Az élet értelme
A földeken töltött forró nyári munka után, ősz elején kezdetét vették az első különös testi szenvedések Francesco életében. Időnként magas láza volt. Egy pietrelcinai orvostanhallgató tífuszos fertőzésre gyanakodott, míg a Beneventóból érkező orvos bélműködési zavart állapított meg. Ezzel szemben a fiúnak légzési nehézségei voltak. A gyógykezelés így nyilván nem lehetett kielégítő, s a betegség egyre inkább kimerítette az amúgy is gyenge szervezetet.
1897 tavaszára Francesco végre egészséges lett és apja úgy döntött, – hogy a súlyos költségek ellenére – mégis taníttatja fiát. Nem utolsó sorban ezért utazott Nápolyba egy munkaközvetítőhöz, ahol napszámosokat toboroztak az Újvilágba.
Francescot kezdetben egy hat osztályt végzett falubeli tanította a betűvetésre, majd édesanyja egy „kiugrott” pap gondjaira bízta, aki óraadásból tartotta fenn családját.
A fiú ismerte ugyan tanítója történetét, de nem botránkozott meg, sőt, részvéttel nézte tanára megalázó és állandó vitáktól hangos családi életét.
Francesco 12 éves múlt, amikor 1899. szeptember 27-én részesült a bérmálás szentségében Benevento érsek kezéből. Mérhetetlenül boldog volt.
Állandó figyelemmel óvakodott attól, hogy Istent megbántsa, ezért szüntelenül ismégelgette magában a Tízparancsolatot. Éjjelente gyakran zavarták nyugalmát kevéssé építő jellegű álmok. A fiú szinte mindig felébredt és ülve imádkozott, hogy elűzzön magától minden rossz gondolatot. Ezek a virrasztások gyakran egészen hajnalig tartottak, ám sokat segítettek neki!
Francesco, miután sikeresen átvészelte a századforduló babonás károgásaitól zajos heteit, barátaival elhatározta, hogy az új évszázad első napjaiban – a Szűzanyát köszöntendő –, gyalogos zarándoklatot tesznek a Pompeji Rózsafüzér Királynője szentélyéhez. Négynapi hóban-fagyban, hegyen-völgyön való gyaloglás után érkeztek meg. Mélyreható élmény volt számára, mikor a templom mögötti láthatáron életében először megpillantotta a tengert. A horizonton túl Francesco elképzelte az Újvilágot, ahova édesapja elhajózott. Örömét a nosztalgia keser-édes fájdalma árnyékolta be.
Pietrelcina hétköznapjaiban egyetlen változás volt, hogy új papot kaptak Don Salvatore személyében. Hamarosan olyan tiszta barátság szövődött kettőjük között, mint a hegyi patakok vize. A fiatal Forgione csak tanult és imádkozott. Hacsak tehette a templomban volt. Don Salvatore nagyra becsülte, és lelke mélyén azt remélte, hogy pártfogoltja a papi pályát fogja választani. (Folyt.) Források az I. részben!
