„Az Istennel egyesült lélekben mindig tavasz van!”
Az Ars-i plébános, amikor a tömegek sorain áthaladt, úgy járt mintha csak magában lett volna, annyira el volt merülve jámbor gondolataiban. Még legnagyobb elfoglaltsága közepette is szemlélődő maradt, ahogy ezt mindig kívánta. „A hit ‒ mondta ‒ abban áll, ha úgy beszélünk az Istennel, mint embertársunkkal.” És ezt a benső hozzáállást teljes egészében meg is valósította. De nem csak a lelki életre adott tanácsokat, hanem a mindennapi cselekedetekre is: „Gyermekem, merjünk jót tenni akkor is, ha ára van! Minden tőlünk telhetőt tegyünk meg mindenkiért, egyedül Istentől várva viszonzást! Ám ne feledjétek! Mindaz, amit úgy teszünk, hogy nem ajánljuk fel Istennek, kárba vész! Állandó felajánlás, ez a lényeg!”
Szentünk nem csak tanította, hanem maga is élte, amit mondott!
Az évek terhe alatt lassan-lassan, de még inkább a saját hősi tettrefeszülés alatt meggörnyedt a háta, ránc szántotta keresztül az arcát, szíve azonban nem öregedett meg. Ez a szív nem ismert más időszakot, csak a folytonos lélekmegújulás időszakát. Az Ars-i plébános maga mondja egyik költői mondásában: „Az Istennel egyesült lélekben mindig tavasz van!”
Ha valaki megfigyelte a lélekmentésért erőn felül küzdő, szelíden mosolygó szent plébánost, nem gyaníthatta azt, hogy „a magány után való vágy állandóan kísérte”. Első tekintetre valószínűtlennek látszik Lassagne Katalinnak állítása: „negyven évig volt Ars-i plébános, de mindig akarata ellenére!” Mert mint szentünk mondta bizalmasan: „Mindig arra kértem az Urat, hogy a magányban élhessek, ám kérésemet soha nem hallgatta meg!” És ez a vágy már gyermekkorában megszületett imádságos szívében.
Ez a benső kísértése nem csillapodott benne idős korában sem. Egyik katekézise folyamán felkiáltott: „Ó ha tudtam volna, hogy mi is az papnak lenni, trappistának mentem volna!” Mire egy hang a tömegből felelt: „Istenem! ez milyen nagy kárára lett volna a lelkeknek!”
Bár a szívből jövő felelet bátorítás is volt egyben, mindazáltal ez nem csillapította szentünkben a szívében oly mélyen sajgó magány utáni vágyat.
Az első szökési kísérlet még 1840 táján történhetett, amelyről Vianney csak évek múltán nyilatkozott bizalmasan. Lakásáról körülbelül éjjel 2 órakor távozott a Villefranche-felé vezető út felé. A tulajdonképpeni szándékáról nem nyilatkozott, az azonban intő példa volt számára, ami az útjába eső magányos feszület előtt történt vele, nem messze Ars-tól. Itt megállt és alapjaiban átgondolta, hogy Isten akarata szerint cselekszik-e? Mintha a Fájdalmas Anya szólt volna lelke mélyén, hogy egyetlen egy lélek megtérítése, nem ér-e többet, minden elvonultságban mondott imájánál?! És erre visszatért. A lelkek ‒ akik már rég várakoztak rá ‒, csak csodálkoztak és nem értették honnan jön.
A kísértő ‒ aki ismerte szentünk talán egyetlen gyengéjét ‒, soha nem adta fel! És a bosszúállásra alkalmat adott neki a szentünk által kipihenetlen nappalok és éjszakák, a rosszullétek és az egyre gyakoribb betegségek. Azzal azonban minden intelligenciája ellenére a gonosz nem számított, hogy az Ars-i plébános mellett áll Isten Szentséges Anyja, kedves kis szentje Filoména, és oly sok megmentett lélek imája!
Tavasz volt, és a Boldogságos Szűz hónapja közeledett. Már 16 év óta tartotta a májusi szentbeszédeket. Rendesen olvasmánnyal kezdte, amit azután megmagyarázott. Ha egyszeriben tűzbe jött, akkor olyan lelkesen beszélt a lorettói litániáról és a szent rózsafüzér érdemeiről, hogy hallgatósága szemében megcsillantak a könnyek.
(Források a 2. részben!) (folyt.)