A szentek erénye a türelem! 1
Egy nyári délelőtt Vianney nagy tömeg előtt tartotta meg szokásos katekézisét. Eközben észrevette, hogy egy szegény mankóval járó öreg koldus akart bejutni a templomba. Szentünk nyomban utat tört magának a hívek közt és bevezette a templomba. Tekintve, hogy minden hely foglalt volt, a saját székére ültette.
Egyébiránt az Ars-i plébános türelmének is sok próbát ki kellett állnia. Egy napon azon csípték az egyik kisfiút, hogy misepénzt lopott, erről azonban Vianney nem tudott. A polgármester és akik látták, a szülők tudomására hozták az esetet. A kis tolvaj anyja azt hitte, hogy a plébános jelentette fel a gyermeket, ezért keserű szemrehányással illette szentünket. Szegény csak ennyit mondott:
‒ Igaza van! Imádkozzon a megtérésemért!
Mások mesélték ‒ írja Lassagne Katalin ‒, hogy „egy Ars-i lakos igazságtalanul sértegette a parókián a plébánost, aki meghallgatta őt anélkül, hogy egy szót is szólt volna, azután udvariasan kikísérte s megölelte. Viszont ez az önlegyőzés annyira kimerítette szentünket, hogy alig tudott a szobájába felvánszorogni, hogy ledőljön az ágyába, és néhány pillanat alatt himlőpörsenések borították el testét.”
Mint az előzőkben olvashattuk, ha valaki gorombáskodott vele, nyugodtan meghallgatta, de ezután rögtön reszketés fogta el a testét.
A „Gondviselésben” egy ízben valami dolog felbosszantotta őt, ám rá jellemzően így szólt: „Ha nem akarnám, hogy megtérjek, ezért most megharagudnék!” E szavak után azonban megőrizte teljes nyugalmát.
Andre Tréve visszaemlékezése szerint szentünket egyszer arcul vágták, mire így felelt: „Barátom! Arcom másik fele irigyen féltékeny!”
Ez a csodálatos türelem mindinkább szembeszökőbb volt a tömegek közepette is. Itt valóban sok alkalma volt, hogy állandóan a lemondást gyakorolja. Sokan tolakodtak, akik beszélni akartak vele ‒ ráadásul olyanok ‒, akik már egyszer beszéltek vele. Esetenként, ide-oda ráncigálták sőt, majdnem agyonnyomták, ő azonban a szeretet és a gyengédség angyalaként viselkedett. Arcán látható volt az idegek feszülése, indulatosság azonban soha!
Számára az időnek nagy értéke volt, és meghallgatta annyi lélek segélykiáltását, ámde sajnos igen sokan csak föltartották őt üres fecsegéseikkel. Ennek ellenére mégis oly szeretetteljes, és oly gyengéd tudott lenni ezekkel szemben is, hogy megelégedetten távoztak tőle.
Többször előfordult, hogy a sekrestyébe hivatták őt, miközben ötvennél többen várakoztak a gyóntatószéke mellett. Elment a sekrestyébe, ahol végtelen türelmesen meghallgatta a teljesen semmitmondó mondanivalót.
Amikor egy alkalommal sokan voltak a gyóntatószéke körül, háromszor is kilépett belőle, hogy három embert külön-külön megáldoztasson, jóllehet egyszerre megáldoztathatta volna mindhármat. A jelenet egyik tanúja ezt annyira bosszantónak találta, hogy felháborodva hagyta el a templomot és haragjának így adott kifejezést: „Dühös vagyok azért, hogy a plébános nem tud dühös lenni!”
(Források a 2. részben!) (folyt.)
