirántani. A jobb érzésű emberek így szóltak hozzá:

‒ Főtisztelendő úr, ezt a népséget el kellene kergetni. Én az ön helyében megpukkadnék a dühtől... stb.

‒ Istenem, már harminchat éve vagyok Ars-ban és még nem mérgelődtem, most meg már öreg vagyok arra, hogy haragudni kezdjek! – volt szentünk válasza.

És bizony sok papot megigézett, akik ezt a türelmet látták!

Gerin a grenoble-i székesegyház plébánosa, akit Vianney az „uno­kaöccsének” nevezett, órák hosszat figyelte őt és teljesen ledöbbent, hogy Vianney milyen gyengéd és nyugodt tudott maradni a legnagyobb tolongásban is!

Tailhades kanonok is így tanúskodott szentünk türelméről: „Nagyon közelről figyeltem az Isten szolgáját, hogy a türelmetlenség legkisebb megnyilatkozását észre vegyem rajta, de ez sohasem sikerült. A nagyszámú alkalmatlankodók közepette mindig gyengéd, mosolygó, változatlanul nyugodt maradt. Idevonatkozó megjegyzésemre így felelt: Mit nyernék az­zal, ha dühbe gurulnék? Hogyan tehetné ezt az a pap, ki reg­gelenként magát Istennek áldozza föl?”

Nyilvánvaló, hogy a türelem erényének gyakorlása jóval nagyobb erőki­fejtést igényel olyan személyekkel szemben, akiknek a magaviselete bántó és kellemetlen. És ez a türelem a próbaköve, mely egyben dicsőséges diadala is.

Szent plébánosunk 8 éven át 1845-től 1853-ig békésen tűrte egyik káplánja fondorkodó magaviseletét, akire az okos, finomlelkületű Lassagne Katalin úgy tekintett, mint aki Istentől arra lett küldve Ars-ba, hogy hűséges szolgája türelmét alaposan próbára tegye!

Bár csak Vianney káplánja volt, mégis úgy viselkedett, mintha szentünk gyámja lett volna, mindezt annak ellenére, hogy máskülönben jó pap, és kötelességtudó ember volt. Raymond káplán (aki értelemszerűen nem azonos Raymond Savigneux-i plébánossal) 20 évvel volt fiatalabb az Ars-i plébánosnál, aki egyébként ezért a fiatalemberért fizette az ellátási költségeket a szemináriumban.

Nos, ez a Raymond kevésbé volt tapintatos és megfontolt. Erről mindjárt megérkezésekor bizonyságot tett, amikor minden szégyenérzet nélkül elfoglalta a plébánosa szo­báját, míg szentünk zokszó nélkül költözött a földszinti homályos és nedves szobába.

A hívek ezt a méltánytalanságot észrevették és azzal fenyegetőztek a káplánnak, hogy botrányt csinálnak, ha szeretett lelkipásztorukat bármiben is zavarja életrendjében. Így a plébános visszanyerte szobáját, Raymond káplán pedig a faluban kapott lakást.

Érdekesmód, ez a káplán ‒ akit maga Vianney kért segítőtársul ‒, nem kevesebbről álmodozott, minthogy a plébánosát Ars-ból kiszorítsa és a zarándokok fölött maga rendelkezzen, és persze azután ő legyen az „Ars-i plébános”. Azzal nem törődött, hogy ezáltal akár az 1818 előtti állapotba sodorhatja a fa­lu hitéletét.

Raymond káplán mentségére talán azt le­het felhozni, hogy ő maga nem volt tudatában, hogy magavisele­tével valakinek fájdalmat okozott. Többször a plébánosa intézkedéseit kifogásolta. Például, szemrehányást tett neki azért, hogy ezt-azt nem beszélte meg vele előzetesen, vagy hogy a zarándokok vezetésében nem járt el az ő felfogása szerint helyesen, sőt annyira ment, hogy a szószékről nyíltan ellentmondott neki.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Szent Elek élete 2

     Egy vasárnap, mise után a templomban szózat hallatszott az égből, mondván: „Keressétek meg az Isten emberét, hogy imádkozzon Rómáért!” Keresték, ám nem találták sehol, ekkor újra felhangzott: „Euphemianus házában keressétek!” Megkérdezték Euphemianust, ő azonban semmiről nem tudott. Ekkor Hononus császár Ince pápával együtt a nevezett férfiú házához sietett. Az egyik szolga odalépett urához, mondván: „Nem a mi zarándokunk-e az, aki a lépcső alatt lakik?” Odafutott hozzá Euphemianus, és holtan találta. Orcája úgy ragyogott, mint egy angyalé. El akarta venni tőle a papiruszt, amit a kezében tartott, de nem tudta kivenni belőle.
Szólt tehát a császárnak és a          pápának. Azok beléptek hozzá, mondván: „Bár bűnösök vagyunk, de a birodalom kormányzásának terhét viseljük, add hát ide nekünk a papiruszt, hadd tudjuk meg, mi van ráírva.” A pápa odalépve kivette kezéből az írást. A pápa felolvastatta a néptömeg és az apa színe előtt.
     Szent Elek szülei ekkor hallván, hogy nem ismerték fel saját fiukat, megszaggatták ruháikat és így jajongtak: "Jaj nekünk, miféle vigaszt találhatnánk ezután? Te láttál minket szerencsétleneket, könnyeket ontani, és nem fedted föl kilétedet; a szolgáid csúfot űztek belőled, becsméreltek és ütlegeltek, s te tűrted. Sírjatok velünk mindnyájan, akik itt vagytok, mert tizenhét évig a házunkban volt, mégsem ismertük föl!”
     Ekkor a város közepére vitték Isten emberét, akit az egész város keresett. Mindenki a szenthez sietett. Ha egy beteg megérintette az rögtön meggyógyult: a vakok visszakapták látásukat, a nyavalyatörősök megszabadultak, s minden beteg meggyógyult, amint a testhez ért. A császár pedig, látván ezt a csodát, a pápával együtt, maguk vették vállukra a koporsót, hogy a szent test őket is megszentelje. Ekkor a tömeg miatt csak nagy keservesen tudták elvinni Szent Elek testét a Szent Bonifác vértanú templomhoz, ahol hét napon át, dicsőítették Istent. Arannyal, gyöngyökkel, drágakövekkel ékes sírhelyet készítettek, melyben nagy
tisztességgel helyezték el. A sírboltból pedig oly édes illat áradt, hogy mindenki azt hihette, drága fűszerekkel van telve. Elek július 17-én hunyt el, az Úr 398. esztendeje táján.

     A Szent Bonifác Bazilika egyik oltára mögötti falmélyedésben őrzik a lépcsőt,     amely alatt Szent Elek 17 éven át élt, valamint a szülői ház nyolcszögletű kútját. (Lásd lent!) A Bazilikában található még Szent Elek csodálatos Mária ikonja, melyet Edessából
hozhatott magával. Az érdekesség az, hogy ez a kép, vagy másolata a barokk korban   ismeretlen körülmények között, Nagyszombat városába is eljutott, ahol a hagyomány szerint 1708-ban könnyezni kezdett. 
     Magyarországra Szent Adalbert hozta el Szent Elek tiszteletét. A szent példája hatással volt Szent Imrére és fogadalomtételére is.
Attribútuma: zarándokbot. - A rézművesek és az utasok védőszentje. Ünnepe a Keleti egyházban február 11 és március 17. (temetésének napja), Nyugaton február 17 és július 17.

Forrás felhasználásával!

A szentek erénye a türelem! 1 

     Egy nyári délelőtt Vianney nagy tömeg előtt tartotta meg szokásos katekézisét. Eközben észrevette, hogy egy szegény mankóval járó öreg koldus akart bejutni a templomba. Szentünk nyomban utat tört magának a hívek közt és bevezette a templomba. Tekintve, hogy minden hely foglalt volt, a saját székére ültette.

Egyébiránt az Ars-i plébános türelmének is sok próbát ki kellett állnia. Egy napon azon csípték az egyik kisfiút, hogy misepénzt lopott, erről azonban Vianney nem tudott. A polgármester és akik látták, a szülők tudomására hozták az esetet. A kis tolvaj anyja azt hitte, hogy a plé­bános jelentette fel a gyermeket, ezért keserű szemrehányással illette szentünket. Szegény csak ennyit mondott:

‒ Igaza van! Imádkozzon a megté­résemért!

Mások mesélték ‒ írja Lassagne Katalin ‒, hogy „egy Ars-i lakos igazságtalanul sértegette a parókián a plébánost, aki meghallgatta őt anélkül, hogy egy szót is szólt volna, azután udvariasan kikísérte s megölelte. Viszont ez az önlegyőzés annyira kimerítette szentünket, hogy alig tudott a szobájába felvánszorogni, hogy ledőljön az ágyába, és néhány pillanat alatt himlőpörsenések borították el testét.”

Mint az előzőkben olvashattuk, ha valaki gorombáskodott vele, nyugodtan meghallgatta, de ezután rögtön reszketés fogta el a testét.

A „Gondviselésben” egy ízben valami dolog felbosszan­totta őt, ám rá jellemzően így szólt: „Ha nem akarnám, hogy meg­térjek, ezért most megharagudnék!” E szavak után azonban megőrizte teljes nyugalmát. 

Andre Tréve visszaemlékezése szerint szentünket egyszer arcul vágták, mire így felelt: „Barátom! Arcom másik fele irigyen féltékeny!”

Ez a csodálatos türelem mindinkább szembeszökőbb volt a tömegek közepette is. Itt valóban sok alkalma volt, hogy állandóan a lemondást gyakorolja. Sokan tolakodtak, akik be­szélni akartak vele ‒ ráadásul olyanok ‒, akik már egyszer beszéltek vele. Esetenként, ide-oda ráncigálták sőt, majdnem agyonnyomták, ő azonban a szeretet és a gyengédség angyalaként viselke­dett. Arcán látható volt az idegek feszülése, indulatosság azonban soha!

Számára az időnek nagy értéke volt, és meghallgatta annyi lélek segélykiáltását, ámde sajnos igen sokan csak föltartották őt üres fe­csegéseikkel. Ennek ellenére mégis oly szeretetteljes, és oly gyengéd tudott lenni ezekkel szemben is, hogy megelégedetten távoztak tőle.

Többször előfordult, hogy a sekrestyébe hivatták őt, miközben ötvennél többen várakoztak a gyóntatószéke mellett. Elment a sekrestyébe, ahol végtelen türelmesen meghallgatta a teljesen semmitmondó mondanivalót.

Amikor egy alkalommal sokan voltak a gyóntatószéke körül, háromszor is kilépett belőle, hogy három embert  külön-külön megáldoztasson, jóllehet egyszerre megáldoztathatta volna mindhármat. A jelenet egyik tanúja ezt annyira bosszantónak találta, hogy felháborodva hagyta el a templomot és haragjának így adott kifejezést: „Dühös vagyok azért, hogy a plébános nem tud dühös lenni!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

"Bevittelek benneteket a Kármel földjére, hogy annak gyümölcsét és legjavát egyétek" (Jer 2,7).

     A Kármelita Rend, bizonyos értelemben a legősibb szerzetesi közösség, hiszen eredetüket az ószövetségi Szent Illés prófétára vezetik vissza, aki Krisztus előtt a 9. században élt. Abban a korban, Isten büntetéseként hosszú szárazság pusztított és a próféta imádkozott Isten könyörületéért. Amikor Illés a társával Elizeussal a Kármel hegyéről reménykedőn tekintettek az égre, a tenger felett egy "lábnyomnyi" kis felhőt láttak, amely végül elhozta a megmentő esőt. A kicsiny felhőben a Szűzanya előképét látták (amiként Ő az emberiség mostani reménye is).
     Illés próféta a Kármel hegyén mutatta be égőáldozatát, hogy a pogány papoknak bebizonyítsa, az Úr az egyetlen és Igaz Isten (1Kir 18,44).
     A hagyomány szerint Illés óta éltek itt remeték, tanulmányozva az Írásokat, aszkézisben és imában szolgálták Istent, és imáikban a leendő Messiás Édesanyját a boldog Asszonyt tisztelték! Illés prófétát szellemi atyjukként tisztelték és tulajdonképpen ők voltak az első Mária-tisztelők.
     A szétszórtan élő remetéket, Berthold († 1195) keresztes vitéz gyűjtötte először össze és számukra szabályt (Regula Primitiva) a jeruzsálemi pátriárka Szent Albert adott 1208-ban, "Mária testvéreinek rendjeként" említve a közösséget.
     A 13-14. században a szaracénok elől menekülni kényszerültek, így kerültek Európába, ahol azonban a szétszórtságukban szűnni látszott a közösségük.
Angliában Stock Szent Simon (egy faodúban élő remete) a Kármelhegyi Szent Szűzhöz, a Boldogasszonyhoz fordult, hogy a Kármelita Rendet ne hagyja elveszni, és védelmének adja valamilyen különleges jelét. Erre az imára jelent meg neki 1251. július 16-án (vasárnap) az Istenanya, és átnyújtotta neki a vállruháját (skapuláréját) ezekkel a szavakkal:

„Fiam, fogadd rended e skapuláréját jeléül azoknak a különleges kiváltságoknak,
melyeket én neked és a Kármel gyermekeinek megszereztem.
Aki ebben a kegyelmi ruhában hal meg, az megmenekül az örök tűztől.
Ez az üdvnek jele, védőruha a veszedelmekben, különleges béke és különleges védelem biztosítéka. Ígéretem kiterjed a tisztítótűzben szenvedőkre is! Aki vállruhámat állandóan viselte életében, ahhoz a halálát követő szombati napon angyalaimmal leszállok a tisztítótűzbe, hogy kiszabadítsam onnan őket!”
(Jóváhagyások: XXII János pápa 1322. márc. 3. és V. Pál pápa 1613. febr. 15.)

     Szent Simon örömmel vette át a skapulárét és azonnal gondoskodott elterjedéséről. A pápa ennek hatására újfent megerősítette a rendet. Ezután a Kármelita Rend gyorsan virágzásnak indult Európában. Mikor Stock Szent Simon 1265-ben meghalt, a fiatal szerzetes közösség már 40 kolostort és remeteséget számlált.
A kármeliták a július 16-át 1377-től ünneplik, melyre pápai jóváhagyást V. Sixtustól kaptak 1587-ben, majd az emléknapot (ünnepet) XIII. Benedek 1726-ban kiterjesztette az egész egyházra. (folyt.)                                             

Kármelhegyi Boldogasszony, könyörögj érettünk!

A két testvér, Jakab és János tették fel a legtöbb kérdést az Úrnak, az Ítélet napjáról és más eljövendő eseményekről.

Apjuk mesterségét örökölve halászok voltak. A 28. év tavaszán vagy nyarán, amikor Jézus a Genezáreti tó partján sétálva kezdte meghívni az apostolait, és miután meghívta Pétert és Andrást, ,,folytatva útját megpillantott két másik testvért is, Zebedeus fiait, Jakabot és Jánost. Éppen hálójukat javították a bárkában apjukkal. Hívta tehát őket, és ők rögtön otthagyták a bárkát apjukkal együtt és nyomába szegődtek” (Mt 4,21-22). A két testvér Keresztelő Szent János tanítványai voltak, őáltala ismerték már Jézust (Jn 1,29–39).

Péter és János mellett Jakab a harmadik, akinek az Úr különleges feladatot szánt. Simon Péter a szikla, János a szeretett tanítvány, és Jakab pedig az első vértanú az apostolok közül. Ezért kiváltságos helyzetekben – a Színeváltozáskor (ld lent!), Jairus leányának feltámasztásakor és a Getszemáni kertben – csak hármukat vette maga mellé Jézus.

Jakab és János egyébként robbanékony természetű volt. Szent Lukácstól tudjuk, hogy amikor úton Jeruzsálem felé a szamariaiak nem voltak hajlandók szállást adni Jézusnak, Jakab az öccsével együtt felháborodva mondta: ,,Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az Isten nyilát, hadd pusztítsa el őket!” Ezért nevezte el Jézus e két tanítványát Boanergesz-nek, ami annyit jelent: a mennydörgés fiai.

(Források az első részben!) (folyt.)

KILENCEDIK NAP

Bevezető ima:

      Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Magasztalja lelkünk az Urat, ki ily jóságos Anyát adott nekünk e küzdelmes földi életben. Kézen fogva vezet bennünket, megóv minden testi és lelki veszedelemtől, megvigasztal bajainkban, megerősít harcainkban, halálos ágyunknál is ott van mellettünk, hogy jelenlétével elűzze a gonosz ellen­séget, s nem nyugszik addig, míg hűségünk jutalmául el nem nyertük az örök élet koronáját. Fogadd tehát kegyes Anyánk, mindezekért cserébe szívünket; fogadjuk, hogy szent ígéretünkhöz mindhalálig hűek maradunk és Hozzád gyermeki szeretettel ragaszkodunk. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy Mária (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!)

Franciaország, La Rochelle 1461

     1461 húsvétján Jehan Leclerc asszony elkísérte 12 éves Bertrand nevű fiát a Szent Bartolomeo-templomba. A fiú 7 éves korában egy szerencsétlen esés következtében megnémult és lebénult. Amikor elérkezett a fiatalok elsőáldozási ideje, a fiú jelezte édesanyjának, hogy ő is szeretne találkozni az Eucharisztiában jelen lévő Jézussal. A pap először nem akarta a szentségben részesíteni, mivel a fiú, némasága miatt nem tudott szentgyónást végezni. A legényke azonban addig könyörgött, hogy a pap végül engedélyezte neki, hogy a Szentostyát magához vehesse. A szentáldozással Bertrand-t azonnal titokzatos erő járta át. Tudott mozogni és beszélni. Meggyógyult.
Egy kézzel írt dokumentum szerint a megtörtént csoda után Bertrand első szavai a következők voltak: „A mi segítségünk az Úr nevében van!” A csodát leghitelesebben egy kézzel festett dokumentum ábrázolja, amelyet a mai napig őriznek a La Rochelle-i székesegyházban.

„Szegények mindig lesznek!” 

     Az Ars-i plébánosnak egyetlen reverendája volt, amelyen bizony sok folt éktelenkedett. Ez a szándékos szegénység egyszer zavarba hozta őt. Tél volt. Az egyik szomszédos parókiáról esőben hazafelé tartott, és alaposan bőrig ázott. Ráadásul többször elcsúszott a síkos úton. Nagyon jól tudta, hogy ilyen állapotban hiába megy haza, mert nem találna egyetlen göncöt sem, amit átmenetileg fölvehetne! Betért tehát egyik hívéhez, kinek bevallotta kellemetlen helyzetét. A vendéglátó házigazda segített neki az átöltözködésnél, ruhát kölcsönzött neki arra az időre, amíg a reverenda megszá­radt a rőzsetűz lángja mellett.

Jómódú környezete meggyőzte őt arról, hogy bizony nem illik papi méltóságához a sze­gényes ruházat. Elfogadta tehát az ajándékba kapott két reverendát, s a jobbikat ünnepélyes alkalmakra tartotta fönn. De a gyengébb minőségű volt igazán kedvence, és annyira sokáig hordta, hogy elhasználódott. Ha aztán szer­tartás közben netán meglátták a szegényes ruhadarabot, Vianney e szavakkal mentegetőzött: „A viseltes reverenda jól áll a szép miseruhához, mert kihangsúlyozza a profán és a szent közti különbséget!”

Szentünk váltig ragaszkodott ahhoz, hogy nincs szükség két reverendánál többre. Azok ajánlatát nem fo­gadta el, akik a régi reverenda fejében újat kínáltak neki, hiszen ez is az ereklyeszerzés egyik módja volt. Megesett, hogy egy ajándékreverendát egyszerűen ott hagyták a szobájában, ő azonban ezeket mindig odaadta az iskolatestvéreknek.

Életének utolsó tíz éve alatt gyóntatója Beau plébános tanúsága szerint, mindig egyszerűen, de tisztán öltözködött. Köpenyt nem hordott soha. „A Trévoux-i jubileumi búcsú al­kalmával 1826-ban ajándékoztak neki egyet, ám azt is egy szegénynek adta.” Decemberben és júliusban ugyanazt a reverendát hor­dta, jóllehet a környezete télen melegebben bélelte ki anélkül, hogy Vianney észrevette volna.

Az Ars-i paplak hasonlított a lakójához. Az udvar a réthez volt hasonló. Három bodza büszkélkedett benne. Vianney tréfásan Bois de Boulogne-nak nevezte őket. Az épület falazatáról mállott a vakolat, majd itt-ott repedések jelentkeztek. Hosszas kérésre Garets gróf engedélyt kapott tőle, hogy kijavíttassa és bemeszeltesse, de a ház belsejében nem engedett semmiféle felújítást.

Az abla­kkeretek meglazultak, az üvegtáblák kiestek, a földszinten levő konyha ablakán cserjeágak tolakodtak be, sőt egy hajtás erőre kapott a kandallóban. A plébános szobáján kívül eső helyiségek aztán már végképp a pusztulás és enyészet képét mutatták.

Csak a legszükségesebb házieszközök voltak meg. Étkezéshez egy csészét és egy kanalat használt. Három-négy csészét kapott ajándékba ‒ beszéli Lassagne Katalin ‒ „egy alkalom­mal kerestem őket szobájában, de egy sarokban találtam meg összetörve.”

Jóllehet hatalmas pénzek mentek át Vianney kezén, de a háztartására egyetlen sou-t se költött.

A kóborló koldusok, akik elég gyakran követelőztek és kellemetlenkedtek, nála mindig szíves fogadtatásra találtak. Toccanier káplánja figyelmeztette is „vannak ál-szegények is, így sokszor tévedhet, ha minden jelentkezőnek alamizsnát ad.” „Ha Istennek adunk, akkor nem tévedünk” ‒ felelte. A „Gondviselés” egyik bennlakója az árvaházból fehérneműt és pénzt lopott. Elfogták, elítélték és elzárták. Vianney hiába próbálta mentegetni, le kellett töltenie a büntetést. Kiszabadulva a leány az Ars-i plébánoshoz jött segélyért. Ő pedig ellátta ruhával és kevés pénzzel.

Könnyen érthető, hogy ezek után Vianney neve ismert volt a koldusok világában. Nem tudott a faluba menni anélkül hogy kéregetők tömege ne követte volna. Ars így, a szűkölködők találkozóhelye lett. A hívek nem szívesen adtak szállást a szegényeknek, akik közt voltak nemkívánatos elemek is, és panaszt tettek a polgármesternél: „Ez a plébános úr hibája” ‒ volt a válasz. Garets gróf tolmácsolta a panaszokat Vianney-nek, mire Ő:

‒ Nem mondta-e a mi Urunk: Szegények mindig lesznek köztetek? ‒ S ragaszkodott ahhoz, hogy a szegények közül senkit se távolítsanak el.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Kedves Olvasóim!

Jakab apostol Betszaidában született Zebedeus és Szalóme első fiaként, második fiuk, János (evangélista) volt. Az egyház hagyományában Jakab az „idősebb” nevet kapta, hogy megkülönböztessék a (május 3-án ünnepelt) „fiatalabb” Jakabtól az ,,Úr testvérétől”.

A két testvér, Jakab és János kimagaslottak a többiek közül indulatosságban, kíváncsiságban és tanulásban, de élettörténetük is egymáséhoz hasonlatos, sőt helyenként zavaros.

Amiként Jánost a „szeretet tanítványt” is a történészek különféle neveken, és nevekkel keverték össze (vagy vonták kétségbe) pl. Kis-Ázsia Apostolával, Ázsiai Jánossal, Mária efezusi házának építőjével, vagy a Jelenések könyvének írójával, melyről részben-egészben kiderült (vagy sem), hogy valóban nagyrészt János evangelistát, a „szeretett tanítványt” takarja.

Hasonlóképp a bátyja is több képzeletbeli (vagy valós) alteregóval bír. Így az ismert Alfeus fia, az ifjabb Jakab „Jézus testvére”, amiként kétségbe vonják, hogy az „idősebb” Jakab járt volna Hispániában, sőt feljegyzés van egy „Igazságos Jakabról” is (Jaakov ha-Cadikról, aki nagy eséllyel az ifjabb Jakabot fedi), aki szintén Jeruzsálemben halt vértanú halált! Az "igazi" Szent Jakab apostol, a Magyar Szent Koronán is megtalálható! (lásd lenn!)

Olvassák szeretettel!  (folyt.)

Források:

Diós István: A szentek élete

Magyar katolikus lexikon

https://hu.wikipedia.org/wiki/Id%C5%91sebb_Jakab_apostol

https://www.magyarkurir.hu/hirek/szent-jakab-apostol

http://vilagaim.com/szent-jakab-elete/camino/szent-jakab-elete

http://www.katolikus.hu/szentek/0725-397.html

http://www.astronet.hu/olvasnivalo/olvasnivalo/a-legendas-szent-jakab-apostol-35992

http://akv0.wordpress.com/2010/01/08/idosebb-szent-jakab-apostol-julius-25/

http://2010camino.blogspot.hu/p/zarandokut-tortenete.html

Film: https://www.youtube.com/watch?v=FOom1o2SGL8

http://mek.niif.hu/04600/04626/html/legenda0068.html

http://katolikusvalasz.blog.hu/2017/07/25/2017_julius_25_szent_jakab_apostol

http://www.szeressetekegymast.org/nr/latott_es_hitt/a_del_pilarbazilika.html

Franciaország, Dijon 1310
     1430-ban egy monacói asszony olyan lopott monstranciát vásárolt, amiben még benne volt az Oltáriszentség. Az asszony, aki nem vett tudomást a Szentségi Krisztus valóságos jelenlétéről, úgy döntött, hogy késsel veszi ki a monstranciából, ám közben megkarcolta. Az Ostyából hirtelen friss vér kezdett szivárogni, ami azonnal megszáradt, és kirajzolódott az Úr, amint egy félkör alakú trónon ül, két oldalán pedig Krisztus szenvedésére utaló motívumok jelentek meg. Az asszonyt nem csak megrémítette az eset, de nyugtalanította is, ezért kezében az ostyával elment Anelon kanonokhoz. A történtekről hamarosan IV. Jenő pápa is értesült, aki a csodálatos Szentostyát a burgundi Fülöp hercegnek ajándékozta, aki pedig tovább adományozta Dijon városának.
A csodás Szentostyát 350 éven át a Dijon-i a Szent Mihály bazilika őrizte és érintetlen maradt egészen 1794 elejéig, amikor a francia forradalom „felvilágosult” kommunárjai a bazilikát a „Józan Ész” nevű újonnan alakult szekta templomává alakították, és ekkor a csodálatos Ostya elégett. A csoda emlékét számos dokumentum és műtárgy, például a dijoni katedrális egyik festett üvegablaka is őrzi.

NYOLCADIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Csodálat és tisztelet fogja el lelkünket ó Boldogságos Szűz Mária, azon szeretet láttára, mely anyai szívedben a Téged szeretők irányában lángol. Nem tudsz sokáig távol maradni gyermekeidtől, még a tisztítóhely tüzes tömlöcébe is leszállasz hozzájuk, irgalmasságoddal megvigasztalod őket, megenyhíted kínjaikat és bevezeted őket, a szent ruha ragyogó öltözetében, az örök boldogság honába. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

Szent Elek élete 1

     Elek (Alexius) Euphemianusnak, egy igen előkelő római férfiúnak, a császári udvar első emberének fia volt, aki mint prefektus istenfélő és könyörületes ember volt, aki nap, mint nap három asztalt teríttetett a szegényeknek, árváknak, özvegyeknek és zarándokoknak.
     Felesége, Aglaes hasonlóan istenfélő és jámbor asszony volt. Gyermektelenek voltak, de az Úr, könyörgésükre egy fiúgyermekkel áldotta meg őket; ekkor fogadalmat tettek, hogy önmegtartóztatásban élnek. A fiúcskát a szabad tudományokban nevelték. Miután serdülőkorba jutott, a császári házból választottak egy leányt számára, akivel össze is házasodott, ám a nászéjszakán szent Elek istenfélelemre kezdte oktatni jegyesét, és a szűzi tisztaság megtartására biztatta, majd aranygyűrűjét és övének csatját őrizetére bízva: „Vedd és őrizd meg, amíg Isten jónak látja. Az Úr legyen miközöttünk!” Ezt követően némi pénzt magához véve a tengerhez sietett és hajóra szállt.
     Edessa városába utazott, ahol a mi Urunk Jézus Krisztusnak egy olyan képe van, melyet nem emberi kéz festett a gyolcsra (Manopellói Kendő - ld. lentebb!) Itt, mindenét szétosztotta a szegények között, Isten szeretetéért koldus lett Isten Anyja, Mária templom előcsarnokában.
     Szülei bánkódtak fiuk eltűnésén, és a világ minden tája felé szétküldték szolgáikat, hogy kutassák fel. Néhányan közülük Edessa városába érkeztek. Elek megismerte őket, azok viszont nem ismerték fel, s a többi koldussal együtt neki is adtak alamizsnát. Ő elfogadta, s Istennek hálát adva így szólt: „Hálát adok néked, Uram, hogy alamizsnát fogadtattál el saját szolgáimtól.”
     Visszatérve a szolgák jelentették, hogy sehol sem találják. Anyja az eltűnésének napjától fogva a szobája padozatára leterített zsákon virrasztott, és panaszosan fogadkozott: „Itt gyászolok mindaddig, míg vissza nem kapom fiamat.” Elek mátkája pedig azt mondta anyósának; „Amíg nem hallok legdrágább jegyesemről, mint az árva gerlice, veled maradok.”
     Elek tizenhét évig élt az említett előcsarnokban, imádságban. Ekkor a Boldogságos Szűz képe így szólt a templom őréhez: „Vezesd be Isten emberét, mert méltó a mennyek országára, s az Úr Lelke van rajta. Az ő imádsága, mint a tömjén, száll fel az Úr színe elé.” Az őr nem tudta, hogy kiről van szó. Ekkor ismét megszólalt: „Az, aki kint ül az előcsarnokban.” Erre az bevezette Eleket a templomba. Ezt hamarosan mindenki megtudta és tisztelni kezdték, ő azonban a dicsőség elől menekülve visszatért a szülői házba.
Atyját kérte, hogy fogadja be szegényei közé, ő azonban mivel nem ismerte fel, a lépcsőfeljárat alatt adott neki menedéket. Ó pedig az imádságnak szentelte magát, testét böjttel és virrasztással sanyargatta. A ház szolgái gyakran kicsúfolták, sokszor a fejére öntötték a mosogatóvizet, sokat sértegették, de ő mindvégig nagyon béketűrő volt. Végülis 17 éven át élt atyja házában így, ismeretlenül. Érezvén halálának közeledtét, papírt és tintát kért, s életét írásba foglalta.

(folytatás holnapután!) Forrás felhasználásával!

HETEDIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Százezrek és milliók magasztalnak Téged most a mennyben, ó egek dicső Királynéja, Boldogságos Szűz Mária, akiket a Te hatalmas és irgalmas kezed vezetett az üdvösségre, mivel szent vállruhádat viselve isteni Fiadat, Jézus Krisztust öltötték magukra életükben. Segíts, ó jó Anyánk, hogy a szent skapulárét mi is olyan lelkülettel viseljük, hogy számunkra is megnyerje az örök élet örömét.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

Egyiptomi Szent Mária, VII. század
     Ez az eucharisztikus csoda Egyiptomi Szent Máriához kapcsolódik, aki 49 évet élt a sivatagban. Életrajzát Sofronio, Jeruzsálem püspöke írta meg a VII. században.
Mária tizenkét éves korában megszökött szüleitől és Alexandriában tizenhét éven át paráznaságban, mindenféle helytelen cselekedetben élt, és sok embert rántott magával a romlás mélyére. Egy alkalommal zarándokokat látott, és puszta kíváncsiságból velük ment Jeruzsálembe, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepére. Amikor azonban ott be akart menni a templomba, többször is valami láthatatlan erő megakadályozta őt ebben. Ez mélységesen elgondolkoztatta, és félelemmel eltelve emelte tekintetét a Szent Szűz képére. Töredelmes szívvel megígérte, hogy megváltoztatja az életét, és bűnbánattal fogja engesztelni Istent. Erre a templomba könnyedén beléphetett. Miután lerótta hódolatát a Szent Kereszt előtt, meggyónt és megáldozott, és még aznap elhagyta Jeruzsálemet, mert a Szent Szűz egy látomásban azt mondta neki: „Hogyha átkelsz a Jordán folyón, békességben lesz részed”. Átkelt tehát a folyón és a sivatagba ment, ahol 49 évet élt egyedül emberfölötti önmegtartóztatásban anélkül, hogy emberekkel vagy állatokkal találkozott volna. A bőre kiszáradt, és testét szőrzet borította be, a haja megnőtt és megőszült. A Szent Szűz ígérete azonban tökéletesen teljesült, mert Mária megtalálta lelki békéjét a zord sivatagban. Élete végén találkozott egy Zosima nevű remete pappal, akinek életgyónást végzett, kezdettől elmondva életét és megáldozott nála. Ezt követően Mária megkérte, hogy egy esztendő múlva jöjjön el ismét és áldoztassa meg a Legszentebb Oltáriszentséggel. A remete a következő év nagycsütörtökén ígéretének megfelelően, visszatért az Eucharisztiával, de sehol sem volt csónak, hogy a Jordánon átkeljen. A remete mély fájdalommal az égre emelte a tekintetét, és így imádkozott: „Uram és Istenem, minden teremtmény királya és megalkotója, hallgasd meg kérésemet és engedd, hogy megáldoztathassam ezt a szent asszonyt.” Mialatt imádkozott, Mária megjelent a túlsó parton és ennek láttán Zosima dicsőíteni kezdte Istent. Ekkor az asszony keresztet rajzolt a folyóra, és úgy sétált át rajta, mintha csak szárazföldön járna. 12 hónappal később Zosima ismét visszatért a sivatagba, de ezúttal már csak a vezeklő szent kiszáradt holttestét találta meg, mellette egy szöveggel: „Zosima, itt temesd el a szerencsétlen Mária holttestét. Tudd, hogy ugyanaznap haltam meg, amelyen megáldoztam. Imádkozz értem!”. Halála 565-ben történhetett. Egy oroszlán segített neki gödröt ásni, hogy eltemessék a testet.
A szentéletű asszonyra április elsején emlékezik az Egyház azért, hogy a hanyag és bűnös embereket bűnbánatra buzdítsák szentéletű példájával.
Az ő közbenjárása által, Istenünk, irgalmazz nekünk és könyörülj rajtunk! Ámen.

