„Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint.” (Zsid 7,17)
Az arsi plébános egy prédikációjában így beszélt híveinek a papság szentségéről:
- „Ki helyezi a mi Urunkat a tabernákulumba? A pap!
- Amikor megszülettek, ki fogad benneteket az életbe? A pap!
- Ha bűnt követtek el, ki segíti lelketeket újra föltámasztani, és ki adja meg lelketeknek a békét? Újra csak a pap!
Nem gondolhattok Isten egyetlen jótéteményére sem ( a szentségekre, az áldásokra és szentelményekre) anélkül, hogy közben a pap személyével ne találkozzatok.
- Menjetek gyónni a Szent Szűzhöz, vagy egy angyalhoz: föloldoz-e benneteket? Nem!
- Átváltoztathatja-e a kenyeret és bort Krisztus Urunk Szent Testévé és Vérévé? Nem!
Mert akár 200 angyal is lehet itt veletek, nem tudnak feloldozást adni, de a pap – még a legegyszerűbb is – az tud, mert Krisztustól való hatalma van ezt mondani: – Feloldozlak téged bűneidtől, menj békével!”
A hivatás mindig csoda, csakúgy, mint a kitartás, különösen abban a világban, amelyben élünk, ahol vonzóbbnál-vonzóbb más „hivatások” és „felhívások” hangzanak el. Persze a hivatás maga a rejtély, mely érthetetlen a világ számára, és őrültnek tartja azokat, akik Istennek szentelik magukat. Ám a hivatás folyamatos élésének vannak emberi feltételei, ilyen a breviárium, a rózsafüzér-ima, a bensőséges Mária-tisztelet és az Istennek való állandó „igen”!
Tehát a papság példája tulajdonképp a Szent Szűz, aki alázatos csendjében betelt Istennel, aki Igen-t mondott Istennek a Kereszt alatt is. A pap olyan az oltárnál, mint János apostol a Fájdalmas Anyával a Kereszt alatt, amikor Jézus a pap felé is megismétli felé ‒ „íme a te anyád”!
Magasabb szintű lelkiélet nem létezik következetesség, igényesség és benső fegyelem nélkül.
A pap akkor engedelmeskedik az Atya akaratának, ha mindent megtesz a lelkek megmentésére, jóllehet gyümölcsök helyett mégis bogáncsban és tövisben van része, sőt látja barátait, akik ahelyett, hogy kezet nyújtanának neki, elhagyják. Ámde „majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat tesz megigazultakká szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta.” (Iz 53,11)
(folyt.)
