Mint Isten kezében a gyalu
Az Ars-i plébános bár gyermekkora óta ösztönszerűen vonzódott az isteni magasságok felé, nem volt felmentve a kitartó küzdés törvényei alól. Szentünk azonban azt mondta: „mindent megtudok tenni Abban, aki nekem erőt ad!” Ebben rejlett a Szent életének titka: hősies, bátor elszántság, rendíthetetlen ima- és áldozatkészség.
Vianney jámbor gyermekként, papnövendékként és példás papként is küzdött Isten országáért, ám elérkezett az az idő, amikor teljességgel kibontakozott Isten örök terve, hogy szent, és kiváló szent legyen. Ha mi ennek a titoknak a mélyére akarunk hatolni, gondolnunk kell kimondhatatlan szelídségére, mely csodálattal töltötte el a zarándokokat, gondolnunk kell a csekély önszeretetére, arra. hogy a pihenésre való gondolatot száműzte magától. Mindezt azért, hogy az állandó isteni sugalmazástól vezettetve részvéttel tárja ki karjait a bűnösök felé. 
Szentünk, talán 1844 táján érhette el a valóban szent élet legmagasabb fokát. És ebben sokat, ha nem mindent köszönhet a kis Ars falunak, mely lassan az ő munkássága révén városkává kezdett fejlődni!
Vianney Szent János tökéletesen megvalósította azt a mindannyiunk számára példaadó elvárást, hogy a világban élt, de nem a világnak! Így alakult ki benne a természetfölötti lény, és a földi emberből csak a szenvedés maradt meg. Elérte azt a hősi fokot, mely az emberi természettel a kegyelem által segített végső erőkifejtésre képes. Az Isten akaratának teljesítése második természetéve vált, és ez a töretlen lélekmentő készségben nyilvánult meg!
Az Ars-i plébános csodálatos módon tudott ellenállni a hiú dicsőségvágynak. Jól tudta és látta, hogy ő miatta jönnek annyian Ars-ba, mégsem látta őt senki gőgösnek. Ő úgy járt-kelt a magasztaló, tömegek között, mint a gyermek, akinek ártatlansága meglep bennünket és akinek erről fogalma sincs. Az Ars-i plébános, szó szerint követte „a gyermeki lélek azon fölséges útját”, amelyen a gyermek Jézusról nevezett Lisieux-i Szent Teréz haladt.
Szentünk tudatában volt annak, hogy lelkipásztori tevékenységével sok jót teremtett, de minthogy magát az Isten eszközének tekintette, Istennek tulajdonított minden érdemet. Maga így vallott egyszer: „Isten kezében a gyalu szerepét töltöttem be, és azért engem helyezett erre a helyre, mert nálam méltatlanabb papot nem talált! Az Úr ezzel kifejezze irgalmának nagyságát és csodáját a szegény bűnösök iránt.”
Miután önmagába néző életet élt, minden jót, amit sajátjának mondhatott volna, azt felülről származónak tekintett, nem egyszer köszönetet mondva „lelki kedvesének” Szent Filoménának a közbenjárásáért.
„A legutolsó vagyok az emberek közt ‒ sóhajtott fel. ‒ Ha Isten meg nem sajnált volna engem, ugyan mi lett volna belőlem?”
A tömegnek személye körüli tülekedése mindig terhére volt. Igen bántotta őt, ha használati eszközeit, ereklye gyanánt elcsenték. Egy alkalommal azon vette észre magát, hogy reverendájából darabokat vagdaltak le. „Ó mennyire rosszul értelmezett jámborság ez!” ‒ sóhajtott föl. Valahányszor levágatta a haját, gondja volt arra, hogy összesöpörje és személyesen dobja tűzbe.
Az Ars-i plébános nem volt gyanakvó ember, nem is tudta megfejteni az eltulajdonítások indító okait. Az egyik misszió végeztével észrevette, hogy gyertyatartója eltűnt. „Én már azt hittem, hogy mindenkit megtérítettem és íme, elvitték a gyertyatartót!”
1858, Mindenszentek táján szentünk a Cibeins-kastélyba küldte Katalint, hogy az évi járadékot (napi egy frankot) felvegye, amit számára segély címén kiutaltak. „Ez már az utolsó lesz!” ‒ mondta kissé bizonytalan hanghordozással, majd határozottabban megismételte: „Ez már utolsó lesz!”
(Források a 2. részben!) (folyt.)
