Apja nem küldte iskolába, hanem magántanárokat fogadott mellé.
Széleskörűen rendkívül tehetséges volt, nem csak a tanulásban, de a művészetek terén is, így a festészetben, a költészetben és nem utolsó sorban a zenében. Apja kérésére, napi három órát csembalózott, így tizenhárom éves korában már mester-fokon játszott. (Csembalóját, lásd alább!)
Kikapcsolódása a lovaglás volt, de kevésbé a vadászat, mert sajnálta az állatok leölését.
Sikeres kártyajátékosként volt ismert.
Ezen felsoroltak azonban, kora úri társadalmának szokványos elvárásai voltak, melyekben igyekezett helytállni. Volt azonban Alfonznak egy-két, egészen egyéni jellemvonása is!
Rendkívüli módon kedvelte például az operát, de csak a zenéje miatt, úgyhogy a függöny felgördültekor felvett egy szemüveget, hogy ne is lássa a szereplőket és el tudjon mélyedni a zene szépségeiben. A színháztól és a színészkedéstől való viszolygása mindig megmaradt benne.
„A színpadias bankettek és szórakozások ‒ írta később ‒, ezek a világ örömei, melyek tele vannak a keserű epével és éles tövisekkel. Akik végleg belemerültek, azok most sírnak rajta. Ebben nem volt ugyan súlyos bűn, de nagy szentség sem, amit Isten elvárt volna szolgáitól”.
Alfonz magántanulói évei olyan sikeresek voltak, hogy a nápolyi egyetem követelményeinek is kiválóan megfelelt. Itt azonban nem csak a jogtudományokkal szembesült, hanem egy erőszakos, liberális légkörrel, a Római Szentszék- és a kifejezett pápaellenességgel is. (Úgy látszik, a recept hagyományos!) Ez a katolikus ellenesség próbára tette ugyan, de végül is megerősítette hűségét az egyházi Tanítóhivatalhoz! A tehetségeit csillogtató fiatalembert megkísértette a hiúság, de erkölcseire, tisztaságára kényesen ügyelt!
(folyt.) (Forrás hivatkozások az első posztban!)
