Canterburyi Szent Anzelm bencés szerzetes, püspök, egyháztanító 1.
Forrás: Diós István: A szentek élete; Magyar katolikus lexikon - Magyar Kurír
A keresztény középkor egyik legkiválóbb gondolkodója, egy új kor kezdetének hírnöke volt, amelyben hihetetlenül fellendültek a szellemtudományok Nyugaton, előkészítve a 13. századi skolasztika kivirágzását; Szent Anzelmet ezért a „skolasztika atyjaként” tartják számon. Ugyanakkor mélyen hatott az újkori filozófiára is Proslogion című elmélkedésében kifejtett istenérve révén, amelyet Kant óta „ontológiai istenérvként” emlegetnek, és amely Descartes-ot követően a modern filozófiai gondolkodás egyik gyújtópontjává lett.
Anzelm 1033-ban a felső-itáliai Aosta (akkori nevén: Augusta) városában született, ahol nemesi családjának kastélya volt. Ott kezdte el tanulmányait, először egy tanító felügyelete alatt, később pedig a helyi bencés iskolában. Édesanyja halála után kénytelen volt elhagyni a szülői házat, mivel apjával megromlott a kapcsolata. Három évet töltött Burgundiában, ahol rokonai fogadták be. Innen Normandiába ment, hogy az akkor Európa-szerte híres Lanfrank szerzetes iskolájában tanuljon tovább. Huszonhét évesen belépett a nem sokkal korábban alapított beci (ma Bec-Hellouin a franciaországi Normandiában) bencés kolostorba, ahol a tanítómestere volt a közösség priorja. Hódító Vilmos hamarosan a Caenban újonnan alapított apátság apátjának nevezte ki Lanfrankot, és Anglia meghódítása után a canterburyi érseki székbe ültette. Anzelm lett a beci szerzetesközösség priorja, 1078-ban, negyvenöt éves korában pedig megválasztották apátnak.
1093-ban II. Vilmos angol király, Hódító Vilmos fia az elégedetlenkedő és lázadásra kész nemesek követelésére canterburyi érseknek nevezte ki. Az érseki szék ekkor már évek óta üresen állt, és a király kizsákmányoló uralmának volt alávetve. Anzelmnek haláláig kemény harcot kellett vívnia az Egyház szabadságáért az angol monarchia képviselőivel, előbb II. Vilmos, majd I. Henrik királlyal. Anzelm életének kockáztatásával is ellenállt a királyi abszolutizmusnak, és a hűbéri szolgai alávetettség helyébe új társadalmi rend, az „amica libertas” (szabadságon alapuló baráti viszonyok) bevezetését szorgalmazta. Kétszer is kénytelen volt száműzetésbe vonulni. II. Paszkál pápának küldött levelében így írt: „Nem félek a száműzetéstől, sem a szegénységtől, sem a kínzásoktól, sem a haláltól, mert az Isten segítségével minderre kész a szívem az apostoli szék iránti engedelmességemért és Anyám, Krisztus Egyházának a szabadságáért.”
A száműzetésben is folytatta írói és apostoli tevékenységét; részt vett a Bari Egyetemes Zsinaton, ahol a görög egyháznak a Szentlélek származásával kapcsolatos tanítását vitatták meg. Második száműzetése után, amely három évig tartott (1103–1106), végleg visszatért Angliába, miután sikerült rábírnia a királyt az egyházi törvények tiszteletben tartására. II. Paszkál pápa és I. Henrik egyezsége révén térhetett vissza Canterburybe. Itt halt meg 1109-ben.
(folyt.)
