Pio atya nemcsak a saját személyét ért méltánytalanságot élte meg, de látta, hogy betegtársaival is épp oly kíméletlenül viselkedtek. Talán itt fogalmazódott meg benne a gondolat és a vágy, hogy kellene egy olyan kórház, ahol valóban a szenvedés enyhítését szolgálnák.
A kórház orvosai olyan súlyos összkórképet állapítottak meg Pio atyánál, hogy konzíliumuk legfeljebb még 15 napot jósolt neki az életben! – „Hazaküldünk meghalni!” – mondták neki brutálisan.24
Végül 1918. március 16-án a nápolyi parancsnokság „hörgő- és tüdőléghólyag-gyulladás” diagnózisával katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította. Pio atya boldog, bár tetőtől-talpig tele volt tetűvel. Hazautazása gyötrelmeit így mesélte társainak: „Egy katona a kórházból elkísért a „Sales” laktanyába, ahol kaptam egy lírát, és egy Nápolyból Beneventóba szóló vasúti jegyet. Késő délután érkeztem Beneventóba, ahonnan csak hajnalban indult busz Pietrelcinába. Különféle árusok próbálták rám tukmálni bóvlijaikat, végül egyiküknek – aki éhes családjára hivatkozott – neki adtam a fél lírámat. Közben majd megfagytam. A restibe, ahol üres hely nem volt, és pénzem sem volt, eleinte nem mertem bemenni. Éjjel kettőkor azonban azt hittem, hogy meghalok! Láttam egy szabad széket, és beültem egy kávéra. E mellett próbáltam az időt kihúzni reggelig. Mikor végre megjött a busz, a pulthoz mentem, hogy fizessek, ám ott azt mondták: „Kösz, katona! El van rendezve!” Azt hittem, talán valamelyik ott mulató tiszt volt. Mikor végre felszálltam a buszra, már se élő, se holt nem voltam. Erőm teljesen elfogyott. Ekkor mellém ült egy jól szituált idős úr, aki vadonatúj táskájából egy termoszt és egy poharat vett elő, és nekem nyújtotta forró tejeskávéval. Nagyon jól esett, össze is szedtem magam kissé, ám ekkor jött a kalauz, aki 1 líra 80-at kért Pietrelcináig. Végem volt! De még ki sem nyitottam a számat, hogy valamiképp mentegetőzzek, mikor ezt mondta: „Bocsánat, katona, az öné már fizetve.” Egyszerre voltam boldog, miközben úgy éreztem, elsüllyedek a szégyentől. Isten áldását kértem, bárki volt is, de sejtettem, hogy az öregúr lehetett. Mikor a falumba megérkeztünk, ő is velem együtt szállt le. Én a nyomába akartam szegődni, hogy megköszönjem a jóságát, de mire észbe kaptam, eltűnt!...”25
(folyt.) Források az I. részben!
______________________________________
24. Die Stimme P.P. 27. évf. 2. nyomán
25. Die Stimme P.P. 27. évf. 2. nyomán