A végletek találkoznak

     Az Ars-i plébános szószéke alatt és gyóntatószékében térdre borultak püspökök, híres hitszónokok, kiváló világiak. Ám ő az előkelő személyiségek látogatásánál többre becsülte egy szegény látogatását, aki tőle alamizsnát kért. Bérenger de la Drôme az „erkölcsi és politikai tudományok doktora, büntetőjogász” tanácsot jött kérni tőle bizonyos nehéz ügyben, amely megoldhatatlannak látszott. Vianney azonnal kész volt a tanáccsal, és az előkelő nagytudású hivatalnok el volt ragadtatva. Ugyanakkor szentünk még arra sem gondolt, hogy nevét megtudakolja tőle.

Pététot oratóriánus atya és Pierre Combalot apostoli misszionárius leckét vettek szentünktől a buzgalomból és az ékesszólásból. Elragadtatva tértek haza. Allon Meaux-i püspök, egy héten keresztül minden egyes katekézisen részt­ vett. Dupanloup püspök, Bonaid bíboros is Ars-ba mentek, hogy véleményét kikérjek. Mindazonáltal, mintha észre sem vette volna, hogy őszinte tiszteletük tárgya ő volt. Bármilyen híresség is hallgatta meg szentünk szentbeszédeit, ő úgy tekintette, hogy ez a megtiszteltetés nem neki, hanem másvalakinek szólt volna! Érthető, ha a kor leghíresebb szónoka Fr. Henri Dominque Lacordaire dominikánus atya sem mulasztotta el meglátogatni.

Egy szombati napon, 1845. május 3-án, az országos hírű domonkos hitszónok, aki már régóta óhajtotta látni az Ars-i plébánost, inkognitóban jelent meg Ars-ban. A kastélyban szállt meg. Másnap reggel öt órakor a templomba ment. Vianney nagy örömének adott kife­jezést, hogy láthatja a híres szónokot. Bensőségesen megölelték egymást, majd a legértékesebb kelyhet és a legszebb miseruhát vette elő számára. A nagymisén Vianney a Szentlélek befogadásáról beszélt. Lacordaire vasárnap meghallgatta még a déli egy órakor tartott katekézist is. Végül a vecsernyét és a szentbeszédet már a vendég tarthatta. Ez csalódást okozott sok zarándoknak, akik szívesebben hallgatták volna az Ars-i plébánost. Mialatt a nagy hitszónok beszélt, Vianney egy tanú szerint, rendkívüli figyelemmel és lelkesen hallgatta.

Hétfőn papi gyűlés volt Ars-ban és ebédre a kastélyba voltak hivatalosak, melyen Lacordaire is részt vett. Az egyik vendég így szólt Lacordaire-hez:

‒ Főtisztelendőséged az Ars-i plébánost talán ke­vésbé találhatta ékesszólónak!

‒ Ó nem! Ő úgy prédikált, ahogyan egy jó lelkipásztornak prédikálnia kell! ‒ felelt a domonkos atya.

Másnap ‒ beszéli Raymond atya ‒, Vianney ezt mondta nekem:

‒ Ön bi­zonnyal ismeri azt a mondást: „a végletek találkoznak”! Tehát ez tegnap beigazolódott az Ars-i szószéken, ahol a nagy tu­dást és a nagy tudatlanságot egybevethették az emberek!

És lám, megmutatkozott az alázatosság, mely a Szentnek mindenkori erénye volt.

Már hallottuk azt, hogy egyes paptársai lelkipásztorko­dása első éveiben mennyire kifogásolták ruházatát. Ha ideje volt, ő maga javítgatta ruháit, s mivel a tű használatában meglehetősen ügyetlen volt, el lehet képzelni, hogy mily eredménnyel. Egy szép napon Lassagne Katalin, aki beszélni akart vele, meglepte, amint a térdnadrágját javította. Katalin megle­petten állt az ajtó küszöbén: „Ah Katalin! ‒ mon­dta szentünk nevetve. Ön azt hitte, hogy a plébánosát találja itt, és lám egy szabóra akadt!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

HATODIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Asszonyunk Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk most és halálunk óráján. Ó igen, drága jó Anyánk, imádkozzál érettünk azon válságos órában, mely ránk az örök boldogság hajnalát vagy az örök kárho­zat éjét hozhatja. Mutasd meg akkor, hogy Anyánk vagy, s eszközöld ki számunkra a mindvégig való állhatatosság kegyelmét, melyet szent vállruhád jámbor viseléséhez kötöttél. Jöjj, ó drága Anyánk, azon rettenetes órában gyer­mekeid segítségére; küzdj velünk, hogy a haláltusában is Neked köszönhessük a győzelmet.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárására a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

Magyarország, Báta 14. század 2.

1519-ben Perényi Péter elrabolta az ereklyét és siklósi várába vitte, ahol reneszánsz ablakot készíttetett, hogy a Szent Vér ereklyét a népnek felmutassák.

II. Ulászló király 1495-ben, és 1501-ben kereste fel a Szent Vér ereklyét.

II. Lajos kétszer is Bátán várta be késlekedő seregét, 1521-ben, majd 1526. augusztus 15-én. A király a hithű főurakkal és a Püspöki Karral itt esdekeltek a Boldogasszonyhoz, fogadva a Szent Vér áldását, s innen indultak a végzetes csatába. Ámde sajnos a magyar főurak sokasága nem így tett! Némelyek gúnyolódtak még a Szent Vér ereklyén is, mert már megfertőzte őket a terjedő protestantizmus, és a török veszélyre is csak gőgösen legyintettek, „Erős vár a mi Istenünk!” s nem küldtek katonákat a király zászlaja alá!

A megosztottság pedig végzetes lett Magyarország sorsára, ugyanis sokakban hiányzott a  magyarság boldogulásának három feltétele: a Mária-tisztelet, a szentségi élet és a nemzettudat!

1539-ben a bécsi pápai követ jelentése szerint a moszlim törökök földdel tették egyenlővé Bátát is, kardélre hányva a lakosokat és zarándokokat, mintegy tízezer embert. (Aleandro pápai nuncius 1539. július 26-os feljegyzése nyomán). A Szentvér ereklyéjének ekkor nyomaveszett.

Csak az 1920-as években fordult ismét az érdeklődés az egykori eucharisztikus csoda színhelye felé, mely kutatásokat fellendítette az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszusra való készülődés, melynek keretében felépült Bátán az ország egyetlen eucharisztikus kegytemploma.

Az ereklye ügye úgy oldódott meg, hogy Udvardy György pécsi megyéspüspök kérésére, Viliam Judák nyitrai püspök, az egykori garamszentbenedeki monostortemplom 1829. július 16-án lepecsételt relikviatartóját felnyitva, 2017. augusztus 10-én az ereklyéből leválasztott egy 1x1 centis partikulát. Maga az ereklye egyébként egy nagyon vékony, fátyol-szövet, a Manoppelló-i Kendőből való, a Szent Vér nyomaival. Egyébként az ereklye egyetlen ábrázolása Vince bátai apát 1500. évi búcsúlevelének pecsétjén található. (Alsó képen a nevezett pecsét látható, és ábrája értelmezhetősége kedvéért két képi analógiával!)

A 2020/21-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve, a pécsi egyházmegye jelentős mértékben felújítja Báta ősi kegyhelyét, egyben a Szentségi Jézus ünneplése legyen figyelmeztetés népünknek az egység megteremtésére, mert Magyarország és Európa újból nagy és végzetes válság előtt áll!

Homília szemelvény 3     

Kedves Testvérek! Istennek nincs szüksége a ti imáitokra, hanem nektek van szükségetek arra, hogy az Istennel való kapcsolatotok meg ne szakadjon, Tőle el ne távolodjatok, és megmaradjatok az Ő szeretetében!

Míg a mi üdvösségünkért kínhalált és keresztet vállaló irgalmas Isten Szentséges Szí­vében ‒ isteni tulajdonságként ‒ ott van az igazságosság is. Addig a Boldogságos Szűz Szívében nincs más, csak irgalom!

Fia meg akart büntetni egy bűnöst, de Ő közbenjárt érte, megállította sújtó kezét és kegyelmet kért a szegény bűnös­nek! Jézus így szólt: „Anyám tőled semmit sem tudok megtagadni. Ha a pokolban lehetséges volna a bánat, te még a pokolnak is kegyelmet nyernél!”

A Boldogságos Szűz ő Szent Fia és miközénk áll. Minél bűnösebbek vagyunk, annál nagyobb gyengédséget és      részvé­tet tanúsít irántunk. Az a gyermek legkedvesebb az   édes­anya szívének, amelyik legtöbb könnyébe került. Nemde az orvosnak is a legbetegebbre van a legnagyobb gondja a kórházban?

Mária szíve olyan gyöngéd irántunk, hogy az összes édesanyáé együttvéve csak jégdarab az övéhez képest. Lássátok csak, milyen jó a Szent Szűz!

Nagy szolgája, Szent Bernát gyakran mondogatta neki: Üdvözlégy  Má­ria! Az Égi Édesanya azonban egy napon így válaszolt: „Üdvöz­légy Bernát fiam!”

És bizony testvéreim, az Üdvözlégy sosem válik unalmassá. Amikor földművelésről, kereskedelemről, vagy politikáról beszélgetünk, elun­juk magunkat. De ha a Szent Szűzről beszélünk, az min­dig új. Mert a Mária-tisztelet kedves és lelket tápláló.

A szentek mind nagy áhitattal voltak a Szent Szűz iránt, mert tudták, hogy az égből minden kegyelem az Ő kezén át érkezik. És ezt tudnunk kell!

Az ember nem szokott belépni egy házba anélkül, hogy az ajtót kinyitónak ne köszönne, vele ne beszélne. Nos, gyermekeim, a Szent Szűz a menny­ország ajtónyitója. És bizony, ha imáinkat, kéréseinket az Ő kezén keresztül nyújtjuk Istennek, nagyobb eséllyel nyerjük el azt! Imádságunknak ugyanis egészen különös esélyű ér­deme van, ha a Szent Szűz mutatja be, mert Ő az egyetlen teremtmény, aki sosem bántotta meg Istent. Egyedül a Szent Szűz tartotta meg az első parancsot: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!

Amint az Atya mindent megad, amit a Fiú kér tőle, éppen úgy a Fiú is mindent megad, amit Édesanyja kér.

Amikor illatszer éri kezünket, minden amihez csak érünk illatos lesz. Értsük ezalatt, hogyha imáinkat a Szent Szűz kezén bocsátjuk át, a Ő szent keze beillatosítja azt.

Azt gondolom, hogy az Istenanyának csak a világ vé­gén lesz nyugta, mert amíg a világ tart, mindenfelé hívják és kérik Őt. A Szűzanya pedig olyan, mint egy sokgyermekes édes­anya. Folyton azzal van elfoglalva, hogy egyiktől a másik­hoz menjen, hogy irgalmat esdjen ki nekik Szent Fiánál! 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

 A Szeretetláng üzenete és az Isteni Irgalmasság 

      Felmerül a kérdés, hogyha a Szeretetláng ilyen üdvtörténeti nagyságrendet sejtet, akkor mennyiben hasonlítható össze az Isteni Irgalmasság hasonló vég-célú üzenetével? E kérdésre a választ Antalóczi Lajos prelátus, a magyarországi Irgalmasság és a Szeretetláng apostola, egy magánbeszélgetés során − halála előtt egy hónappal − így fogalmazta meg: A Szeretetláng éppen úgy, mint az Isteni Irgalmasság üzenete az elhatalmasodó bűnnel szemben a határtalan isteni szeretetből fakadó és túláradó kegyelem jelei. Az irgalmasság, a szeretet legmagasabb fokú megnyilvánulása, mintegy „új fény lesz az Egyház számára" (N 378). A szerveződő és elhatalmasodó bűnnel szemben az Isteni Irgalmasság üzenete új fényként tűnik fel az Egyház egén, mely ha kiárad a világra, ez fogja megvalósítani az Istenanya azon vágyát, hogy minden ember szívében fellángoljon az Isten- és emberszeretet Tüze. Sőt! Titokzatos módon egyike, vagy másika teheti alkalmassá a bűntől fagyos lelkeket, egyik vagy másik kegyelem befogadására! A két üzenet tehát annyiban különbözik és annyiban egy, amennyiben a Két Szentséges Szív egy! − De lássuk a két forrásanyagot!

      A Szeretetláng Lelki Naplóból az Úr szavai: „Leánykám, téged választalak ki, hogy isteni Irgalmasságomnak közvetítője légy. Te magad is töltekezz isteni Irgalmam bőségével, és ha ajkadat szóra nyitod, hirdesd Szívem Irgalmát, mely majd elég a bűnösök utáni vágyakozástól. A te egész életed is vágyakozás legyen, az áldozat, az imádság és megváltó munkámban való segíteni vágyás." (I/60)

ÖTÖDIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Üdvözlégy Mária, Te legjobb Anya. Boldogok, akiket fiaid­nak ismersz, akikre ráadtad anyai palástodat, a szent skapulárét, az üdvösség jelét. E szent ruha biztos jele, kétségbevonhatatlan bizonysága, hogy Te, szentsé­ges Szűz, szeretsz minket. Mégpedig oly szeretettel, mely erős, mint a halál, vagyis mindvégig, életünk minden pillanatában mellettünk állsz, hogy a gonosz lélek se szakíthasson el anyai szívedtől, hacsak mi nem akarunk a bűn által Tőled megválni és anyai szívednek mérhetetlen fájdalmat okozni. De ne engedd ezt édes Szűzanyánk, hanem támogasd, gyámolítsd gyarló gyermekeidet, hogy a szent skapuláré rajtunk az üdvösség reménye legyen. Ámen.

Az örök békesség szerzőjének Jézus Krisztusnak Anyja, Mária, szerezd meg nekünk azt a békét, amit a világ nem adhat. Bátorítsd választott gyermekeidet a küzdelemben, melyet üdvösségünk ellenségeivel szemben ví­vunk és engedd, hogy kitartó küzdelmünk jutalmául állandó békének örvendhes­sünk. Hálásak akarunk maradni és nem fogunk elfeledkezni anyai jóságodról.

Add, ó Szűzanyánk, hogy minden küzdelmünk és szenvedésünk között hűek maradjunk Hozzád és a szent szövetséghez, melyet velünk kötöttél, s amelynek zálogául a szent skapuláréval bennünket kitüntettél.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

Homília szemelvény 2

     Gyermekeim! A hit, remény és szeretet magában fog­lalja az ember minden boldogságát itt a földön.

Ami a hitet illeti, hisszük mindazt, amit Isten ígért.

Hisszük, hogy egy napon majd meglátjuk Őt, hogy a miénk lesz és a mennyországban örökké boldogok leszünk Vele.

A remény által várjuk ezen ígéreteknek az eredmé­nyét: reméljük, hogy jutalmat nyerünk minden jócselekedetünkért, jó gondolatunkért, mert Isten számon tartja még a jó vágyakat is. Mi kell még, hogy boldogok le­gyünk?

A mennyországban nem lesz többé hit és remény, mert szétfoszlik az értelmünket elhomályosító köd. Lel­künk megérti majd azt is, ami itt rejtve volt előtte. Nem remélünk többé semmit, mert minden a miénk lesz a beteljesedésben! Nem a remény éltet majd bennünket, hanem a szeretet! Ó, az majd megrészegít minket, elmerülünk, belefeledkezünk az iste­ni szeretetnek ebbe a tengerébe, megsemmisülünk Jézus Szívének mérhetetlen szerelmében! A földi szeretet előíz, előíze a mennyországnak. Ha képesek volnánk fölfogni, érezni, ízlelni mindezt, mily boldogok lennénk! Az teszi az embert oly szerencsétlenné, hogy nem szereti Istent, pedig Isten a szeretet!

Ó, ha behatolhatnánk a szavak értelmébe, amikor ezt imádkozzuk: ‒ „Istenem, hiszek, erősen hiszek, azaz a legkisebb kétely és habozás nélkül. Hiszem, hogy mindenütt jelen vagy, hogy látsz, hogy rajtam nyugtatod a szemed, hogy egy napon én is meglátlak Téged az Örök Világos­ságban, hogy élvezni fogom mindazt, amit ígértél!

Iste­nem, remélem, hogy megjutalmazol mindazért, amit érted tettem! Istenem, szeretlek, hiszen a szívem azért van, hogy szeresselek. Ó testvéreim! A hitnek és a szeretetnek ez a fölin­dítása mindenre jó orvosság! Ó, ha megértenénk azt a nagy jót, hogy egyáltalán szerethetjük Istent, állandó elragadtatásban élnénk.

Testvéreim! A tisztaság az égből való, Istentől kell kérni! Ha kér­jük, megkapjuk. Vigyázni kell, nehogy elveszítsük. A ke­vélység, érzékiség és minden más szenvedély ellen be kell zárni a szívünket, mint ahogy bezárjuk a kapukat, hogy senki be ne jöhessen. Mily öröm az őrangyalnak, ha tiszta a lelke annak, aki rá van bízva! Gyermekeim, amikor egy lé­lek tiszta, az egész mennyország szeretettel tekint rá!

A tiszta lelkek alkotják az Úr Jézus környezetét. Minél tisztább valaki a földön, annál közelebb lesz Istenhez a mennyben.

Amikor a szív tiszta, nem tud nem szeretni, mert hiszen meg­találta Istent, a szeretet forrását. „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent” (Mt 5,8) - mondja az Úr.

Jegyezzétek meg gyermekeim, hogy amikor az erő és világosság Istene vezet benneteket, akkor nem tévedhettek el. A Szentlélek világosság és erő. Ő teszi, hogy meg tud­juk különböztetni az igazat a hamistól, és a jót a rossztól! Ezt ne feledjétek!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Magyarország, Báta 14. század 1.

     A magyarországi Báta, a Szent Vér ősi kegyhelye. Szent László által alapított bencés apátság (1092) múltja sajnos ma már csak a legendák és mondák homályába vész. A bátai Szent Vér-ereklyéről először a Thuróczi-krónika tesz említést, 1415-ben, országosan ismert relikviaként tünteti fel.

Maga az Eucharisztia csoda ennél korábban, a 14. század hetvenes éveinek végén történt, amikor a miséző pap kezei között az átváltoztatott ostya vérezni kezdett. Báta 1367-tól királyi védelem alatt állott.

IV. Jenő pápa 1434-ben Zsigmond király kérésére a Szent Benedek rend bátai monostorának ‒ „ahol Krisztusnak csodálatos, az Oltáriszentségből kiömlő vére és néhány más ereklye van” ‒, búcsút engedélyezzen. IV. Jenő Bátát kiemelt kegyhellyé nyilvánította, búcsút engedélyezve az apátságnak. (IV. Jenő pápa oklevelét ld. alul!)

A nápolyi király követe Ransanus püspöknek, Mátyás udvarában írt könyve az ország egyik nevezetességének írja Bátát. Ezek szerint Bátán egy szentostyatöredéket őriznek, amelyből valamikor vér csordult. Ezt a csodálatos ereklyét Úrnapja ünnepén hatalmas zarándoksereg hódolata előtt, oltárra helyezik.                                (A képen Ransanus, Mátyás király és Beatrix királyné)

Kapisztrán Szent János szentté avatási aktái csodás gyógyulásokról is tesznek említést „Krisztus vérző teste előtt”.

Báta arról is nevezetes, hogy Hunyadi János itt verte le Gara nevű ellenfelét, és ennek jutalmaként Ulászló király erdélyi vajdává és Nándorfehérvár kapitányává nevezte ki. A bátai apátság adományozói közé tartoztak: Hunyadi János, Szilágyi Erzsébet, Hunyadi Mátyás, valamint Kanizsai Dorottya, Kinizsi Pál özvegye.

Uralkodói zarándoklatok: Nagy Lajos király 2x, Mária királynő 3x, Zsigmond király 9x, Borbála királyné 1x, Hunyadí János kormányzó 3x, Mátyás király 6x, II. Ulászló király 3x, II. Lajos király 2x, János király 1x.

Mit jelent a sátán megvakítása?

    Valójában tehetetlenné tételről van szó. A szóhasználat nem abszurdabb, mint a sátán fejének  „eltiprása” (Ter 3,15), vagy az ezeréves leláncolás szimbolikája (Vö. Jel 20,2-4. stb.) Az Úr válasza erre a kérdésre a Lelki Naplóban:  „A sátán világtalansága a világ győzelmét és a lelkek felszabadulását jelenti". (III/199) Mindazáltal, az egyházművészetben sem ismeretlen fogalom, lásd a képeket!

Mit értsünk az „egész emberiség” alatt?

     Mária Szívének Szeretetlángja nem egy közösséget, nem csak Magyarország népét, de az egész emberiséget kívánja szívében megérinteni! A Napló egyenesen 'üdvtörténetinek', sőt 'kozmikus' nagyságrendűnek sejteti az Istenanya lélekmentő stratégiai tervét: „Veletek összefogva szeretetem tüze kiégeti lelketekből a bűnt". (III/139) 

Kozmikus azért, mert az emberiség alatt a Küzdő-, a Szenvedő- és a Megdicsőült Egyházat érti − mi több −, ezek együttműködésére alapoz! Üdvtörténeti nagyságrendű pedig azért, mert maga az Üdvözítő és Édesanyja jelenti ki: „Ilyen még nem volt mióta az Ige testté lett!" (I/84; II/18.93; III/129.140)

     A Lelki Napló fokozottan ösztönöz a tisztítótűzben szenvedő lelkek kiszabadítására. Ennek stratégiai célja, azon kölcsönösségen alapul, miszerint a purgatóriumból szabadult lelkek visszasegítenek bennünket. E természetfeletti segítséget az Égiek a legérintettebb stratégiai pontra, a társadalom legkisebb egységeire, a családokra és a szent papokra kívánják irányítani, hogy alapjaiban változzon meg a világ!

Jézus:  „Az emberiség lelkében a hitetlenség által elhomályosuló Föld nagy megrázkódtatáson megy keresztül. Utána hinni fognak, és ez a megrázkódtatás a hit erejének értelme által új világot teremt. A Szent Szűz Szeretetlángja által a hitből fakadó bizalom gyökeret ver a lelkekben, és újra megújul a Föld színe. Mert ilyen még nem volt, mióta az Ige testté lett. A szenvedésekkel elárasztott Föld megújhodása a Szent Szűzanya közbenjáró hatalmának ereje által történik." (II/93-94)

Homília szemelvény 1

     1858-ban tehát 72 éves korában, mikor Descotes lelkész missziós beszédeket tartott Ars-ban, szentünk örömteljes arckifejezéssel így szólt a vendég-szónokhoz:

‒ Ön most meg fog bennünket téríteni!

‒ Bizony, ez a mi nagy felelősségünk, ám önnek plébános úr, e tekintetben nincs mit félnie!

‒ Ó kedves barátom ‒ sóhajtott fel Vianney aggódó komolysággal ‒, akkor ön nem tudja azt, hogy mit jelent, amikor a paplakból az Isten ítélőszéke elé kell lépni!”

A vendég szépen beszélt, mégis az Ars-i plébános szentbeszédeire jóval többen figyeltek! A feljegyzések tanúsága szerint szentünk beszéde így hangzott:

Kedves testvérek! Mit mondanátok arról az emberről, aki a szomszéd mezején dolgozna s a magáét műveletlenül hagyná? Mert ti kedves testvéreim ugyanezt teszitek! Állandóan mások lelkiismeretében áskálódtok s a magatokét parlagon hagyjátok. De bizony bán­juk majd a halálunk óráján, hogy annyit törődtünk mások­kal s oly keveset magunkkal! Magunkról kell ugyanis elsősorban számot adnunk és másokról annyiban, ha rossz példánk miatt követtek el bűnt! Gondoljunk magunkra és jó példák legyünk mások számára! Naponta szemügyre kell vennünk lelkiismeretünket, mint ahogyan kezünket is megnézzük, hogy tiszta-e.

Bizony, a halál óráján sajnáljuk majd azt az időt, amit haszontalan fecsegésre, élvezetekre, semmittevésre fordítottunk ahelyett, hogy megtettük volna a magunkét az önmegtagadásban, imában, jócselekedetekben; gondol­tunk volna szegény lelkünkre, sirattuk volna szegény bűneinket! Akkor sajnos megeshet, hogy azt láthatjuk, sem­mit sem tettünk az üdvösségünkért.

Gyermekeim, milyen szomorú ez! Kaptunk drága időt és nem éltünk vele. A keresztények háromnegyed része csak azon dolgozik, hogy eleget tegyen a testének, ennek a hullának, amely porrá válik. Nem gondolnak szegény lelkükre, amely egyre csak éhezik, és amelynek vagy örökre boldognak vagy örökre szerencsétlennek kell len­nie. Ez megdöbbentő!

A szeretetből teremtett ember nem élhet szeretet nél­kül: vagy Istent szereti, vagy önmagát és a világot. Lássá­tok, gyermekeim, ha az embernek nincs hite, akkor vak. Aki nem lát, az nem ismer, aki nem ismer, az nem szeret, aki nem szereti Istent, az óhatatlanul ön­magát szereti és a saját örömeit keresi. Ahhoz köti szívét, ami múlandó, mint a füst. Nem ismerheti meg sem az igazságot, sem a jót, csak a hamisságot ismeri, mert ködben van és nincs világossága. Ha volna világos­sága, jól látná, hogy mindaz, amit szeret, csak múlandó és semmivé váló.

Lássátok be gyermekeim, hogy a jó Istenen kívül semmi sem állandó, semmi, de semmi! Talán a földi lét lenne az életünk értelme? Nos, ez elmúlik! Ta­lán a szerencse? Ám az elhagy! Talán az egészség? Az könnyen lerom­lik! Talán a becsület? Azt óhatatlanul megtámadják!

Testvéreim! Jövünk-me­gyünk, mint a szél. Mely elszáguld, mint egy nagy vo­nat. Minden csak rohan! Ó Istenem, Istenem, milyen szánal­masak, akikre az önszeretet és a világ szeretete irányít, midőn magukat és a teremtményeket job­ban szeretik, mint Istent. Innen van az, hogy sosem elégedettek, sosem nyugodtak, folyton gyötrődnek és mindig föl van kavarva a lelkük.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Horvátország, Ludbreg 1410

     A történelmi források szerint Ludbreget még a rómaiak alapították Castrum Iovium néven. 381-ben már minden bizonnyal jelentős keresztény közösség volt a településen, mivel a források egy Amantius nevű püspököt említenek. A horvátok betelepedésük után keresztény hitre tértek és egy 1334-es összeírásban – mint első írásos emlék –, Ludbregben megemlítve a Szentháromság templomot. A ma is működő plébániatemplomot 1410-ben építették egy ősi római bazilika alapjaira. Egy évvel később történt az eucharisztikus csoda: a Batthyány-család palotájában lévő Szent Kereszt-kápolnában egy pap a szentmise bemutatása közben kételkedett az átváltoztatásban. Mintegy válaszként kételyeire, szeme láttára vér folyt ki a kezében tartott kehelyből. A szent relikviát ijedelmében egy kőművessel befalaztatta a főoltár mögé. Halála előtt azonban felfedte a titkot és a rejtekhelyet. A hívek tisztelettel adóztak az ereklye előtt. A Jézus Szent Vérének tulajdonított csodákat felírták az ún. Liber miraculorumba, a Csodák Könyvébe.

Szech János magyar nemes eljuttatta a relikviát és a tanúságtételeket a Szentatyához, aki magához rendelte a relikviát.

Az 1500-as évek elején, II. Gyula pápasága idején a Szentszék vizsgálóbizottságot hívott össze a Ludbregben történt eucharisztikus csodához kapcsolódó körülmények kivizsgálására. Sokan tanúsították, hogy az ereklye jelenlétében végzett imádságuk alatt meggyógyultak. 1513-ban X. Leó pápa bullát tett közzé, amely elismeri az ereklye hitelességét és engedélyezi Jézus szent vére imádását, melyet maga is többször vitt körmenetben Róma utcáin. Az ereklye később visszakerült Horvátországba.

A 18. században, Horvátország északi részén pestis pusztított. A nép és a horvát nemzetgyűlés is Isten segítségét kérte. A nemzetgyűlés 1739. december 15-i ülésén a résztvevők megfogadták, hogy ha a pestis véget ér, kápolnát emelnek a csoda tiszteletére. A pestist ugyan leküzdötték, de a fogadalmat csak 1994-ben teljesítették, amikor a demokrácia ismét helyreállt Horvátországban.

A 3500 lakosú kisváros legszebb műemlékei a Batthyányaknak köszönhető. Ma a Szentháromság tiszteletére szentelt templomot az itt őrzött Szent Vér ereklye teszi híressé. Ludbreg, a trianoni békeszerződésig Varasd vármegye járási székhelye volt. (Képen: a ludbregi Szent Vér ereklyetartóban, melyet Batthyányi-Strattman Eleonóra grófnő ajándékozott Ludbregnek.)

NEGYEDIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Üvözlégy Királynénk, irgalmasság Anyja, életünk és édes reménységünk, üdvözlégy. Így sóhajtunk Hozzád e siralom völgyéből mi, a Te gyermekeid. Számtalan veszély környékez bennünket, bú és bánat nehezedik lel­künkre, betegség emészti testünket, kísértések zaklatják szívünket, alig bírja már elviselni gyarlóságunk a terhet. De nem csüggedünk el, mert ha vállruhádat magunkon hordjuk, eszünkbe jut, hogy ez, ígéreted szerint oltalom a veszélyben, védőpajzs minden harcban. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

Kolumbia, Tucamo 1906

     A Csendes-óceán partvidékén történt 1906-os szökőár (cunami) több régióban súlyos károkat okozott. Az elszabadult kishajók, csónakok nagy távolságra sodródtak, és stabilnak mondható kőházakat is leromboltak. Ezzel szemben a Tumaco szigetének lakói az Oltáriszentségbe vetett hitének köszönhetően megmenekült a szörnyű katasztrófától.

1906. január 31-én délelőtt 10 órakor egy csaknem 10 percig tartó, a Richter-skála szerinti 8,8 fokozatú, rendkívül erős földrengés rázta meg Tumaco szigetét. A templomban leestek a képek, a szobrok, de helyrehozhatatlan pusztulás nem történt! A falu összes lakója rémült pánikban rohant a templom elé, és arra kérték papjukat, Gerardo Larrondo atyát, hogy azonnal tartsanak körmenetet az Oltáriszentséggel. A tenger vízszintje egyre emelkedett, és a víz a tengerpart egy részét már ellepte. A feltornyosult víz hatalmas falat alkotott, és azzal fenyegetett, hogy egyetlen hullámmal elnyeli az egész szigetet. Gerardo atya megrettent, és a kehelyben lévő összes Szentostyát magához vette, csak a nagy ostyát őrizte meg. A néphez szólva így kiáltott: „Testvéreim, mindannyian menjünk a tengerpartra, és könyörögjünk Isten irgalmáért!”

