Homília szemelvény 1
1858-ban tehát 72 éves korában, mikor Descotes lelkész missziós beszédeket tartott Ars-ban, szentünk örömteljes arckifejezéssel így szólt a vendég-szónokhoz:
‒ Ön most meg fog bennünket téríteni!
‒ Bizony, ez a mi nagy felelősségünk, ám önnek plébános úr, e tekintetben nincs mit félnie!
‒ Ó kedves barátom ‒ sóhajtott fel Vianney aggódó komolysággal ‒, akkor ön nem tudja azt, hogy mit jelent, amikor a paplakból az Isten ítélőszéke elé kell lépni!”
A vendég szépen beszélt, mégis az Ars-i plébános szentbeszédeire jóval többen figyeltek! A feljegyzések tanúsága szerint szentünk beszéde így hangzott:
Kedves testvérek! Mit mondanátok arról az emberről, aki a szomszéd mezején dolgozna s a magáét műveletlenül hagyná? Mert ti kedves testvéreim ugyanezt teszitek! Állandóan mások lelkiismeretében áskálódtok s a magatokét parlagon hagyjátok. De bizony bánjuk majd a halálunk óráján, hogy annyit törődtünk másokkal s oly keveset magunkkal! Magunkról kell ugyanis elsősorban számot adnunk és másokról annyiban, ha rossz példánk miatt követtek el bűnt! Gondoljunk magunkra és jó példák legyünk mások számára! Naponta szemügyre kell 
vennünk lelkiismeretünket, mint ahogyan kezünket is megnézzük, hogy tiszta-e.
Bizony, a halál óráján sajnáljuk majd azt az időt, amit haszontalan fecsegésre, élvezetekre, semmittevésre fordítottunk ahelyett, hogy megtettük volna a magunkét az önmegtagadásban, imában, jócselekedetekben; gondoltunk volna szegény lelkünkre, sirattuk volna szegény bűneinket! Akkor sajnos megeshet, hogy azt láthatjuk, semmit sem tettünk az üdvösségünkért.
Gyermekeim, milyen szomorú ez! Kaptunk drága időt és nem éltünk vele. A keresztények háromnegyed része csak azon dolgozik, hogy eleget tegyen a testének, ennek a hullának, amely porrá válik. Nem gondolnak szegény lelkükre, amely egyre csak éhezik, és amelynek vagy örökre boldognak vagy örökre szerencsétlennek kell lennie. Ez megdöbbentő!
A szeretetből teremtett ember nem élhet szeretet nélkül: vagy Istent szereti, vagy önmagát és a világot. Lássátok, gyermekeim, ha az embernek nincs hite, akkor vak. Aki nem lát, az nem ismer, aki nem ismer, az nem szeret, aki nem szereti Istent, az óhatatlanul önmagát szereti és a saját örömeit keresi. Ahhoz köti szívét, ami múlandó, mint a füst. Nem ismerheti meg sem az igazságot, sem a jót, csak a hamisságot ismeri, mert ködben van és nincs világossága. Ha volna világossága, jól látná, hogy mindaz, amit szeret, csak múlandó és semmivé váló.
Lássátok be gyermekeim, hogy a jó Istenen kívül semmi sem állandó, semmi, de semmi! Talán a földi lét lenne az életünk értelme? Nos, ez elmúlik! Talán a szerencse? Ám az elhagy! Talán az egészség? Az könnyen leromlik! Talán a becsület? Azt óhatatlanul megtámadják!
Testvéreim! Jövünk-megyünk, mint a szél. Mely elszáguld, mint egy nagy vonat. Minden csak rohan! Ó Istenem, Istenem, milyen szánalmasak, akikre az önszeretet és a világ szeretete irányít, midőn magukat és a teremtményeket jobban szeretik, mint Istent. Innen van az, hogy sosem elégedettek, sosem nyugodtak, folyton gyötrődnek és mindig föl van kavarva a lelkük.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
