Újabb erős indíttatás a magányra!
1854. december 8-án azon a napon, amikor IX. Pius pápa kihirdette a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját, szentünk önmagát is felülmúlta! Gyönyörűen elmagyarázta népének, hogy mit is jelent a dogma tartalma, az hogy Mária fogantatásának első pillanatától mentes volt az áteredő bűntől. Bizony, ha mindenütt ‒ így Lourdes-ban is ‒, ilyen buzgalommal magyarázták volna el a dogma igazságát, akkor négy évvel később a kis Bernadett, nem úgy adta volna át plébánosának a Szűzanya bemutatkozását, hogy fogalma sem volt a név jelentéséről! 
Ám az Ars-i plébános nem mulasztotta el méltatni a Boldogságos Istenanyát, hangsúlyozva, hogy a Mi Urunk nélkül senki sem üdvözülhet, ámde Krisztusba vetett hitünk és bizalmunk sekélyes lehet a bensőséges Mária-tisztelet nélkül!
Vianney annak ellenére, hogy teljesen kimerült volt, ragaszkodott, hogy maga végezze a nagymisét. Ekkor a hajó és a szentély december 8-án fényben úszott. A vecsernye után a hívek körmenetben a Gondviselés Iskola kertjébe mentek, ahol Vianney az általa adományozott Szeplőtelen Fogantatás szobrát megáldotta.
Az Ars-i hívek azonban nem felejtették el azokat az aggodalmas napokat, amit a plébános 1843. szeptemberében okozott nekik, jóllehet megígérte, hogy többé nem hagyja el őket. Szentünket ugyanis Leonárd Lyon-i kapucinus atya 1854-ben felvette a ferencesek harmadik rendjébe. Ez a körülmény a híveket nagyon nyugtalanította, mert attól tartottak, hogy kapucinusnak megy. A hír és a szándék nem volt teljesen alaptalan Leonárd atya előtt, hiszen többször gyóntatta szentünket, aki nem egy alkalommal fejezte ki óhaját, hogy szeretne elvonulni szerzetesként. De a derék kapucinus, akit a rendjére nézve előnyös megtiszteltetés nem vakított el, kifejtette előtte, hogy sokkal több jót tehet, ha hívei között marad, a kolostorba lépés helyett. Mindenesetre Vianney a harmadrend ruháját kérte ‒ és lám, ami döbbenetes ‒ hívei közül többen követték példáját.
Ígérte, nem ígérte, szentünket megint elkapta a magányba menekülés vágya. Már megint a szökését tervezte, és meg is próbálta!
Amint éjjel kilépett a kapun, nyomban követték őt az őrködők! Mária az ennivalóval, Katalin a lámpással, Jeromos és Athanáz, valamint Toccanier káplán két segédjével. Hirtelen elébe álltak. Mérgesen ránézett Katalinra, aki könnyekre fakadt.
‒ Elárultatok engem? ‒ mondta.
Erre Athanáz gyorsan közbe szólt:
‒ Miért, hová megy plébános úr? Ön el akar bennünket hagyni? Tán meghúzzuk a vészharangot?
Jeromos testvér rákontrázott:
‒ Ha kell, mi körmenetben követjük önt!
‒ Tegyék! ‒ válaszolta Vianney kurtán és határozottan, de én megyek elől!
‒ Engedjük, és kövessük! ‒ súgta Taccanier a két segédjének.
Ezalatt Jeromos, kivette Katalin kezéből a lámpást és úgy tett, mintha Vianney-t a sötétben a Fontblin-patak pallóhídjához akarná vezetni, de ehelyett Villeneuve felé vezette. Arra számított, hogy megkerülvén így a községet, visszatérnek az elindulás ponthoz.
A sűrű sötétség dacára az Ars-i plébános hamar észrevette, hogy félre akarják vezetni. Eközben már lényegesen növekedett a kísérete, hiszen a gyónásra váró zarándokokat, akik szokás szerint a torony melletti várószobában töltötték az éjszakát, fellármázták a hívek.
Nem csoda, ha valóságos lázadás tört ki, ezért Toccanier megkísérelte a menekülőt jobb belátásra bírni. Ezalatt, elérték a patak rozoga pallóját.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
