A Hajnal Szép Sugara

A Szentlélek sugallatára hívunk mindenkit ebben az esztendőben is az engesztelő ima-hadjáratra a lelkek és hazánk megmentéséért!

Kapcsolódjatok be minél többen, mindenki ott, ahol tud!

Alapszándék:

Kérjük nagy alázattal, hogy Jézus Krisztus drága Szent Vérével, a Szűzanya Szent Palástjával és a Szent Angyalok lángpallossal védjék meg a Kárpát-medencét! Tartsák távol határainktól a járványokat, a természeti csapásokat és az idegenszívűeket, oltalmazzon minket az Antikrisztus előharcosainak támadásaitól!
Könyörögjünk édes Magyar Hazánkért és az egész emberiségért!

"Ha Isten velünk, ki ellenünk?" "Bátorság! Ne féljetek!" 

Sanctus, Sanctus, Sanctus

Dominus Deus Sabaoth.

Pleni sunt cæli et terra gloria tua.

Hosanna in excelsis.

Benedictus qui venit in nomine Domini.

Hosanna in excelsis.

Az engesztelő imaórákat 2020-ban is (az év hátralevő részében) az alábbi Mária-ünnepeken, az Irgalmasság Órájában tartjuk:

Június 1. (Pünkösd hétfő) – 15-17 órakor – Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja

Július 2. (csütörtök) – 15-17 órakor – Sarlós Boldogasszony

Augusztus 15. (szombat) –15-17 órakor – Nagyboldogasszony

Szeptember 8. (kedd) – 15-17 órakor – Kisboldogasszony

Október 8. (csütörtök) – 15-17 órakor – Magyarok Nagyasszonya

November 21. (szombat) – 15-17 órakor – Szűz Mária bemutatása

December 8. (kedd) – 12-15 órakor – Szeplőtelen Fogantatás

A részvétel módja, a szándékok részletezése és az ajánlott imák:

Imádkozzuk otthon, összekapcsolódva az összes imádkozóval, a Szent Angyalokkal, a Szentekkel és a Szűzanyával.

Az Engesztelő rózsafüzért minden egyes emberért, a világ vezetőiért, a papokért, az Egyházért!

http://oratio.hu/r-olvaso08.php 

Az Irgalmasság rózsafüzérét Magyarország békéjéért, a járvány megállításáért és minden magyar ember megtéréséért.    http://oratio.hu/r-atya4.php 

A Szeretetláng rózsafüzért, hogy a Szent Anna réten minél előbb felépüljön az Engesztelő Kápolna a Világ Győzelmes Királynője tiszteletére.   http://oratio.hu/r-maria06.php

A Fájdalmas rózsafüzért Európa és a világ békéjéért, miniszterelnökünkért, a kormányért. Az idegenszívűek hatalmának megtöréséért.    http://oratio.hu/r-alap2.php 

Hittel, reménnyel és szeretettel Hozzád fordulunk Szép Szűz Mária, az Angyalok és a Világ Győzedelmes Királynője.

Kérünk, terítsd ránk palástodat, védelmezz meg minket minden látható és láthatatlan ellenséges támadástól, hogy nemzetünk, a Te jogos és örökös tulajdonod fennmaradhasson!

A ránk váró nehéz időkben az a remény éltet, hogy szentjeinkkel és Szent Angyalaiddal védelmezel minket. Ámen

Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején.

Hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz.

Mi asszonyunk, mi közbenjárónk, mi szószólónk, engeszteld meg nekünk szent Fiadat, ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak.

Ámen

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk!

Esedezve kérjük: "Parancsoljon neki az Isten!" 

Te, pedig mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!

Ámen

Lehetőségeitek szerint, küldjétek tovább! Visszajelzéseket erre az e-mail címre küldhettek: erdeinem@gmail.com

Szeretve szenvedni, az már nem szenvedés! 

     Bármilyen hihetetlen, de az előzőkben említett megtévesztettek ellenségeskedései, szinte napjainkat példázták! Akkor is minden csoda, tömeges megtérések, soha nem látott iskola- és árvaházépítés ellenére, az ellenszenv egyesekben makacsul tartotta magát, és ezek közül néhányan, „templomba járók” voltak! Egyenesen csoda, hogy a „templom egerét” ‒ a mai divat szerint ‒, korrupcióval meg nem vádolták! Felszólították viszont, hogy hagyja el a községet ‒ amellett ‒, hogy alkalmasabb plébánost persze nem találtak!

Bizony, az is a szentekhez méltó, hogy ő is csak higgadt szelídséggel beszélt az ordibálókról, megbocsátott nekik, mi több, úgy kezelte őket, mint barátait. Ha elhalmozhatta volna őket javakkal, meg is tette volna ‒ olyannyira ‒, hogy segített egy sorsüldözött családon, akik még közben is untalan becsmérelték őt. És lám, az egyik családtag az őrültek házában halt meg!

