Engedjetek elmenni!
Többen úgy vélték, hogyha az Ars-i plébános átlépi a patakot, akkor nehéz lesz már őt visszatartani, ezért eléálltak. „Hadd menjek, hadd menjek!” ‒ kérte híveit, hóna alatt a breviáriummal.
Toccanier káplán azonban váratlanul kirántotta a breviáriumot és a legközelebb állónak adta, odasúgva, hogy menjen el vele!
‒ Adják vissza a breviáriumomat! ‒ kiáltott Vianney, majd kezével előre mutatva mondta:,
‒ Csak mindig előre! Majd zsolozsmát mondok helyette Lyon-ban!
‒ Mit? Plébános úr, nem akarja elvégezni a breviáriumot? Mondhatom, szép példa! ‒ mondta élcelődve a káplán.
Erre szentünket töprengés fogta el, s pillanatnyi csend állt be.
‒ A szobámban van még egy breviárium, amely Devie püspöké volt! ‒ mondta végre.
‒ Menjünk érte! ‒ Ajánlotta Toccanier, aki gyanította, hogy már megnyerte a játékot. Vianney ugyanis visszafordult a paplak felé.
Alig haladtak harminc métert, amikor a templom harangja megkondult.
‒ Főtisztelendő atyám, az Úrangyalára harangoznak!
És szentünk, mint egy naív gyermek térdre borult és angyali buzgósággal elmondta a hívek csoportjával az Úrangyala imádságot.
‒ Főtisztelendő plébános úr! ‒ fűzte tovább a csalafinta káplán, talán elmondhatnánk a rózsafüzér egy tizedét is, útja szerencsés kimeneteléért is! De Vianney gyanút fogott.
‒ Nem, majd útközben elmondom! ‒ mondta.
Az Ars-i plébános tehát felkelt, és hosszú léptekkel sietett udvarába, felment szobájába, ahová többen is kísérték. Útközben azonban Athanáz testvértől értesültek, hogy a polgármester útban van. A káplán rámutatott a szoba falán lévő Devie püspök képére, és mivel tudott volt, hogy a püspök több szökését már megakadályozta, a káplán így szólt:
‒ Főtisztelendő uram, íme mily nagy szemekkel néz Önre Devie püspök. Ugye mindig tiszteletben kell tartani az élő püspök akaratát, de még inkább, ha már meghalt. Emlékezzék csak vissza, mit mondott önnek 10 évvel ezelőtt!?
Ez a szemrehányás úgy zavarba hozta szentünket, mint egy gyermeket az atyai korholás, és naivan így felelt:
‒ A püspök nem fedne meg, hiszen nagyon jól tudná, hogy szükségem van elvonulni, hogy megsirassam szegény életemet! ‒ És kezébe véve a súlyos breviáriumot, a lépcső felé tartott. A kanyarodásnál majdnem összeütközött Garets gróffal, aki szerint a plébános arckifejezése igen szomorú, majdnem komor volt. S tényleg a jóságos plébánosnak alig volt egy elharapott szava hűséges barátjához.
Makacs elhatározással kiutat keresett, miközben mondogatta: „Engedjenek elmenni, engedjenek elmenni!” A szituáció, egyre megrázóbb volt. De egy újabb esemény megváltoztatta a dolgok menetét. (Képen: szentünk cipője)
(Források a 2. részben!) (folyt.)