Jézus Eucharisztiában való jelenlétében mindannyian megnyugodva, könnyek közt, hangosan imádkozva indultak el. A tengerpartra érve Larrondo atya bátran a víz széléhez lépett, és ahogy a hullám közeledett, a felemelt Oltáriszentséggel keresztet rajzolt a levegőbe. Ez a pillanat döbbenetes és rendkívül ünnepélyes volt, hiszen a hullám megtorpant, és visszahúzódott, de mielőtt Larrondo és a mellette álló paptársa, Julian atya hangot adhatott volna hálájának, a nép meghatottan és döbbenten kiáltott fel: „Csoda! Csoda!” És valóban, a láthatatlan természetfeletti erőnek köszönhetően a hatalmas cunami, vagyis a tenger vízfala visszatért eredeti nyugvó állapotába, s megszűnt a pusztító fenyegetés. Tumaco lakóit eltöltötte az öröm, hogy az Eucharisztiában jelen levő Jézus kegyelme megmentette őket, és köszönetüket áhítatos hálaimával fejezték ki. A Tumaco-ban történt csoda olyannyira ismert lett világszerte, hogy Larrondo atya még Európából is kapott imát kérő leveleket.

HARMADIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Üdvözlégy Mária, Te legjobb Anya. Boldogok, akiket fiaid­nak ismersz, akikre ráadtad anyai palástodat, a szent skapulárét, az üdvösség jelét. E szent ruha biztos jele, kétségbevonhatatlan bizonysága, hogy Te, szentsé­ges Szűz, szeretsz minket. Mégpedig oly szeretettel, mely erős, mint a halál, vagyis mindvégig, életünk minden pillanatában mellettünk állsz, hogy a gonosz lélek se szakíthasson el anyai szívedtől, hacsak mi nem akarunk a bűn által Tőled megválni és anyai szívednek mérhetetlen fájdalmat okozni. De ne engedd ezt, édes Szűzanyánk, hanem támogasd, gyámolítsd gyarló gyermekeidet, hogy a szent skapuláré rajtunk az üdvösség jele legyen. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

A titkos szobrász

     Amikor életének utolsó éveiben Saunier orvos eret vágott rajta, hogy vértolulását a fejében csökkentse, a vért a temetőbe vitette ‒ merthogy keresztény vér ‒, s ott a szeme láttára kel­lett elásni.

Nagy megpróbáltatásainak egyike az volt, ha a faluban látnia kellett a kifüggesztett arcképeit. 1845 táján kezd­tek a képek terjedni, amelyek életének különböző eseményeit ábrázolták. Kezdetben azon volt, hogy eltávolíttatja ezeket, de a kereskedők megkérték őt, hogy engedje meg ezek árusítását, hiszen ez egyik szerény keresetforrásuk. A jó plébános engedett, de megkérdezte:

‒ Mennyi haszna van egy-egy kép eladásából?

‒ Két sou, főtisztelendő plébános úr.

‒ Két sou? Elég drága, ezért a nyomorúságos álarcért! Hát legyen, végre is néha ha ez a szegény álarc valakinek emlékezetébe idézi azokat a tanácsokat, amelyeket adtam, így talán nem is fölösleges! Hogy a képek kevésre­ becsülését jobban kifejezze, sohasem írta rájuk nevét, legfeljebb csak a kezdőbetűit, azt is alig felismerhetően!

Egy tekintetben szentünk hajthatatlan volt: sohasem állt a fényképezőgép elé. Csak halálos ágyán lehetett őt lefényképezni.

1858-ban Toccanier káplán elhatározta, hogy Cabuchet Emil szobrásszal bármibe is kerüljön, a szent plébá­nosról lehetőleg tökéletes képmást csináltat. A plébános arcképei nem mutattak semmi hasonlatosságot, mert vagy lopva, vagy emlékezetből rajzolták le őt.

Nos, az említett szobrász természet után szeretett volna dolgozni, és viaszból akarta megmintázni a mellszobrot, de hogyan fogjon hozzá?

Langalerie püspök ajánló sorokat adott Cabuchet-nek, aki a gyóntatószékben mutatkozott be az Ars-i plébánosnak. Letérdelt s Vianney-nek átnyújtotta a püspöki írást. A plébános át­olvasta, felemelkedett, kinyitotta az ajtót az álgyónó előtt, e határozott szavak közben: „Nem, nem! Sem az ön, sem a püspök kedvéért!” A művésznek tehát cselhez kellett folyamodnia.

Toccanier káplán a temp­lom egyik szögletét tartotta fenn a művész részére, aki onnan könnyen megfigyelhette Vianney-t. A szobrász részt vett a kate­kéziseken, ügyesen takarva a mintázást széles kalapjával abban a hiszemben, hogy észrevétlenül dolgozhat. Minden rend­ben is ment egy hétig, amikor egyszer csak szentünk jóindulatú hangon megszólította: „Hallja maga ott hátul! Mikor szűnik meg már zavarni engem és a többieket?” De addigra már Cabuchet-nek sikerült viaszba formálni ezt az élénk és kifejezésteli arcot, melyen egyszerre rajzolódott ki a mélységesen érzékeny lélek összes indulata.

Amikor a mellszobor elkészült, a szobrász elvitte a misszionáriusok ebédlőjébe. Az Ars-i plébános nézegette a szobrot, majd félig zavartan, félig mosolyogva így szólt: „Ez már nem álarc, ki csinálta?” Aztán Cabuchet felé közeledve így szólt: „Uram, ön engedetlen volt velem szemben! ‒ mondta Vianney szigorú hanghordozással ‒, megbocsássak-e önnek?” A jelenlevő Toccanier és az Iskola-testvérek, a művész és a műtárgy érdekében közbevetették magukat. És szentünk megígérte, hogy nem fogja összetörni a mell­szobrot, mely őt oly szerencsésen adta vissza. Csak azt köve­telte a szobrásztól, hogy halála előtt nem teszi ki közszemlére!

Az Ars-i. plébános ilyen alázatos maradt élete végéig. Emberfeletti munkáját nem értékelte felül, hogy ebből előnyöket kovácsoljon magának. Ha utolsó éveiben fel is lett mentve a breviárium alól, ez is csak az ő káplánja közbenjárására történt. ( Az eredeti szobor!) 

(Források a 2. részben!) (folyt.) 

A Szeretetláng átadása, ill. kiáradása
        Erzsébet asszony Lelki Naplója szerint a Szeretetláng lelkisége, illetve a "kegyelmi hatás" terjedése és átadása az alábbi módokon történhet:

1) A hívek apostolkodása útján általánosságban, „szívről-szívre” (I/39.51; III/140), „futótűzként” terjed (I/59.92; IV/28). 

2) Az egyházi liturgia keretében végzett lángátadás formájában. Február 2-án, „az ország nyolc legnépesebb kegyhelyén, és az ország szívében négy tiszteletemre szentelt templomban egyszerre kezdjék meg az ájtatosságot, Szeretetlángom átadását. (I/49) (A hívek) adják át a gyertyalángot egymásnak, melyet az ájtatosság idején kaptak, vigyék haza és a családi ájtatosságot is így kezdjék meg." (I/40-41) 

3) A hívek esetében egyénileg kétféle módon történhet a Szeretetláng (kegyelmének) átadása. Egyfelől szívről-szívre, a másik emberért vállalt áldozat-imádság eszközével (II/106). Másfelől pedig a formai "láng-átadással" akkor, ha ő már a liturgikusan megkapta (lehetőleg azzal a gyertyával adva tovább)! A lángátadás szövege: „Vedd e lángot, Szívem Szeretetlángját, gyújtsd meg nála a tiédet és add tovább!” (I/38) 

4) Végül, a Szeretetláng végső - üdvtörténeti nagyságrendű - kiáradásáról beszélhetünk, amely nagy megrázkódtatással járhat! Az Úr szavai szerint: „Az emberiség lelkében a hitetlenség által elhomályosuló Föld nagy megrázkódtatáson megy keresztül. Utána hinni fognak, és ez a megrázkódtatás a hit erejének értelme által új világot teremt. A Szent Szűz Szeretetlángja által a hitből fakadó bizalom gyökeret ver a lelkekben, és újra megújul a Föld színe. Mert ilyen még nem volt, mióta az Ige testté lett. A szenvedésekkel elárasztott Föld megújhodása a Szent Szűzanya közbenjáró hatalmának ereje által történik.” (II/93-94) Ez valóban egy "eddig nem látott" új békekorszakot jelenthet az emberiség történelmében!

Mint Is­ten kezében a gyalu

     Az Ars-i plébános bár gyermekkora óta ösztönszerűen vonzódott az isteni magasságok felé, nem volt felmentve a kitartó küzdés törvényei alól. Szentünk azonban azt mondta: „mindent megtudok tenni Abban, aki nekem erőt ad!” Ebben rejlett a Szent életének titka: hősies, bátor elszántság, rendíthetetlen ima- és áldozatkészség.

Vianney jámbor gyermekként, papnövendékként és példás papként is küzdött Isten országáért, ám elérkezett az az idő, amikor teljességgel kibontakozott Isten örök terve, hogy szent, és kiváló szent legyen. Ha mi ennek a titoknak a mélyére akarunk hatolni, gondolnunk kell kimondhatatlan szelídségére, mely csodálattal töltötte el a zarándokokat, gondolnunk kell a csekély önszeretetére, arra. hogy a pihenésre való gondolatot száműzte magától. Mindezt azért, hogy az állandó isteni sugalmazástól vezettetve részvéttel tárja ki karjait a bűnösök felé. Szentünk, talán 1844 tá­ján érhette el a valóban szent élet legmaga­sabb fokát. És ebben sokat, ha nem mindent köszönhet a kis Ars falunak, mely lassan az ő munkássága révén városkává kezdett fejlődni!

Vianney Szent János tökéletesen megvalósította azt a mindannyiunk számára példaadó elvárást, hogy a világban élt, de nem a világnak! Így alakult ki benne a természetfölötti lény, és a földi ember­ből csak a szenvedés maradt meg. Elérte azt a hősi fokot, mely az emberi természettel a kegyelem által segített végső erőkifejtésre képes. Az Isten akaratának teljesítése második természetéve vált, és ez a töretlen lélekmentő készségben nyilvánult meg!

Az Ars-i plébános csodálatos módon tudott ellenállni a hiú dicsőségvágynak. Jól tudta és látta, hogy ő miatta jönnek annyian Ars-ba, mégsem látta őt senki gőgösnek. Ő úgy járt-kelt a magasztaló, tömegek között, mint a gyermek, akinek ártatlansága meglep bennünket és akinek erről fogalma sincs. Az Ars-i plébános, szó szerint követte „a gyermeki lélek azon fölséges útját”, amelyen a gyermek Jézusról nevezett Lisieux-i Szent Teréz haladt.

Szentünk tudatában volt annak, hogy lelkipásztori tevé­kenységével sok jót teremtett, de minthogy magát az Isten eszközének tekintette, Istennek tulajdonított minden érdemet. Maga így vallott egyszer: „Is­ten kezében a gyalu szerepét töltöttem be, és azért engem helyezett erre a helyre, mert nálam mél­tatlanabb papot nem talált! Az Úr ezzel kifejezze irgalmának nagyságát és csodáját a szegény bűnösök iránt.”

Miután önmagába néző életet élt, minden jót, amit sajátjának mondhatott volna, azt felülről származónak tekintett, nem egyszer köszönetet mondva „lelki kedvesének” Szent Filoménának a közbenjárásáért.

„A legutolsó vagyok az emberek közt ‒ sóhajtott fel. ‒ Ha Isten meg nem sajnált volna engem, ugyan mi lett volna belőlem?”

A tömegnek személye körüli tülekedése mindig terhére volt. Igen bántotta őt, ha használati eszközeit, ereklye gyanánt elcsenték. Egy alkalommal azon vette észre magát, hogy reverendájából darabo­kat vagdaltak le. „Ó mennyire rosszul értelmezett jámborság ez!” ‒ sóhajtott föl. Valahányszor levágatta a haját, gondja volt arra, hogy összesöpörje és személyesen dobja tűzbe.

Az Ars-i plébános nem volt gyanakvó ember, nem is tudta megfejteni az eltulajdonítások indító okait. Az egyik misszió végeztével észrevette, hogy gyertyatartója eltűnt. „Én már azt hittem, hogy mindenkit megtérítettem és íme, elvitték a gyertyatartót!”

1858, Mindenszentek táján szentünk a Cibeins-kastélyba küldte Ka­talint, hogy az évi járadékot (napi egy frankot) felvegye, amit számára segély címén kiutaltak. „Ez már az utolsó lesz!” ‒ mondta kissé bizonytalan hanghordozással, majd határozottabban megismételte: „Ez már utolsó lesz!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Legméltóságosabb Oltáriszentség ünnepének története

     »Jóllehet az Eucharisztiát az év minden napján ünnepeljük, évente egyszer kiemelt figyelmet is fordítunk Krisztus Testének ünneplésére. Szívünk és lelkünk bármilyen körülmények között és helyzetben fordulhat az Úrhoz, az ő valós jelenlétével azonban leginkább az Eucharisztiában, a szentségi színek alatt találkozunk. Jézus az Eucharisztiában – a kenyér és bor színe alatt, lényegi valóságában van jelen számunkra. Mennybementelekor a feltámadt Jézus ezt mondta: "Íme én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig."« (Mt 28,20) »Ezen a csütörtökön a (...) klérus és a nép együtt örvendezve dicsérő énekekkel tartson körmenetet; mindenki szíve és lelke, szája és ajka üdvös örömmel énekeljen himnuszokat. (...) És bárcsak a szeretet úgy fellobbantaná a hívők buzgóságát Krisztus szolgálatára, hogy ezáltal és egyéb érdemeik gyarapodása által Ő, aki váltságul adta önmagát értük és eledelül adja magát nekik, ezen élet viszontagságai után önmagával jutalmazza őket. (12) Mi ugyanis a krisztushívőket lelki ajándékokkal szeretnénk buzdítani az ünnep megülésére, ezért mindazoknak, akik őszinte bánattal meggyóntak, és (...) a szentmisén vettek részt, (...) száz napi búcsút engedélyezünk a mindenható Isten irgalmában és az ő apostolai, Szent Péter és Pál tekintélyében bízva.« (IV. Orbán pápa Transiturus De hoc mundo kezd. bullája 1264. aug. 11. SZIT 2019. Bp.)
Liege-i Szent Julianna, a cornilloni kolostor apácája kezdeményezte Úrnapja ünnepének bevezetését Krisztus Szent Testének tiszteletére. Fiatal korában több látomása is volt az Oltáriszentség tiszteletére tartott ünnep megalapításával kapcsolatban. Szent Julianna egyik látomásában a teliholdat látta, melyből egy darabka hiányzott. Ő úgy értelmezte, hogy a Hold az egyházi évet jelképezi, amelyből valami hiányzik, mégpedig az Oltáriszentség ünnepe. 1230-ban Szent Julianna elmondta látomásait a helyi egyházmegye elöljárójának, Jacques Panteléonnak, a későbbi IV. Orbán pápának. 1246-ban a liege-i püspök, Robert de Thourotte úgy döntött, hogy egyházmegyéjében ünnepet alapít az Oltáriszentség tiszteletére.
Úrnapja első ünnepét 1249. június 5-én tartották. Néhány évvel Szent Julianna halála után IV. Orbán pápa 1264. augusztus 11-én a fenti bullájában elrendelte az Úrnapja megünneplését az egyetemes Egyházban.
Az Úrnapja (latinul Festum Eucharistiae, Solemnitas Corpus Domini) katolikus főünnep az Eucharisztia tiszteletére, teljes nevén az Úr Szent Testének és Szent Vérének ünnepe. Magyarországon és több más országban a húsvéti időt lezáró pünkösdvasárnap után két héttel tartják. Jellemzően körmenet kapcsolódik hozzá. (Wikipedia)
»Az Úrnapja, a föltámadás napja, a keresztények napja, a mi napunk. Úrnapjának nevezzük, mert az Úr győztesként ezen a napon ment föl az Atyához. Ha a pogányok e napot a Nap napjának nevezik, mi is szívesen annak valljuk, mert ma támadt a világ Világossága, ma kelt föl az Igazságosság Napja, melynek sugarai az üdvösséget hozzák.« [Szent Jeromos: In die Dominica Paschae homilia: CCL 78, 550]

MÁSODIK NAP

Bevezető ima:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged az Egyház, Ó Boldogságos Szűz! Lábaidhoz borulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk! Hallgasd meg, ó Szűzanya, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Téged illet Kármelhegyi Szűzanyánk a dicsőség, dicséret, és a tiszte­let, mert Te vagy az ég és föld hatalmas Királynéja és mivel szeretett Fiad, Jézus Krisztus dicsőségében osztozol: csodálva tisztel a menny minden lakója. Mily rendkí­vüli kiváltság és kegyelem tehát, hogy mi a mennyekből hozott ruháddal ékesítve, ily fölséges Királyné szolgái és testvérei közé tartozhatunk. Hála és dicséret legyen Neked, hogy bennünket érdemünk nélkül e kitüntetésre méltattál. Ne engedd, hogy szent ruhádhoz méltatlan viselkedésünkkel anyai szívedet megszomorítsuk. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

SZENT KILENCED A KÁRMELHEGYI SZŰZANYA TISZTELETÉRE

(Forrás nyomán: A Skapuláré Társulat Vezérkönyve. Összeállította P. Marián, Kármelita

Kiadja: Kármelita Zárda, Győr 1941. Nihilobstat. Dr. Eduardus Wrenkh censor. Nr. 2388/1940 Imprimatur Jaurini, die 25. Octobris 1940. Dr. Rudolphus Ragats vicarius capitularis)

ELSŐ NAP

Bevezető ima minden nap:

     Kármelhegy ékessége és Királynéja címmel magasztal Téged, Ó Boldogságos Szűz, az Egyház. Lábaidhoz leborulva köszöntünk, ó kegyes Anyánk, s kezünket és szívünket Hozzád emelve fohászkodunk: Kármelhegy ékessége és Királynéja könyörögj érettünk. Hallgasd meg, ó hatalmas Szűz, szívünk esdeklését, mellyel e kilenc napon át Hozzád folyamodunk, és fogadd el gyermeki hódolatunkat, mely Téged méltán megillet.

Napi imádság:

Mikor lehetett hallani, hogy valaki gyámolatlanul magára hagyatott volna, ki a Boldogságos Szűz Máriához folyamodott? Ezért járult Szent Simon is gyermeki bizalommal ezen jóságos Anyához szorongatásaiban, és nem maradt meghallgatás nélkül. Mert nagy dicsőségben, angyali seregtől kísérve megjelent neki az egek Királynéja, és ezeket a csodálatos szavakat intézte hozzá:

„Vedd szeretett fiam, rended skapuláréját, társulatom jelvényét, mely kiváltságul szolgál neked és minden kármelitának. Aki ebben hal meg, nem fog az örök tűzben szenvedni. Íme, az üdvösség jele, a veszélyben oltalom, a béke és az örök szövetség záloga.”

Ó fönséges, vigasztaló ígéret! Magadéinak vallasz minket, drága Szűzanyánk, akik a Te szent ruhádat viseljük. Ámen.

Üdvözlégy, Dicsőség...

Befejező ima, minden nap:

Szentséges Szűz, a testté lett Ige Anyja, a kegyelemmel teljes, a bű­nösök menedéke, élő hittel sietünk anyai szeretetedhez és kérjük Tőled a kegyelmet, hogy Isten akaratát mindenkor teljesítsük. Legszentebb kezedbe helyezzük szívünket, és testi és lelki üdvünkért esedezünk Hozzád. Reméljük, hogy jósá­gos Anyaként, bizonnyal meg fogsz hallgatni, azért hangoztatjuk élő hittel:

Üdvözlégy (háromszor), majd:

Könyörögjünk. Oltalmazd meg, Uram, a Boldogságos Szűz Mária közbenjárás­ára a Te szolgáidat, akik színed előtt leborulnak, minden bajtól, és védelmezd meg őket kegyesen az ellenség cselvetéseitől, a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

(Források az első részben!) (folyt.)

Nem voltak képesek képet készíteni

     Az Ars-i plébános, vagy hirtelen megöregedett, vagy csak a hírneve miatt most figyelt fel rá „közelebbről”! A szemlélődők és újságírók, elkezdték „körülírni” szentünk kinézetét: »mélyen barázdált, sovány, megnyúlt arc, mely szív formára emlékeztet. Egykori napbarnította barnás arcszíne sápadttá változott a gyóntatószék örökös homályban. Elől kurta, hátul és kétoldalt hosszabb haja őszes. Magas, széles homlok, kiálló szemöldök, a beesett szemgödörből különös tüzű tiszta kék szemek ragyognak, ami éles és átható tekintet ad neki.«

De gyónói is leírták a jellemzőit, melyek így foglalhatók össze: »Sokan egyenesen szentnek látták. Lélekbelátó volt, s amint tekintete a gyónóéval találkozott, a lélek mélyéig hatolt. Volt akit megijesztett a nézése. Néha úgy ragyogtak a szemei, mint a gyémánt. Társalgás közben tekintete elbűvölte az embert, mint aki egy más világot lát. A nyugalom óráiban viszont szemeit szelíd, a lemondó mélabú fátyla takarta, ekkor gondolhatott a meg­bántott Istenre és a megbántó emberekre. Ez a nyugodt tekintet olykor igen nyugtalanná vált, sőt arcvonásai hol örömet, hol szomorúságot tükröztek aszerint, hogy a jóságos Istenre, vagy a „szegény bűnösökre” gondolt. Megesett, hogy könnyekre fakadt. A mozgásában bár törékenynek látszott, olykor azonban mégis ‒ talán égi segítséggel ‒, de olyan erőteljes volt, hogy azt a nehéz egyházi zászlót a templomból úgy kihozta, melyet sokan csak nehezen tudtak a levegőbe emelni.«

Ennyit a leírásokról, és nem csoda, hogyha sokszor akarták lefényképezni! Ezt azonban mindig szán­dékosan lehetetlenné tette. Mint mondta: „Azt tudom, hogy valakik az álarcomat fényképezni akarták, de direkt mozogtam, hogy ez ne sikerüljön nekik!”

Ezek a fotográfusok végül úgy fogtak ki szentünkön, hogy utólagosan a ravatalon készítettek felvételeket arcáról, és „életszerűvé retusálták! (Egy ilyen „hiteles fotót” lásd alul!)

1854. augusztusában egy hetyke fiatalember jött Ars-ba, aki így szólította meg a plébánost:

‒ Főtisztelendő úr! Komoly vallási kérdésekről szeretnék önnel vitatkozni!

‒ A vallásról akar velem vitatkozni, fiatal barátom? ‒ mondta némi gúnnyal szentünk. ‒ Hiszen annyit sem tud belőle, mint egy kezdő hittanos kisfiú!

Egy bőbeszédű kisasszonynak, aki fecsegésével igen fárasztotta a plébánost, ezt mondta: „Kedves leányom, melyik az a hónap, amelyben a legkevesebbet beszél?” S mivel a kis papagáj nem tudta, szentünk megválaszolta: „Bizonnyal február hónap az, mivel az 2-3 nappal rövidebb!” ‒ s jóságos mosolyával enyhítette „adomáját”.

1855. májusában, egy úriasszony abban a reményben jött messze földről Ars-ba, hogy nagyon súlyos betegségében enyhü­lést találjon. Nagy ájtatosan el is végzett egy kilencedet, minden megtapasztalható eredmény nélkül. Arra kérte meg a káplánt, hogy kérdezze meg az Isten szolgáját, hogy meg fog-e gyógyulni? Szentünk válasza így hangzott:

‒ Az úrinő, hála Istennek mélyen hívő, a kereszt jó helyen van! Ez lesz számára az a hágcsó, amely őt az Égbe fogja segíteni!

1858-ban egy Lyon-i úrinő két gyermekét hozta Ars-ba. Az idősebb 11 éves volt, és szerette volna ismerni jövőbeni hívatását. A plébános miséjénél ministrált. A sekrestyébe visszatérve Vianney átöltözése közben, a kis Lyon-i fiú a papok és világiak közt szentünkhöz furakodva kérdőn nézett a plébánosra.

‒ Mit akarsz kisfiam? ‒ kérdezte tőle.

‒ Főtisztelendő atyám, nagyon szeretném tudni, hogy... ‒ a kérdését azonban be sem tudta fejezni, mert megkapta a választ:

‒ Jó pap lesz belőled! ‒ válaszolt Vianney a legkisebb habozás nélkül.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Belgium, Herentals 1412
     1412-ben egy bizonyos Jan van Langerstede megszállt egy hotelben, nem messze Herentals városától. Ez a férfi lopott templomi kegytárgyakkal kereskedett. amelyeket többnyire maga lopott el útjai során, és Európa más részein értékesítette. Herentals-ba érkezésének másnapján elment Poederlee falu plébániatemplomába, és feltűnés nélkül ellopta a kelyhet és az öt Szentostyát tartalmazó cibóriumot. Ahogy ment vissza Herentals-ba, a „De Hegge”-nek nevezett területen egy rejtélyes erő lett úrrá rajta, amely megakadályozta, hogy útját folytassa. Így hát megpróbálta a folyóba dobni az ostyákat, hogy megszabaduljon tőlük ámde hiába. Jan már a kétségbeesés szélén állt, amikor a közeli mezőn egy nagy nyúlüregre lett figyelmes, ahová bele rejtette az ostyákat. Ez minden gond nélkül sikerült neki, így hát nyugodtan tért vissza Herentals-ba. Időközben a városbíró, Gilbert De Pape nyomozást indított, a Poerderlee-i templom kifosztója ellen. Jan is a gyanúsítottak között volt. A rendőrség megtalálta a kelyhet és a cibóriumot a táskájában. Jan mindent bevallott, kivéve azt, hogy megszabadult az Ostyáktól. Azonnali akasztásra ítélték és már a vesztőhelyre lépett, amikor a pap felszólította, hogy halála előtt tisztítsa meg a lelkét. Erre ő teljes mértékben beismerte bűnét, és gyónáson kívül elmondta azt is, hogy miként rejtette el a lopott Ostyákat. A bíró ezután felfüggesztette a kivégzést és megparancsolta az elítéltnek, hogy pontosan mutassa meg a helyet, ahol az Eucharisztiákat hagyta. Nagy tömeg követte őket.
Amint a mező szélére értek, már messziről láttak valami tündöklő fényességet, és amikor odaértek, a ragyogó Szentostyákat kereszt alakban elhelyezkedve találták, teljes fehérségben, holott előző napokban esett az eső. Azonnal körmenetben vitték vissza: egy részét Herentals-ba, néhány darabot pedig Poederlee-be. A csodás Ostyák egészen a 16. századig ott is maradtak.
1442. január 2-án, Herentals magisztrátusa hitelesnek nyilvánította a csodát és ott, ahol az ostyát megtalálták, egy kis kápolnát emeltek, amit számos tekintélyes egyházi személy is meglátogatott, többek között Antwerpen püspöke, Jean Maldreus 1620-ban és XIV. Benedek pápa 1749-ben.
Luxemburgi János lánya, Görlitz Erzsébet hercegnő finanszírozta a kápolna bővítését, amelyet később szentéllyé alakítottak át. Antoon Van Ysendyck két festményét, amelyek a csodát ábrázolják, minden évben körmenetben viszik arra a mezőre, ahol a csoda tiszteletére a kis kápolna (De Hegge) áll. Itt azután emlékmisét celebrálnak az összegyűlt hívek számára.

Mi a Szeretetláng? 3

Belgium, Brüsszel 1370

     A brüsszeli Szent Mihály és Szent Gudula katedrálisban számos művészeti alkotás tanúskodik az 1370-ben történt eucharisztikus csodáról. A középkori dokumentum így szól: „1369-ben egy gazdag enghieni zsidó kereskedő, aki gyűlölte a keresztényeket, egy Louvain-i fiatalemberrel ellopatott néhány Szentostyát. Néhány nappal később a kereskedőt rejtélyes körülmények között meggyilkolták. Özvegye azt gondolván, hogy férjét az ég büntetése érte utol, meg akart szabadulni a Szentostyáktól, ezért a férje barátainak adta azokat. Ezek az emberek, szintén Jézus Krisztus ellenségei voltak, ezért 1370-ben nagypénteken összeültek, és tőreikkel elkezdték a Szentostyákat késsel szurkálni ‒ mire az ostyák intenzíven vérezni kezdtek. A szentségtörők ennek láttára rettenetesen megrémültek, és az Ostyákat egy katolikus kereskedőre bízták. Ez az ember elmondva a történteket, átadta a vérző Eucharisztiát a katedrális kántorának. Ezt követően a szentségtörő csoda nyilvánosságra került, és a brabanti herceg halálra ítélte a szentségtörőket. A Csodás Eucharisztiát hatalmas engesztelő körmenetben vitték a Szent Gudula – Szent Mihály katedrálisba.”

Ez az eucharisztikus csoda máig fontos részét képezi a brüsszeli katolicizmus hagyományainak, és nemzeti jelképpé vált. Néhány évtizeddel ezelőtt még ünnepi körmenetben emlékeztek meg a csodáról, de ma már nem.

A katedrális oldalhajóját díszítő ólomüveg-ablakok, melyek 1436 és 1870 között készültek, az eucharisztikus csoda egyes szakaszait mutatják be. Az ablakokat a királyi ház és a nemesi családok adományozták a templomnak. A közeli múzeumban nem csak azok a szentségmutatók tekinthetők meg, melyekben a csodás Relikviát őrizték, hanem azok a XVIII. századi fali kárpitok is, amelyeken ábrázolva van a csodálatos esemény.

A Francia Becsületrend 2 

     Megérkezett november hava. Közben Chalandon püspök, a kereszt hivatalos átadója visszaemlékezett, hogy három évvel azelőtt milyen sorsa lett a szép kanonoki gallérnak. Így joggal feltételezte, hogy a kereszt is a „szegények ölébe fog hullani”. Megéri-e tehát a fáradságot, hogy az egyházmegye első papja átadja a javíthatatlan Ars-i plébánosnak ezt az ékszert, mely talán még abban az órában pénzzé lesz váltva?

A főpásztor tehát jónak látta, hogy a rendi jelvény átadásával a kiváló Toccanier káplánt fogja megbízni.

Toccanier tehát kézhez vette a keresztet tartalmazó cso­magot. Egy szép napon, amikor Vianney magában volt a szobájában, fölhasználta az alkalmat arra, hogy a császári pe­cséttel ellátott dobozt átadja neki. Eközben többen figyelték az eseményt, úgymint a sekrestyés-testvér, a tanító, Lassagne Katalin és Chanay Johanna, akik már tudtak a dologról.

‒ Főtisztelendő plébános úr! ‒ kezdte a fiatal misszionárius ‒ talán ereklyék vannak e a dobozban, amit önnek küldtek!

Az Isten szolgája nem látott tréfát e szavak mögött, sietve feltörte a pecsétet, hogy tisztelhesse a szentek földi maradványait.

‒ Csak ez?! ‒ kiáltott fel, látván a kitüntetést.

‒ Nézze meg jobban főtisztelendő plébános úr, hogy ez a kitüntetés magán hordja a kereszt jelét! Áldja meg tehát! S amint széles taglejtéssel az áldást megadta, a káplán folytatta:

‒ Engedje meg, hogy egy pillanatra mellére tűz­zem a keresztet!

‒ Ó kedves barátom! Isten őrizzen meg ettől! Ugyanazt mondhatnák nekem, mit Szent Benedek, Totila egyik udvari emberének mondott, ki urának bíborruhájában megjelent előtte: „Vesd le annak a méltóságnak jelvényeit, amelyhez neked nincs jogod!” ‒ és visszaadta a keresztet káplánjának:

‒ Fogadja ezt ked­ves barátom ugyanazzal az örömmel, mint amely örömmel önnek adom!

Íme, eképpen lett „kitüntetve” a szegény Ars-i plébános! Így miután megtagadta, hogy a keresztet a mellére tűzzék, a lovagi ke­resztjét csak egyetlen egy alkalommal viselte: a koporsóján!

De vajon szentünk ne tudott volna örülni semminek? Így pontatlan a kérdés, hiszen nagyon is tudott olyan dolgoknak örülni, ami a természetfölötti rend­hez tartozott, és persze annak, ami az Isten országát terjesztette! Így, mélyen meghatott szenvedély és hála töltötte el a szívét, amikor IX. Pius pápa 1854-ben kihirdette a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját.

Visszatérve a már tárgyalt történetre, érdemes példaként felhozni, hogy van aminek szentünk nagyon is tudott örülni, aminek kellő nyomatékot is adott! (Lásd a 97. részben!)

Ez az ünnep kivételes alkalom volt szentünknek, hogy 60 év óta tartó bensőséges tiszteletét a Boldogságos Szűz iránt különösen kimutassa. Bölcsőjétől kezdve szerette Őt, s mint pap minden erejével arra törekedett, hogy a Boldogságos Szűz tiszteletét terjessze. Erről meggyőződhettek a zarándokok, akár minden utcasarkon, és minden lakásban ott lát­hatták a Szent Szűz szobrát vagy képét, miket az Ars-i plébá­nos adományozott s saját névaláírásával ellátva. Sőt ‒ íme a követendő példa ‒, már 1836. május 1-én az egész egyházközségét a Szeplőtelen Szűz oltalmába ajánlotta! Ezt követően nem csak a szentáldozások száma sokszorozódott meg, hanem a rendszeresen gyónóké is, és az Ars-i templom nap, mint nap zsúfolásig megtelt. A hívek nem akartak lemaradni a mindennapos Szűz Máriáról tartott homiliáiról, amikor rendkí­vüli lelkesedéssel beszélt az Istenanya szent életéről, hatalmáról és szeretetéről.