Szentünk nem csak ténylegesen beteg volt, ráadásul a szíve bensőleg küzdött a papi becsületét kétségbevonó támadások ellen. A polgármesternek mégis ennyit mondott: „Imádkoznunk kell értük!” Hát ez az – kedves Olvasóm! Ez az „Alter Christus”!

Az egyik ismerős papnak, akit szintén kikezdtek a rossz nyelvek, ezt tanácsolta: „Tegyen úgy mint én: hagytam, hadd beszéljenek és ez a mód elhallgattatta őket!”

A kitartó ima és türelem hatására a zivatar elmúlt, és nem tért vissza többé. Az „titkos férgek bebábozódtak”, és nem bújtak elő soha többé! Isten kiemelte szegény papját a meg nem érdemelt gyalázatból. És bizony, amióta a zarándoklatok megindultak, senki sem merte kétségbe vonni az Ars-i plébános tökéletes erényességét, és ehhez elegendő volt csupán kék szemének tiszta ártatlanságát látni.

Szentünknek bármily mélységes is volt hite az isteni Gondviselésben, bármily nagy is volt saját nyomorúságának tudata és kínzó félelme a hivatásából eredő felelősségével kapcsolatban, ezek csak fokozták benne az is­teni ítéletre való aggodalmat. Időnként kétségbeesés kör­nyékezte, „Istenem! ‒ zokogott ‒ add, hogy annyit tudjak szenvedni, amennyit csak akarsz, de add meg a kegyelmet, hogy el ne kárhozzam!” És ez ügyben az Istenanyához fordult közbenjáró segítségért!

Ilyenkor lelke a félelem s a remény­ség között, a reménység és a kétségbeesés között hányó­dott.

Jóllehet, ismerte azt a rettenetes érzést, melyet Lisieuxi Szent Teréz oly pontosan megfogalmazott: „Amikor a léleknek nem nyújt vigasztalást sem a föld ‒ melyhez már nem ragaszkodik ‒, sem az ég ‒ ahová még nem ért el ‒, nos ezek azok az órák, amelyekben az Istentől teljesen és örökre elhagyatva érzi magát az ember”!

Ezért vágyott valamilyen pusztába mene­külni, hogy „nyugodtan megsirathassa szegény nyomorult életét”.

S tényleg, a kereszt mely a vállát nyomta súlyos volt, de amióta szeretni kezdte, könnyűnek találta! „Szeretve szenvedni, az már nem szenvedés!” ‒ kiáltott fel egyszeriben.

Ennek a megingathatatlan hitnek köszönhette az Ars-i plébános, hogy végzetesen nem csüggedt el, sőt olyan kötelezettségeket vállalt, amilyeneket más, nálánál értelmesebb, de kevesebb természetfölötti érzéssel bíró papok nem lettek volna képesek megvalósítani.

Folytatta tehát lélekmentő mun­káját egyedül az Istenért, semmit sem várva az emberektől. „Lehetséges, hogy engem innen eltávolítanak, de még akkor is úgy dolgozom, mintha örökre itt lennék!”

Szentünk még csak 40 éves volt, és már teljesen kimerültnek érezte magát. Az, hogy mindig lázas volt, annak az a fizikai- vagy lelki fáradtság le­hetett az oka, mellyel folyvást küzdött. Az, hogy 1827 végével maga kérte az áthelyezését, igen váratlanul érte a kastélybelieket és a népet is. Hogy megtartsák lelkipásztorukat, közbenjártak Devie püspöknél, akinek a válasza sokáig késett.

A grófnő személyes ragaszkodását félretéve, azért is okkal aggódott, hogyha a szent plébánosukat elhelyezik, akkor mi lesz a Gondviselés Intézettel, az árvákkal és a néppel? (Alsó kép: szentünk konyhája) 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Néri Szent Fülöp élete

