A szentek erénye a türelem! 2
1854-ben az egyik katekézis után, amint a templomból hazafelé tartott, kellemetlenségekben volt része, egy valaki a karingjéből akart levágni egy darabot, egy másik ismeretlen pedig egy hajszálat akart hajából kirántani. A jobb érzésű emberek így szóltak hozzá:
‒ Főtisztelendő úr, ezt a népséget el kellene kergetni. Én az ön helyében megpukkadnék a dühtől... stb.
‒ Istenem, már harminchat éve vagyok Ars-ban és még nem mérgelődtem, most meg már öreg vagyok arra, hogy haragudni kezdjek! – volt szentünk válasza.
És bizony sok papot megigézett, akik ezt a türelmet látták!
Gerin a grenoble-i székesegyház plébánosa, akit Vianney az „unokaöccsének” nevezett, órák hosszat figyelte őt és teljesen ledöbbent, hogy Vianney milyen gyengéd és nyugodt tudott maradni a legnagyobb tolongásban is!
Tailhades kanonok is így tanúskodott szentünk türelméről: „Nagyon közelről figyeltem az Isten szolgáját, hogy a türelmetlenség legkisebb megnyilatkozását észre vegyem rajta, de ez sohasem sikerült. A nagyszámú alkalmatlankodók közepette mindig gyengéd, mosolygó, változatlanul nyugodt maradt. Idevonatkozó megjegyzésemre így felelt: Mit nyernék azzal, ha dühbe gurulnék? Hogyan tehetné ezt az a pap, ki reggelenként magát Istennek áldozza föl?”
Nyilvánvaló, hogy a türelem erényének gyakorlása jóval nagyobb erőkifejtést igényel olyan személyekkel szemben, akiknek a magaviselete bántó és kellemetlen. És ez a türelem a próbaköve, mely egyben dicsőséges diadala is.
Szent plébánosunk 8 éven át 1845-től 1853-ig békésen tűrte egyik káplánja fondorkodó magaviseletét, akire az okos, finomlelkületű Lassagne Katalin úgy tekintett, mint aki Istentől arra lett küldve Ars-ba, hogy hűséges szolgája türelmét alaposan próbára tegye!
Bár csak Vianney káplánja volt, mégis úgy viselkedett, mintha szentünk gyámja lett volna, mindezt annak ellenére, hogy máskülönben jó pap, és kötelességtudó ember volt. Raymond káplán (aki értelemszerűen nem azonos Raymond Savigneux-i plébánossal) 20 évvel volt fiatalabb az Ars-i plébánosnál, aki egyébként ezért a fiatalemberért fizette az ellátási költségeket a szemináriumban.
Nos, ez a Raymond kevésbé volt tapintatos és megfontolt. Erről mindjárt megérkezésekor bizonyságot tett, amikor minden szégyenérzet nélkül elfoglalta a plébánosa szobáját, míg szentünk zokszó nélkül költözött a 
földszinti homályos és nedves szobába.
A hívek ezt a méltánytalanságot észrevették és azzal fenyegetőztek a káplánnak, hogy botrányt csinálnak, ha szeretett lelkipásztorukat bármiben is zavarja életrendjében. Így a plébános visszanyerte szobáját, Raymond káplán pedig a faluban kapott lakást.
Érdekesmód, ez a káplán ‒ akit maga Vianney kért segítőtársul ‒, nem kevesebbről álmodozott, minthogy a plébánosát Ars-ból kiszorítsa és a zarándokok fölött maga rendelkezzen, és persze azután ő legyen az „Ars-i plébános”. Azzal nem törődött, hogy ezáltal akár az 1818 előtti állapotba sodorhatja a falu hitéletét.
Raymond káplán mentségére talán azt lehet felhozni, hogy ő maga nem volt tudatában, hogy magaviseletével valakinek fájdalmat okozott. Többször a plébánosa intézkedéseit kifogásolta. Például, szemrehányást tett neki azért, hogy ezt-azt nem beszélte meg vele előzetesen, vagy hogy a zarándokok vezetésében nem járt el az ő felfogása szerint helyesen, sőt annyira ment, hogy a szószékről nyíltan ellentmondott neki.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
