Nem voltak képesek képet készíteni
Az Ars-i plébános, vagy hirtelen megöregedett, vagy csak a hírneve miatt most figyelt fel rá „közelebbről”! A szemlélődők és újságírók, elkezdték „körülírni” szentünk kinézetét: »mélyen barázdált, sovány, megnyúlt arc, mely szív formára emlékeztet. Egykori napbarnította barnás arcszíne sápadttá változott a gyóntatószék örökös homályban. Elől kurta, hátul és kétoldalt hosszabb haja őszes. Magas, széles homlok, kiálló szemöldök, a beesett szemgödörből különös tüzű tiszta kék szemek ragyognak, ami éles és átható tekintet ad neki.«
De gyónói is leírták a jellemzőit, melyek így foglalhatók össze: »Sokan egyenesen szentnek látták. Lélekbelátó volt, s amint tekintete a gyónóéval találkozott, a lélek mélyéig hatolt. Volt akit megijesztett a nézése. Néha úgy ragyogtak a szemei, mint a gyémánt. Társalgás közben tekintete elbűvölte az embert, mint aki egy más világot lát. A nyugalom óráiban viszont szemeit szelíd, a lemondó mélabú fátyla takarta, ekkor gondolhatott a megbántott Istenre és a megbántó emberekre. Ez a nyugodt tekintet olykor igen nyugtalanná vált, sőt arcvonásai hol örömet, hol szomorúságot tükröztek aszerint, hogy a jóságos Istenre, vagy a „szegény bűnösökre” gondolt. Megesett, hogy könnyekre fakadt. A mozgásában bár törékenynek látszott, olykor azonban mégis ‒ talán égi segítséggel ‒, de olyan erőteljes volt, hogy azt a nehéz egyházi zászlót a templomból úgy kihozta, melyet sokan csak nehezen tudtak a levegőbe emelni.«
Ennyit a leírásokról, és nem csoda, hogyha sokszor akarták lefényképezni! Ezt azonban mindig szándékosan lehetetlenné tette. Mint mondta: „Azt tudom, hogy valakik az álarcomat fényképezni akarták, de direkt mozogtam, hogy ez ne sikerüljön nekik!”
Ezek a fotográfusok végül úgy fogtak ki szentünkön, hogy utólagosan a ravatalon készítettek felvételeket arcáról, és „életszerűvé retusálták! (Egy ilyen „hiteles fotót” lásd alul!)
1854. augusztusában egy hetyke fiatalember jött Ars-ba, aki így szólította meg a plébánost:
‒ Főtisztelendő úr! Komoly vallási kérdésekről szeretnék önnel vitatkozni!
‒ A vallásról akar velem vitatkozni, fiatal barátom? ‒ mondta némi gúnnyal szentünk. ‒ Hiszen annyit sem tud belőle, mint egy kezdő hittanos kisfiú!
Egy bőbeszédű kisasszonynak, aki fecsegésével igen fárasztotta a plébánost, ezt mondta: „Kedves leányom, melyik az a hónap, amelyben a legkevesebbet beszél?” S mivel a kis papagáj nem tudta, szentünk megválaszolta: „Bizonnyal február hónap az, mivel az 2-3 nappal rövidebb!” ‒ s jóságos mosolyával enyhítette „adomáját”.
1855. májusában, egy úriasszony abban a reményben jött messze földről Ars-ba, hogy nagyon súlyos betegségében enyhülést találjon. Nagy ájtatosan el is végzett egy kilencedet, minden megtapasztalható eredmény nélkül. Arra kérte meg a káplánt, hogy kérdezze meg az Isten szolgáját, hogy meg fog-e gyógyulni? Szentünk válasza így hangzott:
‒ Az úrinő, hála Istennek mélyen hívő, a kereszt jó helyen van! Ez lesz számára az a hágcsó, amely őt az Égbe fogja segíteni!
1858-ban egy Lyon-i úrinő két gyermekét hozta Ars-ba. Az idősebb 11 éves volt, és szerette volna ismerni jövőbeni hívatását. A plébános miséjénél ministrált. A sekrestyébe visszatérve Vianney átöltözése közben, a kis Lyon-i fiú a papok és világiak közt szentünkhöz furakodva kérdőn nézett a plébánosra.
‒ Mit akarsz kisfiam? ‒ kérdezte tőle.
‒ Főtisztelendő atyám, nagyon szeretném tudni, hogy... ‒ a kérdését azonban be sem tudta fejezni, mert megkapta a választ:
‒ Jó pap lesz belőled! ‒ válaszolt Vianney a legkisebb habozás nélkül.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
