A városka felvirágzása valójában Pio atyának köszönhető, aki kereken ötven évet töltött a kolostorban. Itt, e falak közt kapta meg Krisztus szent sebhelyeit, melynek történetét és Pio atya küzdelmes életét a következőkben meséljük el. De kezdjük mindjárt az atya egyik bizalmas levelével, melyet lelkivezetőjének, P. Benedettónak írt 1918. augusztus 21-én: „El kell mondanom Önnek azt, ami e hónap ötödikétől hatodikáig történt velem. Este a fiúkat készültem meggyóntatni, amikor hirtelen, legnagyobb rémületemre egy égi Alakot pillantottam meg. Kezében hosszú, hegyes ércpengét tartott, s úgy tűnt, hegyéből láng csap ki. Láttam, hogy a Jelenség fegyverét teljes erővel lelkembe döfi. Kínomban panaszosan felkiáltottam: meghalok! Közben a fiúnak intettem, hogy hagyjon magamra, mert oly rosszul voltam, hogy képtelen lettem volna gyóntatni. Ez a mártíromság hetedikén reggelig tartott. Amit ezen időben átéltem, egyszerűen leírhatatlan. Halálra sebzett vagyok. Lelkem legbensejében állandó nyílt seb tátong, gyötrelmesen kínoz. Vajon az isteni Igazságosságnak nem újabb büntetése ez? Ítélje meg Ön!”26
Ez az eset „misztikus előjátéka” volt annak a látható stigmatizációnak, mely 1918. szeptember 20-án történt Pio atyán, s melyről P. Benedettónak később így számolt be:
„...1918. szeptember 20-án délelőtt szentmisém után az imakóruson tartózkodtam, és egyszerre szelíden zsongító nyugalom szállt meg. Mind külső, mind belső érzékeim, nemkülönben lelkierőm leírhatatlan békességbe zuhantak. Tökéletes csend vett körül... – Mindez pillanat műve volt. Ezalatt titokzatos személyt pillantottam meg, hasonlót ahhoz, mint akit augusztus 5-én láttam, azzal az eltéréssel, hogy ennek a Személynek a kezéből, lábából és oldalából vér csurgott. Rám szegezte tekintetét. Féltem, hogy meghalok, és meg is haltam volna, ha az Úr nem erősíti meg szívemet, mely ki akart ugrani a mellkasomból. A Személy hátralépett, mire észrevettem, hogy kezem, lábam, oldalam át vannak lyukasztva és erősen véreznek. Elképzelheti Ön, milyen kínokat szenvedtem és szenvedek még mindig, csaknem mindennap. Oldalsebem állandóan vérzik, különösen csütörtöktől vasárnap estig. Atyám! Meghalok a fájdalmaktól és attól a zavartól, mely lelkemen erőt vesz. Attól tartok, hogy elvérzem, ha az Úr nem hallja meg szívem vergődését, és meg nem szünteti ezt a műveletet... Jézus, aki oly jó... legalább azt a zavarodottságot szüntetné meg, melyet a sebhelyek miatt érzek. Hangosan kiáltok Hozzá, és nem szűnök esedezni, hogy irgalmasságból vegye el tőlem – nem a kínt, a gyötrelmet, mert azt lehetetlennek tartom, és érzem, hogy a fájdalomtól megittasodom, – hanem ezeket a külső jeleket, melyek kimondhatatlanul összezavarnak... Ön pedig Atyám, aki ismeri egész lelki világomat, ne sajnáljon tőlem néhány vigasztaló szót, melyre e szörnyű keserűségemben oly nagy szükségem van!”27 (Folyt.) Források az I. részben!
__________________________________
26. Blanár, 49-50.o.
27. Levelek: 1094, 1095-98, 1105. alapján
