A földi szentet tömegek keresik
Tudni kell, hogy a rózsafüzért szorongató Vianney a gyóntatásnál, mindig csak az épp szükséges időt vette igénybe, és hogy hosszabb napokon 16-18 óra hosszat is gyóntatott. Mégis mindennek dacára, szentünk életének utolsó tíz éve alatt, a zarándokok kénytelenek voltak 30-50-60 óráig várakozni, míg az üdvöt hozó gyóntatószékbe jutottak. „Sokszor megtörtént, hogy egyesek fizettek a szegényeknek, hogy helyüket őrizzék”, de ezt nem mindenki tehette meg. Tehát a templomban maradtak, mely nyáron gőzfürdő, télen jégverem volt.
Azok, akik kimenni akartak, a szomszédjukkal vagy a templomőrökkel egyeztek meg, hogy helyüket a sorban el ne veszítsék.
Este mégis mindenkinek távozni kellett, mert a templomot bezárták. Sorszámot kaptak, és kint vagy a torony alatt levő előcsarnokban várakoztak mindaddig, amíg szentünk éjfél után meg nem jelent.
Reggel 9 óra tájban időt szakított, hogy a szerzeteseket s a papokat meghallgassa, rendszerint a főoltár mögött elhelyezett gyóntatószékben.
Amint Vianney az irgalom székében elfoglalta helyét, nem ismert személyválogatást, kivéve, ha Ars-i hívei, betegek vagy olyan gyónók jöttek akik nem várhattak. Ez esetben az Isten adta érzék vezette őt.
1871-ben egy Rougemont nevű segédlelkész így tett tanúságot: „Nagyon sok egykori Ars-i zarándoktól hallottam, hogy a főtisztelendő plébános úr valamelyest belső indítással meg tudta különböztetni azokat, akik rászorultak, hogy azonnal beszéljenek vele anélkül, hogy ismerte volna őket! Ilyenkor kilépett és a gyóntatószékbe vagy a sekrestyébe hívta őket. A tekintély viszont oly nagy volt, hogy e kivételes esetek csak ritkán okoztak zúgolódó elégedetlenséget.”
Egy előkelő úrhölgy, aki azt hitte, hogy valóságos vagy költött címeivel eléri a soronkívüliséget, így méltatlankodott: „Sehol, még a Vatikánban sem kellett várakozom!”
‒ Ó! ‒ felelte Vianney szelíd gúnnyal ‒ lehet, de a szegény Ars-i plébános gyóntatószéke előtt mégis várakoznia kell!
Egy tizenhat gyermekes anya nagy nehezen tudott helyet kapni a templomhajó közepén, Vianney hirtelen kilépett a gyóntatószékből, s ujjával az asszonyra mutatott: „Asszonyom ön siet, jöjjön gyorsan!”
Tapasztalásból tudta, hogy a kegyelem is időhöz van kötve, és ha elmúlik az órája, nem tér vissza többé. Alkalomadtán szó szerint „röptében” fogta el a lelkeket.
És bizony az Ars-i út hány és hány lélek számára lett damaszkuszi út! Nem kell azonban azt hinni, hogy az Ars-i plébános az imán és a vezeklésen felül, még más rendkívüli eszközöket is használt a bűnösök megtérítésénél. Eleinte a lelkes beszédeivel hatott rájuk és aztán a gyóntatószékben, ahol a szív a szívhez szólhatott, csak néhány szóra volt szüksége, hogy csapást mérhessen az illetőre. Ez földre sújtó volt bár, de egyben a lelket fölemelő. Szentünk tudta, hogy hol keresse a sebet, s célpontot ritkán tévesztette el!
Szentbeszédeiben így tanított: „Emlékezz arra, hogy amikor a pap feloldoz, egyetlen dologra kell gondolnod: hogy a Jóisten Vére ömlik a lelkedre, hogy megtisztítsa és olyan ragyogóvá tegye, mint amilyenné a keresztség által vált!”
Athanáz testvér így mesélte egyik gyónását: „Egy kis hanyagságot követtem el ebben és ebben a dologban ‒ vádoltam magam ‒, de végülis jóakarattal végeztem a dolgaimat.” Szentünk erre csak ennyit válaszolt: „Barátom, jóakarattal van kikövezve a pokol felé vezető út!”
Egy Monnin nevű lelkész így emlékezik gyónására: »Kétszer hallgatta meg gyónásomat. Minden egyes vádam a szánalmat és mély részvétet keltette benne, és a legkisebb bűnnél is utálattal mondta: „de kár!” Szavának szelíd hanghordozása meghatott engem. Ez az egyszerű kifejezés „de kár!” a maga rövidségében jelezte a bűn utálatát és a fájdalmát, mely lelkét eltöltötte.«
(Források a 2. részben!) (folyt.)
