A szent kufár
1855-ben, egy szép júliusi napon azon vette észre magát, hogy 200.000 frank birtokosa. Természetesen ezt a tőkét a világ legbiztosabb bankjában helyezte el: három leggazdagabb személynek adta kölcsönbe az összeget!
Hogy kik voltak ezek a személyek? Nos, a Három Isteni Személy!
Egy alkalommal ‒ írja Raymond lelkész ‒ egy jámbor, de igen cifrán öltözött hölgy lépett Vianney elé.
– Főtisztelendő atyám! Megkapta-e a levelemet, melyben 50 frankot ajánlottam jótékony céljaira? ‒ kérdezte az asszony.
‒ Igen, jó asszonyom megkaptam, de épp akkor találkoztam egy emberrel, aki 5000 frankot ajánlott fel, egy lélekmentő intézményre, mely különösen a szívemen fekszik! Ne haragudjon, de ez az összeg akkor annyira elterelte a figyelmemet, hogy elmulasztottam az ön kegyes levelére válaszolni!
‒ De főtisztelendő atyám, melyik intézmény az, amelynek ön oly nagy jelentőséget tulajdonít?
‒ Kedves asszonyom, ez a missziók intézménye!
‒ Nem járulhatnék-e ehhez én is valamivel? Mennyi szükséges egy misszió fenntartásához?
‒ Ha egyre gondol, az háromezer frank asszonyom ‒ volt szentünk válasza.
Az Ars-i plébános ettől a Lyon-i özvegytől, akinek évi 10.000 frank jövedelme volt, nem egy, hanem két missziós alapítványra való összeget kapott.
Mindazáltal szentünk mégis anyagi zavarba került olykor!
Egy alkalommal a plébános felkeresett egy jómódú hölgyet, és így szólt: „Egy alapítvány összegét kell elküldenem, de 200 frank hiányzik. Ezért a miseingért, mely az én tulajdonom, adna-e 200 frankot?”
Az asszony boldogan megvette a „relikviát”, mely nem egyedüli volt már a gyűjteményében.
A missziókon kívül Vianney számos örök mise-alapítványt is tett. Ezekből a mise-intenciókból 70 szándék a misszionáriusoknak a Boldogságos Szűz oltalmát esdette, a többi pedig a bűnösök megtéréséért volt felajánlandó.
Kétségbevonhatatlanul meg lehet állapítani, hogy Vianney Jean-Marie Baptiste Ars-i plébános 1850-től Franciaország leghíresebb és legnépszerűbb papja volt, sokkal ismertebb, mint az ékesen szóló P. Lacordaire. Ennek ellenére Devie püspök, aki bár az Ars-i plébános irányában őszinte nagyrabecsüléssel viseltetett, fölöslegesnek tartotta, hogy székesegyháza kanonokjának nevezze ki Őt. Az akkori általános korszokás nem volt képes elfogadni, hogy egy „egyszerű falusi plébános”, ilyen megtiszteltetésben részesüljön. De nem így Devie püspök utódja Chalandon püspök (1852. július 25.)! Ő ugyanis nem osztotta tiszteletreméltó elődjének ebbeli felfogását, hiszen már segédpüspökként is volt alkalma értékelni egyedülálló plébánosa munkásságát.
Se szó, se beszéd! Október 25-én, Poncet nevű helynökével és Garets gróffal megjelent az Ars-i templom küszöbén. Raymond segédlelkésze, aki tudott a meglepetésszerű püspöki látogatásról, az ajtóban várakozott az előkelő személyekre, miközben Vianney a sekrestyében gyóntatott.
Egyszeriben bejelentették nála a püspök megérkezését, mire ő friss karinget öltve magára, keresztül sietett a tömegen, hogy az egyházi előírás szerint, szenteltvízzel fogadja a főpásztort, meghúzatva a harangokat!
(Források a 2. részben!) (folyt.)