Így tanított: „Minden szent nagy odaadással volt a Boldogságos Istenanya iránt, mert tudva-tudták, hogy az Istentől jövő minden kegyelem az Ő kezén halad át.”

„Nem léphetünk be egy jelentős épületbe csak a kapun keresztül! Nos ‒ mondom nektek ‒, hogy Szűz Mária a Mennyország Kapuja!”

„Testvéreim! Ne feledjük, hogy egyetlen Ave Maria is reményt adó lehet a számunkra!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A nép szava, Isten szava

     Egy szerezetesi közösség ifjú papja, mindig kiegyensúlyozott és sugárzóan vidám volt, ám egy idő után súlyosbodó hátfájdalmakra panaszkodott és egyre erősebb gyógyszereket kellett szednie.

Két paptársa elvitte egy hírből hallott, a népek által ezoterikusnak mondott gyógymasszőrhöz. A gyanús gyógyász iránti bizalmuk abból eredt, hogy egyfelől nem adtak a "világiak fecsegésére", másfelől olykor maguk is látták az illetőt a templomban ‒ igaz ‒, hogy mindig hátul álldogált és soha nem járult a szentségekhez!

Amikor aztán nagy elhatározással hármasban a gyógymasszőrt felkeresték, minden kétségük eloszlott, hiszen az autójában rózsafüzér lógott, a rendelő falán pedig feszület volt!

‒ Mi lehet itt a hiba? – kérdezték egymástól – és társukat megnyugtatták, hogy nyugodtan kezeltesse magát.

És lám, már az első alkalommal enyhültek a páciens fájdalmai, de a hatodik alkalommal már meg is szűntek. El is hagyta a gyógyszereket! A csoda-gyógyász pedig, nem fogadott el semmilyen fizetséget!

‒ Látod? – mondták a paptársak – nem kell felülni a hívek szavára, mert fontoskodnak össze-vissza! Talán irigyek a tudására, hisz' ami az orvosoknak nem sikerült, a gyógyásznak igen!

És lám, nem is volt semmi baj, a kis szerezetespap még ki is tanult néhány praktikus fogást a gyógymestertől! Így pl. a rendházban egyetlen vonalzóval és ingával, bárkinek megmérte a vérnyomását!

Sikere volt, ámde a nem evilági módon elmúlt "gyógyulás" után, következhetett a nem evilági fizetség! A fiatal atya vidámsága egyre csappant, mígnem három hónapon belül elhagyta papi- és szerzetesi hivatsát!

     Örök tanulság: Ha a démonikus erő egyik fájdalomtól mentesít, akkor valami másik nagyobb baj következik, de ha ez sem, akkor összezavarja az életed, és Istennel szembe fordít! Vagyis, ha ad valamit, százanyit vesz vissza!

És hogy a két jószándékú paptárs, hol tévedett? Ott, hogy először is e sajátos döntést, nem egymásközt kellett volna megbeszélniük, hanem Istennel elmélyülten! Másfelől soha nem a puszta külsőségek alapján szabadna dönteniük! Harmadsorban a hívekre nem legyinteni kell, hanem misszionálni kell őket, és esetenként a szavukra nem árt odafigyelni, mert bizony meg lehet, hogy a "nép szava, Isten szava" (vox populi, vox Dei)!

Dr Antalóczi Lajos pápai prelátus könyvéből

     Az évszázadok során az elhatalmasodó bűnnel párhuzamosan egyre többet hallunk Mária-jelenésekről, és vonatkozó irodalmuk is szemlátomást gyarapszik. „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a nap, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona” (Jel 12,1).

Amikor a Boldogságos Szűz anyai hivatását gyakorolja velünk, Fiának testvéreivel és társörököseivel, Isten örök és egyetemes üdvözítői tervén munkálkodik, vagyis evangelizál.

A Szent Szűz evangelizációs tevékenységének fontos célja és következménye az Egyház lelki újjászületése. A feladat világméretű és történelmi léptékű. Az Egyház Anyjának bolygónkat átfogó munkája napról napra erősödik, és egyre világosabban kirajzolódnak a kontúrok is. A Szűzanya arra biztat, hogy minden ember, minden család és közösség, aki hallja az ő szavát, és válaszolni kíván felhívásaira, ajánlja fel önmagát Szeplőtelen Szívének. Ez az önfelajánlás a Szent Szűz ígérete szerint sok védelemmel és kegyelemmel jár.

A hiteles Mária-jelenések mindig az elhatalmasodó bűnre, és annak elhatalmasodó következményeire figyelmeztetnek, s az elkerülésükre kegyelmi eszközöket ajánl. Ilyen a Kármelita Skapuláré, a Szent Rózsafüzér, a Csodásérem, a Fatimai Engesztelés (5 első szombat), és Mária Szíve Szeretetlángja!

Figyelemre méltó, hogy az üzenetekben mindig bűnbánatról, a bűnösök megtéréséről, a bűnösök helyzetének javításáról, a bűnösök elkárhozásáról van szó. A 49. zsoltár őket figyelmezteti: „Ti, akik megfeledkeztek Istenről, szálljatok magatokba...” A Szent Szűz fatimai szavai, de különösen az 1917. augusztus 19-i üzenet azok számára hív segítséget, akik megmaradnak bűneikben és a kárhozat felé sodródnak.

„Szabad azt is mondanunk – int II. János Pál pápa –, hogy Mária valamennyiünknek folyamatosan megismétli a galileai Kánában elhangzott szavakat: ‘Tegyetek meg mindent, amit csak mond'” (RM 28).

A Szent Szűz tehát evange-lizál, és ezt várja el övéitől. Üzenetei az evangelizáció szolgálatában állnak. VI. Pál pápa szerint Mária a legnagyobb igehirdető. Az Egyház Anyja az engesztelésben jelöli meg az új evangelizálás eszközét, s kijelenti, hogy az elhatalmasodó bűnnel szemben nem egy megújulási mozgalom, nem egy szerzetesrend, nem valaki a hírességek közül, hanem az ő Szeplőtelen Szíve fog győzedelmeskedni. (És ebben a Kármelita Rend a Skapuláré Társulatával, nagyban segíthetné Anyját, Királynőjét és Nővérét!)

,,A végén Szeplőtelen Szívem győzedelmeskedik!” – halljuk a próféciát Fatimában.

 (Források az első részben!) (folyt.)

A Francia Becsületrend 1

     1855. augusztus l5-én megjelent újságok közölték az Ars-i plébános kitüntetését, Garets gróf hozta meg Vianney-nek a hírt. Szentünk így fogadta: „A kereszttel jár valami fizetség? Vagyis jelent ez pénzt a szegényeim javára?” És arca a legkisebb örömet, vagy meglepetést nem árult el.

‒ Nem! Ez csak tiszteletbeli kitüntetés. ‒ válaszolta a gróf.

‒ Tehát, ha a szegények mit sem várhatnak ettől, akkor mondja meg kérem a császárnak, hogy nem vehetem hasznát!

Garets gróf természetesen nem tett eleget ennek a különös megbízatásnak. A hírre egy festő tűnt fel a látóhatáron, aki a kanonok- és a becsületrend tagjának felajánlotta szolgálatait. De hiába volt minden fáradsága.

„A plébános urat minden áron le akarták festeni ‒ írta Garets grófné ‒, de ő hallani sem akart róla, majd így szólt nevetve: Ha mégis megfestik a képemet, írják alá, hogy íme a gőgös senki!”

Az egyik pap szeretetteljes célzással a kanonoki gallérra és lovagi keresztre ezeket mondta:

‒ Plébános úr! Önt minden földi hatalmasság kitüntette, a Jóisten sem fogja elmulasztani, hogy kitüntesse majd az égben!

‒ Na ez az, ami engem félelemmel tölt el ‒ válaszolt szentünk komoly arckifejezéssel ‒, ha majd halálom után megjelenek a Jóisten előtt ezekkel a semmiségekkel, Ő majd azt találja mondani: „Elmehetsz, te már elnyerted a jutalmadat!”

Chalandon püspököt, mint a becsületrend lovagját felkérték, hogy ő tűzze fel a keresztet az Ars-i plébános mellére. Előttünk ismeretlen okokból ez a szertartás november havára lett elhalasztva. Eközben Vianney a becsületrend hivatalától felszólítást kapott, hogy költségek címén 12 frankot küldjön el.

‒ Tizenkét frankot? ‒ ugrott fel ‒, hiszen én lemondtam róla! Ez a pénz jobb helyre kerül, ha 12 szegény részére ennivalót veszek belőle! A kis összegű számlát bemutatták Toccanier káplánnak, aki a plébános tudta nélkül kifizette az összeget. Ám amint megérkezett a kitüntetés, így méltatlankodott:

‒ Én nem küldtem el a kívánt összeget ‒ mondta később Vianney ‒, és ők mégis el­küldik a keresztet?

Októberben a megyefőnök, maga is gyakorló katolikus, személyesen jött üdvözölni a becsületrend új lovagját. Az üdvözlés első mondatai után így vágott közbe a szentünk:

‒ Arra kérem a prefektus urat, hogy vigye el a keresztet az arra méltóbbnak. Ennek helyébe szeretnék inkább valamit a szegények részére!

‒ Ámde ha a császár önnek küldi a keresztet, azzal nem annyira önt, mint inkább magát a becsületrendet akarta megtisztelni! ‒ válaszolta meg ügyesen a megyefőnök.

Erre Vianney, így válaszolt:

‒ Prefektus úr! Én arra kérem a Jóistent, hogy sokáig éltesse Ain megye élén, hogy továbbra is jót művelhessen becsületes tanácsai, különösen a jó példája által! Erre átnyújtott neki egy Szűz Mária-érmet, köszönt és visszatért a gyóntatószékbe.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Mi a Szeretetláng 2

      Antalóczi atya fogalmazásában:
„A Szeretetláng kegyelmi adomány. Mégpedig erő, amely átjárja a szí-vet és az akaratot. Erő, amely helyreállítja bennünk az értékrendet; erő, amely átformál, szeretni tanít, készségessé tesz bennünket Jézussal együtt és Jézussal teljesen azonosulva hatékonyan és kitartóan részt vállalni a lélekmentő munkában. A szeretetláng segít megérteni a Szent Szűz szándékát. Segít tárgyilagosan felismerni valós helyzetünket. Másként fogalmazva: a Szeretetláng az a kegyelmi adomány (eszköz), mely erőt ad a Boldogasszony kérésének, az engesztelésnek következetes megvalósításához, és az apostolkodáshoz. Ennek pedig kizárólagos célja, hogy egyetlen lélek se kárhozzék el. A Szeretetláng a bennünk és általunk szabadon működő Jézus Krisztus”. (vö JÜ 175)
      Miként Grignon Szent Lajos írja: Szűz Mária a hajnalpír s általa kell, hogy kinyilváníttassék Jézus Krisztus. (vö TMT 50/c) Az Úr első eljövetelében Máriát kevéssé ismerték, de a második eljövetelben Őt kell megismerni. „Ugyanis az üdvözítés csodálatos rendje azt kívánta, hogy az első eljövetelben rejtve maradjon, hogy így egyedül Fiát, Jézus Krisztust ismerjék, de a második eljövetelben Őt fogja Isten kinyilatkoztatni.” (TMT 1)
      Az Úr szavai a lelki naplóban: »Én vagyok az, aki feléjük közeledem«. (III/218) Mintegy igazolandó a Grignon Szent Lajos fentebbi szavait!
Majd így folytatja Jézus: »Az Ő (Szűzanya) közbenjáró nagy hatalma az, amellyel kieszközölte Tőlem a családok részére ezt a nagy kegyelmi áradatot, melyet most készül a földre árasztani. Ahogy Ő is mondja, ilyen még nem volt, mióta az Ige Testté lett. A baj gyökerére teszi anyai jóságának gyógyító erejét, melyet nem nyilvános csodának szánt, mint a nagy, csodálatra indító és világhírű kegyhelyeket. Ő azt akarja, hogy minden család egy kegyhely legyen, egy csodás hely, ahol veletek összefogva teszi csodáját a lelkek mélyén. Szívről-szívre járva kezetekbe adja Szívének Szeretetlángját, mely a családokban uralkodni akaró sátánt a ti áldozatos imáitok által megvakítja.« (III/140)

Ausztria, Weiten-Raxendorf

     A 15. században egyre gyakoribbá vált a Szentostya ellopása. Ezért az egyházi vezetők úgy határoztak, hogy az ostyákat éjjelente nem a szentély tabernákulumában, hanem a sekrestyében kell őrizni.

1411-ben egy tolvaj a weiteni plébánia sekrestyéjébe tört be egy Szentostya ellopására, melyet a kesztyűjébe rejtett.
A tolvaj a lopást követően lóra pattant, hogy a szomszédos Spitz faluba menjen. A főút helyett a Mühldorf völgyében haladt. A lova egy helyen megtorpant és nem mozdult többé, a férfi hiába ütlegelte. Sőt néhány mezőn dolgozó munkás látta a jelenetet, és ők is segítségére siettek a ló verésében és rángatásában, de hiába, a ló kővé dermedten állt. Egyik pillanatban azonban a ló hirtelen megugrott a lovasával, és így a kesztyűbe rejtett Szentostya észrevétlenül kicsúszott a földre.
Néhány nappal később, egy mannersdorfi asszony, Frau Scheck arra haladtában felfigyelt a vakító fényt árasztó Szentostyára. Amikor felvette, döbbenten látta, hogy a két részre tört Szentostyát vérző húsrostok kötik össze.
Az asszony mélyen megindult, és hálaadásképpen saját költségén egy kis kápolnát építtetett arra a helyre. Amint ennek a híre elterjedt, számos hívő érkezett a csoda helyszínére. Később nagyobb templomot építettek, amely már alkalmas volt arra, hogy a zarándokok tömegei hódolatukat tehessék a legdrágább ereklye előtt. (Képen a plébánia templom, mellette a kis Kegykápolnával)

Magam, a legkevésbé sem szeretnék a gyenge Mária-tisztelők közé tartozni!

     Kedves Testvérek, harcban állunk! Kozmikus méretű küzdelem folyik ugyanis minden egyes lélekért, a csábítás, a megtévesztés és a pszichomanipuláció minden eszközével! Ezért aztán fel kell használnunk minden ránk hagyott és kapott eszközt a lélekmentésre!

Itt van például a fatimai tizenharmadikák, és az 'első szombatok' (bensőséges) ünneplése, vagy az egyházilag kivizsgált és jóváhagyott magyar Szeretetláng üzenete, melyből megismétlem a kármeliták meghívását: „Szeretetlángom a Kármelből fog elindulni. Ők tisztelnek Engem a legjobban, vagyis ők vannak erre legjobban hivatva, hogy tiszteljenek engem.” (I/40) (Tudom-tudom, attól, hogy már másodszor is leírtam, attól az üzenet még nem biztos, hogy a kármelitáknak is követendő! Nos, egy szemlélődő rendben azon is el kéne elmélkedni, hogy lehetséges-e a Szent Szűz ez úton való iránymutatása a rendje alapvető megújításához? Azon is szemlélődni kellene, hogy lehetséges-e, hogy a Kármel Királynője máig is próbál irányt mutatni a Rendjének, amiként gyermekeit segíti földi küzdelmükben? Nos, nem kell látnoki képesség az evangéliumi intelem végrehajtására, miszerint: „mindent vizsgáljatok meg!” (Tessz 5,21) Nagy tévedés ugyanis nem lehet, hiszen a Szeretetláng Lelki Napló (tehát a tanítása) jóváhagyási dekrétummal van ellátva: Nihil Obstat 494-1/09 Esztergom-Budapest, amiről tudjuk mit jelent!

Kérem szépen! A Szeretetláng Lelki Naplót olvassa el egy képzett kármelita – ha nem is buzgóságból, de áldozatból –, és utána mondjon véleményt! És így kiszűrhetjük a tucatnyi zavaró körülményt (pót-üzenetek, szóbeszédek, szándékos hamisítások, dilettantizmus, az ismeretek hiányában való gőgös lekicsinylés stb). Csupán röviden megjegyzem, hogy a Szeretetláng Mozgalom és Lelkiség kizárólag Erzsébet asszony Lelki Naplója, és az Evangélium alapján áll, mindenkor engedelmeskedve az egyházi hierarchiának!!!

Vagyis, ha nem olvassuk el a Szeretetláng Lelki Naplót, akkor nem ismerjük meg! Ha nem ismerjük meg, aligha követhetjük! Márpedig, ha példát nem mutatunk a követésben, jószerével minket sem követnek!

Tisztelettel megjegyzem. Hogy nem a szóbeszédekre kell adni, hanem személyesen kell utána nézni! Az Úr sem a szóbeszédek nyomán, hanem tetteink alapján fog megítélni bennünket!

A Szűzanya Szívének ígérete egy, a világot átölelő többlet kegyelem, melytől eddig elesett az Ő ősi Rendje! Mert bizony, akik mindent ismeretlenül is lekicsinyelnek, ők sem lesznek felmagasztalva, mert az Úr előtt már ismertek lesznek!

A Szűzanya keserűen panaszolta: „Nemcsak a papságot fogja terhelni a felelősség, hanem mindazokat is, akik kényelemből nem álltak be a sátán megfékezésére. Szeretetlángom kegyelmi kiáradását indítsátok már el. (...) A felelősség nagy, de munkátok eredménye nem lesz meddő. Az összefogó munkából egyetlen lélek se maradjon ki. Szeretetlángom szelíd fénye gyújtani, gyulladni fog az egész földkerekségen, és a sátán megalázottan és tehetetlenül hatalmát veszti. Csak ezt a vajúdást ne akarjátok meghosszabbítani.” (III/130)

Egy gyónó ezt panaszolta e sorok szerkesztőjének:

„Az idős (†) P. A. atyánál gyóntam a Kármelben. Magamról elmondtam neki, hogy imaéletemben a Kármelhez és a Szeretetlánghoz kötődöm!” Erre ő ezt válaszolta: „Lányom! Vagy a Kármel, vagy a Szeretetláng. A kettő nem megy!” Szegény idős atya! Amit nem keresett, azt nem is találta meg, és miután nem ismerte, elutasította! 

Lám-lám! Montforti Grignon Szent Lajos így tanít erről: „A Szűz Máriát nem találhatja meg, aki nem keresi; és nem keresheti, aki nem ismeri! Az ismeretlent nem szokás keresni. Szűz Máriát tehát jobban meg kell ismerni, mint valaha, hogy ezáltal a teljes Szentháromságot jobban megismerjék és tisztelhessék. Szűz Máriának az utolsó időkben mindinkább előtérbe kell lépnie irgalmassággal, erővel és kegyelemmel.” (TMT 50/e-f) Akinek van füle a hallásra, az... 

      Liguori Szent Alfonz a Szűz Mária dicsősége c. művében így ír: »Véleményem szerint, ha egy az Istenanyát dicsőítő állítást, mely sem a hittel, sem az Egyház határozataival, vagy valamely elfogadott igazsággal nem ellenkezik, pusztán csak azért ellenzünk és nem fogadunk el, mivelhogy az ellentétes vélemény is igaz lehet. Nos, nem szeretnék eme gyenge Mária-tisztelők közé tartozni...« (89. oldal) (

Források az első részben!) (folyt.)

Mi a Szeretetláng? 1

Máriával, Jézus anyjával állhatatosan, sokkalta szorosabban! (Vagy ahogyan tiszteletreméltó Marcell atya mondta: "Mindent Máriával, semmit nélküle!")

A továbbiakban felvetett kritika, kizárólag a Kármel I. Rendjére irányul!

     Vajon, mi az oka a Szent Szűz hiteles üzenetei iránt való kármelita óvatoskodásnak? Talán bizony még mindig óvatosságra intő a győri atyák 1936-ban történt esete Sz. Ilonka „látnoknővel”, akinek a jó kármeliták mind hittek a gyóntatószékben, ámde amikor kitört a hamissága miatti botrány, akkor valamennyien Tiszteletreméltó Marcell atyára mutogattak gunyorosan – holott ő kezelte a legnagyobb óvatossággal a „látnoki” gyónót és „üzeneteit”!

Na ez az! – mondhatják – legbiztosabb az Evangélium! – Bizony igaz! – Nem is lenne semmi szükség a Mária-jelenésekre (üzeneteikre), miként a Skapuláré ígéreteire sem, ha az emberiség súlyosan le nem tért volna az evangéliumi útról! Márpedig az Evangélium követendő tanítása így szól: Máriával Jézus anyjával állhatatosan, egy szívvel-lélekkel kitartani az imádkozásban. (vö. ApCsel 1,14) – Egy csipetnyivel mindenesetre „állhatatosabban” ahhoz, hogy egy novícius († P. S. öccse), ne kaphasson idegösszeomlást egy tétova pillanatban, s a kórházi kezelés után végleg ott ne hagyja a rendet!? A „nincs emberem” okait hadd ne részletezzem, mint pl. a türelem és az akárhányszori megbocsátás hiányát? Mert nem egyszer, nem hétszer, de „hetvenszer hétszer” (Mt 18,22), meg kell bocsátani, még akkor is ha valaki a szentillési Kármel hegyéről tért vissza! Apropó Illés! Miért nem lehet egy szerzetest szemináriumba engedni, ha ez a vágya?

Eddig (minimum) három felszentelt kármelita papi hivatás ment el a Rendből egyházmegyés papnak, de ők legalább maradtak szent hivatásukban! Ám hányan hagyták el szerzetesi és már papi hivatásukat?? (...) Vajon átimádkozta-e a Szűzanyával, egy szívvel lélekkel szemlélődő Konvent, hogy ki tehet örök-fogadalmat és ki mehet, és ki nem mehet szeminaristának? Merthogy – ebben is érvényes –, az Istenanya nélkül nem megy! Az imádság ugyanis ŐVELE nem „napirend”, hanem a benne élés – ez a Kármel! Mert az agendában (napirendben) lehetnek szünetek, de az elkötelezett lélek benső imájában soha! (Mellesleg, ennek hiánya a legkevésbé sem a fent említett szerencsétlen novícius mulasztása volt)! Tény: a Szűzanyával való együtt imádkozás nélkül nem fog menni, és erre legkiválóbb példa a Tiszteletreméltó Marton Boldizsár Marcell atya lelkisége!

A Szent Szűz hathatós segítsége nem „állítólagos” és nem „legenda”, hanem élhető, naprakész VALÓSÁG!

A Sarutlan Kármeliták Konstitúciójának (1986) 'a' és 'b' pontja kimondja, hogy „a Kármelhegyi Boldogasszony, Anyánk és Királynőnk ünnepének a legfontosabbnak kell lennie a Rend összes ünnepei között!” Ennek ellenére 2019-ben sehol, semmilyen módon nem tartották fontosnak, hogy értesítsék a híveket, hogy a budapesti Huba utcában július 16-án a renoválás miatt, elmarad a Szentmise és a búcsú! Pedig van Honlap, van újsághirdetési lehetőség, és van a Katolikus- és Mária Rádió, Bonum és Apostol tv, stb!

ÉS AZ IDÉN, 2020-BAN? 

De már hallom a mentegetőzést: – „Nincs rá emberem!” (Jn 5,7)

     Testvéreim az Úrban! A rendi templom melletti utcában is meg lehetett volna tartani a Szentmisét, az önkormányzat aligha akadályozta volna! Az pedig, hogy – minden időbeni meghirdetés nélkül – a IV. kerületi Aschner Lipót tér 10-ben tartották délelőtt 10 órakor (!), honnan lehetett megtudni a Mária Rádión kívül, mondjuk egy vidékinek? És ha már minden hirdetés nélkül a „sarus" nővéreknél valósulhatott meg a „Kármelhegyi Boldogasszony, Anyánk és Királynőnk ünnepe”, akkor miért nem a szokott időben délután 18 órakor? Mert végtére is mi a legfontosabb a Rend összes ünnepei között? És tanúsíthatom, hogy a Szentmise az Szentmise volt 2020-ban, de az ünnep, az nem volt Kármelita ünnep! - Miért? - Azért mert a szentbeszédben el sem hangzott a Szent Szűz méltatása, sőt, ha a skapuláré-felvételről nem esett volna szó, akkor még a Kármelita Szűzanya neve sem hangzott volna el! Hol tartunk, hová tartunk, és mivégett?? Talán a Rend léte abban mutatkozik-e meg, hogy van pénze vagy nincs pénze, nem pedig abban, hogy van-e bensősége Mária-tisztelete, vagy sem? Mondjuk, miért kell pénzzé tenni az üres rendházakat? Vajon azért üres a rendház, mert kevesen vannak, vagy azért üres a rendház, mert üres a lélek?

– Ó jaj, ajánlatos lenne mindent, de mindent nem csak átgondolni, de a Szűzanyával átimádkozni! Vagyis „mi a legfontosabb a Rend összes ünnepei között”, amiként a Szűzanya Rendje mit cselekedjen és mit ne cselekedjen, sokak lelki javára vagy kárára?! (Források az első részben!) (folyt.)

Felsőbb köri levelezések 

     Ritkán történt meg szentünkkel, hogyha püspökéhez fordult bármilyen kérdésben, legalább egy szóval meg ne említette volna az ő „nagy ügyét”! Az 1851-ben kelt levelének idevaló része nagyon jellemző. Ez idő tájt Devie püspök maga is a visszavonulásra gondolt, miután utó­dot kapott Rómától.

„Püspök Atyám! Miután Ön abban a szerencsés helyzetben van, hogy visszavonulásához az engedélyt kieszközölte, hogy ezentúl egyedül a túlvilági dolgokra gondolhasson, kérem kegyes jóindulatát, hogy e szerencsében én is részesülhessek. Ha Ön távoznék anélkül, hogy kérésemet teljesítené, keserűségemben azt hiszem, elpusztulok. Jóságos szíve bocsásson meg nekem minden kellemetlen­ségért, amit Főtisztelendőségednek okoztam, de püspök atyám nagyon jól tudja, hogy tudatlan vagyok, amiként így vélekedik rólam mindenki...”

Alázatos lelkülettel így írta alá nevét: Vianney Jean-Marie, Ars nyomorult plébánosa.

A levél eredmény nélkül maradt!

Az új püspök Georges-Claude-Louis-Pie Chalandon néhány évvel később ezt a sürgős levelet kapta:

„Püspök Atyám! Napról-napra betegebb leszek. Kénytelen vagyok az éjszaka egy részét a széken tölteni, vagy óránként kétszer-háromszor az ágyból fölkelni. A gyóntatószékben néha szédülök két-három percig. Tekintettel betegségemre és koromra Ars-nak örökre bú­csút szeretnék mondani.”

Ez alkalommal így írta alá levelét: Vianney a szegény, szerencsétlen pap.

Hasonló kérések megismétlődtek minden egyes püspöki látogatás alkalmával. Az ezt megelőző napokon, megkétszerezte vezeklési gyakorlatait: imádkozott, zokogott, kesergett és böjtölt, mielőtt kérését megfogalmazta volna. És amint megjelent a főpásztor, úgy érezte, mintha reménye újabb életet öntött volna beléje.

A főpásztor tényleg jött, sőt nagyon is gyakran látogatta meg szent barátját, de Vianney mégiscsak Ars-i plébános maradt. Mint Devie, úgy az utódja is ellenezte szentünk visszavonulását.

1855. június 30-án a Trévoux-i járásfőnök Castellane őrgróf az alábbiakat írta a Belley-i püspöknek:

„Püspök Úr! Van szerencsém másolatban megküldeni a derék Ars-i plébános kitüntetésére vonatkozó felterjesztését. Nem kérelem, hogy a császári kormány az igaz érdem megjutalmazása céljából mérlegelés tárgyává teszi azokat a szolgálatokat, melyeket Vianney plébános úr eddig tett!”

A püspök válasza Castellane őrgróf felterjesztésére:

„Prefektus Úr! Járásom egyik kis községében, melynek 510 lakója van, él egy plébános, akinek evangéliumi szent élete és igaz vallásossága európai hírnevet szerzett. Ars községe, amely egykoron járásom legjelentéktelenebb faluja volt, mára a zarándokok csodálatos tömegeit fogadja be. A tömegmozgalom, mely évek óta tart és amely egy egy­szerű pap szent hírnevének tulajdonítható, csodá­latos tény olyan században, amely a keresztény hittel ellenkező elveket örökölt. Több olyan esetet ismerünk, amely természetes okokkal nem magyarázhatók. Ám, e jelentés szűkre szabott terjedelme nem engedi meg ezen esetek felsorolását. Vianney úr méltatásánál megelégszem azzal, hogy benne egy második Páli Szent Vincét tisztelhetünk, aki szintén csodákat művelt. Ennél fogva van szerencsém Prefektus úrt arra kérni, hogy Őfelsége születésnapja alkalmából szíveskedjék Vianney urat, az Ars-i plébánost a Francia Becsületrend Keresztjével való lovaggá kinevezésre felterjeszteni.”

(Források a 2. részben!) (folyt.) 

Ausztria, Seefeld 1384

     Seefeld városát számos zarándok keresi fel az 1384-es eucharisztikus csodának köszönhetően. Oswald Milser lovag a nagycsütörtöki misén úgy kívánta, hogy a pap a nagyméretű Szentostyából áldoztassa meg őt, amivel a Szentmisét bemutatta. Abban a pillanatban, amikor szentáldozásban részesült volna, a kövezet megmozdult és betört alatta. Milser lovag úgy érezte, hogy elnyeli őt a föld. Az atya elvette szájától a Szentségi Jézust. A lovag azonban rémületében az oltárhoz közeledett. A pap eközben a Szentostyát visszatette az oltárra, a kövezet rengése megszűnt, s a Szentségből eleven vér kezdett folyni.
Számos szemtanú volt részese ennek a csodának, és a hír hamarosan az egész országban elterjedt. Maga I. Miksa császár is különös áhítattal viseltetett a csoda iránt. Napjainkban is látogatható a Szent Oszvald-templom, ahol látható a vérfoltos ostya szent ereklyéje és a csodát bemutató számos festmény.

Mit értsünk 'kegyelmi kiáradás' vagy 'kegyelmi hatás' alatt?

      Hasonlatként (v. azonosságként) említhetjük a vizitáció evangéliumi eseményét, amikor „Erzsébet hallván Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel.” (Lk 1,41) Ez esetben tehát a Szűzanyából egy kegyelmi kiáradás történt, átsugárzott a „kegyelmi hatás”: Jézus! Megismételjük a Szűzanya kijelentését: Szeplőtelen Szívem Szeretetlángja maga Jézus Krisztus! Ez a „jézusi” hatotta át az emmauszi tanítványokat is: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton?” (Lk 24,32) Ennek hatására „a nap már lement” ugyan (29), mégis „abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe.” (15 km!) (33)

Az ilyen ember krisztusivá formálódik, teljesen azonosul Vele, s ez gondolatvilágára, szándékaira és cselekedeteire is egyaránt kihat. Ennek az átformáló szív-lángolásnak (vö Lk 24.32), ennek a „kegyelmi hatásnak”  kell kiáradnia  a világra, mert ez fogja átformálni szívében, lelkében az emberiséget! Lúcia nővér könyvéből


(Jácinta szavai): „Bárcsak minden szívnek átadhatnám azt a lángot, amely a szívemben ég, amellyel Jézus és Mária Szívét annyira szeretem!” (LN 128) 

A szentek példája: lángoló szeretet nélkül nem megy!

     Az előzőekben tárgyaltakra, mint követendő példákra és megoldásokra mutatnak az évszázadok szentjei is! Montforti Grignon Szent Lajos például így ír az utolsó idők apostolairól: „Az Úr papjai lesznek, akik mint valami láng (Zsid 1,7), mindenütt felgyújtják az isteni szeretet tüzét. Olyanok lesznek a hatalmas Szent Szűz kezében, mint éles nyíl, hogy ellenségeit átszegezzék. Lévi gyermekei lesznek, akiket a nagy szenvedések tüze megtisztított és egyesültek Istennel, ezért a szívükben hordják a szeretet aranyát, lelkükben az imádság tömjénét, testükön az önmegtagadás mirháját. A szegények és kicsinyek számára mindenütt Jézus Krisztus jó illata lesznek, a nagyoknak, a gazdagoknak és a büszkéknek ellenben a halál lehelete.” (TMT 56)

Szent Jácinta kórházba menetele előtt így búcsúzott Lúciától:

„Mondd meg mindenkinek, hogy Isten a kegyelmeket Mária Szeplőtelen Szívén keresztül adja nekünk. Az embereknek Őáltala kell kérniük ezeket. Jézus Szíve azt akarja, hogy Vele együtt Égi Anyánk Szívét is tiszteljük. A békét Égi Anyánktól kell kérni, mert Isten Őrá bízta ezt. Bárcsak minden szívnek átadhatnám azt a lángot, mely a szívemben ég, mellyel Jézus és Mária Szívét annyira szeretem!” (Fatimáról beszél Lúcia nővér - Fatima, 1997, 108.o.)