     Fülöp édesapja jegyző és alkimista volt Firenzében. Fülöp öt évesen vesztette el édesanyját, de nevelőanyja nagy szeretettel nevelte. A kis ,,Pippo buono'' mindenki kedvence volt. Közvetlenség, dús fantázia, vidámság és nagy lelkesedni tudás jellemezte. Alakján valami sugárzó tisztaság ömlött el.
     Első képzését szülővárosának Szent Márk-konventjében, a dominikánusoktól kapta. Ami jó van benne – vallotta később –, azt nekik köszönheti.
     Apja kereskedőt szeretett volna belőle faragni, ezért 1533-ban a Montecassino közelében lévő San Germanóba küldte gazdag kereskedő nagybátyjához. Ám, többet időzött Szent Benedek iskolájában, mint nagybátyja üzletében. Sokat imádkozott, majd 18 évesen Rómába ment. Nevelőnek állt be, miközben ő maga szorgalmasan tanult. Maga köré gyűjtötte a fiatalokat, ácsorgókat, csavargókat. Merész elhatározással 25 éves korában nagyon aktívan és hatásosan kezdett Rómában téríteni. 
     Teológiai előadásokat hallgatott az ágostonosoknál és a Sapienza egyetemen, ahol 1537 óta két jezsuita is tanított. Nemsokára megismerkedett magával Loyolai Szent Ignáccal is, és megtanulta tőle a ,,belső imádságot''. Vele és rendtársaival együtt segítette 1538/39 ínséges telén a római éhezőket. Látogatta a betegeket a Szent Jakab-ispotályban, és megismerkedett alapítójával is, aki a híres laikus testvérülethez, az ,,Isteni Szeretet Oratóriumához'' tartozott. ,,Sola caritas – csak a szeretet számít'', lett később saját oratóriumának a jeligéje is.
     Tanév közben, egész hirtelen elhatározta, hogy abbahagyja tanulmányait. A Szentíráson és Szent Tamás Summáján kívül eladta könyveit, és árukat a szegényeknek adta. ,,Sohasem tanultam sokat, mert el voltam foglalva az imádsággal és egyéb lelki gyakorlatokkal'' – mondta később. És mégis azt mondták róla, hogy tudása éppen olyan nagy, mint a jámborsága. Akkoriban azonban erre a radikális elhatározásra jutott a Megfeszített előtt: ,,Aki Krisztuson kívül akar valamit, az nem tudja mit akar; aki Krisztuson kívül vágyik valamire, nem tudja mire vágyik; aki Krisztuson kívül másvalakiért dolgozik, az nem tudja mit csinál.''
     Ettől fogva, napjai az utcai apostolkodással teltek. Bizalmat keltő modorának senki sem tudott ellenállni. Éjjel azonban Istené volt. Belső élete Isten és az ő titka maradt. Éjszakai virrasztásai közben költeményeket is írt.     Sajnos, csak egyetlen szonett maradt ránk, amely így végződik:
,,Mily börtön rabja a lélek a földön?
Miért nem tud kitörni idelentről,
hogy lába végre csillagokon járjon,
Istennek éljen, s magának meghaljon?''

     Rendkívüli látomásokban és kegyelmekben is részesült, leghíresebb, melyet 1544-ben kapott. Úgy látta, hogy tüzes golyó hatol be a száján, és leszáll a szívébe. A Szentlélek különös módon, teljesen birtokába vette Fülöpöt, fizikailag is látható volt ez a „tűzrobbanás” a szívén. Tanítványai halálakor abnormálisan megnagyobbodott szívét valamint két törött bordáját erre az élményre vezették vissza. Egy másik látomásban Keresztelő Szent János, Firenze védőszentje kiszólította remeteéletéből az apostoli munkába: ,,Isten akarata szerint a világba kell menned és Rómában kell élned, de úgy, mint a sivatagban!'' – hallotta egy benső hang szavát. Szent Fülöpben nem ébredt olyan vágy, negatív érzés vagy gondolat, melyet kellő vizsgálat alá ne vett volna, hogy az nem "Isten majmától" származik-e amely igyekeznék beférkőzni az életébe. 
     Végül harminchat éves fejjel 1551 májusában gyóntató atyja rábeszélésére fölvette a papi rendet. Papsága kezdetén megalapította az Oratóriumot, azt a helyet, ahol imádkoztak, találkozókat és konferenciákat szerveztek mindenki számára, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. A régi sivatagi remete-szerzetességhez hasonlóan, mint ,,lelki atyja'' körül alakult ki, lelki gyermekeinek növekvő tábora. Legtöbbjüket a gyóntatószékben ismerte meg. Az alapító rendkívüli személyisége és az a lelkület, amely az Oratóriumot jellemezte olyan erővel vonzotta az embereket, hogy aki egyszer átlépte küszöbét, az mindig visszatért. A lelkipásztorkodás korábban nem tapasztalt stílusa és a jámborság új arca ragadta meg az embereket. A világ részéről, az állandó életderűje miatt „Isten bohócának” is nevezték kritikusai.
     Mindazáltal a cellája hamarosan szűknek bizonyult. A  templom szomszédságában volt egy raktárépület, azt építették át oratóriummá. A fiatal közösség ettől kapta a nevét (1554). Itt ismerkedtek naponta a Szentírással. De nemcsak a szent könyvekben leírt isteni igével ismerkedtek, hanem az Úrnak az Egyház és a szentek életében megtestesült szavával is. Nemcsak az imádsággal válaszoltak Isten szavára, hanem egyénileg ki-ki a szeretet tetteivel a város kórházaiban és utcáin. Fülöp oratóriumi közösségéből került ki Tarugi, a későbbi bíboros, valamint Baronius, az Egyháztörténeti annales szerzője. A világ mindazáltal bolondnak tartotta. Ennek köszönhetően Fülöp kétszer összeütközésbe került az inkvizícióval: először a félelmetes IV. Pál pápa alatt, majd még egyszer V. Pius idejében. Teljes alázatosságával és kedvességével mindkét alkalommal lefegyverezte bíráit. Nemcsak baj nélkül került ki az ügyből, hanem megnyerte a nevezett pápák különleges jóindulatát is. Egyébként befolyásos szövetségese volt Borromeo Szent Károly.
     1564-ben a pápa közbelépésére át kellett vennie egy egyházközség vezetését. Ekkor három tanítványát pappá szenteltette. Ezzel először kezdtek világi papok és testvérek kis csoportja – fogadalom nélküli – közös életet. Feladatuk volt az emberek között élve szolgálni őket. Így alakult meg az ,,Oratórium Kongregációja'', amely 1575. július 15-én pápai jóváhagyást kapott. 1583-ban a pápa parancsára Fülöpnek is oda kellett költöznie. Közben teljesen megvilágosodott előtte föladata, hogy a népet a belsőleg megújult papság és a testvérek életpéldája vezesse a keresztényi életre.
     Többszöri betegeskedés után 1593-ban elérte, hogy megválhasson elöljárói hivatalától. 1595. május 12-én Baronius, a gyóntatóatyja föladta neki a szent kenetet. Azután Frederigo Borromeo kardinális megáldoztatta (mindkettejük az ő pártfogoltjai voltak). Az ,,Uram, nem vagyok méltó''-nál könnyek között vádolta még egyszer magát: ,,Soha semmi jót sem tettem, semmit, egyáltalán semmit; egyáltalán nem vagyok méltó!'' Rövid ideig újra tudott misézni. A szentmise bemutatása közben évek óta órákat elragadtatásban töltött és élete utolsó napjáig gyóntatott. 1595. május 25-én reggel még bemutatta a szentmisét. Este, mint mindig, hozzá jöttek a testvérek mindnyájan, hogy megkapják áldását, ám másnap reggel három órakor Fülöp meghalt. Szentté avatási eljárása már halála után két hónappal megkezdődött. 1622-ben Loyolai Ignáccal, Xavéri Ferenccel és Avilai Terézzel együtt avatták szentté. Halála után a mindenre kiterjedő orvosi vizsgálat jegyzőkönyvben rögzítette, hogy „Róma apostolának” – így nevezték ugyanis – szíve olyan nagy, amilyent még soha egyetlen embernél sem láttak…

