Egy csodatévő szent 1
Szent Filoména ereklyéje a szentszéki rakárban maradt, egészen 1805. 
júniusáig, amikor a Mugnanó-i missziónárius-plébános Francesco di Lucia megyéspüspöke kíséretében megérkezett Rómába, hogy temploma részére kérjen egy teljes erekléyét, ha mást nem, akkor a legutóbb érkező Szent Filoménáét!
Az atyát elkeserítette a nemleges válasz, és nem fogadta el azt az indokot, miszerint falusi temploma nem egy katedrális ahhoz, hogy egy teljes ereklyét kaphasson. A püspöke is tehetetlen volt az ügyben.
Francesco atya elszántsága viszont akkora volt, hogy még abba se egyezett bele, hogy egy darabka relikviával távozzon, sőt az elutasítás miatt ágynak esett és magas lázzal az állapota egyre romlott. A gondos ápolás ellenére az orvosai szerint csak napjai voltak hátra.
Egyik éjjel a beteg felriadt és kérlelni kezdte Filoménát a gyógyulásáért, esküvel megígérve neki, hogyha teljesíti kérését az ereklyével kapcsolatban, akkor a templomának a fő helyére teszi! Ezt a révült könyörgést hallotta a mellette lévő ápolónő is ‒ ami persze egy dolog ‒, az viszont már nem, hogy reggelre a beteg teljesen gyógyultan ébredt!
A nővér persze odacsődítette az orvosokat, sőt még a püspököt is, akik valamennyien teljesen értetlenül álltak, beszélgetve a gyógyult és fitt mugnanói plébánossal. Nem kellett tehát őket győzködi arról, hogy a gyógyulás, nyilvánvalóan Szent Filoména segítségének tudható be. Ez a csoda arra késztette a püspököt, hogy tekintélyével újfent kérje a Szent csontmaradványait. Végül, megkapta! Don Fancesco Lucia atya, örömében megismételte püspökének, hogy a ládikát a legtiszteletreméltóbb módon fogja kezelni!
A nagy sietségben a kocsis a ládikát a legbiztonságosabb helyre, az ülés alá kötözte, melyet sem a plébános, sem a püspöke nem talált „tiszteletlenségnek”!
Igenám, de amint elindult a hintó, a püspök lábát hátulról nagy ütések érték, úgyhogy megállította a kocsist és arra kérte, hogy jobban kötözze le a ládikát. Amint azonban elindultak, még erőteljesebb ütések érték a püspök lábát. Így értetlenkedve kiszálltak a kocsiból, és megtekintették az ülés alatti ki ládát, de meg se lehetett mozdítani, annyira stabilan volt rögzítve. A utazást tehát folytatták, ámde olyan fájdalmas ütés érte a püspök lábát, hogy azt már nem lehetett kibírni.
Ekkor hirtelen eszükbe jutott az ígéretük a „tiszteletreméltó módon” való szállításra. Így aztán kioldozták a ládikát, és a püspök atya az ölébe vette Filoména ereklyéjét, kezeivel átfogva azt.
Nápoly előtt egy éjszakára megpihentek egy baráti háznál. És mivel a házigazda szobrász volt, egy félkész munkáját gyorsan átalakította a kis szent szobrává. A felesége ‒ bár igen fájdalmas betegséggel küszködött ‒, erőt véve magán, sebtiben varrt egy ruhát Filoménának. A szobor bár nem volt túlzottan bájos, de egész jól mutatott a szép ruhában. A szobában, ahol felöltöztették, különleges finom illat áradt szét, és ennek okát hiába keresték. De ez még nem minden, különös dolgot vettek észre! A szobor arca folyton-folyvást változott és szépült! A jelenlévők azt hitték, hogy ez valami illúzió, vagy fényjáték, de végül a szobrász maga sem ismert rá. Ráadásul a háziasszony, hirtelen minden betegségéből meggyógyult. (Lásd alul a nevezett szobor arcát)
A püspöki hintó a plébánossal, az ereklyével és a szoborral mire Nápolyba ért, már mindenki értesült a csodákról, úgyhogy az emberek özönlöttek az utcára, a Szent fogadására. Útjukat folytatva Mugnano di Cardinale felé, olyan hatalmas köd ereszkedett le, hogy a lovak alig bírtak haladni. Az utazók a Szenthez fohászkodtak segítségért és lám, abban a pillanatban kitisztult a légkör, feltűnt a Hold, amely fénycsóvaként világította meg az utat.
Ki is volt valójában ez a kis szent, akit Krisztushoz való hűségéért, oly kegyetlenül végeztek ki? Ki volt ő, akinek nevéhez ezernyi rendkívüli csoda fűződik, mely pápák és szentek sorát ihlette meg, így sorozatunk hősét, Vianney Szent Jánosét is? Ki volt az, akinek leletei tanúsága alapján elismerték vértanúságát, holott az élettörténetét nem ismerték?
(Források a 2. részben!) (folyt.)