Avilai Szent Teréz anyánk reményteljesen leírja a megújhodás módját: (Az isteni kegyelem) „A léleknek mélyén feléleszti azt a szikrát, amelyről beszéltem, úgy hogy egészen lángra lobban s ebben a lángban a lélek Főnix-madár módjára teljesen megújhodik.” (Belső várkastély VI. lakás)

Összegzésként, Liguori Szent Alfonz, a Szűz Mária dicsősége c. művének  bevezetőjében ez olvasható: „érzékeltethető azok fásultsága, akik kérkednek ugyan Mária-tiszteletükkel, de emellett csak ritkán beszélnek Máriáról, s nem buzgólkodnak, hogy a Boldogságos Szűz iránti szeretetet másokban is felébresszék. E szeretetreméltó Királynő igazi tisztelői nem így cselekszenek! Azt kívánják, hogy mások és az egész világ szeresse Őt, s ezért az iránta érzett szeretetük lángját, nyíltan vagy titokban mások szívében is fellobbantani igyekeznek.” (5. oldal)

Ne feledjük, hogy Stock Szent Simonnak is Mária-jelenésben volt része, ami által megerősödött a Rend! Hogy miként lehet és kell a fentebb tárgyalt lelkiséget (evangelizációt) megvalósítani, arra az egyházilag kivizsgált Mária-jelenések mutatnak követendő példát. A legkevesebb, hogy szívvel-lélekkel  népszerűsítsük a fatimai első szombatokat, amiként a Szeplőtelen Szívnek való felajánlást (ld. XII. Piusz levelét a kármelitákhoz 1950)! Nem beszélve a Jézus Szíve kilencedekre és ígéreteire való felhívásról – ha már a Szent Skapuláré Jézus Szívét ábrázolja –, nem véletlenül!!! Mert ezen áldozatokból kegyelmi segítség születik, amely „a lélek mélyén feléleszti azt a szikrát”!

És bizony itt mutatkozik meg valami sajátos hozzáállás! Vajon miért kell a Szűzanya jótéteményeit 'legendaként'* említeni? Talán bizony Stock Szent Simon revelációja is legenda?

Vajon a Máriának odaadott élet miben nyilvánul meg a Kármelben? Talán a hiteles Mária-jelenésektől való viszolygásban? Merthogy XXII. János pápa Mária-jelenésében a Szűzanya személyesen megerősítette számára a Szombati Kiváltságot a Bula Sabatinát! Nos, e pápai jelenést 'állítólagosnak'** írják a (mostani) kármelita írók – annak ellenére –, hogy a későbbi pápák elismerték (pl. V. Sándor, VII. Kelemen, III. Pál, X. Szent Piusz)! – Vagy már a pápák állításai iránt is fenntartásaink vannak?

Egyszerű emberi kérdés, hogy akkor most a Kármelhegyi Boldogasszony segítsége valóságos, vagy csak állítólagos?

(Források az első részben!) (folyt.)

____________________________

* Az idézet így hangzik: „Számos legenda tanúsítja azt a bensőséges szeretetet, mely a Szent Szűz és a Kármel között alakult ki.” – Lásd: A Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréja – a K. Rendtartomány kiadása Bp. 6. oldal

** Uo. 9. és 20. oldal

Ausztria, Feicht 1310
     Az Inn folyó mentén fekvő St. Georgenberg-Fiecht nevű kis falu, az 1310-ben történt eucharisztikus csodáról lett híres. A Szentmise alatt a pap megkérdőjelezte Jézus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, ám az átváltoztatást követően a bor vérré vált, forrni kezdett és kifolyt a kehelyből. 170 évvel később, 1480-ban egy korabeli újságíró azt írta a Szent Vérről „a vér még mindig olyan friss, mintha friss sebből származna”. A St. Georgenberg kolostor mind a mai napig érintetlenül őrzi az ereklyét.

A templom mellékoltára közelében található felirat szerint: „1310-ben, Rupert apát idején, egy pap a Szent György vértanúnak és Szent János apostolnak szentelt templomban tartott Szentmisét. A bor átváltoztatása után kétsége támadt, hogy Krisztus vére valóságosan jelen van-e a konszekrált borban. A bor erre azonnal vérré változott, forrni kezdett és kifolyt a kehelyből. Az apát és a többi szerzetes, akik éppen a kóruson voltak, valamint a számos jelenlévő zarándok az oltárhoz közeledve csodálkozott a történteken. A megdöbbent pap nem tudta kiinni az összes Szent Vért, és a maradékot a főoltár tabernákulumában található edénybe tette, amellé a kendő mellé, amivel a kelyhet tisztára szokták törölni. Amikor ennek a csodálatos eseménynek a híre elterjedt, egyre több zarándok érkezett a Szent Vér imádására. A zarándokok száma olyan nagyra nőtt, hogy 1472-ben Georg von Brixen püspök elküldte Johannes Lösch wilteni apátot, valamint Sigmund Thaur és Absami Kaspar atyát Georgenbergbe, hogy alaposabban vizsgálják meg a csodát. A vizsgálat eredményeképpen az Egyház támogatni kezdte a Szent Vér imádását, és a csodát hitelesnek minősítette. Az Egyház neves tagjai is jelen voltak a hívők között, mint például János, Trieszt püspöke, György, Brixen püspöke, Rupert kölni érsek és bajor herceg, Frederic, Chiemsee püspöke és még sokan mások.”

Egy másik dokumentum leírja, hogyan segített a Szent Vér relikviája megőrizni a katolikus hitet a protestantizmus miatt bekövetkező egyházszakadás során: „1593-ban, amikor Luther tanai elterjedtek Tirolban, a St. Georgenberg-i szerzeteseket felkérték, hogy terjesszék a hitet mindenhol, amerre járnak. Michael Geisser apát nagy sikerrel prédikált a schwazi plébániatemplomban összegyűlt óriási tömeg előtt, és teljes magabiztossággal idézte fel a vér szent csodáját, mint Jézus Krisztus valóságos jelenlétének bizonyítékát az Oltáriszentségben. Olyan meggyőzően képviselte álláspontját, hogy ellenlábasai kénytelenek voltak feladni a vitát és távozni. Erre a hamis tanítással szembeni teljes győzelemre a hívek úgy tekintettek, mint az Úrnak a Szent Vér imádói számára juttatott különleges kegyelmére.”

A lelkek üdve mindennél értékesebb! 

     Mivel ez volt az első alkalom, hogy üdvözölhette az új Belley-i püspököt, kötelességének tartotta, hogy rövid rögtönzött beszédben köszöntse őt. Így álltak szemtől-szembe, amikor a főpásztor hirtelen előrántotta köpenye alól a vörös és fekete selyemből készült, hermelinnel díszített kanonoki gallért, kinevezésének jelvényét.

Az Ars-i plébános mindjárt feltalálta magát, és mentegetőzve így szólt: „Nem, püspök atyám, adja inkább a segédlelkészemnek, neki jobban áll, mint nekem!”

Persze hiábavaló volt a szabódás, mert Poncet és Raymond segédletével Vianney-re öltötték a tiszteletbeli kanonoki gallért, amely ugyan félrecsúszott nagy hárítgatásában, de végül is rajta volt!

Úgy mondták, hogy szegény szentünk, inkább egy elítélthez hasonlított kötéllel a nyakában, semmint papi méltóságnak.

A sekrestyében természetesen igyekezett megszabadulni a gallértól, de Garets gróf rábírta hogy tartsa magán a gallért, nehogy megsértse a főpásztort.

Ahelyett, hogy a szentélyben a megszokott helyét foglalta volna el, csak megállt a sekrestyeajtóban, mint egy kis ministráns, így hallgatta végig a főpásztor beszédét, melyben említést nyert, hogy az Ars-i plébánost tiszteletbeli kanonokká nevezte ki.

Amint aztán a főpásztor oldalán, e díszben a lelkészlakba tartott, az egyik híve, aki a dologról mit sem tudott, egyszerűen nem ismerte meg őt és azt hitte, hogy valakit büntetésből kihallgatásra kísérnek!

Amint a főpásztor elutazott, az izgalom elült, Vianney kanonok most már örült az ajándéknak mert legalább volt mit pénzzé tennie.

A jótékony „gyűjtő” asszony épp betoppant a plébániára. Szentünk nyomban felajánlotta a kanonoki gallért 15 frankért.

A hölgy meglepődött az alacsony áron és így szólt:

‒ De hiszen többet ér!

‒ Jó, akkor adjon húszat!

Végül 25 frank ütötte Vianney markát, de az asszony megjegyezte, hogy még ez sem a valódi értéke. Amikor aztán kinyomozta, hogy a gallér a Bourg-i Szent József-apácáknál készült és 50 frank volt az ára, adott még szentünknek 25 frankot, azzal a kitétellel, hogy nála hagyja, hogy használhassa! A szent plébános örült a vásárnak és állítólag azt mondta, hogy „Bárcsak a püspök úr adna egy másikat is!”

A mozgalom, mely a tömegeket szakadatlanul Ars felé indította, fölkeltette a világi hatóságok figyelmét is. Annál is inkább, mert már a császári udvartól is jöttek hozzá tanácsért, és útmutatásai helyesnek bizonyultak. Úgy a udvari körök, mint Ain megyé­nek hivatalos vezetői Vianney-t éppoly népszerű és bölcs lelkipásztornak ismerték.

A Saint-Rornain-les-Iles-ből való Chamonard nevű fiatalasszony férje a leg­hitetlenebbek egyike volt a községben. Az asszonyka 1851 nyarán azt tanácsolta beteges férjének, hogy kérje ki az Ars-i plébános tanácsát. Eleinte a férj ellenállt e kívánságnak, „még hogy ő a felvilágosodott ember menjen tisztelegni egy paphoz”? De mivel szeretett volna meggyógyulni, rászánta magát, hogy átlépi ugyan az Ars-i templom küszöbét, de semmi többet. Vianney, aki épp a 11 órai katekézist végezte, fürkésző tekintetét a hitetlenre szegezte. Charnonard erre sar­kon fordult és távozott a templomból úgy, hogy oda többé nem tér vissza. Szegény lesújtott fiatalasszony igyekezett szentünk közelébe férkőzni és esdve meg is kérte, hogy gyógyítsa meg a férjét. „Asszonyom! ‒ válaszolta szentünk ‒, a férjénél nem a teste szenvedését kell elsősorban gyógyítani, hanem a lelkét! És ön a házasságával ebben missziót vállalt magára, mellyel csak a kezdet-kezdetén van!” Chamonard-né szinte csodálattal eltelve, és elhivatottságában megerősödve távozott Ars-ból. Valami megrendíthetetlen, Isten iránti bizalmat vitt haza magával. És négy évvel később a férje, Istennel megbékélve halt meg.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Lélek untalan indíttatása a „buzgósággal buzgólkodásra”!

     Sajnos a kármelita lelkiség (legalább is az első rendben) feledni látszik azt a bensőséges Mária-tiszteletet, amit a Rend kezdetben mélységesen ápolt!

Sok feladatuk világias szétszórtságában, nem marad idejük és lelki erejük Királynőjük lelkületével eggyé válni! Márpedig épp ebben segítene Mária Szíve Szeretetlángja, melynek ígért „kegyelmi hatása” révén krisztusivá formál mindenkit, egészen a „szívük együtt dobbanásáig”. És ennek a „máriásan krisztusinak” a jótékony kegyelmi kisugárzása hatással lehet a személyiségre, hivatásra és apostolkodásra Isten Népe körében!

A Kármel atyja Keresztes Szent János világos tanítást adott: »A tökéletesek lelkében az isteni ébredés már itt e földön olyan szeretetlángot gyújt, amely részesedés a Szentlélek égő szeretetlángjában. „Ez már nemcsak lassan emésztő tűz módjára alakítja át a lelket édes szeretetté, hanem lobog és lángokat vet benne… Így működik a Szentlélek abban a lélekben, mely már csupa szeretetté vált. Lelki tevékenységei a ki-kicsapó lángnyelvek… Így azután ezek mérhetetlen értékűek s egy ilyennel több érdemet szerez, mint azelőtt egész élete folyamán… Ebben az állapotban a lélek nem magától cselekszik, hanem a Szentlélek indítja őt, munkálkodik benne… Valahányszor fellobog benne ez a láng, mindannyiszor úgy érzi, mintha az örök boldogságban részesülne. Az élő Istent élvezi, a Zsoltáros (83,3) szava szerint: „Szívem és lelkem ujjongott élő Istenemben.”« (Vö. Keresztes Szent János, Élő Szeretetláng I.1.)

Keresztes Szent János írja: Az Élő Szeretetláng, maga a Szentlélek! A Szeretetláng Lelki Naplóban pedig ez áll: Szívem Szeretetlángja maga Jézus Krisztus! 

Ez hogyan értendő? – Ezt a II. Vatikáni Zsinat dekrétumban is megfogalmazta: „Az a szeretet lángol bennük is, amellyel Krisztus szerette az embereket. Tudják, hogy Isten műve az ő országának eljövetele, ezért az összes kereszténnyel együtt azért imádkoznak, hogy a Boldogságos Szűz Máriának, az apostolok királynéjának közbenjárására a nemzetek mielőbb eljussanak az igazság ismeretére, és a Szentlélek által mindenkinek fölragyogjon isteni fényessége, mely Jézus Krisztus arcán tündöklik.” (AD GENTES 42)

Mellesleg az emmauszi tanítványok így lelkendeztek: Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az írásokat?

Mária nevét az Énekek éneke olajjal hasonlítja össze: »Neved kiöntött olaj« (Én 1,2) »Az olajhoz hasonlítják az ő magasztos nevét ‒ mondja Boldog Alanus ‒, mert amiként az olaj gyógyítja a betegeket, kedves illatot áraszt és a lángot szítja, úgy Mária neve is meggyógyítja a bűnösöket, örömmel tölti el a szíveket és Isten szeretetére gyullasztja őket« (In Cant. loc. Citat.) (Lig. S. Alfonz: Szűz Mária dicsősége 156. o.)

(Források az első részben!) (folyt.)

Argentina, Buenos Aires 1996

     1996. Augusztus 18-án, este 7 órakor Fr. Alejandro Pezet a Szűz Mária templomban mondott Szentmisét. A záróáldás után egy nő jött hozzá, mondván, hogy talált egy ostyának látszót a templom végében levő virágtartón. Fr. Alejandro odament és látta, az egy ostya. Ezt követően az egyházi rendtartás szerint egy vízzel telt edénybe tette, hogy feloldódjon és betette a Szentségi Kápolna tabernákulumába.
Aug. 26-án hétfőn, amikor a tabernákulumot kinyitotta, meglepetéssel látta, hogy az Ostya valamiféle véres anyaggá vált. Szólt Jorge Bergoglio püspöknek (a jelenlegi Ferenc pápának), aki utasítást adott, hogy hivatásos fotós fényképezze le a jelenséget. A fotók szeptember 6-án készültek. Ezeken világosan látszik, hogy az Ostya, amely véres hús-szerű darabbá változott, növekedett méretében.
Évekig tartották az Ostyát a tabernákulumban és az egész eseményt titokban tartották. Mivel az Ostya nem indult szemmel látható bomlásnak, Bergoglio kardinális (ekkor már érsekként) hivatalos vizsgálatot rendel el.
1999. október 5-én, a bíboros képviselőinek jelenlétében Dr. Castanon mintát vett a véres darabkából és New Yorkba küldte a bűnügyi laboratóriumba vizsgálatra. Az "anyag" származásáról semmi felvilágosítást nem adtak. Ezen tudósok közül az egyik, dr. Frederic Zugibe egy ismert törvényszéki orvos volt, aki meghatározta, hogy a vizsgált anyag emberi szívizom darab, amely a bal kamra, billentyűkhöz közel eső részéből származik. Ez az izom felelős a szívösszehúzódásokért.
A bal szívkamra az, ami pumpálja a vért az egész testbe. A szívizom (vizsgált része) gyulladásban van és nagyon sok fehérvérsejtet tartalmaz, ami azt jelenti, hogy a szövet élt, amikor a mintát vették belőle. (A fehérvérsejtek elhalnak az élő szervezeten kívül). Mi több, az izomrostok állapota azt is jelzi, hogy a szív súlyos stressz alatt volt, mintha a tulajdonos mellkasát nagy ütések érték volna.”
Két ausztrál, egy újságíró Mike Willesee és egy ügyvéd Ron Tesorerio voltak a szemtanúk a vizsgálatnál. Miután ők tudták, honnan származik az anyag, megdöbbentek dr. Zugibe eredményén. Willesee megkérdezte a tudóstól, mennyi ideig maradhattak volna a fehérvérsejtek életben, ha egy vízben tartott emberi szövetből származnak. Dr. Zugibe azt válaszolta, hogy max. 15 percig. Az újságíró ekkor elmondta a doktornak, hogy a vizsgálati anyag hónapokig sima vízben, majd 3 évig desztillált vízben volt. Dr. Zugibe nagyon meghökkent ennek hallatára. Mint mondta, ez tudományosan nem magyarázható, mivel a fehérvérsejteket csak a vér szállítja, így ha a mintában fehérvérsejtek vannak, akkor a mintavétel időpontjában a szív még működött! És nem csak a vétel időpontjában, hanem még a vizsgálat közben is! A sejtek még pulzálnak?
Dr. Zugibe szinte rosszul lett a képtelenségtől, és konzultált egy orvostársával Robert Lawrence professzorral. Ha az illető 1996-ban meghalt, hogy élhet a szíve még most is?
Willesee ezek után felvilágosította dr. Zugibét, hogy az analizált minta egy átváltoztatott ostyából (kovásztalan kenyérből) származik, mely érthetetlen módon látható vérré és hússá változott. A magyarázaton mélységesen megdöbbenve dr. Zugibe így szólt "azt - hogyan és miként változik egy ostya a konszekrációval élő testté és vérré, azt a tudomány soha nem fogja tudni megmagyarázni." Dr. Zugibe megtért!
A történet ezzel még nem ért véget! Dr. Ricardo Castanon Gomez elérte, hogy összehasonlíthassák a labor eredményeket a 8. századi Lanciano-i csoda ismert kutatói laboradataival. A szakértők a két minta egybevetése után kimondták, hogy ugyanazon személytől származnak. Mindkét minta tulajdonosa AB Rh + vércsoportú egyén volt, és olyan jegyeket hordoz, amely karakterisztikus egy Közép-Keleten született férfire jellemzők. Mellesleg ezen adatok egyeznek a Torinói Lepelről vett véranalízis adataival is!
Csak az Isten különleges dolgaiba vetett hit ad elfogadható választ ezekre csodákra, mintegy bizonyítva a tudomány számára is, hogy az Oltáriszentségben Jézus Krisztus valóban jelen van, mintegy emlékeztetve arra, hogy jelenléte valós és nem csak szimbolikus, ahogyan a protestáns felekezetek állítják!

Jézus velünk marad Szeretete Szentségében az idők végezetéig azért, hogy testünket-lelkünket természetfeletti módon táplálja, megerősítve az örök üdvösségre!

Az alábbi videóban dr. Castanon aki megtért az ateizmusból, magyarázza el a csodát:
https://www.youtube.com/watch?v=OtTeglYHg8Y

(Ezen összeállítás a Nemzetközi Kiállítás anyaga és a http://www.hagiosz.net/?q=node/1587 nyomán készült!)

A szent kufár 

     1855-ben, egy szép júliusi napon azon vette észre magát,­ hogy 200.000 frank birtokosa. Természetesen ezt a tőkét a világ legbiztosabb bankjában helyezte el: három leggazda­gabb személynek adta kölcsönbe az összeget!

Hogy kik voltak ezek a személyek? Nos, a Három Isteni Személy!

Egy alkalommal ‒ írja Raymond lelkész ‒ egy jámbor, de igen cifrán öltözött hölgy lépett  Vianney elé.

– Főtisztelendő atyám! Megkapta-e a levelemet, melyben 50 frankot ajánlottam jótékony céljaira? ‒ kérdezte az asszony.

‒ Igen, jó asszonyom megkaptam, de épp akkor talál­koztam egy emberrel, aki 5000 frankot ajánlott fel, egy lélekmentő intézményre, mely különösen a szívemen fekszik! Ne haragudjon, de ez az összeg akkor annyira elterelte a figyelmemet, hogy elmulasztottam az ön kegyes levelére válaszolni!

‒ De főtisztelendő atyám, melyik intézmény az, amely­nek ön oly nagy jelentőséget tulajdonít?

‒ Kedves asszonyom, ez a missziók intézménye!

‒ Nem járulhatnék-e ehhez én is valamivel? Mennyi szükséges egy misszió fenntartásához?

‒ Ha egyre gondol, az háromezer frank asszonyom ‒ volt szentünk válasza.

Az Ars-i plébános ettől a Lyon-i özvegytől, akinek évi 10.000 frank jövedelme volt, nem egy, hanem két missziós alapítványra való összeget kapott.

Mindazáltal szentünk mégis anyagi zavarba került olykor!

Egy alkalommal a plébános felkeresett egy jómódú hölgyet, és így szólt: „Egy alapítvány összegét kell elküldenem, de 200 frank hiányzik. Ezért a miseingért, mely az én tulajdonom, adna-e 200 frankot?”

Az asszony boldogan megvette a „relikviát”, mely nem egyedüli volt már a gyűjteményében.

A missziókon kívül Vianney számos örök mise-alapít­ványt is tett. Ezekből a mise-intenciókból 70 szándék a misszionáriusoknak a Boldogságos Szűz oltalmát esdette, a többi pedig a bűnösök megtéréséért volt felajánlandó.

Kétségbevonhatatlanul meg lehet állapítani, hogy Vianney Jean-Marie Baptiste Ars-i plébános 1850-től Franciaország leghíresebb és legnépszerűbb papja volt, sokkal ismertebb, mint az ékesen szóló P. Lacordaire. Ennek ellenére Devie püspök, aki bár az Ars-i plébános irányában őszinte nagyrabecsüléssel viseltetett, fölöslegesnek tartotta, hogy székesegyháza kanonokjának nevezze ki Őt. Az akkori általános korszokás nem volt képes elfogadni, hogy egy „egyszerű falusi plébános”, ilyen megtiszteltetésben részesüljön. De nem így Devie püspök utódja Chalandon püspök (1852. július 25.)! Ő ugyanis nem osztotta tiszteletreméltó elődjének ebbeli felfogását, hiszen már segédpüspökként is volt alkalma értékelni egyedülálló plébánosa munkásságát.

Se szó, se beszéd! Október 25-én, Poncet nevű helynökével és Garets gróffal megjelent az Ars-i temp­lom küszöbén. Raymond segédlelkésze, aki tudott a meglepetésszerű püspöki látogatásról, az ajtóban várakozott az előkelő személyekre, miközben Vianney a sekrestyében gyóntatott.

Egyszeriben bejelentették nála a püspök megérkezését, mire ő friss karinget öltve­ magára, keresztül sietett a tömegen, hogy az egyházi előírás szerint, szenteltvízzel fogadja a főpásztort, meghúzatva a harangokat!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Mi az eucharisztikus csoda?

     Az eucharisztikus csodák olyan isteni megnyilvánulások, melyek célja, hogy megerősítsék hitünket abban, hogy az Úr teste és vére valóságosan jelen van az Eucharisztiában. Ismerjük a katolikus tanítást, hogy az átváltoztatás szavainak kimondásával – „ez az én testem” és „ez az én vérem” – a kenyér Krisztus Testévé, a bor Krisztus Vérévé lesz. Ezt a csodálatos átalakulást átlényegülésnek nevezzük, mert nem a kiterjedésében ízében, vagy tápanyagában változik meg, hanem csak a lényegében, vagyis az igaz valóságában, mert Krisztus testévé és vérévé lesz. Az átlényegülést nem érzékelhetjük érzékszerveinkkel; a csodás átváltozást csak hittel foghatjuk fel.

Az eucharisztikus csodák célja, hogy megerősítsenek bennünket az átlényegülés hitében, miszerint ami színében kenyér, már nem kenyér, és ami színében bor, már nem bor. Az eucharisztikus csodákban a hússzövet és a vér, vagy ezek valamelyike jelenik meg. Az ilyen csodák arra világítanak rá, hogy nem a külső megjelenést (a kenyeret és a bort) kell látnunk, hanem a lényeget, Krisztus testének „hús-vér” valóságát. A középkori teológusok alaposan megvizsgálták az eucharisztikus csodák kérdését (amelyekből abban az időben elég sok történt), és sokféleképpen értelmezték azokat. Az egyik legmegalapozottabb és leginkább alátámasztott érvelés a legfőbb teológustól, az „Eucharisztia tudósától”, Aquinói Szent Tamástól származik (vö. Summa Theologica III.76.q. 8.a.). Ő azt mondja, hogy az Eucharisztia színeinek, vagy inkább a létezőknek átváltoztatása eredményezi azt a csodát, hogy test és vér lesz jelen, és hogy a kenyér és a bor nem vesz el semmit Krisztus testének és vérének lényegéből. A kenyér és a bor színe az eucharisztikus csodák során titokzatosan a valóságos hússzövet és vér színévé válik. Az Úr azért viszi végbe ezeket a csodákat, hogy jól felfogható és jól látható jelét adja annak, hogy az Eucharisztiában Krisztus valóságos teste és vére van jelen. Ugyanazon Krisztus valósága és lényege van jelen a hússzövet és vér színe alatt, aki már a csoda előtt jelen volt az Eucharisztiában a kenyér és bor színe alatt. Ezért imádhatjuk Krisztust az Ő valóságos jelenlétében a hússzövet és vér színe alatt is. (Roberto Coggi O. atya írása nyomán)

(Képen: az egyik legismertebb – a Lanciano-i Eucharisztia csoda – hússá vált Ostyája a 8. századból. Bővebben később!)

     A Római Katolikus Egyházban az ünnep liturgikus neve: „Szűz Mária látogatása Erzsébetnél”  (Visitatio Beatae Mariae Virginis). A 13. századtól július 2-án tartották, egészen a II. Vatikáni Zsinatig, amikor is május 31-re helyezték át, Magyarországon és az elszakított területeken mégis július 2-án ünneplik, mivel ez a nap ősidők óta az aratás kezdetének ideje. Ezért nevezik Sarlós Boldogasszony ünnepének. A megnevezést Szent Gellért püspök ajánlotta, látva a magyarság egészen ősi Boldogasszony tiszteletét, akihez mindig az aratás patrónájaként folyamodnak. Ezen a napon nem dolgoztak, és csak másnap július 3-án kezdődött az aratás. Sarlós Boldogasszony napján az ünnepi misét követően a hívek ’kikerültek’ (kimentek) a határba, ahol a pap a négy égtáj elé hintve, a szenteltvízből megáldotta a gabonát. 
     A Szent Szűz az angyali üdvözlet alkalmával tudta meg, hogy idős rokona Erzsébet már hat hónapja gyermeket vár. Azonnal útra kelt, hogy a nehéz napokban segítségére lehessen. Amikor találkoztak, Erzsébet méhében felujjongott a magzat, Keresztelő Szent János. Ehhez a pillanathoz kötődik Mária csodaszép hálaéneke, a Magnificat (Lk 1,47-55), mely már az őskeresztényeknél az Egyház hálaadó éneke volt, s azóta is imádkozzuk az esti zsolozsmában, miként a közösségi és magán imádságokban. Mária az Egyház mintája, jelképe, igazi előénekese ebben a hálaadásban.
     Az ünnepet az egész egyházra VI. Orbán pápa terjesztette ki, majd IX. Bonifác 1389-ben vigíliával és nyolcaddal egészítette ki.
     Sarlós Boldogasszony áldott állapotában a várandós édesanyák oltalma. Az ország északi részein ezen a napon felvirágoztak egy széket és a ház elé tették, hogyha erre jönne a "nehézkes Mária", meg tudjon pihenni.
A Sarlós Boldogasszony elnevezés utal az ünnepnek az aratás és termékenység szakrális párhuzamára, de a szegények, a betegségben és fogságban sínylődők, valamint az áldott állapotában lévő édesanyák gondviselőjére is.

„Az Istennel egyesült lélekben mindig tavasz van!”

     Az Ars-i plébános, amikor a tömegek sorain áthaladt, úgy járt mintha csak magában lett volna, annyira el volt merülve jámbor gondolataiban. Még legnagyobb elfoglaltsága közepette is szemlélődő maradt, ahogy ezt mindig kívánta. „A hit ‒ mondta ‒ abban áll, ha úgy beszélünk az Istennel, mint embertársunkkal.” És ezt a benső hozzáállást teljes egészében meg is valósította. De nem csak a lelki életre adott tanácsokat, hanem a mindennapi cselekedetekre is: „Gyermekem, merjünk jót tenni akkor is, ha ára van! Minden tőlünk telhetőt tegyünk meg mindenkiért, egyedül Istentől várva viszonzást! Ám ne feledjétek! Mindaz, amit úgy teszünk, hogy nem ajánljuk fel Istennek, kárba vész! Állandó felajánlás, ez a lényeg!”

Szentünk nem csak tanította, hanem maga is élte, amit mondott!

Az évek terhe alatt lassan-lassan, de még inkább a saját hősi tettrefeszülés alatt meggörnyedt a háta, ránc szántotta keresz­tül az arcát, szíve azonban nem öregedett meg. Ez a szív nem ismert más időszakot, csak a folytonos lélekmegújulás időszakát. Az Ars-i plébános maga mondja egyik költői mondásában: „Az Istennel egyesült lélekben mindig tavasz van!”

Ha valaki megfigyelte a lélekmentésért erőn felül küzdő, szelíden mosolygó szent plébánost, nem gyaníthatta azt, hogy „a magány után való vágy állandóan kísérte”. Első tekintetre valószínűtlennek látszik Lassagne Katalinnak állí­tása: „negyven évig volt Ars-i plébános, de mindig akarata el­lenére!” Mert mint szentünk mondta bizalmasan: „Mindig arra kértem az Urat, hogy a magányban élhessek, ám kérésemet soha nem hallgatta meg!” És ez a vágy már gyermekkorában megszületett imádságos szívében.

Ez a benső kísértése nem csillapodott benne idős korában sem. Egyik katekézise folyamán felkiáltott: „Ó ha tudtam volna, hogy mi is az papnak lenni, trappistának mentem volna!” Mire egy hang a tömegből felelt: „Istenem! ez milyen nagy kárára lett volna a lelkeknek!”

Bár a szívből jövő felelet bátorítás is volt egyben, mindazáltal ez nem csillapította szentünkben a szívében oly mélyen sajgó magány utáni vágyat.

Az első szökési kísérlet még 1840 táján történhetett, amelyről Vianney csak évek múltán nyilatkozott bizalmasan. Lakásáról körülbelül éjjel 2 órakor távozott a Villefranche-felé vezető út felé. A tulajdonképpeni szándékáról nem nyilatkozott, az azonban intő példa volt számára, ami az útjába eső magányos feszület előtt történt vele, nem messze Ars-tól. Itt megállt és alapjaiban átgondolta, hogy Isten akarata szerint cselekszik-e? Mintha a Fájdalmas Anya szólt volna lelke mélyén, hogy egyetlen egy lélek megtérítése, nem ér-e többet, minden elvonultságban mondott imájánál?! És erre visszatért. A lelkek ‒ akik már rég várakoztak rá ‒, csak csodálkoztak és nem értették honnan jön.

A kísértő ‒ aki ismerte szentünk talán egyetlen gyengéjét ‒, soha nem adta fel! És a bosszúállásra alkalmat adott neki a szentünk által kipihenetlen nappalok és éjszakák, a rosszullétek és az egyre gyakoribb betegségek. Azzal azonban minden intelligenciája ellenére a gonosz nem számított, hogy az Ars-i plébános mellett áll Isten Szentséges Anyja, kedves kis szentje Filoména, és oly sok megmentett lélek imája!

Tavasz volt, és a Boldogságos Szűz hónapja közeledett. Már 16 év óta tartotta a májusi szentbeszédeket. Rendesen olvasmánnyal kezdte, amit azután megmagyarázott. Ha egyszeriben tűzbe jött, akkor olyan lelkesen beszélt a lorettói litániáról és a szent rózsafüzér érdemeiről, hogy hallgatósága szemében megcsillantak a könnyek.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Egy kis kitérő az egyházilag jóváhagyott Szeretetlángra

/Jézus:/ »,,Édesanyám közbenjáró nagy hatalma az, mellyel kieszközölte Tőlem a családok részére ezt a nagy kegyelmi áradatot, melyet most készül a földre árasztani. Ahogy Ő is mondja: ilyen még nem volt mióta az Ige testté lett. A baj gyökerére teszi Anyai jóságának gyógyító erejét, melyet nem nyilvános csodának szánt, mint a világhírű kegyhelyeken. Ő azt akarja, hogy minden család egy-egy kegyhely legyen, csodás hely, ahol veletek összefogva teszi csodáját a lelkek mélyén. Szívről-szívre járva adja Szívének Szeretetlángját, hogy a családokban uralkodni akaró sátánt a ti áldozatos imáitok által megvakítsa!” Közben a Szűzanya is szólt: ,,Kármelita kislányom! Általad kívánom nyilvánosságra hozni Anyai Szívem határtalan szeretetét és aggodalmát, mely a családi szentélyek széthullása miatt fenyegeti az egész világot. Édesanyai segélykiáltásom mindenek előtt hozzátok intézem és veletek összefogva akarom a világot megmenteni!”« (III/140)

A kármeliták is családban születnek!