Ünnepét 1625-ben vették föl a római kalendáriumba, május 26-ra.

Az ellenzék nem alszik és ordenáré módon sérteget!  

     Az 1830. a Csodásérem párizsi átadásának évében, mintha az istentelenséget sugalmazó szellem megérezte volna a vesztét, mert országos méretekben durva megnyilvánulások történtek az Egyház ellen! A párizsi érseki palota kifosztása tápot és példát adott arra, hogy az addig „rejtve szunnyadó” maroknyi vallásellenes, hirtelen aktivizálódva, bosszút álljanak a papokon a bűnt korholó beszédeik miatt! Hihetetlen hazugságokkal rágalmazták az egyháziakat, és a plébániájukból elkergették őket.

Egyszeriben azt hitték, hogy „na most a liberalizmus végleg győzött”, és diadalittasan terjesztették azt az álhírt, hogy az új kormány az összes kereszt lerombolását rendelte el. Ez persze nem volt igaz, de alkalmat adott arra, hogy a megtévesztettek belelkesedjenek, és szentségtörő merényleteket kövessenek el. És ez nem volt másként Ars és környékén sem!

Szentünknek is rettenetes ellentámadás sebezte meg szívét. Néhány idegen és falubeli fiatal, az Ars-i plébános ellen szövetkezett, és saját piszkukkal kísérelték meg őt bemocskolni. Kevesen voltak ugyan, de hogy addig hol „lappangtak”, azt nem lehetett tudni! Előbújtak, mint a férgek és úgy látszik ilyenek minden korban vannak!

És „ezek” Vianney plébános sápadtságát és soványságát nem a szigorú vezeklésnek és túlhajtott tevékenységének tulajdonították, hanem titkos kicsapongásainak. Névtelen leveleket írtak neki, és szemérmetlen dalaikba fűzték a nevét, melyek telve voltak alávaló sértésekkel. Még ajtajára is kiszögeztek gyalázatos szövegű írásokat, sőt éjszaka macskazenét adtak ablaka alatt.

Ilyenkor hol van az Isten, hogy megvédené a szolgáját? ‒ kérdezheti a felületes Olvasó. Nos az Úr olykor megengedi, hogy a legtisztább lelkek is az alávaló rágalom áldozatai legyenek, és ez alól nem tesz kivételt még oltára­ szolgáival sem. És milyen az ördögi ármány? Pont ezen időben, egy ismeretlen helyről arra kóborló lengén öltözött szerencsétlen betege nőcske, épp a paplak szomszédságában lett rosszul és ájult el. A másik felhozott „eset” az volt, hogy szentünk egy este a mezőkön haza jövet egy 11 éves átfagyott, mezítelen kislánnyal találkozott, akit természetesen nyomban betakart és a Gondviselés Intézetbe kísért.

Na ez épp elég volt, hogy a nyomorultak az Isten szolgájának erkölcsi te­kintélyét mocskolják. A konkrét vádak ugyan nem tarthatták magukat, de a rossz szót, mely szárnyra kelt, mint tudjuk ezerszer nehezebb visszavonni!

