A lelkek üdve mindennél értékesebb!
Mivel ez volt az első alkalom, hogy üdvözölhette az új Belley-i püspököt, kötelességének tartotta, hogy rövid rögtönzött beszédben köszöntse őt. Így álltak szemtől-szembe, amikor a főpásztor hirtelen előrántotta köpenye alól a vörös és fekete selyemből készült, hermelinnel díszített kanonoki gallért, kinevezésének jelvényét.
Az Ars-i plébános mindjárt feltalálta magát, és mentegetőzve így szólt: „Nem, püspök atyám, adja inkább a segédlelkészemnek, neki jobban áll, mint nekem!”
Persze hiábavaló volt a szabódás, mert Poncet és Raymond segédletével Vianney-re öltötték a tiszteletbeli kanonoki gallért, amely ugyan félrecsúszott nagy hárítgatásában, de végül is rajta volt!
Úgy mondták, hogy szegény szentünk, inkább egy elítélthez hasonlított kötéllel a nyakában, semmint papi méltóságnak.
A sekrestyében természetesen igyekezett megszabadulni a gallértól, de Garets gróf rábírta hogy tartsa magán a gallért, nehogy megsértse a főpásztort.
Ahelyett, hogy a szentélyben a megszokott helyét foglalta volna el, csak megállt a sekrestyeajtóban, mint egy kis ministráns, így hallgatta végig a főpásztor beszédét, melyben említést nyert, hogy az Ars-i plébánost tiszteletbeli kanonokká nevezte ki.
Amint aztán a főpásztor oldalán, e díszben a lelkészlakba tartott, az egyik híve, aki a dologról mit sem tudott, egyszerűen nem ismerte meg őt és azt hitte, hogy valakit büntetésből kihallgatásra kísérnek!
Amint a főpásztor elutazott, az izgalom elült, Vianney kanonok most már örült az ajándéknak mert legalább volt mit pénzzé tennie.
A jótékony „gyűjtő” asszony épp betoppant a plébániára. Szentünk nyomban felajánlotta a kanonoki gallért 15 frankért.
A hölgy meglepődött az alacsony áron és így szólt:
‒ De hiszen többet ér!
‒ Jó, akkor adjon húszat!
Végül 25 frank ütötte Vianney markát, de az asszony megjegyezte, hogy még ez sem a valódi értéke. Amikor aztán kinyomozta, hogy a gallér a Bourg-i Szent József-apácáknál készült és 50 frank volt az ára, adott még szentünknek 25 frankot, azzal a kitétellel, hogy nála hagyja, hogy használhassa! A szent plébános örült a vásárnak és állítólag azt mondta, hogy „Bárcsak a püspök úr adna egy másikat is!”
A mozgalom, mely a tömegeket szakadatlanul Ars felé indította, fölkeltette a világi hatóságok figyelmét is. Annál is inkább, mert már a császári udvartól is jöttek hozzá tanácsért, és útmutatásai helyesnek bizonyultak. Úgy a udvari körök, mint Ain megyének hivatalos vezetői Vianney-t éppoly népszerű és bölcs lelkipásztornak ismerték.
A Saint-Rornain-les-Iles-ből való Chamonard nevű fiatalasszony férje a leghitetlenebbek egyike volt a községben. Az asszonyka 1851 nyarán azt tanácsolta beteges férjének, hogy kérje ki az Ars-i plébános tanácsát. Eleinte a férj ellenállt e kívánságnak, „még hogy ő a felvilágosodott ember menjen tisztelegni egy paphoz”? De mivel szeretett volna meggyógyulni, rászánta magát, hogy átlépi ugyan az Ars-i templom küszöbét, de semmi többet. Vianney, aki épp a 11 órai katekézist végezte, fürkésző tekintetét a hitetlenre szegezte. Charnonard erre sarkon fordult és távozott a templomból úgy, hogy oda többé nem tér vissza. Szegény lesújtott fiatalasszony igyekezett szentünk közelébe férkőzni és esdve meg is kérte, hogy gyógyítsa meg a férjét. „Asszonyom! ‒ válaszolta szentünk ‒, a férjénél nem a teste szenvedését kell elsősorban gyógyítani, hanem a lelkét! És ön a házasságával ebben missziót vállalt magára, mellyel csak a kezdet-kezdetén van!” Chamonard-né szinte csodálattal eltelve, és elhivatottságában megerősödve távozott Ars-ból. Valami megrendíthetetlen, Isten iránti bizalmat vitt haza magával. És négy évvel később a férje, Istennel megbékélve halt meg.
(Források a 2. részben!) (folyt.)