A végletek találkoznak
Az Ars-i plébános szószéke alatt és gyóntatószékében térdre borultak püspökök, híres hitszónokok, kiváló világiak. Ám ő az előkelő személyiségek látogatásánál többre becsülte egy szegény látogatását, aki tőle alamizsnát kért. Bérenger de la Drôme az „erkölcsi és politikai tudományok doktora, büntetőjogász” tanácsot jött kérni tőle bizonyos nehéz ügyben, amely megoldhatatlannak látszott. Vianney azonnal kész volt a tanáccsal, és az előkelő nagytudású hivatalnok el volt ragadtatva. Ugyanakkor szentünk még arra sem gondolt, hogy nevét megtudakolja tőle.
Pététot oratóriánus atya és Pierre Combalot apostoli misszionárius leckét vettek szentünktől a buzgalomból és az ékesszólásból. Elragadtatva tértek haza. Allon Meaux-i püspök, egy héten keresztül minden egyes katekézisen részt vett. Dupanloup püspök, Bonaid bíboros is Ars-ba mentek, hogy véleményét kikérjek. Mindazonáltal, mintha észre sem vette volna, hogy őszinte tiszteletük tárgya ő volt. Bármilyen híresség is hallgatta meg szentünk szentbeszédeit, ő úgy tekintette, hogy ez a megtiszteltetés nem neki, hanem másvalakinek szólt volna! Érthető, ha a 
kor leghíresebb szónoka Fr. Henri Dominque Lacordaire dominikánus atya sem mulasztotta el meglátogatni.
Egy szombati napon, 1845. május 3-án, az országos hírű domonkos hitszónok, aki már régóta óhajtotta látni az Ars-i plébánost, inkognitóban jelent meg Ars-ban. A kastélyban szállt meg. Másnap reggel öt órakor a templomba ment. Vianney nagy örömének adott kifejezést, hogy láthatja a híres szónokot. Bensőségesen megölelték egymást, majd a legértékesebb kelyhet és a legszebb miseruhát vette elő számára. A nagymisén Vianney a Szentlélek befogadásáról beszélt. Lacordaire vasárnap meghallgatta még a déli egy órakor tartott katekézist is. Végül a vecsernyét és a szentbeszédet már a vendég tarthatta. Ez csalódást okozott sok zarándoknak, akik szívesebben hallgatták volna az Ars-i plébánost. Mialatt a nagy hitszónok beszélt, Vianney egy tanú szerint, rendkívüli figyelemmel és lelkesen hallgatta.
Hétfőn papi gyűlés volt Ars-ban és ebédre a kastélyba voltak hivatalosak, melyen Lacordaire is részt vett. Az egyik vendég így szólt Lacordaire-hez:
‒ Főtisztelendőséged az Ars-i plébánost talán kevésbé találhatta ékesszólónak!
‒ Ó nem! Ő úgy prédikált, ahogyan egy jó lelkipásztornak prédikálnia kell! ‒ felelt a domonkos atya.
Másnap ‒ beszéli Raymond atya ‒, Vianney ezt mondta nekem:
‒ Ön bizonnyal ismeri azt a mondást: „a végletek találkoznak”! Tehát ez tegnap beigazolódott az Ars-i szószéken, ahol a nagy tudást és a nagy tudatlanságot egybevethették az emberek!
És lám, megmutatkozott az alázatosság, mely a Szentnek mindenkori erénye volt.
Már hallottuk azt, hogy egyes paptársai lelkipásztorkodása első éveiben 
mennyire kifogásolták ruházatát. Ha ideje volt, ő maga javítgatta ruháit, s mivel a tű használatában meglehetősen ügyetlen volt, el lehet képzelni, hogy mily eredménnyel. Egy szép napon Lassagne Katalin, aki beszélni akart vele, meglepte, amint a térdnadrágját javította. Katalin meglepetten állt az ajtó küszöbén: „Ah Katalin! ‒ mondta szentünk nevetve. Ön azt hitte, hogy a plébánosát találja itt, és lám egy szabóra akadt!”
(Források a 2. részben!) (folyt.)
