Kilenc éves, amikor élete nagy élménye történt vele: édesapja zarándoklatra vitte Altavilla Irpinába, Szent Pellegrinus szentélyébe. Az út szépsége magával ragadta a fiú képzeletét.
A kis kegyhelyen több ezer, különböző nyomorúságban szenvedő ember szorongott. Voltak köztük vak gyermekek, végtag nélküli nők és férfiak, bénák, akik alig tudták magukat vonszolni. A szenvedés jelei hátborzongatóak voltak.
Ó, hogy lehetséges ez? – sóhajtott Francesco. A plébános azt magyarázta, hogy Isten a Szeretet, Isten az Irgalom!
Az éppen kilenc esztendős kisfiú ennyi szenvedés láttán nem tudta megérteni az Örök Atya irgalmas szeretetét. Miközben mindenki hangosan könyörgött kegyelemért, ő ordítani szeretett volna. Egyenesen meg akart szökni, hogy ne legyen jelen ilyen szánalmas jeleneteknél, de apja kérges keze visszatartotta. A sokkoló környezetből legalább levegőzni szeretett volna kimenni, de apja újfent intett fiának, hogy várjon.
Egy fiatalasszony, aki felpuffadt, magatehetetlen gyermekét tartotta karjaiban, s az oltár előtt szenvedélyesen kérte Szent Pellegrinustól a kis lény gyógyulását. Francesco a könnyeivel küszködve ekkor letérdelt és igyekezett összeszedettebben imádkozni a gyermekért. Amint fél szemmel a jelenetet nézi, látja, hogy az asszony gyermekét felemelve azt kiáltja: „ha nem segítesz rajta, csinál vele, amit akarsz!” – és mint akire roham tört, hirtelen az oltárra dobta formátlan betegét. Az úgy huppant le, mint egy zsák búza. A hívek jajongva odarohantak, és próbálták volna a kis szerencsétlent felemelni, ám az legnagyobb megdöbbenésükre magától felállt, fürgén odament anyjához és enni kért.
Mindenki szinte hisztérikus kiáltozásban tört ki a csoda láttán! A helyükön maradtaknak is könnyben ragyogott a szeme. Ők is bíztak a csodában, de hiába. A kis Francesco is sírt örömében, és nagy buzgósággal folytatta imáját. Katartikus élmény volt ez a fiú számára, bár úgy érezte, egyre kevésbé érti Istent.
Hazaérkezve este nagy lelkendezéssel mesélte élményeit az otthon maradottaknak. Ám másnap már kora reggel a templomban volt, hogy megkérdezze a plébánostól: – Isten miért csak egyetlen emberrel volt irgalmas annyi szerencsétlen közül?
A válaszok nem voltak ugyan meggyőzőek, de a fiú alávetette magát annak, amit a pap a MINDENHATÓ AKARATÁNAK nevezett.
(folyt.) Források az I. részben!
(lent: A kegyhely oltára)
