A Római Katolikus Egyházban az ünnep liturgikus neve: „Szűz Mária látogatása Erzsébetnél” (Visitatio Beatae Mariae Virginis). A 13. századtól július 2-án tartották, egészen a II. Vatikáni Zsinatig, amikor is május 31-re helyezték át, Magyarországon és az elszakított területeken mégis július 2-án ünneplik, mivel ez a nap ősidők óta az aratás kezdetének ideje. Ezért nevezik Sarlós Boldogasszony ünnepének. A megnevezést Szent Gellért püspök ajánlotta, látva a magyarság egészen ősi Boldogasszony tiszteletét, akihez mindig az aratás patrónájaként folyamodnak. Ezen a napon nem dolgoztak, és csak másnap július 3-án kezdődött az aratás. Sarlós Boldogasszony napján az ünnepi misét követően a hívek ’kikerültek’ (kimentek) a határba, ahol a pap a négy égtáj elé hintve, a szenteltvízből megáldotta a gabonát.
A Szent Szűz az angyali üdvözlet alkalmával tudta meg, hogy idős rokona Erzsébet már hat hónapja gyermeket vár. Azonnal útra kelt, hogy a nehéz napokban segítségére lehessen. Amikor találkoztak, Erzsébet méhében felujjongott a magzat, Keresztelő Szent János. Ehhez a pillanathoz kötődik Mária csodaszép hálaéneke, a Magnificat (Lk 1,47-55), mely már az őskeresztényeknél az Egyház hálaadó éneke volt, s azóta is imádkozzuk az esti zsolozsmában, miként a közösségi és magán imádságokban. Mária az Egyház mintája, jelképe, igazi előénekese ebben a hálaadásban.
Az ünnepet az egész egyházra VI. Orbán pápa terjesztette ki, majd IX. Bonifác 1389-ben vigíliával és nyolcaddal egészítette ki.
Sarlós Boldogasszony áldott állapotában a várandós édesanyák oltalma. Az ország északi részein ezen a napon felvirágoztak egy széket és a ház elé tették, hogyha erre jönne a "nehézkes Mária", meg tudjon pihenni.
A Sarlós Boldogasszony elnevezés utal az ünnepnek az aratás és termékenység szakrális párhuzamára, de a szegények, a betegségben és fogságban sínylődők, valamint az áldott állapotában lévő édesanyák gondviselőjére is.