/Szűzanya:/ ,,Nagy bánatom van országom felett. A családok, ó a magyar családok szétszórva, mintha lelkük nem volna halhatatlan, úgy élnek. Én Szeretetlángommal fel akarom melegíteni a családi tűzhelyeket, össze akarom tartani a szétszórt családokat. Legyetek minél többen, hogy terjedjen, mint a futótűz. (...) Segítsetek Nekem, hisz rajtatok múlik, hogy a láng kigyúljon már! A magyar családok imádságos lélekkel könyörögjenek, hogy Szent Fiam büntető kezét így közös erővel visszatartsuk. (I/92) A kegyelemmel teljes lángot, melyet Szívemből adtam nektek, szívről-szívre járva gyújtsátok meg az egész országban. Ez lesz a csoda, mely tüzet fog, és a Sátánt megvakítja. (I/38) Szívem Szeretetlángja maga Jézus Krisztus!” (I/107)

A Láng – mint a bűn felperzselője –, egyébként sem ismeretlen a Kármel történetében és irodalmában – és itt nem csak Keresztes Szent János „Élő Szeretetlángjáról” van szó! A világ dolgai nem csak a politikában  és a gazdaságban formálódnak, hanem a lelki életben is. Nem ártana, ha a kármelita Rend illetékesei jobban figyelemmel kísérnék e "harmadik" szempontot. A Boldogságos Szűzanya ugyanis nem hagyott magunkra, és a Rendet is felszólította az Ő lélekmentést segítő tevékenységének és felkínált kegyelmi eszközeinek bensőséges alkalmazására, megélésére!

A címerpajzs három részre osztott. A középső barna csúcs-formában egy fehér csillag a Szűzanyát, míg a fehérmezős két csillag a Rend megreformálóit (sarutlan értelmezés szerint), Avilai Szent Terézt és Keresztes Szent Jánost jelenti. A címeren lévő ötágú koronából Illés próféta karja emelkedik ki lángpallossal. A lángok azt az égi tüzet jelképezik, melyet Isten küldött Illésnek, a pogányság prófétáinak legyőzésére. A korona fölött 12 csillag, a Napbaöltözött asszonyt szimbolizálja (vö. Jel 12,1).

A díszített címert feliratos szalag is határolja, melynek felirata: „Zelo zelatus sum pro Domino Deo exercituum” („Buzgósággal buzgólkodtam a seregek Uráért, Istenéért”).

(Források az első részben!) (folyt.)

Alább kármelita címer-ábrázolás a SZŰZANYA LÁNGOLÓ SZÍVÉVEL!

Egy az Istenanya, és egy az Ő célja!

     Magam is harmadrendi (Világban Élő) kármelita vagyok. Sajnos, amiként a világ elhangolódott a keresztény szellemiségtől, úgy a Sarutlan Kármel ELSŐ Rendje is elhangolódott az eredeti szentillési-szentterézi karizmától!

Például sajnálatos, hogy a Kármelita Generális visszavonta a „Csodásérem” skapuláréként való feladásának lehetőségét! A skapuláré érem kritériuma, hogy egyik oldalán a Szűzanya, a másik oldalán Jézus Szíve legyen ábrázolva! Ennek a csodásérem megfelel, hiszen a Szűzanya a Kármelhegyi Boldogasszony! A nép egyébként is „skapulárénak” nevezi a csodásérmet! Nem beszélve arról, hogy beszerzési könnyebbséget is jelenthetne a csereszabatosság! A Kármelita Rend ugyanis (legalább is Magyarországon) nem gyártatja a skapuláré érmet! Nem tette! – Vajon miért? – Az anyagi befektetés már önmagában és lelkileg is rég megtérült volna! Márpedig amíg ez fennáll, addig "szükségállapotként" elfogadhatónak kellett volna tekinteni a csodásérmet is skapuláré éremként! Hogy nem lehet eltérés? Valóban? – Az alábbi kármelita skapulárék nem ezt támasztják alá!! – Mutassák meg nekem, hogy hol van ezeken a Kármelhegyi Boldogasszony és Jézus Szentséges Szíve ábrázolás?? – Ja, hogy így-úgy szimbolikusan? – Vagyis úgy, mint a Csodásérmen, melyen konkrétan a töviskoronás Szentséges Szív van ábrázolva?!

A lényeg, hogy a két érme közti éles különbségtétel sajnos megbontja a Szent Szűz kegyelmi eszközeinek egységes célját: a lélekmentést (akár 1251-ben, akár 1322-ben, akár 1830-ban szólt erről!)

     Tudnivaló, hogy az említett érmeket bárki hordhatja szentelményként, de a Skapuláré Társulat, illetve a Szűzanya kármelitáknak tett ígérete csak azokra vonatkozik, akik azt kármelita atyától, vagy az őáltaluk felhatalmazott paptól (diakónustól), veszik fel (és természetesen a feltételek szerint viselik)!

A rendtársak és mindenki figyelmébe ajánlom, hogyha figyelmesen végig elmélkedjük a főbb Mária-jelenések sorát – legalább kármeli érintettségben –, akkor felismerhetjük a Szent Szűz édesanyai pedagógiáját, mivel a hiteles Mária-jelenések egymásra épülő egységes egészet képeznek!

1251. július 16. Stock Szent Simon.

1322. március 3. XXII. János pápa.

1858. július 16. A Lourdes-i utolsó jelenés!

1917. október 13. Fatima. A Napcsoda után a három pásztornak külön képek mutatkoztak, melyek utolsó jelenete a Kármelhegyi Boldogasszony volt! Talán épp a világ sorsában való végső szerepét jelezve a kármelitáknak?!

1961-1985. Szeretetláng. Kindelmann Károlyné Erzsébet asszony 1946-ban lett a Harmadrend tagja „Kármelhegyi Boldogasszonyról nev. Jolánta” néven. Lelki Naplója Nihil Obstat-tal jelent meg a Szent István Társulatnál 2011-ben. A Szeretetláng üzenete, a világnak szóló kegyelmi eszközök közül, talán az utolsó, amiként az üzenet ezt érzékelteti is! A Lelki Naplóban 71-szer szerepel a 'kármel' szó valamilyen formában, mi több a Szent Szűz kifejezetten a kármelitáktól remélte lélekmentő ügyének felkarolását: „Szeretetlángom a Kármelből fog elindulni. Ők tisztelnek Engem a legjobban, vagyis ők vannak erre legjobban hivatva, hogy tiszteljenek engem.” (I/40) – Nagy kihagyás, de még nem késő!!! –

(Források az első részben!) (folyt.)

     A Naplóban említett tizenkét papról három vonatkozásban beszélhetünk. Egyfelől 1962-ben az Úr által néven nevezett fővárosiakról, akiknek Erzsébet asszony lelkivezetését és a Szeretetláng ügyét kellett volna felvállalniuk! Ezeket a papi neveket (személyeket) Erzsébet asszony nem ismerte, kizárólag az Úr útmutatása szerint kellett őket felkeresnie a gyóntatószékben! Többségük elhárította a felkérést. Másfelől 12 olyan papról (bárhol), akik 12 héten át a csütörtöki és pénteki napon (48 órát) kenyéren és vízen való böjtöt vállalnak 4-4 óra adorációval, a Szűzanya Szeretetlángjának kiáradásáért! Harmadsorban: (a Szűzanya:)  „Mikor már a tizenkét papi lélek összejött, tizenkét, tiszteletemre szentelt templomban egyszerre kezdődjön meg (az ájtatosság). (A hívek) adják át a gyertyalángot egymásnak, melyet az ájtatosság idején kaptak, vigyék haza, és a családi ájtatosságot is így kezdjék meg.” (I/40-41)

     Az első vonatkozásban nem jött össze a „tizenkettő”! A második esetben számszerűen összejött ugyan, de az adott korban, nem volt lehetőségük azon égi kérés teljesítésére, melyet csak a harmadik feltétel szerinti tizenkettő valósíthatott meg! Erdő Péter bíboros védnöksége mellett, az ország nyolc legnépesebb kegyhelyén és négy, Szűzanyának szentelt fővárosi templomban (vö I/49) a gyertyaszentelő ünnepi liturgia keretében megtörtént a „láng átadás” 2010. február 2-án!

     Összességében elmondható, hogy az elsődlegesen szóba került (2x) 12 pap között igen neves személyiségek is voltak (vannak)! Így szentírásfordító teológiai professzor, vatikáni magyar ügyvivő, pápai kincstárnok, későbbi püspök, kettő későbbi pápai prelátus, kettő kármelita szerzetespap (egyikük boldoggá avatása folyamatban). (Valamennyiüknél a kanonok, esperes stb. rangokat a szerkesztőnek nem áll módjában pontosan felsorolni!)

A kegyes szemrehányás    

     Amikor a messziről jött gyónni várók a templomból kijöttek, a nők térdre hullottak szentünk előtt, és könnyek közt kiáltoztak: „Főtisztelendő Atyánk, ne hagyjon el minket!”

E pillanatban Toccanier káplán megkísérelte az utolsó lehetőséget, és a plébános által oly nagyon szeretett szenteket idézte:

‒ Főtisztelendő uram! Ön, aki könyv nélkül ismeri a Szentek Életét, elfelejti Szent Márton buzgóságát, aki kezét már a koronán tartotta, mégis így kiáltott: „Nem mondok le a munkáról!” És ön bizony most el akarja hagyni a csatateret? Talán feledi Néri Szent Fülöp példáját, aki azt mondta, hogyha már a paradicsom ajtajában volna is, de egy bűnös kérné az ő szolgálatát, otthagyná inkább az égi udvart, hogy őt meggyóntassa!?

Volna lelke a plébános úrnak itt hagyni ezeket a férfiakat és nőket, akik messziről jöttek, hogy öntől vehessék a Bűnbocsánat Szentségét? Sokuknak lehet, hogy ez üdvösségük egyetlen esélye?!

Amikor a káplán befejezte a „kegyes szemrehányást”, a zarándokok rimánkodása, mint valami „gyászkórus” még erőteljesebb lett.

Vianney belátta, hogy e jajongásokban Isten akarata nyilvánul meg. „Jöjjön velem a sekrestyébe!” ‒ súgta a fülébe Garets gróf.

‒ Megyek, gróf úr! ‒ válaszolta szentünk, és a néphez fordulva így szólt: ‒ Menjenek a templomba!

A szent plébános elsőként lépett a templomba és hosszasan imádkozott, miközben többen úgy látták, mintha a rózsafüzére világított volna a kezében. Ezután átszellemülten a sekrestyébe ment. Bár a gróf itt meg akarta ismételni Toccanier okfejtéseit, erre nem volt alkalma, mert Vianney hátat fordítva neki, felvette a kar­ingjét és a stóláját, s a gyóntatószék felé sietett.

Hétfőn reggel 7 óra tájban mondta miséjét, és ennek befejeztével a sekrestyében megkérdezte káplánjától:

‒ Nemde, itt van Poncet püspöki helynök? (Hogy honnan tudta, arra nincs magyarázat!)

‒ Valóban az imént érkezett és beszélni óhajt önnel!

‒ Ah de jó! ‒ válaszolta a plébános és hálaadó imája után az üdvözlésére indult.

A helynök levelet hozott, szóban is megismételve Vianney előtt a püspök akaratát, miszerint az egyházmegyében óhajtja tartani! Később ‒ meglepő módon ‒, megjelent több papi kolléga is, köztük Beau a Jassans-i plébános, a kapucinus gyóntató és Raymond a szomszéd plébános. Mind Vianney-vel akartak beszélni, mert hírül kapták az éjszakai eseményeket. Erre vonatkozólag e szavakkal felelt:

‒ Gyerekes voltam!

Ahogyan Garets gróf később visszaemlékezett, ez az utolsó szökési kísérlet, kijózanító villámcsapás volt az Ars-i plébános számára. Ezután, már nem gondolt ilyesmire, és nem is beszélt róla. Teljesen a hivatásának adta át magát, és még több időt töltött a gyóntatószékben.

1854 karácsonyán nyugtalanító hírek érkeztek Dardilly-ból, miszerint Ferenc bátyja súlyos beteg.

Szentünk nagyon szívére vette az értesülést, és e sorokat írta:

„Hírt kaptam rólad. Titkolták előttem és ez külön fájt. Kérlek, értesíts a hogylétedről. Hozzád mennék, ha nem lenne karácsony nyolcada. Arra kérlek, azonnal válaszolj, hogy szívem fájdalmát enyhítsem. Isten veled bátyám! Remélem, hogy nemsokára látlak. Szívélyes üdvözletemet küldöm nővéremnek is, akinek szívét úgy hiszem, szintén elfogta a szomorúság.” – És imádkozott a testvéréért.

Közben az idő haladt, Ferenc mindennap várta öccsét és január 25-én megkérte Antal fiát, hogy menjen Ars-ba és hozza el fivérét. Meg is történt! Az érthetetlen érdekesség az, hogy a Dardilly-ek váltig azt hitték, hogy szentünk azért jött, hogy ott maradjon a faluban!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Bevezető

     Sajnos kevesen tudatosítják magukban, hogy a Szent Keresztségben egy "Megbízólevelet" vesznek át számunkra keresztszüleik – melyet meglehet –, sokszor át sem adnak! De az istengyermekség keresztelő Szentsége rajtunk van, s ezzel meghívást és megbízást kaptunk az apostolkodásra és a lélekmentésre! Ehhez persze mindenki megkapja a szükséges kegyelmeket, ámde ki-ki a maga világbeli állapota szerint valósítja meg! (Sokszor sajnálatosan!)

Mindazáltal, számtalan példa mutatja, az isteni megbízatás komolyan vételét, ilyen volt Carlo Acutis 15 éves olasz fiatalember is (†2006), aki létrehozott egy számítógépes weboldalt, melyen feldolgozta a világ eucharisztikus csodáinak jelentős részét!

A fiatalember akut leukémiában meghalt ugyan, de célja és munkája nem veszett kárba, hiszen összegyűjtött szöveg és képanyagát, kiállítás formájában is megismerhette a világ! Magyarországon 2018. augusztus- szeptemberében több városban rendeztek kiállítást "Eucharisztikus csodák a világ minden táján" címmel!

     A világjárvány miatt 2021. szeptember 13-20. között, Édes Magyar Hazánk rendezi az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Ennek lelki és informatív előkészítésébe kapcsolódik a blogom is (eredetileg idénre), részint "Az Oltár Titka", valamint "A Legszentebb Eucharisztia csodái a világban" c. sorozattal. Ez utóbbi szöveg és képanyagát a fentebb nevezett Nemzetközi Kiállítás anyagának felhasználásával készítettem! Esetenként azonban a csodák történeti leírását és képanyagát bővítettem, sőt a kiállítás anyagában nem szereplő – egyházilag elismert – Eucharisztia csodákkal bővítettem!

Jóllehet, a katolikus templomok oltárain világszerte minden nap megtörténik a legnagyobb lehetséges csoda: a kenyér és a bor átváltozása Krisztus valóságos Testévé és Vérévé. Ennek ellenére, amikor szentáldozásban részesülünk, annak igazi természetét csak hitünkkel érinthetjük meg, mert érzékeink pusztán a kenyeret és a bort észlelik, amelyek az átváltoztatáskor fizikailag változatlanok maradnak. Azonban...

A Legméltóságosabb Oltáriszentséggel történt csodák kiváltó okaként az átváltoztatásban való kételkedést, a méltatlan szentáldozást, az ostya ellopását és mágikus célra való használatát, és az ostyával való szándékos tiszteletlenséget (szentségtörést) sorolhatjuk fel. Olykor ezen esetekben e helytelen cselekvések által lett nyilvánvalóvá, hogy az Ostya szemmel láthatóan vérzik, vagy átalakul hússá és vérré. Így megtörténik a hívek megerősítése, hogy a kenyér és a bor Krisztus valóságos Teste és Vére! Sorozatomban ezeket a rendkívüli eseteket dolgoztam fel. Fogadják szeretettel!

A főbb források: http://www.miracolieucaristici.org/un/Liste/list.html 

https://sites.google.com/site/santuariomilagresantarem/

Engedjetek elmenni!   

     Többen úgy vélték, hogyha az Ars-i plébános átlépi a patakot, akkor nehéz lesz már őt visszatartani, ezért eléálltak. „Hadd menjek, hadd menjek!” ‒ kérte híveit, hóna alatt a breviáriummal.

Toccanier káplán azonban váratlanul kirántotta a breviáriumot és a legközelebb állónak adta, odasúgva, hogy menjen el vele!

‒ Adják vissza a breviáriumomat! ‒ kiáltott Vianney, majd kezével előre mutatva mondta:,

‒ Csak mindig előre! Majd zsolozsmát mondok helyette Lyon-ban!

‒ Mit? Plébános úr, nem akarja elvégezni a breviá­riumot? Mondhatom, szép példa! ‒ mondta élcelődve a káplán.

Erre szentünket töprengés fogta el, s pillanatnyi csend állt be.

‒ A szobámban van még egy breviárium, amely Devie püspöké volt! ‒ mondta végre.

‒ Menjünk érte! ‒ Ajánlotta Toccanier, aki gyanította, hogy már megnyerte a játékot. Vianney ugyanis visszafordult a paplak felé.

Alig haladtak harminc métert, amikor a templom harangja megkondult.

‒ Főtisztelendő atyám, az Úrangyalára harangoznak!

És szentünk, mint egy naív gyermek térdre borult és angyali buzgó­sággal elmondta a hívek csoportjával az Úrangyala imádságot.

‒ Főtisztelendő plébános úr! ‒ fűzte tovább a csalafinta káplán, talán elmondhatnánk a rózsafüzér egy tizedét is, útja szerencsés kimeneteléért is! De Vianney gyanút fogott.

‒ Nem, majd útközben elmondom! ‒ mondta.

Az Ars-i plébános tehát felkelt, és hosszú léptekkel sietett udvarába, felment szobájába, ahová többen is kísérték. Útközben azonban Athanáz testvértől értesültek, hogy a polgármester útban van. A káplán rámutatott a szoba falán lévő Devie püspök képére, és mivel tudott volt, hogy a püspök több szökését már megakadályozta, a káplán így szólt:

‒ Főtisz­telendő uram, íme mily nagy szemekkel néz Önre Devie püspök. Ugye mindig tiszteletben kell tartani az élő püspök akaratát, de még inkább, ha már meghalt. Emlékezzék csak vissza, mit mondott önnek 10 évvel ezelőtt!?

Ez a szemrehányás úgy zavarba hozta szentünket, mint egy gyermeket az atyai korholás, és naivan így felelt:

‒ A püspök nem fedne meg, hiszen nagyon jól tudná, hogy szükségem van elvonulni, hogy megsirassam szegény életemet! ‒ És kezébe véve a súlyos breviáriumot, a lépcső felé tartott. A kanyarodásnál majdnem összeütközött Garets gróffal, aki szerint a plébános arckifejezése igen szomorú, majdnem komor volt. S tényleg a jóságos plébánosnak alig volt egy elharapott szava hűséges barátjához.

Makacs elhatározással kiutat keresett, miközben mondogatta: „Engedjenek elmenni, engedjenek elmenni!” A szituáció, egyre megrázóbb volt. De egy újabb esemény megváltoztatta a dolgok menetét. (Képen: szentünk cipője) 

(Források a 2. részben!) (folyt.) 

 Engesztelő eszközök, búcsúk, kegyelmek és ígéretek 

    „A Lelki Naplóban igen hiteles buzdításokat találunk a keresztény életszentségre: az Úr erényes életre neveli Erzsébet asszonyt és a Napló olvasóit. Ennek konkrét megnyilvánulásai: ima az Egyház hagyományai szerint, keresztút, rózsafüzér  (vö. I/33, I/114); lelkiismeretvizsgálat, bűnbánat (vö. I/33); böjt, áldozathozatal, virrasztás (vö. I/33); a helyes, az Úr akarata szerinti időbeosztás (vö. I/33); a feltétlen bizalom Isten iránt (vö. I/42); a szeretet gyakorlása (vö. I/43)“ (KOVÁCS Z. Teológiai Szakvélemény − SZERETETLÁNG LELKI NAPLÓ, Szent István Társulat Bp. 2010. 438) 

      Szűzanya: »Aki engesztelő szentségimádást vagy szentséglátogatást végez, annak időtartama alatt az egyházközségben a sátánnak, mint világtalannak, a hatalma megszűnik a lelkek felett uralkodni! (II/22) Ha olyankor hallgattok szentmisét, mikor az nem kötelező és a kegyelem állapotában vagytok, Szívem Szeretetlángjának kegyelmi hatását úgy árasztom ki, hogy ezen idő alatt is megvakítom a sátánt, és ezáltal kegyelmeim bőségesen áradnak azokra, akikért felajánljátok. A világtalan sátán ugyanis hatalmától megfosztottan nem tud semmit cselekedni. A szentmise áldozaton való részvétel a legnagyobb mértékben fokozza a sátán megvakítását. A sátán borzalmas bosszútól lihegő gyötréseivel még ádázabb küzdelmet folytat a lelkekért, mióta érzi megvakítását. (II/33) Kérésem, hogy az éjszakai szent virrasztást, mely által a haldoklók lelkét akarom megmenteni, úgy szervezzék meg, hogy minden egyházközségben egyetlen perc se maradjon virrasztó imádság nélkül. (III/236) Virrasztásotok ideje alatt az egész világ haldoklóira kiterjesztem a nagy kegyelmet. (I/110) Ha Szeretetlángom kegyelmi hatása kiárad a haldoklókra, a sátán megvakul, és a ti virrasztó imátok segítsége által megszűnik a haldoklók kegyetlen küzdelme a sátánnal. (II/118) Az Üdvözlégybe foglaljátok bele ezt a kérést: Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre! (IV/36) Megadom azt a kegyelmet, hogy bármikor Szeretetlángomra hivatkoztok és három Üdvözlégyet elimádkoztok tiszteletemre, egy lélek szabadul ki a tisztítótűzből. A halottak hónapjában pedig egy-egy Üdvözlégy elimádkozása által a lelkek tömegesen szabadulnak ki a tisztítótűzből. A szenvedő lelkeknek is érezniük kell anyai Szívem Szeretetlángjának kegyelmi kiáradását.« (II/15-16) (Az Egyház gyakorlatában is jelen van a kegyelemnyerés Halottak Hónapjában való fokozásának lehetősége a tisztuló lelkek számára! Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy ezek a kijelentések a zsinati határozatok kihirdetése előtt hangzottak el! A hiba így is csupán formai, hiszen lényegileg a lélekmentésről van szó.)

A Kármelita skapuláré megáldásának és feladásának szertartása

1. A Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréjának megáldása és felvétele, lehetőség szerint közösségi szertartás keretében történjék.

2. A Skapuláré felvételével a hívő a Kármel családjának tagjává lesz. A skapulárét papokon kívül még más erre felhatalmazott személyek is feladhatják azt a híveknek.

3. A feladási szertartáshoz a hagyományos textil skapulárét használjuk, amit utó­lag a megfelelő éremmel helyettesíthetünk. A skapuláré érmet Szent X. Piusz pápa engedélyezte 1910. XII. 16-án.

4. A skapuláré megáldása és felvétele az alább írott rítusok és imádságok formájában történjék: Bevezető szertartás, szentírási rész olvasása, könyörgések, áldás és a skapuláré feladása, befejező szertartás. Mindezek által teljes mértékben kifejeződik a skapulárénak az azt viselő hívek életében betöltött szerepe.

5. Fontos, hogy jól kifejezzük a ska­puláréval járó kegyelmek lelki értékét és azokat a kötelezettségeket, melyeket a hívek a Boldogságos Szűz tiszteletének e formájával felvállalnak.

A skapuláré feladása: A skapulárét a hívő vállára helyezve, a szertartás végzője ezt mondja:

     Fogadd ezt a skapulárét, mint a Kármelhegyi Boldogasszony Testvéreihez va­ló tartózásod jelét. Nagyhatalmú égi Édesanyád megelőző szeretetében bízva, kövesd Őt és élj vele bensőséges egységben. Viseld ezt a ruhát, amely emlé­keztet Mária segítő jelenlétére abban a mindennapos elkötelezettségedben, hogy bensőleg Jézus Krisztust öltsd magadra, hogy Ő élhessen benned és nyilvánulhasson meg általad az Egyház és az egész emberiség javára, a Szent­háromság dicsőségére.

Ámen.

HÁLAIMA (a skapuláré felvétele után)

     Dicsőséges Mária, Kármel Ékessége és Királynéja, íme felöltöttem a skapu­lárét, amely jele az irántam való jóságodnak valamint az én neked való felaján­lásomnak, Szeplőtelen Szűz. Add meg nekem, hogy mostantól törekedjem követni erényeidet, különösen az alázatot, a tisztaságot és a szeretetet. Ajándékozd nekem oltalmad örömét. Életemben és halálomban ments meg a veszedelmektől. S ha majd meghalok az Úr kegyelmében, segítségeddel add, hogy minél hamarabb eljussak az ő színelátására. Szentséges Szűz Mária, segíts meg engem, hogy mindig nagy tisztelettel hordjam szent ruhádat, és viselkedésemben semmi se bántsa, vagy sértse az Irán­tad való hűségemet. Vigyázz rám, hogy megőrizzem szívemben Isten Igéjét, megtegyem az Ő akaratát, és a te erényeidbe öltözve jelenhessek meg Ná­la. Kiérdemelhessem, hogy Vele és Veled élhessek örökkön örökké. Amen.

(Források az első részben!) (folyt.)

     A római egyházat alapító két apostol főünnepe, június 29-e, az Egyház egységének és katolikus voltának ünnepe – mondta XVI. Benedek 2005-ben. Valóban méltó és igazságos, hogy Péter, az apostolfejedelem és Pál, a népek térítő apostola egyaránt olyan kiemelt helyen szerepeljenek a naptárban, amilyen a nyári napfordulóval kezdődő csillagászati hónap első dekádja. Már csak azért is, mert a szent hagyomány szerint mindkettőjüket ezen a napon végezték ki i.sz. 67-ben Rómában. Pétert keresztre feszítették – saját kérésére fejjel lefelé, mert nem tartotta illendőnek, hogy úgy haljon meg, mint a Mestere –, Pált lefejezték, mert mint római polgárt e tisztes halálmód megillette.

     „Ezek azok a férfiak, akik testben élve vérükkel öntözték Isten egyházának vetését: kiitták az Úr kelyhét, és Isten barátai lettek.” (Misekönyv)

    Régi egyházi szokás szerint Szent Péter és Pál vértanúhaláluk főünnepe a pápa ünnepe, de népi szokás szerint, egyben az aratás kezdetét is jelzi.

     A két apostol sírja fölé épült a vatikáni Szent Péter Bazilika és a falakon kívüli Szent Pál Bazilika. Mindkét templom alapját Nagy Konstantin vetette meg. A mai Szent Péter bazilikát 1626. november 18-án szentelték fel. Benne van Szent Péter apostol sírja. Szent Pál bazilikáját a 19. században építették újra (miután egy munkás hibájából leégett), s 1854. december 10-én szentelték fel ismét. (A legfelső kép a Szent Pál Bazilika timpanonjának mozaikja!)

     Hogy ki volt nagyobb kettejük közül? Nos, Szent Pál kisebb a méltóságban, de nagyobb a prédikálásban, viszont egyenlők az életszentségben! A Szent Apostolok példáján felbuzdulva, akarjunk mi is teljes közösséget vállalni Krisztussal, a mi Urunkkal, mert csak Általa üdvözülhetünk!

 Három jellemző példázat a jézusi tanítás egyszerűségére 

     »Ha a szülő új ruhát vesz gyermekének, megköszönteti vele és lelkére köti, hogy vigyázzon rá, mert nehezen tudta megszerezni. Mennyei Atyám is új ruhát adott a szent Keresztségben, a megszentelő kegyelem csodás szépségű ruháját. És ti még-sem vigyáztok rá! Van-e szülő aki többet szenvedett, mint Én? Azért, hogy a megszentelő kegyelem ruhája újra tisztítható legyen, rendeltem a szentgyónást, és ti mégsem veszitek igénybe. Azért izzadtam vért. Azért koronáztak tövissel. Önként feküdtem szent keresztem áldott fájára. A kínok kínját szenvedtem, és utána elrejtőztem jelentéktelen /külső alá/, szerénységgel, hogy megközelíthető legyek számotokra, és hogy ne féljetek Tőlem. Mint fehér pólyába takart kisgyermek, úgy rejtőztem a Szentostyába. És ha szívetekbe térek, vigyázzatok, ne legyen azon semmi szenny, sem szakadás, sem folt, mert van-e szülő, aki többet szenved gyermeke új ruhája megszerzéséért és sokan még meg sem köszönik illendően. Mindennap ugyanazokat a közömbös szavakat érzés nélkül mondják csak el. Oda sem figyelnek, gondolatuk máshol kószál, és csak jönnek mindennap, és így megy ez évről-évre. Nem gondolnak arra, hogy Én az emberi természetet is magamra vettem, és úgy kell Hozzám szólni, csak egyszerű, emberi szavakkal. Nem kell a két lépés illemszabályt betartani, hisz a  szívükbe fogadtak. Tehát ne hagyjatok ott egyedül! Szívem szeretetre és bizalomra vágyik. Én kérlek, hogy legyetek szívesek és szóljatok Hozzám, hogy alkalmam legyen szavaitokat kegyelmeim teljességével megválaszolni. Leánykám, ahol csak teheted, hozd a lelkeket közelebb Hozzám!« (I/72-73)

     »Úgy vártalak! Mondtam már máskor is, merülj el Bennem, mint vízcsepp a borban. Én vagyok a bor, te a víz. Ha Velem így egyesülsz, te szinte megsemmisülsz, csak Én uralkodom benned. Az Én Testem és Vérem erőt, életet ad nektek. Mily boldogságom lesz, ha éltető erőmet mind többen igénybe veszitek! Gyűjts Velem!« (II/13)

     »Légy te az Én kis napraforgóm, és fordítsd Felém olajos magvaidat, melyek az isteni Nap sugarában megérnek. (...) Fogadj el minden áldozatot, melyet felkínálok, mert olajos magvaid csakis így lehetnek hasznosak. Akarod-e, hogy olajos magvaidat kisajtoljam? (…) Ezt csakis a meghozott áldozatok árán érhetjük el. (…) A szenvedések által kisajtolt olajcseppek a lelkek üres mécsesé-be hullva Anyám Szeretetlángjától kigyúlnak és ennek fényénél látni fogják a Hozzám vezető utat. Ez az olajcsepp, melyet szenvedéseid árán kisajtoltam, az Én érdemeimmel egyesítve ráhull még azokra a lelkekre is, akiknek nincsen mécsesük. Ők keresni fogják ennek okát, és megtalálják az üdvösségre vezető utat.« (II/23-24)

A Skapuláré Társulatok Szabályai és a búcsúnyerési lehetőségek

1. A Kármel Skapuláré Társulatai a híveknek olyan jellegű társulásai, melyek­ben a hívek a Kármelita Rend lelkisége szerint törekszenek a szeretet tökéletes­ségére, osztozva a Rend életében és lelki kincseiben. Máriával szoros egységben élnek, s gondolataikban, vágyaikban és cselekedeteikben Őt követik.

2. (...) Ha a Tár­sulatot nem a Kármelhez tartozó templomban szeretnék megalapítani, az illetékes egyházmegye püspökének írásbeli beleegyezése szükséges.”?

3. A Skapuláré Társulatba való belépésre olyan személy adhat jogot, aki arra a Rendtől felhatalmazást kapott.

4. A Társulatba való belépés a Szentszék által elfogadott rítus szerint tör­ténik a skapuláré felvételével. A skapuláré két barna szövetdarabkából álló ruha, melyet két zsinór vagy szalag köt össze. A belépéskor fel kell jegyezni a hívő nevét és a belépés időpontját a megfelelő könyvbe. Ő maga is kaphat egy igazoló lapot a belépésről, melyen szerepel a társulat vagy a templom neve.

5. A textil skapuláré felvétele után a hívek helyettesíthetik azt a megfelelő érem­mel, melynek oldalán Jézus Szentséges Szíve, a másikon pedig a Kármelhegyi Boldogasszony látható. Az érmet és a ruhaskapulárét, ki lehet cserélni anél­kül, hogy a híveknek újból meg kellene a kármelben áldatniuk.

