A misztikus és megrázó eseményt követően Pio atya térddel-könyökkel kúszva-vergődve ért cellájába. Nyomában a folyosó véres maradt. Sebeit saját maga rongyokba pólyálta, mellére pedig törölközőt tett. Ezernyi kétsége ellenére is megértette, hogy az Úr szenvedésének jeleit kapta meg. Olyan kiváltságot, mely az emberiség szomorú történelmében csak keveseknek adatott. Rajta kívül papnak még soha!
Pio atya bizonytalan léptekkel tipegett a házfőnökhöz, hogy bemutassa állapotát. A gvárdián teljesen ledöbbent és alig tudta, hogy mitévő is legyen –, hiszen ilyen sebeket nem lehet elrejteni. Már kezdetben az a rendkívüliség volt tapasztalható, hogy a sebekből szivárgó vér igen nehezen alvad meg, ugyanakkor kellemes illatot árasztott. A házfőnök képtelen helyzetében tollat ragadott és jelentést írt a provinciálisnak.
Félreismernénk azonban az emberi természetet, ha azt hinnénk, hogy ilyen titok rejtve maradhatott, akár egy kolostor falai közt is. A hír igen gyorsan terjedt, és a tömegek kezdtek tódulni a helyszínre. A térről behallatszott a kiabálás: – Padre Pio egy szent, Padre Pio egy szent!... Ő azonban továbbra is végezte papi teendőit, és vég nélkül gyóntatott. A hívek özönlése nap mint nap akkora növekedést mutatott, hogy csendőröket kellett kirendelni a rend fenntartására.
Az általános rendfőnök – akit az események rendkívül felzaklattak –, a sebekről hiteles fotók készítését rendelte el, melyeket jelentés kíséretében megküldött a Szent Officiumnak Rómába. Innen azt az utasítást kapta, hogy Padre Piót vessék alá komoly orvosi vizsgálatoknak, és addig is helyezzék őt biztonságba a hívek kiváncsisága elől. Pio atya hallgatott, és gyermekként engedelmeskedett.
Az orvosok kezeiből azonban nem szabadult egykönnyen. (Folyt.) Források az I. részben!