Devie megyéspüspök, bár Vianney lelkipásztori eredményeit jól ismerte, mégis kivizsgálást indított a híresztelések ügyében. Azt nem tudni, hogy miként történt a „kivizsgá­lás”, ám a lényeg, hogy a rágalmazó feltevéseket teljesen alaptalanoknak jelentette ki az egyházi hatóság!

Szentünk élete végén, ezen kínos esetekre visszaemlékezve mondta: „Ha én Ars-ba jövetelem idején mindazt tudtam volna, amit itt kell elszenvednem, azonnal meghaltam volna!”

Életének egyik szemtanúja mesélte később, hogy a rágalmak annyira bántották őt, hogy el akarta hagyni az egyházközségét, és ezt meg is tette volna, ha egy valaki, aki nagyon közel állt hozzá, meg nem győzi őt arról, hogy a tá­vozása csak igazolná a becstelen mende-mondákat!”

Ezek után még inkább a jó Isten karjaiba vetette magát.

Nagyon jól tudta, ahhoz, hogy jó pásztor legyen, elengedhetetlenül szükséges, hogy megszentelő kegyelemben éljen és ezért, négy oszlopra építette papi életét: az alázatra, a szegénységre, az engedelmességre és a szüzességre. Ezek az erények mindennapos társai voltak, folytonos számadásban élt velük! ‒ Gondolhatjuk hát a fájdalmát!

Vianney nem akart elkárhozni és a rábízott nyájat is meg akarta óvni ettől, ezért nem szüntette meg a korholásokat, figyel­meztetéseket: „Gyermekeim, el vagytok veszve, ha azt hiszitek, hogy nincs pokol! ‒ gondolkozzatok el ezen!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A kegyelemnek, nem tudott senki sem ellenállni! 

     Látványos siker volt az is, hogy vasárnap a faluban a boltok zárva marad­tak, sőt, Vianney nem áldotta meg azokat a kegytárgyakat, ame­lyeket vasárnap titokban vásároltak.

A vásárosok fülsiketítő lármája megszűnt. Nem lehetett látni tántorgó, ordítozó, részeges embert.

Sőt hétköznap is körülbelül 50 nő, és 15 férfi járt a kora reggeli misékre. Több családban úgy rendezkedtek be, hogy va­lamelyik családtag felváltva, mindig részt vegyen a Szentmiséken.

A már említett szentéletű Chaffangeon példáját csak néhányan követték, amikor munka előtt és után üdvözölték az Urat az oltár zsámolyánál. Megindító látvány volt amikor a mezei szerszámok a temp­lomfal hosszában sorakoztak, mialatt gazdáik a templomban imájukat végezték.

1825. október hó utolsó napjaiban a 75 éves Louis Chaffangeon, a néma szentségi imádások embere haláltusája közben ezt énekelte: „Látni fogom a drága Szűzanyát”, s a szeme sugárzott a túlvilág reményétől.

Ars tényleg a szentségtől sugárzó tűzhely lett. De azért óvta népét a felületes vallásosságtól is: ,,Aki ájtatosságot gyakorol, gyakran járulva szentgyónáshoz és szentáldozáshoz, ámde nem teszi a hit és a szeretet cselekedeteit, az olyan, mint a virágzó fa. Mely látszat szerint olyan sok termést fog hozni, mint amennyi a virága; csakhogy ez a szeretet-cselekedetek hiányában már nem így van!”

Hosszú ideig a ministráns gyerekeket a plébános tanította be, s csodá­latosan tudta őket fegyelmezni, olyannyira, hogy Pierre-Henri Gérault de Langalerie püs­pök az egyik papi gyűlésen az egyházmegye papsága elé példaképként  állította. „Akarnak önök látni olyan templomot, ahol a szertartások előírásai szó szerint be vannak tartva? Nos, menje­nek Ars-ba!”

1826-ban ‒ amikor szentünk negyven esztendős volt ‒ a faluban változás történt: ,,A kegyelem olyan erővel hatott ‒ vallotta az egyik tanú ‒, hogy senki nem tudott neki ellenállni.” De a bírálatok, amelyek mindenfelől érték, nagyon meggyötörték a pásztort. A szentmise volt az egyetlen forrás, ahol felüdülést talált. Nyugtalanította ugyanis teológiai műveletlensége, és a szomszédos plébánosokkal való feszültsége egyre csak nőtt. Ekkor határozta el, hogy a Gondviselésről elnevezett Ars-i iskolát átalakítja a szegény és kitett kislányok otthonává. Legalább köztük meg akarta érezni annak a boldogságnak az előízét, amely a mennyek országát eltölti. Minden délután hittanórát tartott nekik, és köztük művelte az első csodát is, amikor lisztet szaporított. Ezzel az otthonnal olyan anyagi gondot vállalt magára, amely haláláig elkísérte. De mit számított ez, amikor szívének, irgalmasságának és hitének ez volt egyetlen földi menedéke. Belső elhagyatottságában másodszor is áthelyezését kérte ‒, majd ismét lemondott róla.

