A Francia Becsületrend 2
Megérkezett november hava. Közben Chalandon püspök, a kereszt hivatalos átadója visszaemlékezett, hogy három évvel azelőtt milyen sorsa lett a szép kanonoki gallérnak. Így joggal feltételezte, hogy a kereszt is a „szegények ölébe fog hullani”. Megéri-e tehát a fáradságot, hogy az egyházmegye első papja átadja a javíthatatlan Ars-i plébánosnak ezt az ékszert, mely talán még abban az órában pénzzé lesz váltva?
A főpásztor tehát jónak látta, hogy a rendi jelvény átadásával a kiváló Toccanier káplánt fogja megbízni.
Toccanier tehát kézhez vette a keresztet tartalmazó csomagot. Egy szép napon, amikor Vianney magában volt a szobájában, fölhasználta az alkalmat arra, hogy a császári pecséttel ellátott dobozt átadja neki. Eközben többen figyelték az eseményt, úgymint a sekrestyés-testvér, a tanító, Lassagne Katalin és Chanay Johanna, akik már tudtak a dologról.
‒ Főtisztelendő plébános úr! ‒ kezdte a fiatal misszionárius ‒ talán ereklyék vannak e a dobozban, amit önnek küldtek!
Az Isten szolgája nem látott tréfát e szavak mögött, sietve feltörte a pecsétet, hogy tisztelhesse a szentek földi maradványait.
‒ Csak ez?! ‒ kiáltott fel, látván a kitüntetést.
‒ Nézze meg jobban főtisztelendő plébános úr, hogy ez a kitüntetés magán hordja a kereszt jelét! Áldja meg tehát! S amint széles taglejtéssel az áldást megadta, a káplán folytatta:
‒ Engedje meg, hogy egy pillanatra mellére tűzzem a keresztet!
‒ Ó kedves barátom! Isten őrizzen meg ettől! Ugyanazt mondhatnák nekem, mit Szent Benedek, Totila egyik udvari emberének mondott, ki urának bíborruhájában megjelent előtte: „Vesd le annak a méltóságnak jelvényeit, amelyhez neked nincs jogod!” ‒ és visszaadta a keresztet káplánjának:
‒ Fogadja ezt kedves barátom ugyanazzal az örömmel, mint amely örömmel önnek adom!
Íme, eképpen lett „kitüntetve” a szegény Ars-i plébános! Így miután megtagadta, hogy a keresztet a mellére tűzzék, a lovagi keresztjét csak egyetlen egy alkalommal viselte: a koporsóján!
De vajon szentünk ne tudott volna örülni semminek? Így pontatlan a kérdés, hiszen nagyon is tudott olyan dolgoknak örülni, ami a természetfölötti rendhez tartozott, és persze annak, ami az Isten országát terjesztette! Így, mélyen meghatott szenvedély és hála töltötte el a szívét, amikor IX. Pius pápa 1854-ben kihirdette a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját.
Visszatérve a már tárgyalt történetre, érdemes példaként felhozni, hogy van aminek szentünk nagyon is tudott örülni, aminek kellő nyomatékot is adott! (Lásd a 97. részben!)
Ez az ünnep kivételes alkalom volt szentünknek, hogy 60 év óta tartó bensőséges tiszteletét a Boldogságos Szűz iránt különösen kimutassa. Bölcsőjétől kezdve szerette Őt, s mint pap minden erejével arra törekedett, hogy a Boldogságos Szűz tiszteletét terjessze. Erről meggyőződhettek a zarándokok, akár minden utcasarkon, és minden lakásban ott láthatták a Szent Szűz szobrát vagy képét, miket az Ars-i plébános adományozott s saját névaláírásával ellátva. Sőt ‒ íme a követendő példa ‒, már 1836. május 1-én az egész egyházközségét a Szeplőtelen Szűz oltalmába ajánlotta! Ezt követően nem csak a szentáldozások száma sokszorozódott meg, hanem a rendszeresen gyónóké is, és az Ars-i templom nap, mint nap zsúfolásig megtelt. A hívek nem akartak lemaradni a mindennapos Szűz Máriáról tartott homiliáiról, amikor rendkívüli lelkesedéssel beszélt az Istenanya szent életéről, hatalmáról és szeretetéről.
Így tanított: „Minden szent nagy odaadással volt a Boldogságos Istenanya iránt, mert tudva-tudták, hogy az Istentől jövő minden kegyelem az Ő kezén halad át.”
„Nem léphetünk be egy jelentős épületbe csak a kapun keresztül! Nos ‒ mondom nektek ‒, hogy Szűz Mária a Mennyország Kapuja!”
„Testvéreim! Ne feledjük, hogy egyetlen Ave Maria is reményt adó lehet a számunkra!”
(Források a 2. részben!) (folyt.)
