Gondoljon bele a kedves Olvasó, hogy a Szeretetláng későbbi kiváltságoltjának 13 és fél évesen, hajléktalanként kellett fenntartania magát Budapesten, az akkoriban nem túl jóhírű nyolcadik kerület 
Üllői út – Mária utca – Nagycsarnok környékén. Ezzel is magyarázható, hogy csak négy elemiről volt papírja.
Az utcán tébláboló, fagyoskodó bakfist egy kúriai bíró felesége vette fel 92 éves ágyban fekvő anyja mellé, napi egyszeri étkezés fejében, fizetség nélkül.
Az idős néni első etetésekor megfeledkeztek arról, hogy a "kis nővérke" maga is éhes! Az ötszobás lakásban csak egy szalmazsák jutott neki a folyosón. Ágytálazás, mosdatás, etetés és takarítás volt Erzsébet feladata. A „nagylelkű” munkaadóját „nemzetes asszonynak” kellett szólítania, ezzel szemben a nagyasszony semmibe sem vette a kis „honleányt", akinek folyamatos éhezés volt az osztályrésze. Ennyit az urizáló nemzettudatról! A kislány helyzete egy év után sem javult, így 1928. januárjának egy hajnalán, kis batyujával elhagyta a "nemzetes asszonyt"!
Egy padon aludt éjjel és a rendőrök ébresztették fel. Álmából felriadva ettől annyira megijedt, hogy köhögni kezdett.
Bevitették az Új Szent János kórházba, ahol röntgent készítettek és a svájci elmeszesítést TBC-nek vélték. Befektették tehát a súlyosak közé, hogy másnap kivizsgálják, ám onnan még aznap éjjel megszökött, megint csak nem nagykabátban!
Ügyesen feltalálta magát a hajléktalan életben és piaci hordárként, hajnali házhoz-szállítóként, pékségi krumplihámozóként és cukrászati diótörőként tartotta fenn magát, de cukorkaárusként is dolgozott moziban.
Szinte folyamatosan benső hívást érzett az Úr szolgálatára, bár gyermekkora óta fel sem tudta fogni, hogyan is lehet ezt megvalósítani, hiszen Isten nem látható!
Idővel, több szerzetesrendbe is kérte felvételét, de mindenütt szinte ugyanazt az elutasító választ kapta: "Csak azért akarsz belépni közénk mert nincs hová menned"! Ráadásul olyan mennyiségű stafírung volt a belépés feltétele, hogy egy élet sem lett volna elég az összegyűjtésére – mesélte Erzsébet asszony!
Példás keresztényi és emberi magatartásra csupán a Lujzás nővéreknél talált, ahol a főnökasszony azt kérte a jelentkezőtől, hogy várjon néhány percet, míg megkérdezi az Úr Jézustól, hogy mi a szándéka, s a nővér bement a kápolnába a Tabernákulum elé és letérdelt! (Csak megjegyzem, amit Erzsébet asszony mesélt el később, hogy a legnagyobb rejtély az volt számára, hogy vajon miként fog a főnökasszony választ kapni? ‒ De kapott, mert rövidesen ezzel a biztatással jött vissza: "Kislányom, a mi Urunk neked más és felelősségteljesebb hivatást szán, melyet majd a legnagyobb odaadással kell teljesítened"! És ez a főnökasszony még ezen kívül sem volt közömbös Isten árvája iránt, hanem egy cédulát csúsztatott a sírással küszködő és a választól mélységesen csalódott lány zsebébe, melyen fivérének a Józsefvárosi Krisztus-király plébánosának a címe volt. 
Aki nem csak állást szerzett neki egy nyugdíjas házaspárnál, de a plébánia énekkari közösségében ismerkedett meg Erzsébet a későbbi férjével, Kindelmann Károllyal, akivel 1931-ben kötött házasságot.
(Bal oldali képen Erzsébet 19 évesen 1932-ben. Az alsó képen, az utca végén látható Józsefvárosi templomban házasodtak össze!)