Az Ars-i plébános uralkodott szenvedésein a türelem külső erejével, de a belső harcok aláásták egészségét. 1827. nyarának folyamán bele­egyezett abba, hogy a kastélyban fölkeresi az éppen ott tartózkodó orvost. Timécourt doktor nagyon szigorúnak bizonyult. A hősies vezeklőnek jobb táplálkozást írt elő, hogy meg le­hessen előzni a különféle betegségre való hajlamot, amely már így-úgy jelentkezett, és amely könnyen állandóvá válhatott volna nála.

„Eltekintve a gyógyszerektől, amelyeket neki rendeltem ‒ fűzte hozzá az orvos ‒, kikötöttem, az összeállított vényhez a plébános úr erő- vagy tejlevest egyék, továbbá csirke vagy borjúhúst, sört, főtt- vagy nyers gyümölcsöt, friss kenyeret, teát, cukros tejet, vagy sok érett szőlőt.”

Vianney környezetéből senki se tudott felvilágosítást adni arra nézve, hogy miképp is tartotta be ezen orvosi rendelkezést. Beszámolással nem tartozott. Csak abba egyezett bele, hogy az orvosi vizsgálat után Ars-kisasszonyától egy csomag teát fog elfogadni.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Kedves Testvérek !

- Szent István országfelajánló imája

- Dicsőséges rózsafüzér

- Irgalmasság rózsafüzére

- Szent Mihály ima

-Te Deum

Lendvainé Dr Tóth Edit

Két és fél perces video-elmélkedés:

059) https://youtu.be/DBw-LBt5nSI

Semmi modernizmus!

     Az Ars-i hívek lelkiismeretessége és becsületessége közmondásossá vált, és ez megmutatkozott az élet minden területén! Egykoron ‒ miként ezt az Ars-i plébános beszédei igazolják ‒, az iga­ság és hazugság kérdése nem okozott nekik túlságos fejtörést. „Mi is úgy teszünk, mint mások” ‒ mondták. Az eladásnál szokás volt elhallgatni tehenük hibáit, a romlott tojást, vagy avas vajat mint frisset árulták. A takács megtartotta magának a jó szálat és felhasználta a közepest, a fonóasszony pedig „a kendert nedves helyen tartotta, hogy súlyosabb legyen.

Szentünk tanítása és az értük való áldozatvállalások tehát nem maradtak nyomtalanul a lelkekben, hiszen ezt sulykolta a fejekbe: „Az Istennek tetsző emberi cselekvést három dolognak kell jellemeznie: őszinteségnek, önzetlenségnek és kitartásnak.”

Így, a lelkileg átalakult Ars-ban a legkisebb lopásból is lelki­ ismereti kérdést csináltak. A Vianney plébános a messziről jött zarándokokat is szeretettel fogadta, de mégis különös előszeretettel viseltetett hívei iránt. Éjjel-nappal szol­gálatukra állott. Este 11 óra tájban Scipiet Magdolna súlyosan beteg anyjához hívta őt. Az utca felől szólítgatta őt kétszer-háromszor, és szentünk nyomba kiszólt, hogy azonnal jön. A lány bocsánatot kért a késői zavarásért, de szentünk így válaszolt: „Ó, nem tesz semmit, a véremet még nem ontottam önért!”

Plébánosunk, úgy a szószékről, mint a gyóntatószékben védelmezte a házasság szent törvényeit. Meghallgatták őt és megértették, és meg is valósították! Így a község családjaira az isteni áldás szállott le, mert Isten ajándékaként fogadták a gyermeket, akit hitben-szeretetben neveltek. Ars lakossága Vianney lelkipásztorkodásának ideje alatt megkétszereződött. 1818-1824-ig ebben a kis hitközségben 98 keresztelés volt.

Mindazáltal a meghonosodott lelki kultúra, mégis kevéssé tudta a papi és szerzetesi hivatások számát növelni. Tény, hogy Vianney mielőtt valakit az oltár szolgálatra vagy a szerzetesi életre ösztökélt volna, csak az elhivatottság határozott ismertetőjelei után segítette az illetőt hivatásának elérésében.

1824-ben a téren találkozott egyik fiatal hívével, akinek jámborsága kétségkívül kiváló volt, meg is kérdezte tőle:

‒ Fiam akarsz-e szemináriumba menni?

‒ Ó plébános úr. Szükséges, hogy szüleimnek segít­sek, és nem tudom őket magukra hagyni!”

És szentünk ebben a feleletben, a fiúra előnyösebb jövőt látott megnyilatkozni.

‒ Helyesen cselekszel, maradj! ‒ válaszolta az atya bíztatólag.

De az Ars-i plébános, más ügyben sem ért el látványos sikert, ez pedig az volt, hogy elsősorban a férfiakat nem tudta ránevelni a szentségek gyakori vételére. Ezek után úgy vélte, hogy a ritkább, de jól végzett szentáldozás nemcsak fenntartja, de hatványozza a jámborságot az Ars-i férfivilágban.

