A kegyes szemrehányás
Amikor a messziről jött gyónni várók a templomból kijöttek, a nők térdre hullottak szentünk előtt, és könnyek közt kiáltoztak: „Főtisztelendő Atyánk, ne hagyjon el minket!”
E pillanatban Toccanier káplán megkísérelte az utolsó lehetőséget, és a plébános által oly nagyon szeretett szenteket idézte:
‒ Főtisztelendő uram! Ön, aki könyv nélkül ismeri a Szentek Életét, elfelejti Szent Márton buzgóságát, aki kezét már a koronán tartotta, mégis így kiáltott: „Nem mondok le a munkáról!” És ön bizony most el akarja hagyni a csatateret? Talán feledi Néri Szent Fülöp példáját, aki azt mondta, hogyha már a paradicsom ajtajában volna is, de egy bűnös kérné az ő szolgálatát, otthagyná inkább az égi udvart, hogy őt meggyóntassa!?
Volna lelke a plébános úrnak itt hagyni ezeket a férfiakat és nőket, akik messziről jöttek, hogy öntől vehessék a Bűnbocsánat Szentségét? Sokuknak lehet, hogy ez üdvösségük egyetlen esélye?!
Amikor a káplán befejezte a „kegyes szemrehányást”, a zarándokok rimánkodása, mint valami „gyászkórus” még erőteljesebb lett.
Vianney belátta, hogy e jajongásokban Isten akarata nyilvánul meg. „Jöjjön velem a sekrestyébe!” ‒ súgta a fülébe Garets gróf.
‒ Megyek, gróf úr! ‒ válaszolta szentünk, és a néphez fordulva így szólt: ‒ Menjenek a templomba!
A szent plébános elsőként lépett a templomba és hosszasan imádkozott, miközben többen úgy látták, mintha a rózsafüzére világított volna a kezében. Ezután átszellemülten a sekrestyébe ment. Bár a gróf itt meg akarta ismételni Toccanier okfejtéseit, erre nem volt alkalma, mert Vianney hátat fordítva neki, felvette a karingjét és a stóláját, s a gyóntatószék felé sietett.
Hétfőn reggel 7 óra tájban mondta miséjét, és ennek befejeztével a sekrestyében megkérdezte káplánjától:
‒ Nemde, itt van Poncet püspöki helynök? (Hogy honnan tudta, arra nincs magyarázat!)
‒ Valóban az imént érkezett és beszélni óhajt önnel!
‒ Ah de jó! ‒ válaszolta a plébános és hálaadó imája után az üdvözlésére indult.
A helynök levelet hozott, szóban is megismételve Vianney előtt a püspök akaratát, miszerint az egyházmegyében óhajtja tartani! Később ‒ meglepő módon ‒, megjelent több papi kolléga is, köztük Beau a Jassans-i plébános, a kapucinus gyóntató és Raymond a szomszéd plébános. Mind Vianney-vel akartak beszélni, mert hírül kapták az éjszakai eseményeket. Erre vonatkozólag e szavakkal felelt:
‒ Gyerekes voltam!
Ahogyan Garets gróf később visszaemlékezett, ez az utolsó szökési kísérlet, kijózanító villámcsapás volt az Ars-i plébános számára. Ezután, már nem gondolt ilyesmire, és nem is beszélt róla. Teljesen a hivatásának adta át magát, és még több időt töltött a gyóntatószékben.
1854 karácsonyán nyugtalanító hírek érkeztek Dardilly-ból, miszerint Ferenc bátyja súlyos beteg.
Szentünk nagyon szívére vette az értesülést, és e sorokat írta:
„Hírt kaptam rólad. Titkolták előttem és ez külön fájt. Kérlek, értesíts a hogylétedről. Hozzád mennék, ha nem lenne karácsony nyolcada. Arra kérlek, azonnal válaszolj, hogy szívem fájdalmát enyhítsem. Isten veled bátyám! Remélem, hogy nemsokára látlak. Szívélyes üdvözletemet küldöm nővéremnek is, akinek szívét úgy hiszem, szintén elfogta a szomorúság.” – És imádkozott a testvéréért.
Közben az idő haladt, Ferenc mindennap várta öccsét és január 25-én megkérte Antal fiát, hogy menjen Ars-ba és hozza el fivérét. Meg is történt! Az érthetetlen érdekesség az, hogy a Dardilly-ek váltig azt hitték, hogy szentünk azért jött, hogy ott maradjon a faluban!
(Források a 2. részben!) (folyt.)