6. A Társulat tagjai mindig viseljék ájtatosan a skapulárét vagy érmet, mint a Máriához és a Kármel testvéri közösségéhez való hozzátartozásuk látható jelét.

7. A tagok kötelezik magukat arra, hogy a zsolozsma valamely részét naponta elvégzik vagy néhány zsoltárt vagy a rózsafüzért imádkozzák és gyakran részt vesznek az Eucharisztia ünneplésében.

8. Lehetőség szerint a tagok összejönnek, s így testvéri együttérzésükben erősödnek, jobban megismerik a Kármel lelkiségét, figyelemmel vannak a szükséget szenvedő testvérek és nővérek iránt. Mindezt Máriával szoros egységben teszik.

9. A Tagok teljes búcsút nyerhetnek a szokásos feltételek mellett – a tár­sulatba való belépés napján és a következö ünnepeken: a Kármelhegyi Boldog­asszony főünnepén (július 16.), Szent Illés próféta ünnepén (július 20.), Stock Szent Simon emléknapján (május 16.) a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz ünnepén (október 1.), Jézusról nevezett Szent Teréz főünnepén (október 15.), a Kármelita Mindenszentek ünnepén (november 14.) és Keresztes Szent János főünnepén (december 14.)

10. A Társulat tagjai együtt ünneplik a Kármelhegyi Boldogasszony főün­nepét (július 16.). A Szent Szűz iránti szeretet és hála bensőséges érzéseivel gyűlnek össze ezen alkalommal, s megújítják önmaguk kármelita elkötelezettségét, Jézushoz és az Egyházhoz való hűségüket, s a Szűzanya Szívének ajánl­ják a Kármel egész családját.

A búcsú feltétele: gyónás, szentáldozás, imádság a pápa szándékára és az ígéret megújítása, hogy a társulatban magára vál­lalt kötelmeinek eleget tesz. (Az Apostoli Sacra Penitenziaria dekrétumai alapján 144/68/R 1968. jún. 22.-én és IS33/68/RR 1968. szept. 17-én)

(Források az első részben!) (folyt.)

Újabb erős indíttatás a magányra! 

     1854. december 8-án azon a napon, amikor IX. Pius pápa kihirdette a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját, szentünk önmagát is felülmúlta! Gyönyörűen elmagyarázta népének, hogy mit is jelent a dogma tartalma, az hogy Mária fogantatásának első pillanatától mentes volt az áteredő bűntől. Bizony, ha mindenütt ‒ így Lourdes-ban is ‒, ilyen buzgalommal magyarázták volna el a dogma igazságát, akkor négy évvel később a kis Bernadett, nem úgy adta volna át plébánosának a Szűzanya bemutatkozását, hogy fogalma sem volt a név jelentéséről! 

Ám az Ars-i plébános nem mulasztotta el méltatni a Boldogságos Istenanyát, hangsúlyozva, hogy a Mi Urunk nélkül senki sem üdvözülhet, ámde Krisztusba vetett hitünk és bizalmunk sekélyes lehet a bensőséges Mária-tisztelet nélkül!

Vianney annak ellenére, hogy teljesen kimerült volt, ragaszkodott, hogy maga végezze a nagymisét. Ekkor a hajó és a szentély december 8-án fényben úszott. A vecsernye után a hívek körmenetben a Gondviselés Iskola kertjébe mentek, ahol Vianney az általa adományozott Szeplőtelen Fogantatás szobrát megáldotta.

Az Ars-i hívek azonban nem felejtették el azokat az aggodalmas napokat, amit a plébános 1843. szeptemberében okozott nekik, jóllehet megígérte, hogy többé nem hagyja el őket. Szentünket ugyanis Leonárd Lyon-i kapucinus atya 1854-ben felvette a ferencesek harmadik rendjébe. Ez a körülmény a híveket nagyon nyugtalanította, mert attól tartottak, hogy kapucinusnak megy. A hír és a szándék nem volt teljesen alaptalan Leonárd atya előtt, hiszen többször gyóntatta szentünket, aki nem egy alkalommal fejezte ki óhaját, hogy szeretne elvonulni szerzetesként. De a derék kapucinus, akit a rendjére nézve előnyös megtiszteltetés nem vakított el, kifejtette előtte, hogy sokkal több jót tehet, ha hívei között marad, a kolostorba lépés helyett. Mindenesetre Vianney a harmadrend ruháját kérte ‒ és lám, ami döbbenetes ‒ hívei közül többen követték példáját.

Ígérte, nem ígérte, szentünket megint elkapta a magányba menekülés vágya. Már megint a szökését tervezte, és meg is próbálta!

Amint éjjel kilépett a kapun, nyomban követték őt az őrködők! Mária az ennivalóval, Katalin a lámpással, Jeromos és Athanáz, valamint Toccanier káplán két segédjével. Hirtelen elébe álltak. Mérgesen ránézett Katalinra, aki könnyekre fakadt.

‒ Elárultatok engem? ‒ mondta.

Erre Athanáz gyorsan közbe szólt:

‒ Miért, hová megy plébános úr? Ön el akar bennünket hagyni? Tán meghúzzuk a vészharangot?

Jeromos testvér rákontrázott:

‒ Ha kell, mi körmenetben követjük önt!

‒ Tegyék! ‒ válaszolta Vianney kurtán és határozottan, de én megyek elől!

‒ Engedjük, és kövessük! ‒ súgta Taccanier a két segédjének.

Ezalatt Jeromos, kivette Katalin kezéből a lámpást és úgy tett, mintha Vianney-t a sötétben a Fontblin-patak pallóhídjához akarná vezetni, de ehelyett Villeneuve felé vezette. Arra számított, hogy megkerülvén így a községet, visszatérnek az elindulás ponthoz.

A sűrű sötétség dacára az Ars-i plébános hamar észrevette, hogy félre akarják vezetni. Eközben már lényegesen növekedett a kísérete, hiszen ­a gyónásra váró zarándokokat, akik szokás szerint a torony melletti várószobában töltötték az éjszakát, fellármázták a hívek.

Nem csoda, ha valóságos lázadás tört ki, ezért Toccanier megkísérelte a menekülőt jobb belátásra bírni. Ezalatt, elérték a patak rozoga pallóját.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

 A Szent Szűz biztatása

     »Oly sok bűn van az országban. Segíts Nekem, mentsük meg. Én fénycsóvát adok a kezed-be, ez Szívem Szeretetlángja. Az Én Szívem Szeretetlángjához add a te szeretetedet, s add tovább! (…) Én jóságos, megértő Édesanyátok vagyok és veletek összefogva megmentelek benneteket. Szent István Nekem ajánlotta (országotokat) és Én ígéretemmel biztosítottam, hogy  szívemen viselem az Ő és a Magyar Szentek kérését. Egy új eszközt szeretnék kezetekbe adni. Nagyon kérlek fogadjátok megértéssel, mert Szívem bánkódva néz le országomra. (I/37) A Föld most (...) olyan, mint a tűzhányó, amely ha kirobban, pokoli füstjével, visszahulló lávájával fojtogat, öl, vakít (...) Forr a gyűlölet krátere, gyilkos, kénes hamuja szürkévé, színtelenné akarja tenni a Mennyei Atya által Isten képére és hasonlatosságára teremtett lelkeket. (...) Én, a Hajnal Szép Sugara megvakítom a sátánt, (…) (aki) még a választottak hitét és bizalmát is el akarja pusztítani. De a most készülő rettenetes viharban érezni fogják Szeretetlángom fel-felvillanó és eget-földet bevilágító fényességét (vö I/100), soha nem látott csodákkal segítem munkátokat, mely észrevétlenül szelíden, csendben fog terjedni Szent Fiam engesztelésére. (I/58) Az induláshoz  csodálatos erővel és kegyelmekkel árasztalak el /benneteket/ tömegesen és egyénenként is. A felelősség nagy, de munkátok eredménye nem lesz meddő. Az összefogó munkából egyetlen lélek se maradjon ki. Szeretetlángom szelíd fénye gyújtani, gyulladni fog az egész földkerekségen és a sátán megalázottan és tehetetlenül hatalmát veszti. Csak ezt a vajúdást ne akarjátok meghosszabbítani. (III/130) Ezt csak a tiszta, Istent szerető lelkek bölcsessége fogja fel. Mert ők bírni fogják Istent és az Ő végtelen titkait. (III/203) Bármily nehézséggel kell is megküzdened, ne add fel a harcot. Szeretetlángom (által), melyet most bocsátok a Földre, a kegyelmi idők eddig még soha nem ismert idejét fogjátok élni. Légy hű segítőtársam! (II/107) Mondom, ilyen még nem volt, ez a legnagyobb csodám, melyet most teszek veletek! (...) Szavaim tiszták és értelmesek, csak ti ki ne forgassátok, félre ne magyarázzátok. Mert nagy felelősséggel tartoztok ezért. Álljatok munkába, ne tétlenkedjetek! Én csodával határos módon segítek nektek, melyet érezni fogtok minduntalan. Bízzatok Bennem és cselekedjetek sürgősen!« (II/18) 

     Jézus: »Az Isten ügyét nem tudja semmi keresztülhúzni! Az igaz, hogy megváltó munkámhoz szükségem van a ti erőtökre is, hisz értetek kell megtennem. Egyet sem akarok elveszíteni közületek. A sátán olyan harcot indít az emberek felé, amilyen még nem volt soha.« (I/95) »Imádkozzatok, virrasszatok, jöjjetek össze ketten-hárman és vegyétek fel a harcot a sötétség pusztító erejével. Ne tétlenkedjetek!  Úgy tesztek, mintha nem volna Mennyei Atyátok az égben, aki figyel reátok. Vágyaitokkal öleljétek át a földet! Áldozataitokkal, melyek a tiszta szeretettől izzanak, perzseljétek fel a bűnt. Ne higgyétek, hogy ez lehetetlen! Csak bízzatok Bennem!« (I/90) − Hasonló biztatást olvashatunk Lukácsnál is: „Vessétek hát le a sötétség tetteit, és öltsétek fel a világosság fegyvereit.” (16,8) 

     Az önmaga és embertársai üdvösségéért felelős ember tennivalóit világosabban már nem lehet megfogalmazni, mint ahogyan Jézus nyilatkozott: »Akarjatok részt venni az Én megváltó munkámban! Ez legyen életetek legfőbb célja, mely az egyetlen érték, amit Elém hoz-hattok. Ragadjatok meg minden alkalmat és módot a lelkek megmentésére! Ezért fáradozzatok!« (III/144) A Szeretetláng lelkiségnek ez a „mozgósítás” a célja!

     »Az Engem tisztelő imába, az Üdvözlégybe foglaljátok bele a kérést: Áraszd Szeretetlángod kegyelmi hatását az egész emberiségre.« (vö IV/36)  

A Kármel elkötelezett a Szent Szűz különleges szolgálatára!

     Aki a skapulárét viseli, szorosabb vagy tágabb módon, a Kármelita Rendhez társul. Elkötelezettnek kell tehát magát éreznie a Szent Szűz különleges szolgálatára, tiszteletére, követésére, és a rózsafüzér naponkénti imájára!

Nyomatékkal kell hangsúlyoznunk, hogy a Legszentebb Szűz iránti tisztelet leghitelesebb formája, ha Szeplőte­len Szívének szenteljük magunkat, amit egyben a Skapuláré alázatosan jelez. Ezt kérte Fatimában is a Szűzanya, aki mellesleg 1917. október 13-i, a három pásztornak mutatott látomások sorában utolsónak, Kármelhegyi Boldogasszonyként áldotta meg a világot!

XII. Piusz levele a Kármelita Rend Generálisaihoz a Skapuláré 700. évfordulója alkalmával

Szeretett Fiainak, Üdv és Apostoli Áldás!

Bizonyára senki előtt sem ismeretlen, mennyire feleleveníti a katolikus hitet és javítja az erkölcsöket az Istenanya iránt tanúsított szeretet, éspedig különösen azon ájtatossági gyakorlatok által, melyek minden mást megelőzve természetfeletti utalásokkal gazdagítják az értelmet és keresztény erénygyakorlatokra ösztökélik a lelket. Ezek között az első helyen kell említenünk a kármelita Szent Skapuláré tisztele­tét, mint olyat, mely egyszerűsége által mindenki természetének megfelel és bősé­ges lelki gyümölcsei következtében mindenütt elterjedt a keresztény hívek között. (...) Ezért az összes kármeliták, akár az első és második rend kolostoraiban, akár közös szabály szerint vagy világi Harmadik rendben élnek, akár más Társulatokban, amelyek a szeretet bárminemű köteléke által a Boldogságos Szűz ugyanezen családjához tartoznak, gondoljanak a Szent Szűzre, mint az alázatosság és tisztaság tükrére; tartsák szem előtt a ruházatban, mint a szerénység és egyszerűség összfoglalatát; de különösképpen legyen ez a ruha, melyet éjjel nappal hordanak, ékesen szóló, jelképes kifejezője az imának, mellyel az isteni segítségért könyörögnek; s végül kifejezője a Szent Szűz Szeplőtelen Szívének tett felajánlásnak is, melyet újabban és oly lelkesen ajánlottunk.

A Kegyes Anya bizonyára kieszközli Szent Fiánál, hogy a tisztítótűzben szenvedő gyerme­kei – a hagyományként ránk maradt úgynevezett szombati kiváltság révén – minél gyorsabban elérhessék a mennyei hazát.

Mint az égi oltalom és segítség zálogát, valamint különleges jóakaratunk jelét, szívünk mélyéből adjuk rátok Szeretett Fiaink és az egész Kármelita Rend­re Apostoli áldásunkat. (1950. február 11-én, a Szeplőtelen Szűz megjelenésének ünnepén, XII. Piusz pápa.)

(Források az első részben!) (folyt.)

A földi szentet tömegek keresik

     Tudni kell, hogy a rózsafüzért szorongató Vianney a gyóntatásnál, mindig csak az épp szükséges időt vette igénybe, és hogy hosszabb napokon 16-18 óra hosszat is gyóntatott. Mégis mindennek dacára, szentünk életének utolsó tíz éve alatt, a zarándokok kénytelenek voltak 30-50-60 óráig várakozni, míg az üdvöt hozó gyóntatószékbe jutottak. „Sokszor megtörtént, hogy egyesek fizettek a szegényeknek, hogy helyüket őrizzék”, de ezt nem mindenki tehette meg. Tehát a templomban maradtak, mely nyáron gőzfürdő, télen jégverem volt.

Azok, akik kimenni akartak, a szomszédjukkal vagy a templomőrökkel egyeztek meg, hogy helyüket a sorban el ne veszítsék.

Este mégis mindenkinek távozni kellett, mert a templomot bezárták. Sorszámot kaptak, és kint vagy a torony alatt levő előcsarnokban várakoztak mindaddig, amíg szentünk éjfél után meg nem jelent.

Reggel 9 óra tájban időt szakított, hogy a szerzeteseket s a papokat meghallgassa, rendszerint a főoltár mögött elhelyezett gyóntatószékben.

Amint Vianney az irgalom székében elfoglalta helyét, nem is­mert személyválogatást, kivéve, ha Ars-i hívei, betegek vagy olyan gyónók jöttek akik nem várhattak. Ez esetben az Isten­ adta érzék vezette őt.

1871-ben egy Rougemont nevű segédlelkész így tett tanúságot: „Nagyon sok egykori Ars-i zarándoktól hallottam, hogy a főtisztelendő plébános úr valamelyest belső indítással meg tudta különböztetni azokat, akik rászorultak, hogy azonnal beszéljenek vele anélkül, hogy ismerte volna őket! Ilyenkor kilépett és a gyóntatószékbe vagy a sekrestyébe hívta őket. A tekintély viszont oly nagy volt, hogy e kivételes esetek csak ritkán okoztak zúgolódó elégedetlenséget.”

Egy előkelő úrhölgy, aki azt hitte, hogy valóságos vagy költött címeivel eléri a soronkívüliséget, így méltatlankodott: „Sehol, még a Vatikánban sem kellett várakozom!”

‒ Ó! ‒ felelte Vianney szelíd gúnnyal ‒ lehet, de a szegény Ars-i plébános gyóntatószéke előtt mégis várakoznia kell!

Egy tizenhat gyermekes anya nagy nehezen tudott helyet kapni a templomhajó közepén, Vianney hirtelen kilépett a gyón­tatószékből, s ujjával az asszonyra mutatott: „Asszonyom ön siet, jöjjön gyorsan!”

Tapasztalásból tudta, hogy a kegyelem is időhöz van kötve, és ha elmúlik az órája, nem tér vissza többé. Alkalomadtán szó szerint „röptében” fogta el a lelkeket.

És bizony az Ars-i út hány és hány lélek számára lett damaszkuszi út! Nem kell azonban azt hinni, hogy az Ars-i plébános az imán és a vezeklésen felül, még más rendkívüli eszközöket is használt a bűnösök megtérítésénél. Eleinte a lelkes beszédeivel hatott rá­juk és aztán a gyóntatószékben, ahol a szív a szívhez szólhatott, csak néhány szóra volt szüksége, hogy csapást mérhessen az illetőre. Ez földre sújtó volt bár, de egyben a lelket fölemelő. Szentünk tudta, hogy hol keresse a sebet, s célpontot ritkán tévesz­tette el!

Szentbeszédeiben így tanított: „Emlékezz arra, hogy amikor a pap feloldoz, egyetlen dologra kell gondolnod: hogy a Jóisten Vére ömlik a lelkedre, hogy megtisztítsa és olyan ragyogóvá tegye, mint amilyenné a keresztség által vált!”

Athanáz testvér így mesélte egyik gyónását: „Egy kis hanyagságot követtem el ebben és ebben a dologban ‒ vádoltam magam ‒,­ de végülis jóakarattal végeztem a dolgaimat.” Szentünk erre csak ennyit válaszolt: „Barátom, jóakarattal van kikövezve a pokol felé vezető út!”

Egy Monnin nevű lelkész így emlékezik gyónására: »Kétszer hallgatta meg gyónásomat. Minden egyes vádam a szánalmat és mély részvétet keltette benne, és a legkisebb bűnnél is utálattal mondta: „de kár!” Szavának szelíd hanghordozása meghatott engem. Ez az egyszerű kifejezés „de kár!” a maga rövidségében jelezte a bűn utálatát és a fájdalmát, mely lelkét eltöltötte.«

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Szentlélek sugallatára hívunk mindenkit ebben az esztendőben is az engesztelő ima-hadjáratra a lelkek és hazánk megmentéséért!

Kapcsolódjatok be minél többen, mindenki ott, ahol tud!

Alapszándék:

Kérjük nagy alázattal, hogy Jézus Krisztus drága Szent Vérével, a Szűzanya Szent Palástjával és a Szent Angyalok lángpallossal védjék meg a Kárpát-medencét! Tartsák távol határainktól a járványokat, a természeti csapásokat és az idegenszívűeket, oltalmazzon minket az Antikrisztus előharcosainak támadásaitól!
Könyörögjünk édes Magyar Hazánkért és az egész emberiségért!

"Ha Isten velünk, ki ellenünk?" "Bátorság! Ne féljetek!" 

Sanctus, Sanctus, Sanctus

Dominus Deus Sabaoth.

Pleni sunt cæli et terra gloria tua.

Hosanna in excelsis.

Benedictus qui venit in nomine Domini.

Hosanna in excelsis.

Az engesztelő imaórákat 2020-ban is (az év hátralevő részében) az alábbi Mária-ünnepeken, az Irgalmasság Órájában tartjuk:

Július 2. (csütörtök) – 15-17 órakor – Sarlós Boldogasszony

Augusztus 15. (szombat) –15-17 órakor – Nagyboldogasszony

Szeptember 8. (kedd) – 15-17 órakor – Kisboldogasszony

Október 8. (csütörtök) – 15-17 órakor – Magyarok Nagyasszonya

November 21. (szombat) – 15-17 órakor – Szűz Mária bemutatása

December 8. (kedd) – 12-15 órakor – Szeplőtelen Fogantatás

A részvétel módja, a szándékok részletezése és az ajánlott imák:

Imádkozzuk otthon, összekapcsolódva az összes imádkozóval, a Szent Angyalokkal, a Szentekkel és a Szűzanyával.

Az Engesztelő rózsafüzért minden egyes emberért, a világ vezetőiért, a papokért, az Egyházért!   http:// oratio.hu/r-olvaso08.php 

Az Irgalmasság rózsafüzérét Magyarország békéjéért, a járvány megállításáért és minden magyar ember megtéréséért.    http:// oratio.hu/r-atya4.php 

A Szeretetláng rózsafüzért, hogy a Szent Anna réten minél előbb felépüljön az Engesztelő Kápolna a Világ Győzelmes Királynője tiszteletére.   http:// oratio.hu/r-maria06.php

A Fájdalmas rózsafüzért Európa és a világ békéjéért, miniszterelnökünkért, a kormányért. Az idegenszívűek hatalmának megtöréséért.    http:// oratio.hu/r-alap2.php 

Hittel, reménnyel és szeretettel Hozzád fordulunk Szép Szűz Mária,

az Angyalok és a Világ Győzedelmes Királynője.

Kérünk, terítsd ránk palástodat, védelmezz meg minket minden látható és láthatatlan ellenséges támadástól, hogy nemzetünk, a Te jogos és örökös tulajdonod fennmaradhasson!

A ránk váró nehéz időkben az a remény éltet, hogy szentjeinkkel és Szent Angyalaiddal védelmezel minket. Ámen

Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején.

Hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz.

Mi asszonyunk, mi közbenjárónk, mi szószólónk, engeszteld meg nekünk szent Fiadat, ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak.

Ámen

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk!

Esedezve kérjük: "Parancsoljon neki az Isten!" 

Te, pedig mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!

Ámen

Lehetőségeitek szerint, küldjétek tovább! Visszajelzéseket erre az e-mail címre küldhettek: erdeinem@gmail.com

    A Lelki Naplóban kért heti engesztelő szentóra megtartása közösségben, a családi közös ima szorgalmazása, a böjt, az áldozat és az imádság ajánlása képezik azt az eszköztárat, amit az Istenanya ajánl azoknak, akik figyelnek rá. Csakis így valósulhat meg az a béke, melyet az emberiség annyira vár! Erre kaptunk útmutatást Fatimában. Jácinta kórházba menetele előtt így szólt Lúciához: Ha eljön az idő, hogy erről szólj, akkor ne bújj el! Mondd meg mindenkinek, hogy Isten a kegyelmeket Mária Szeplőtelen Szívén keresztül adja nekünk. Az embereknek általa kell kérniök ezeket. Jézus Szíve azt akarja, hogy Vele együtt égi Anyánk Szívét is tiszteljék. A békét égi Anyánktól kell kérni, mert Isten rá bízta ezt. Bárcsak minden szívnek átadhatnám azt a lángot, amely a szívemben ég, amellyel Jézus és Mária Szívét annyira szeretem!

    »Nagy bánatom van országom felett. A családok, ó a magyar családok szétszórva, mintha lelkük nem volna halhatatlan, úgy élnek. Én Szeretetlángommal fel akarom melegíteni a családi tűzhelyeket, össze akarom tartani a szétszórt családokat. Legyetek minél többen, hogy terjedjen mint a futótűz. Legyetek áldozatosak, mert ezáltal sok-sok lélek fog csatlakozni Szeretetlángomhoz. Rajtatok múlik, segítsetek Nekem, hogy a Láng kigyúljon már! A magyar családok imádságos lélekkel könyörögjenek, hogy Szent Fiam büntető kezét közös erővel vissza tarthassuk! (I/92) A csütörtököt és pénteket tekintsétek kegyelmi napoknak. Akik ezeken a napokon  engesztelik Szent Fiamat, nagy kegyelmekben részesülnek, mert az engesztelő órák idején a sátán hatalma oly arányban gyengül, amilyen arányban az engesztelők könyörögnek a bűnösökért. (I/116) Ha olyankor hallgattok szentmisét, mikor az nem kötelező és a kegyelem állapotában vagytok, Szívem Szeretetlángjának kegyelmi hatását úgy árasztom ki, hogy ezen idő alatt is megvakítom a sátánt, és ezáltal kegyelmeim bőségesen áradnak azokra, akikért fel-ajánljátok. (vö II/33)«

Egy csodatévő szent 2

     A legnagyobb kérdés, hogy az Egyház miként szerzett tudomást Szent Filoména élettörténetéről? Tekintve, hogy élete fehér folt volt, sokak kezdtek hozzá könyörögni, hogy nyilatkoztassa ki magát és közölje valamiképp, hogy ki is volt ő tulajdonképpen?

És lám, a kis szent ezt a kérést is meghallgatta! Egymástól távol eső három különböző személynek, álomban vagy látomásban kinyilatkoztatta az életét.

Az persze egy dolog, hogy ki mit álmodott! Ámde az, hogy három különböző helyen, egymást nem ismerő személyek egyidőben, ugyanazt a történetet írják le, az már igen rendhagyó!

Ezek a magánkinyilatkoztatások 1833. karácsonyán jelentek meg nyomtatásban, melyeket a Szentszék később jóváhagyásával ajánlott a híveknek! Bár a jóváhagyás nem arra volt garancia, hogy minden pontosan úgy történt, sőt arra sem, hogy valóban természetfeletti eredetű. Azt azonban elismerte, hogy a kis Szent kinyilatkoztatott története hihető, nem ellenkezik az egyházi tanítással, amiként az adott kor történelmi helyzetével sem!

Végül a három személynek adott magánkinyilatkoztatás közül az maradt a köztudatban, amelyet Filoména, Maria Luisa de Gesu anyának, a Fájdalmas Mária Kongregáció főnökasszonyának tett. Ez a szentéletű szerzetesnő ugyanis életszentségével bizonyította, hogy nem öntetszelgésből tette közzé álmát, de valóban méltó lehetett ezekre a közlésekre.

A Maria Luisa de Gesu által leírt Filoména mártíromságát a Szentszék 1835. december 21-én fogadta el és ellátta imprimaturral. És lám, Maria Luisa erényes és tartalmas élete 1875. augusztus 10-én, Filoména ünnepén ért véget.

Az viszont majdnem egyedülálló Európában, hogy Franciaországban már 1815. táján beszéltek e szent csodatettekről, amely persze Vianney Szent Jánosnak is köszönhető!

A „Benfratelli” ‒ vagyis istenes Szent Jánosról nevezett testvérek ‒, akiket a forradalom elűzött, faluról-falura jártak és alamizsnát gyűjtöttek intézeteik részére. Kéregetés közben Szent Filoména siralmát énekel­ték. A rendfőnökük Mongallon atya Lyon-t érintette útjában, ahol meglátogatta a tehetős Jaricot-családot. A 17 éves Paulina Jaricot kérésére hozott neki Mugnanóból egy Filoména ereklyét a kiváló szerzetes. Ebből az ereklyéből kapott aztán Vianney is egy darabkát. S így került a kis Filoména Ars-ba.

Itt kettős szerep várakozott Filoménára, az egyik nyilvános, a másik egészen bizalmi szerep volt. Ő nemcsak az a mennyei csodatevő lett a nép szemében, kinek közbenjárására csodák történtek, hanem közte és a szent pap között ártatlan és titokzatos kötelék létesült: „Beatrix-e, ideálja, szelíd csillagja, vezérlője, vigasztalója, tiszta fénye lett”. És ez a misztikus barátság olyan mély lett, hogy szíveik mindegyre jobban és jobban egyesültek és pedig olyannyira, hogy az utolsó években közöttük közvetlen érzelmi állapot alakult ki. A kedves Szent kezdet óta megfelelt földi hódolója minden óhajának. Ettől kezdve a földön élő Szent a legbensőbb barátságban élt a mennyei Szenttel. A pap részéről örökös könyörgés, a másik részről pedig érzékel­hető támogatás nyilvánult meg!

Ez „az égő és majdnem lovagias szeretet” nem marad­hatott rejtve. A zarándok tömegek tudtak róla, s tőle jótékony hatást vártak. Vianney nem szűnt meg tanácsolni napközben, a szószéken, a gyóntatószékben, a templomtéren, hogy hívják segítségül „drága kis Szentjét”, az ő követét és ügyvivőjét az Istennél.

Az Ars-i plébános, amikor az emberek részéről meg nem értés érte szentünket, és a pokol részéről is szakadatlan táma­dásban volt része, Szent Filoménától kapott bátorítást. És szentünk élete végéig megőrizte azt a derűs kedélyt, erkölcsi erőt és azt a fiatalos szívet, amely a kiválasztottak elpusztíthatatlan jellemzője.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Képen: Pauline Jaricot, Szent Filoména és az Ars-i plébános

A Kármelita skapuláré

     A (barna) skapuláréhoz fűződő ájtatosság elterjedését az Egyházban, nagyban előmozdította a híveknek azon bizalma, hogy a Szűzanya nem csak életükben segíti meg őket, hanem haláluk után is, mégpedig a lehető leggyorsabban, különösen a neki szentelt napon, vagyis szombaton.

A skapuláré csupán szentelmény, de a Szent Szűz közbenjárására és a Kármelita Rend áldásával közvetíti Isten kegyelmét. A Szűzanya oltalma, attól a pillanattól kezdve alakítja és átalakítja azt, aki az ő ruháját viseli. Aki felveszi a skapulárét Máriát öl­ti magára!

Montforti Grignon Szent Lajos ezt írja: A Szentlélekisten Szűz Máriában és őáltala akarja választottait kialakítani (...), hogy erényről-erényre, kegyelemről-kegyelemre növekedjenek. (TMT 34) Izajás próféta is így kiált: „Örvendezve örvendek az Úrban, ujjong lelkem az én Istenemben, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett engem, az igazság palástját terítette rám” (Iz 61,10).

Fontos tudni, hogy a skapuláré viselése nem garantálja a Szűzanya csodás közbelépését azon lélek megmentésében, aki saját akaratából (tudva és akarva) megmarad a bűnben! Viszont, hathatós segítséget biztosít azok számára, akik erőfeszítéseket tesznek, és skapuláréjukat megcsókolva kérik Őt, hogy megtérjenek a bűnből és kitartsanak a jóban!

A Szűzanya szolgálata nem „rendi karizma” kérdése, hanem a Krisztusra tekintő ember kötelessége, akár rendi tag az ember, akár nem!

Az Egyház tanítása szerint az örök üdvösség annak a gyümölcse, hogy az em­ber hűséges az Isten Igéjéhez és együttműködik az isteni kegyelemmel, Krisztus a mi Urunk által. Hibás, sőt veszélyes lenne azt gondolni, hogy az üdvözüléshez elég a skapulárét hordani, nem törődve azzal, hogy miként éljük meg a hitet és a szeretetet.

Annak, aki a skapulárét viseli, azon kell fáradoznia, hogy példamutatóan viselkedjen: hűséges legyen kötelességei teljesítésében és az Egyház szolgálatá­ban.

A skapuláré annak a biztonságát nyújtja, hogy Szűz Mária segítségével erőfeszítéseinket siker koronázza. XII. Piusz pápa a skapuláré 700. évfordulója alkalmával ezeket mondotta: „Hány jó lélek köszön­hette, emberileg reménytelen helyzetben, sorsának jórafordulását és örök üdvös­ségét a skapulárénak! S neki köszönhetően még hányan érezték testi-lelki veszedelmek közepette Mária anyai oltalmát! A skapuláré-ájtatosság révén, kegyelmi folyamok áradtak szét az egész világra”.

(Források az első részben!) (folyt.)

 A Fájdalmas Anya panaszos kérése 

   »A sátán munkája szédítő iramban söpri a lelkeket. Miért nem igyekeztek ezt minden erőtökkel, minél előbb megakadályozni? Szükségem van a ti erőtökre, emészti lelkemet a sok fájdalom, mert látnom kell a sok lélek elkárhozását. (…) A gonosz vihogva tárja ki karjait, és szörnyű kárörömmel ráncigálja azokat a lelkeket, akikért pedig Szent Fiam szörnyű kínt és halált szenvedett. Segítsetek!« (I/64)

    »Leányom, vidd e lángot. (...) Ez Szívem Szeretetlángja. Gyújtsd meg nála a tiédet, és add tovább! – És annyira zokogott, hogy alig értettem, mit is mond. Megkérdeztem Tőle, mit kell tennem. Az egész ország nevében megígértem Neki mindent, csak hogy fájdalmát enyhítsem. (…) – Leányom, azt kérem tőled, hogy csütörtökön vagy pénteken különösen engeszteljétek Szent Fiamat. Az engesztelés módja a családokban történjen. 