Hiába tanította, hogy három dolog szükséges ahhoz, „hogy a bűnbocsánat szentségében részesüljünk:

A hit, amely által meglátjuk, hogy a papban Isten van jelen;

A remény, amely által hinni tudjuk, hogy Isten meg fog bocsátani;

A szeretet Isten iránt, amely bánattal tölti el a szívünket, megbántása miatt.”

„Mindent elkövettem ‒ mondta élete vége felé ‒, hogy a férfiak legalább négyszer egy esztendőben áldozzanak, és ha meghallgattak volna engem, mindnyájan szentek lehettek volna”. Ide tartozik, hogy papi életének legnagyobb boldogsága az volt, ha áldoztathatott, és gyakran könnyezett, amikor az Úr Jézust lelki eledelül nyújtotta híveinek.

Hogy népét a Szentmiséhez édesgesse, szentünk arra törekedett, hogy a szent titkok iránt való vágyat felébressze bennük, ezért minden vasárnap a legszebb egyházi felszerelésben végezte az isteni szolgálatot.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

023) https://youtu.be/7O1RyXrb8-M

Láztól dideregve és csontig ázva! 

     A lelkigyakorlat befejezését megelőző este olyan tolongás támadt az Ars-i plébános körül, hogy a tömeg a tolakodásban majdnem magával vitte a gyóntatószéket a gyóntatóval együtt. Ez volt az egye­düli Trévoux-i emlék, melyre szívesen emlékezett, s amin szívből tudott nevetni. Máskülönben nemigen beszélt a lelkivezetését áhító emberek tolongásáról, valamint a buzgóságnak tulajdonítható megtérésekről.

Még a járásfőnökség és törvény­szék urai is sok lelkiismereti kérdésben fordultak hozzá, tanácsért. Szentünk pedig személyválogatás nélkül, apostoli függetlenséggel töltötte be kényes hivatását. És bizony a nagy emberek, csak csodálattal beszéltek róla, bizony bárcsak elmondhatnánk ma is, hogy „boldog az idő, amikor a járásfőnök tanácsért fordult egy szenthez!”

A missziók vége felé viszont, egy szertartás folyamán az egybegyűlt hívek előtt a papok megismételték a felszente­lésnél tett fogadalmaikat. Trévoux-ban Vianney volt az, aki evangéliumos könyvet adott át minden egyes oltártestvér­nek, eközben pedig az előírt kérdést olvasta: „Hiszel-e az Úr Jézus Krisztus evangéliumában?” Ezt oly bensőséggel mondta, hogy arckifejezése és hanghordozása minden papot mé­lyen meghatott.

Amikor Vianney 15 napra a Saint-Trivieri misszió megtartására elment, az a rettenetes hír kapott szárnyra, hogy plébánosuk kimerülés folytán meghalt a gyóntatószékben. Bár a hír, teljesen légből kapott volt, de nem volt egészen alaptalan! A hír onnan eredt, hogy Saint-Trivier felé jártában, szentünk étlen-szomjan távozott otthonról, s a hómezőkön eltévedt és ájultan találták meg őt a földeken. Beszállították a Trivier-i templomba, ahol nyomban a gyóntatószékbe ült! Hogy nála gyónjanak, még a szomszédos parókiákról is özönlöttek hozzá! Már kora reggel a templomba ment, hol délig gyóntatott, amellett, hogy a templom fagyos volt, így majdnem kihűlt! Bár egy lábzsákot hoztak neki, udvariasan át is vette, de használatlanul félretette.

Vianney plébános egész papi életében soha­ sem ment ide-oda szórakozásból, egyszerűen szívesen állott paptársainak rendelkezésére, hogy nekik szolgálatot tehessen. Miután természetfölötti előzékenységből semmi segítséget nem utasított vissza, természetesen minduntalan kihasználták, ám ő ezt engedte jó ügy­ben.

Ha valamely plébánia megüresedett, Vianney meg lett bízva ezek átmeneti vezetésével, ha beteg volt a paptárs, és nem tudta el­látni tisztjét, az Ars-i oltártestvér önként felajánlotta neki szolgálatát, éjjel-nappal, mindenkor kész volt, az első hívásra.

Éjjel meglátogatta a betegeket, nemcsak Rancé-ben és Saint­ Jean-de-Thurigneux-ben, de Savigneux-ben és Amberieux-en­ Dombes-ban, s ha vasárnap keresték őt, a nagymise után anélkül, hogy lakására ment volna, azonnal útnak indult, s ha visszajött, üres gyomorral énekelte a vecsernyét.

A közeli községekben, mint a Misérieux-ben is, anyakönyvek igazolják, 1820. áprilisától, 1821 májusáig az Ars-i plébános ugyancsak sokszor megtette azt a három kilométernyi utat, hogy ott kereszteljen, eskessen vagy temessen. Egy különösen csípős, hideg napon temetni ment oda, és majdnem fagyott arccal jött vissza. Más alkalommal, miután hasonló körülmények között végezte kötelességét, éj­jel tért haza, vizes, sáros utakon. Az Ars-i plébániára szánal­mas állapotban érkezett meg, de ő egyáltalában nem panasz­kodott, sőt boldog volt.