Regula és kiváltság

     A Sarutlan Kármeliták Konstitúciója (1986) négy pontban foglalja össze, hogy mire kell figyelni ahhoz, hogy a liturgiában is érvényesüljön a Rend mári­ás jellege:

a) a Boldogságos Szűz Mária ünnepeit méltósággal, az ünnepi alkalomnak megfelelően kell megtartanunk. Terjeszteni kell tiszteletét a templomaink­ban, s az Istenanya képe legyen kitüntetett helyen;

b) a Kármelhegyi Boldogasszony, Anyánk és Királynőnk ünnepének a legfontosabbnak kell lennie a Rend összes ünnepei között;

c) az évközi idő szombatjain, amikor engedélyezett egy ad libitum (tetszés szerinti) megemlékezés, az eucharisztia ünneplésében és az imaórák liturgiájában rendszeresen tartsunk megemlékezést Szűz Máriáról;

d) szombaton, valamint a Boldogságos Szűz Mária ünnepein és főünnepei­nek vigíliáin a Salve Regina antifonát énekeljük.

(Szerkesztői kérdés: a Magyarországi Sarutlan Kármeliták valóban legfőbb ünnepüknek tekintik-e július 16-át? Különösen annak keserű tapasztalatával, hogy 2019-ben nemhogy nem értesítették Isten Népét az ünnepi Szentmise hol létéről, de végül egy sarus kármelita templomban tartották meg (időben történő meghirdetés nélkül), ráadásul délelőtt! Vajon idén 2020-ban hol tartják meg az ünnepet, hiszen 20 nappal előbb ez még nem ismert (pl. https://www.karmelitarend.hu/)! Az "évközi szombatok" kiemelt ünneplésébe vajon beletartozik-e a Fatimában kért ELSŐ SZOMBATOK megtartása??)

     Ami a Sarutlan Kármelita Nővérek Konstitúcióját illeti (1991), az 56. pont­ban ez áll: „...a liturgiában az Egyház úgy tiszteli Máriát, mint akit elszakítha­tatlan kötelék fűz Fiának üdvösségszerző művéhez, és úgy tekint rá, mint annak a lelki magatartásnak a modelljére, amely az isteni titkok ünneplésének és meg­élésének mintája.”

Ha betekintünk a Kármelita Rend misekönyvének a szövegeibe, megláthat­juk, milyen is az a mintakép, melynek követésére meghívást kaptunk: „Istenünk, te a Kármelita Rendet a Boldogságos és mindenkor Szűz Mária, Fiad Édesanyja dicső nevével ékesítetted. Engedd kegyesen, hogy akinek emlékét ma ünnepélye­sen megüljük, annak példájával és oltalmával megerősítve eljussunk a tökéletesség hegyének csúcsára, mely maga Krisztus!” Minél közelebb kerülünk Szűz Máriához, ő annál közelebb visz Szent Fiához, Jézus Krisztushoz.

Egyébiránt, a skapuláré több, mint egy máriás jelvény. A valóságos és hatékony olta­lom jele, amely nem elégszik meg azzal, hogy Máriára emlékeztessen minket, hanem egyút­tal az összes kegyelemre is emlékeztet, melyet az Isten Anyja kieszközölt számunkra, és amiért hálát adhatunk a napi rózsafüzérezésben!

(Források az első részben!) (folyt.)

Egy csodatévő szent 1

      Szent Filoména ereklyéje a szentszéki rakárban maradt, egészen 1805. júniusáig, amikor a Mugnanó-i missziónárius-plébános Francesco di Lucia megyéspüspöke kíséretében megérkezett Rómába, hogy temploma részére kérjen egy teljes erekléyét, ha mást nem, akkor a legutóbb érkező Szent Filoménáét!

Az atyát elkeserítette a nemleges válasz, és nem fogadta el azt az indokot, miszerint falusi temploma nem egy katedrális ahhoz, hogy egy teljes ereklyét kaphasson. A püspöke is tehetetlen volt az ügyben.

Francesco atya elszántsága viszont akkora volt, hogy még abba se egyezett bele, hogy egy darabka relikviával távozzon, sőt az elutasítás miatt ágynak esett és magas lázzal az állapota egyre romlott. A gondos ápolás ellenére az orvosai szerint csak napjai voltak hátra.

Egyik éjjel a beteg felriadt és kérlelni kezdte Filoménát a gyógyulásáért, esküvel megígérve neki, hogyha teljesíti kérését az ereklyével kapcsolatban, akkor a templomának a fő helyére teszi! Ezt a révült könyörgést hallotta a mellette lévő ápolónő is ‒ ami persze egy dolog ‒, az viszont már nem, hogy reggelre a beteg teljesen gyógyultan ébredt!

A nővér persze odacsődítette az orvosokat, sőt még a püspököt is, akik valamennyien teljesen értetlenül álltak, beszélgetve a gyógyult és fitt mugnanói plébánossal. Nem kellett tehát őket győzködi arról, hogy a gyógyulás, nyilvánvalóan Szent Filoména segítségének tudható be. Ez a csoda arra késztette a püspököt, hogy tekintélyével újfent kérje a Szent csontmaradványait. Végül, megkapta! Don Fancesco Lucia atya, örömében megismételte püspökének, hogy a ládikát a legtiszteletreméltóbb módon fogja kezelni!

A nagy sietségben a kocsis a ládikát a legbiztonságosabb helyre, az ülés alá kötözte, melyet sem a plébános, sem a püspöke nem talált „tiszteletlenségnek”!

Igenám, de amint elindult a hintó, a püspök lábát hátulról nagy ütések érték, úgyhogy megállította a kocsist és arra kérte, hogy jobban kötözze le a ládikát. Amint azonban elindultak, még erőteljesebb ütések érték a püspök lábát. Így értetlenkedve kiszálltak a kocsiból, és megtekintették az ülés alatti ki ládát, de meg se lehetett mozdítani, annyira stabilan volt rögzítve. A utazást tehát folytatták, ámde olyan fájdalmas ütés érte a püspök lábát, hogy azt már nem lehetett kibírni.

Ekkor hirtelen eszükbe jutott az ígéretük a „tiszteletreméltó módon” való szállításra. Így aztán kioldozták a ládikát, és a püspök atya az ölébe vette Filoména ereklyéjét, kezeivel átfogva azt.

Nápoly előtt egy éjszakára megpihentek egy baráti háznál. És mivel a házigazda szobrász volt, egy félkész munkáját gyorsan átalakította a kis szent szobrává. A felesége ‒ bár igen fájdalmas betegséggel küszködött ‒, erőt véve magán, sebtiben varrt egy ruhát Filoménának. A szobor bár nem volt túlzottan bájos, de egész jól mutatott a szép ruhában. A szobában, ahol felöltöztették, különleges finom illat áradt szét, és ennek okát hiába keresték. De ez még nem minden, különös dolgot vettek észre! A szobor arca folyton-folyvást változott és szépült! A jelenlévők azt hitték, hogy ez valami illúzió, vagy fényjáték, de végül a szobrász maga sem ismert rá. Ráadásul a háziasszony, hirtelen minden betegségéből meggyógyult. (Lásd alul a nevezett szobor arcát)

A püspöki hintó a plébánossal, az ereklyével és a szoborral mire Nápolyba ért, már mindenki értesült a csodákról, úgyhogy az emberek özönlöttek az utcára, a Szent fogadására. Útjukat folytatva Mugnano di Cardinale felé, olyan hatalmas köd ereszkedett le, hogy a lovak alig bírtak haladni. Az utazók a Szenthez fohászkodtak segítségért és lám, abban a pillanatban kitisztult a légkör, feltűnt a Hold, amely fénycsóvaként világította meg az utat.

Ki is volt valójában ez a kis szent, akit Krisztushoz való hűségéért, oly kegyetlenül végeztek ki? Ki volt ő, akinek nevéhez ezernyi rendkívüli csoda fűződik, mely pápák és szentek sorát ihlette meg, így sorozatunk hősét, Vianney Szent Jánosét is? Ki volt az, akinek leletei tanúsága alapján elismerték vértanúságát, holott az élettörténetét nem ismerték?

(Források a 2. részben!) (folyt.)

 Jézus panasza: Aki nem gyűjt Velem, az szétszór! (Mt 12.30; I/73-74)

    Jézus: »Szívem fájdalma oly nagy (…). Hogyan fogtok számot adni az elfecsérelt időtökről? (...) Én magam vagyok a szeretet, a türelem, a jóság, a megértés, a megbocsátás, az áldozat, az üdvös-ség, az örök élet. És ez nem kell nektek? Keresztre feszített, vértől ázott szent testem hiába emelke-dik a magasba? (…) Nem indul meg szívetek? Nem akartok Velem járni, Velem gyűjteni? Szívetek nem dobban Velem? Bensőtök nem érez Velem? Hiába nyitottam meg Szívemet? A ke-gyelmek bőségét otthagyjátok? (...) Azt akarjá-tok, hogy majd dörgő hangon kiáltsak felétek? Mit álltok itt tétlenül? Ne finnyáskodjatok, ne válogassatok! Ahová állítottalak, ott álljátok meg helyeteket szilárdan, önfeláldozóan! Én mindent kitaláltam, hogy csak értetek szenvedhessek és ti kényelmesek, semmi készséget sem mutattok, csak mentegetőzés az egész életetek. Vegyétek már fel azt a keresztet, melyet Én is magamhoz öleltem.« (II/9-10)

     »Ha valahol, bármerre is tűz támad, hogy összefuttok és mentek segí-teni, hogy a tűz minél kevesebb kárt okozzon. A sátán tüzét mégsem olt-játok, engeditek, hogy pusztítson a pokol lángja. De jaj nektek, kik gyá-ván nézitek, kik felelősek vagytok! Eltakarjátok szemeiteket és engeditek tovább a lelkek elkárhozását. Ismerhettek, tudjátok ti választott lelkek, türelmem és jóságom határtalan, de ismeritek szigoromat is, mely el fog hangzani felettetek: Távozzatok Tőlem az örök tűzre! Kezetek nem gyűjt Velem, csak szétszór (…) Szálljatok magatokba, és térjetek már Hozzám!  (...) Ne engedjétek magatokon úrrá lenni a jóra való restséget! Ez min-den bajnak a gyökere, mely lelketekbe férkőzik. (...) A sátán úgy eltorla-szolta lelketekben az isteni fény útját, hogy (...) a restség sötét nyomása alatt szenvedtek és kínlódtok. Jöjjetek Hozzám, kik a jóra való restséggel terheltek vagytok, Én leveszem vállatokról és megkönnyítlek benneteket! Az Én Testemnek vétele segíthet csak ki ebből a gonosz által oly gondo-san eltorlaszolt sötétségből. Csak engedjétek át magatokat Nekem! (…) Vegyétek észre, hogy a sok zűrzavaros dolog a sátántól való, az ő műve a sok rossz. A sátán műve csak addig tart, ameddig Én enge-dem. (…) Térjetek hozzám, és áldozzátok fel magatokat az elvonultság és belső mártíromság szent oltárán! (...) Ezt (…) a sátán nem tudja mega-kadályozni. Ez a harc a lelkek mélyén, mint Értem hozott mártíromság, bőséges gyümölcsöt hoz. Imádkozzatok, virrasszatok, jöjjetek össze ketten-hárman, és vegyétek fel a harcot a sötétség pusztító erejével. Ne tétlenkedjetek! Úgy tesztek, mintha nem volna Mennyei Atyátok az égben, ki figyel reátok. Vágyaitokkal öleljétek át a földet! Áldozataitokkal, melyek a tiszta szeretettől izzanak, perzseljétek fel a bűnt.« (I/89-91)

    »A nehéz idők elérkezé-se előtt készüljetek fel újra erős elhatározással arra a hivatásra, amely-re meghívtalak. Ne unott, közömbös tétlen-ségben éljetek. (...) Árral szemben csak az (...) elhivatott lelkek marad-nak meg. A nagy veszély, melyet felétek indít a sátáni hatalom, az Én kezem felemelése által indul el. Adjátok tovább figyelmeztető szavaimat, (...) minden papi lélek-hez. Rázzon fel bennete-ket előre figyelmeztető szavam és szigorú kérésem. (III/159-160)

    »Én koldulok étlen-szomjan. Járok utcáról-utcára, házról-házra, faluból-városba, hideg télben, tikkasztó nyárban, süvítő szélben, zuhogó esőben. Nem kérdezi meg senki Tőlem, hogy hová megyek ilyen szánal-mas állapotban. Hajam vértől csapzott, lábaim összerepedeztek az utá-natok való sok gyaloglástól. Kezem állandó segélykérésre kinyújtva. Szívről-szívre járok, és alig kapok egy kis alamizsnát. Utána gyorsan becsukják szívük ajtaját, alig tudok bepillantani oda. Vissza kell húzód-nom szerényen, és kegyelmeim halmozva vannak Szívemben. (…) Sok lelket felszólítottam az Én különös követésemre, de csak nagyon kevesen értik meg, hogy mit óhajtok tőlük. Imáidba szünet nélkül foglald be őket és hozz áldozatot értük, hogy engesztelő táborom, melyet így próbálok gyűjteni, ellensúlyozza igazságos haragomat. Édesanyám kérlel, Ő tartotta vissza eddig is igazságos haragomat.« (I/51) (folyt.)

A Kármel történetisége 3

     Szent Simon örömmel vette át a skapulárét és azonnal gondoskodott elterjedéséről. Ezután a Kármelita Rend gyorsan virágzásnak indult Európában. Mikor Stock Szent Simon 1265-ben meghalt, a fiatal szerzetes közösség már 40 kolostort és remeteséget számlált. Ez a bizonyos „vállruha” kezdetben a kármelita szerzetesek köpenye volt, de hamarosan csak a skapulárét értették alatta.

VIlI. Bonifác pápa 1298-ban, aki úgy ismer­te el a Rendet, mint amely az Istenanyának van szentelve.

A kármeliták a július 16-át 1377-től ünneplik, melyre pápai jóváhagyást V. Sixtusztól kaptak 1587-ben, majd az emléknapot (ünnepet) XIII. Benedek 1726-ban kiterjesztette az egész egyházra.

A Kármelhegyi Boldogasszony Testvérei úgy tekintenek a názáreti Máriára, az Úr szolgálóleányára, mint életük sugalmazójára, példaképére és vezérére. Az Iránta való bensőséges érzelmükben egyszerre anyjuknak és nővérüknek érzik, aki arra ösztönzi őket, hogy önmegtagadó lelkületben „Jézus Krisztus iránti engedelmességben” (Regula) éljenek. Egy 1616-os szertartáskönyvben megtaláljuk azt a négy elemet, amely beve­zetésétől kezdve a mai napig jellemzi a Kármelhegyi Boldogasszony ünnepet:

– annak a Névnek hathatós ereje, amelyhez kezdetekben a kármelita remeték hozzákötötték magukat, s ami által így a Kármelhegyi Boldogasszony Test­vérei lettek;

– Mária különleges oltalma, amit Rendjével szemben gyakorol, s ennek számos megnyilvánulása;

– a Rend megalapításától kezdődően a mai napokig kapott jótétemények, kegyelmek.

– a Szent Vállruha kiválósága és a felvételéhez (szombati kiváltság) kapcsolódó ígéretek.

Nem meglepő tehát, hogy július 16-a lassanként a szent ruha ünnepe lett, egé­szen odáig, hogy XIII. Benedek pápa 1726. szep­tember 24-én keltezett brévéjében kiterjesztette az egyetemes Egyházra, és saját szentmisét rendelt hozzá.

Amikor a II. Vatikáni Zsinat egyszerűsítette az egyházi naptárat, az ünnep választható emléknapként maradt meg az egyetemes egyházban. Tehát Kármelhegyi Boldogasszony július 16, a Rend ünnepe maradt és mindazoké, akik bármi­lyen módon kapcsolódnak a Kármelhez Mária-tiszteletükkel és Krisztus követésével!

Egy új természetfeletti segítség  

     Gróf Julius Maubou, szentünk gyónógyermekének a földbirtoka nem messze volt Ars-tól. A gróf az év nagyobb részét Párizsban töltötte, ámde szívesen kereste föl Vianney-t, akit barátjának tekintett.

Tudnunk kell, hogy 1850 táján a spiritizmus divatját járta Európában. Még a hívő és gyakorló keresztényeket is megfertőzte e misztikus szórakozás divatja. Felsőbb körökben még inkább szívesen foglalkoztak ezzel. Egy este Maubou gróf hivatalos volt rokonaihoz, ahol nem tudott kitérni egy társasági szellemidézés elől.

Harmadnap birtokára hazautaztában betért Ars-ba, és már előre örült annak, hogy tiszteletreméltó lelki atyját láthatja. Érkezésekor Vianney éppen a templom küszöbén állt. A gróf, mosolyogva nyújtotta feléje kezét, ám fájdalmas meglepetés volt köszöntésének fogadása, mert a plébános szigorú hangon odavetette neki:

‒ Gróf úr! Tegnapelőtt, társalgott az ördöggel. Gyónjon meg!

A fiatal gróf engedelmeskedett, megbánta és erősen megígérte, hogy többé nem vesz részt efféle démoni szórakozásban. Amint Párizsba visszatért, egy másik remek társaságban találta magát. Arra kérték ez alkalommal is, hogy vegyen részt az asztalforgatásban. Szavát tartotta, s nem engedett, átment a könyvtárszobába.

A derűs társaság, nélküle kezdte meg a szeánszot, mely azonban megakadt, és a médium kénytelen volt bevallani: „Nem értem! Itt a közelben van egy felsőbb hatalommal megerősített személy, aki tevékenységün­ket megbénította!”

Mióta kezdtek Vianney imádságainak csodálatos erőt tulajdonítani? Minden kétséget kizárólag az első Ars-i csodákról ‒ 1828-ban történt a gabona és a liszt szaporítása ‒, melyről nem csak a falubeliek, de az idegenek is hallottak, akik már ekkor nagy számban jöttek Ars-ba. E róla szóló csodálatos történetek terjedése bosszantotta a fiatal plébános alázatosságát, hiszen a legkevésbé sem vágyott dicsőségre.

Természetszerűleg a zarándoktömegekkel betegek is jöttek, akik Vianney imáiba ajánlották magukat. És bizony gyakran megesett, hogy gondjaikban, betegségükben­ enyhülés, vagy teljes gyógyulás állt be. Ezekről természetesen széltében-hosszában regéltek. Szentünk, ha tehette volna, a legszívesebben megtiltotta volna e személyeknek, hogy bárkinek elmondják, holott tudta, ez még Jézus kérésére sem teljesült az Evangélium tanúsága szerint!

Nem csak szentünk szerénysége, de szilárd meggyőződése volt, hogy a csodák a szívének oly kedves Szent Filoména fáradhatatlan közbenjárásának köszönhető! A zarándokoknak a hálájukat is e kis Szent oltáránál kellett kifejezniük. Ennek folytán persze nem csoda, hogyha Szent Filoména tisztelete gyorsan elterjedt egész Franciaországban.

Ám kérdés, hogy ezt a csodatevő kis szentet miként ismerte meg Vianney, és hogyan került ereklyéje Ars-ba? Nos, ennek válaszát már részben ismertette a 36. rész!

Az viszont, hogy miként került Szent Filoména az európai figyelem középpontjába, azt röviden a következő 94-95. részben foglalom össze!

Szent Filoména története Róma északi részén kezdődött. 1802. május 24-én, útépítési munkálatok során a föld beszakadt egy munkás alatt, miáltal felfedezték az addig ismeretlen Priscilla katakombát. Másnap feltárták a keresztény temetkezési helyet, és május 25-én leltek rá egy 11-15 éves vértanú szent leány csontjaira, egy vért őrző kis fiolával együtt. A sírmélyedés eredetileg három cseréplappal volt fedve, de ezek le voltak esve, így a vízszintesen vésett felirat darabjai összekeveredve hevertek. Csupán az értelemszerű helyes sorrend adta ki a FILUMENA nevet.

A csontmaradványokat a szent erek­lyéket őrző hatóságnak beszolgáltatták.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(Képen: Filoména sírhelye a római Priscilla katakombában)

A Kármel történetisége 2

     A szentföldi kármeliták a 13-14. században a szaracénok elől menekülni kényszerültek, így kerültek Európába, ahol azonban a szétszórtságukban szűnni látszott a közösségük.

Angliában Stock Szent Simon (egy faodúban élő remete) a Kármelhegyi Szent Szűzhöz, a Boldogasszonyhoz fordult, hogy a Kármelita Rendet ne hagyja elveszni, és védelmének adja valamilyen különleges jelét. Erre az imára jelent meg neki 1251. július 16-án (vasárnap) az Istenanya, és átnyújtotta neki a vállruháját (skapuláréját) ezekkel a szavakkal:

"Fogadd vállruhámat rended skapuláréját, jeléül azoknak a különleges kiváltságoknak, melyeket én neked és a Kármel gyermekeinek megszereztem. Aki ebben a kegyelmi ruhában hal meg, az megmenekül az örök tűztől. Ez az üdvnek jele, védőruha a veszedelmekben, különleges béke és a hathatós védelem biztosítéka. Ígérem, hogy a kármelitákat és a hozzájuk társult híveket, akik a Kármel ruháját viselik és állapotbeli tisztaságban élnek, a Rendért és a lelkekért imádkoznak, azokat a halálukat követő első szombaton kiszabadítom a tisztítótűzből.” (Jóváhagyások: XXII. János pápa Szombati Bullájában 1322. márc. 3., valamint V. Pál pápa 1613. febr. 15., később XXIII. János pápa egy 1959-ben mondott beszédében kiemelte a „szombati kiváltságot, amely oly értékes és kedves azoknak, akik a Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréját viselik!” A skapulárét a pápák is viselték, köztük Szent II. János Pál pápa is, és ennek tényére az 1981-es merénylet kapcsán derült fény a Gemelli klinikán.)

(Források az első részben!) (folyt.)

Ki volt Keresztelő Szent János?

     Személyéről maga az Úr tanúskodik: "bizony, mondom nektek: az asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál." (Mt 11,11) Az Egyház pedig azzal ismeri el egészen egyedülálló módon, hogy az Üdvözítőn kívül János az egyetlen szent, akinek a születésnapját főünnepként (június 24.), sőt a halálának napját emléknapként (augusztus 29.) ünnepli a keresztény világ!

     Keresztelő Szent János Lukács evangéliuma szerint anyai ágon Jézus rokona volt. Hat hónappal Jézus előtt született, apja Zakariás zsidó pap, anyja Erzsébet volt, akit Szűz Mária meglátogatott (lásd Lk 39-56)! De születésének előzményeiről is megemlékezik Lukács evangelista (57-80)!

     János elment a Jordán egész környékére, amiként írva van Izajás próféta könyvében: "A pusztában kiáltónak szava: készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit!" (Iz 40,3-4). És valóban, a Keresztelő a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára (Mk 1,1-4), hogy a Messiás előfutáraként fölkészítse a népet az üdvösség idejére. Így szólt a néphez: "Tartsatok bűnbánatot! Térjetek egész emberségtekkel Istenhez és az ő eljövendő országához!" (Mt 3,2). "Aki utánam jön, erősebb nálam: a saruit sem vagyok méltó hordozni. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog keresztelni. Szórólapátja a kezében van már, és meg fogja tisztítani szérűjét: összegyűjti búzáját a magtárba, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel elégeti." (Mt 3,11-12)

Mindazáltal "nem Keresztelő János volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról.'' (vö. Jn 1,8) "Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára'' (Jn 3,28) – mondja János önmagáról. Egyszer azonban, Jézus Jordán-beli megkeresztelkedésekor föl kellett cserélődnie a szerepeknek: ,,Nekem van szükségem a te keresztségedre, és te jössz hozzám?'' (Mt 3,14).

     Heródes a bűnbánatot hirdető Jánoshoz térbelileg a közeli Jerikóban élt, és a próféta szózatai alól nem tudta kivonni magát. Mint az ószövetségi nagy próféták, a Keresztelő is felemelte szavát az Isten parancsát semmibe vevő tartományi fejedelem ellen, akinek ezt üzente: "Nem szabad a testvéred feleségét (Heródiást) elvenned." (Mk 6,18) Heródes király bár tisztelte és félt tőle, mert szent embernek tartotta (Mk 6,20) mégis elfogatta. Heródiás manipulációi következtében a király lefejeztette Jánost (a Biblia szerint mikor Heródiás lánya, Salomé táncolt a király előtt, aki megígérte, hogy teljesíti egy kívánságát, az anyja pedig utasította Salomét, hogy Keresztelő János fejét kérje egy tálcán.) (Mk 21-24)

     Tény, hogy Keresztelő Szent János a Messiás prófétai előfutárának szerepét töltötte be. És lényegében Ő volt az utolsó próféta! "A törvény és a próféták Jánosig tartottak. Azóta az Isten országának örömhíre terjed...'' (Lk 16,16). 

Istenünk, ki azért küldted Keresztelő Szent Jánost, hogy a népet előkészítse Krisztus, a mi Üdvözítőnk eljövetelére.

Kérünk, add meg népünknek a megtérést, és vezéreld híveid szívét az üdvösség és a béke útjára!

Ahol árad a kegyelem, ott a gonosz lélek is teret akar nyerni 

     Egy szegény özvegyasszony Clermont-Farrand környékéről egész nap az Ars-i piac­téren énekelve táncolt. Szenteltvizzel meghintették, mire hirtelen olyan düh fogta el, s a templom falát kezdte harapdálni. A fia, aki jelen volt, nem tudta mit kezdjen vele. Egy zarándok pap azt javasolta, hogy vigyék őt a „Gondviselés Intézet” és a paplak közötti kis térre, amelyen keresztül szokott haladni a plébános – és tényleg –, hamarosan meg is jelent. Szentünk csodálkozva megált a vérzőszájú szerencsétlen előtt. Egyszerű áldásában részesítette, mire az asszony teljesen lenyugodott, és a vérző sebe is meggyógyult. Ekkor a fia elmondta, hogy már 40 év óta „ilyen dolgai voltak”, de soha senki nem tudott rajta segíteni. – A rettenetes állapot nem tért vissza többé!

Egy Avignon-i lelkész és az Orange-i klarisszák főnöknője egy fiatal tanítónőt kísért Ars-ba. A tanítónő állapota bizony az ördögi megszállás minden ismer­tetőjelét hordozta. Megelőzően az Avignon-i érsek tanulmányozta a nő esetét és ő tanácsolta, hogy Vianney-hez kísérjék őt Ars-ba.

Másnap reggel a sekrestyébe vezették a tanítónőt, amikor Vianney éppen a miseruhát öltötte magára. A megszállott hirtelen az ajtót kereste. „Nagyon sokan vannak itt!” ‒ nyüszítette.

‒ Sokan vannak? ‒ válaszolt Vianney ‒, hát menjenek ki!

Magukra maradtak. Az épp a templomban tartózkodó Avignon-i lelkész, a következőket hallotta az ajtónál.

‒ Tehát te mindenáron ki akarsz menni? ‒ kérdezte szentünk.

‒ Igen!

‒ És miért?

‒ Mert olyan emberrel állok szemben, akit nagyon nem szeretek!

‒ Tehát nem szeretsz engem? ‒ kérdezte a plébános, gúnyosan.

Erre egy éles – NEEEM! – volt a démon válasza, amely e szerencsét­len fiatal leányt fogva tartotta.

Abban a pillanatban szentünk hatalma győzedelmeskedett! A tanítónő könnyezve, nyugodtan és végtelen hálaérzettel köszönte meg szentünknek a szabadítást! Ám ekkor aggodalom jelent meg az arcán:

– És nem fog visszajönni...? ‒ hebegte aggódva.

‒ Nem gyermekem! Mindenkinek tudnia kell, hogy a szentségek azért vannak, hogy erőt és védelmet adjanak az embernek! Aki elhanyagolja a szentségi életet, megeshet vele az ilyesmi! Bízzon leányom!

És valóban többé nem zaklatta a démon, és folytathatta nevelőnői működését.

1850. szeptember 24-én meglátogatta Ars-ot Makszimin Giraud, a La Salette-i pásztorfiú. Szentünk a beszélgetés nyomán kételkedni kezdet a jelenés valósága fölött; mert Makszimin nem Szűz Máriáról, hanem a Szép Asszonyról beszélt. 1858. június 21-én a lyoni érsek, aki elvetette a La Salette-i jelenés hitelességét kijelentette, hogy ő csak akkor változtatná meg a véleményét, ha az Ars-i plébános is hitet tesz a La Salette-i üzenet hitele mellett. Nos, Vianney Szent János, Szent Filoménához való imádságától indíttatva, két csodát kért a Szűzanyától a jelenés hitelére. Mindkét csoda megvalósult 1858. szeptember 22-én. Ezt követően a szent plébános szívvel-lélekkel a La Salette-i jelenés mellet állt ki, ám a lyoni érsek mégsem változtatta meg elutasító véleményét, és La Salette-el kapcsolatban egész életében hajthatatlan maradt.

Egy forró júliusi napon szentünket egy asszonyhoz hívták, akit nem lehetett a templomig még elvonszolni sem, annyira ellenkezett és olyan ellenszenvet mutatott az Ars-i plébános iránt. Szentünket hívták el tehát az asszony házához. Amint oda értek, az asszony nem volt otthon. A plébános bement a házba és ott várakozott. Az asszony mit sem tudva a látogatójáról, amikor a házhoz közeledett, fájdalmas vonaglás fogta el.

– Nincs messze a csuhás! ‒ ordította, félelmetes hangon.

Vianney ez alkalom­mal is eleget tett szabadító hivatásának!

Az Ars-i plébános, aki hivatásánál fogva beláthatott az okkultizmus és a spiritizmus divatos, rejtett világába, kérlelhetetlen szigorúsággal ítélte el, figyelmeztetve a híveit: „Nem veszitek észre, hogy óhatatlanul mibe keveredtek!”

Egy alkalommal megkérdezte egy ördöngős asszonytól, aki a falu piacán sértegette a járókelőket:

‒ Ki az, aki forgatja és kopogtatja az asztalokat?

‒ Az én vagyok, és ez az én dolgom! ‒ felelte az asszony, nem evilági hangon.

Az Ars-i plébános úgy találta, hogy az ördög, ezúttal igazat mondott!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

"Bevittelek benneteket a Kármel földjére, hogy annak gyümölcsét és legjavát egyétek” (Jer 2,7). A Kármel szó annyit jelent, mint Isten kertje.

A poszt-sorozat fő forrásai:

A Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréja – Rendi kiadvány Bp-Győr

Antalóczi Lajos: Jelenések, üzenetek és a jövő – Kisbold. Pléb. Eger 2000

Begyik Tibor: Ilyen még nem volt – Magánkiadás Bp.

Internet

A Kármel történetisége 1

     A Kármelita Rend, bizonyos értelemben a legősibb szerzetesi közösség, hiszen eredetüket az ószövetségi Szent Illés prófétára vezetik vissza, aki Krisztus előtt a 9. században élt. Abban a korban, Isten büntetéseként hosszú szárazság pusztított (melyet ma klímaváltozásnak tartanak), ámde a próféta imádkozott Isten könyörületéért. Amikor Illés társával, Elizeussal a Kármel hegyéről reménykedőn az égre tekintett, a tenger felett egy „lábnyomnyi” kis felhőt láttak, amely végül elhozta a megmentő esőt. A kicsiny felhőben a Szűzanya előképét látták (amiként Ő az emberiség mostani reménye is!).

     Illés próféta a Kármel hegyén mutatta be égőáldozatát, hogy a pogány papoknak bebizonyítsa, az Úr az egyetlen és Igaz Isten (1Kir 18,44).
     A Kármel-hegy barlangjaiban a hagyomány szerint Illés óta éltek remeték, aszkézisben és imában szolgálták Istent, tanulmányozva az Írásokat, és a leendő Messiás Édesanyjáért imádkoztak nagy tisztelettel! Illés prófétát szellemi atyjukként tisztelték és tulajdonképpen ők voltak az első bensőséges Mária-tisztelők. (A Kármel hegye)

     A szétszórtan élő remetéket Berthold († 1195) keresztes vitéz gyűjtötte először össze és számukra szabályt (Regula Primitiva) a jeruzsálemi pátriárka Szent Albert adott 1208-ban, „Mária testvéreinek rendjeként” említve a közösséget. (Illés és Elizeus)

(folyt.)

      A protestantizmus jóformán teljesen elhagyta első vezetőinek alapvető tanításait (az ember teljesen romlott, a jóra képtelen – egyedül a hit üdvözít – a jó-cselekedetek az üdvösségre szükségtelenek – a törvényt megtartani nem lehet, tehát megtartani nem kell – a predestináció). Megmaradt azonban egy: a biblia szabad magyarázata. Ez aztán megszámlálhatatlan részekre szakította szét a protestánsokat. Angliában hivatalosan 380 protestáns felekezetről tudnak. Amerikában, Hollandiában több száz van. Németországban az 1930. évi népszámláláskor 200-féle vallásúnak vallották magukat. Mikor Hitler uralomra jutott, összeíratta őket és közel 1000-féle protestáns felekezet szerepelt a vallási rovatban. Hitler, az összes felekezetet egybe, a Reichskirche-be akarta olvasztani, ám a Reichskirche – birodalmi vallásként – az 1001. lett.

(Vö. Bilkei Ferenc esperes-plébános: Kalauz a katolikus vallásba visszatérőknek 1942.)