Egy alkalommal, maga is nagy beteg volt, mégis átment gyalog Savigneux-be, hogy egy beteget meggyóntasson. Olyannyira elgyengült, hogy szekéren hozták vissza. Máskor pedig egy esős őszi napon, egy Rancé-i család kívánta papi szolgálatát. Csontig ázva, láztól dideregve érke­zett a beteghez, ahol kénytelen volt ledőlni a beteg ágya mel­lett s ily helyzetben gyóntatta meg a beteget. „Én betegebb voltam, mint maga a beteg”, vallotta be visszajövet.

Csak teljesen lehetetlen dolgokat utasított vissza.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

SZENT RITA KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK!

Casciai Szent Rita 1381-ben született az itáliai Cascia melletti Roccaporenában. Ifjúkorától szerzetesnő szeretett volna lenni, de korának állandó polgárháborús viszonyai miatt, kénytelen volt feleségül menni az egyik "bandavezérhez"! Egy ikerpár fiuk született. Az erőszakos, italozó és a gyilkolástól sem visszariadó férjét türelemmel, szeretettel és állandó imával sikerült megtérítenie, amit persze a bandatársai nem néztek jó szemmel és megölték!
Rita két fiát a "vérbosszú" bűnétől a végzetes pestisjárvány mentette meg.
Ezt követően a casciai Ágoston-rendi nővérekhez igyekezett belépni, amely csak rendkívüli csodával sikerült! Megjelent neki Szent Ágoston, Keresztelő Szent János és Tolentínói Szent Miklós és a rendház zárt kapuin át bevitték a kolostorba, ahol 1447. május 22-én halt meg. Megkapta Krisztus töviskoronájának egy stigmáját a homlokán, melynek fájdalmait és a környezetére ható kellemetlenségeit türelemmel viselte. Szent Rita, Szent Ágoston lelkiségét követve a Keresztrefeszített Krisztus tanítványa lett. Átélve a szenvedések mélységeit, megtanulta megérteni az emberi szív gyötrelmeit. Így lett a szegények, a bajbajutottak és kétségbeesettek közbenjárója! Széleskörű népszerűségének magyarázata a mindennapi életszentsége, melyet úgy feleségként, anyaként, mint özvegyként, végül pedig ágoston-rendi apácaként is példásan megtudott élni.
      Casciai Szent Rita, egyike a "lehetetlen dolgokban segítő" szenteknek! Bizalommal fordulhatunk hozzá megoldhatatlannak látszó élethelyzetünkben!

1900. május 22-én avatta szentté XIII. Leo pápa. Szent II. János Pál pápa, így jellemezte: Szent Rita megtestesítette a női géniuszt!
Attribútumai a tövistüske (homlokseb), a méhek és a piros rózsa, mely tiszteletének jelképe!

Én nézem Őt, és Ő néz engem!    

     Az a kezdetben maroknyi csapat, akik csatlakoztak a lelki csoporthoz, szentünk vezetése alatt, nem is tudták, hogy misztikus úton haladtak. Hosszú szentségimádásaik alatt, keveset mond­tak az Úrnak, de nagyon boldognak érezték magukat, hogy Nála lehettek.

Egy derék földműves követte a nők példáját, anélkül, hogy Vianney kezdetben észrevette volna őt. Louis Chaffangeon mélységes hitű ember volt, aki szerénységével elveszett a tömegben, mint Jób vagy Tóbiás a pogányok között. De halljuk magát az Ars-i plébánost, egy későbbi emlékezésében:

„Néhány évvel ezelőtt meghalt a faluban egy ember. Mielőtt a mezei munkára ment volna, betért a templomba, hogy itt imádkozzon. A kapáját a templomajtó előtt hagyta, s    magát úgy ott felejtette Isten előtt, hogy egyik szomszédja, aki a mellette lévő földön dolgozott, a keresésére indult, és hol találta meg? Hát a templomban! Csodálkozva kérdezte, hogy mit csinál itt, oly hosszú ideig? Az ember pedig így válaszolt: „Én nézem a jó Istent, Ő pedig néz engem!”

Ezt az egyszerű történetet, az Ars-i plébános szerette példaként felhozni, ám ilyenkor könny szökött a szemébe, és hozzá fűzte: „És itt van a súlypont, kedves gyermekeim!”

Vianney nagyon helyesen következtetett arra, hogy hívei mindaddig nem fogják komolyan végezni a vallás gyakorlatait, míg meg nem nyerte a férfi világot.

Hogy tehát ezeket is megnyerje az eucharisztikus Krisztusnak, semmi újat nem vezetett be, megelégedett azzal, hogy a régen is volt Oltáriszentség Társulatába új életet lehelt. „A férfiaknak is csak egy lelkük van, amit meg kell menteni. Ők mindenben az elsők, miért ne lehet­nének elsők az Isten szolgálatában és az Úr szentségi hódolatában is?

Persze szentünk a férfiakkal nem érte el a kívánt célt. Buzgósága tüzében talán sokat követelt tőlük. Könnyen meg lehet érteni, hogy a mindennapi szentséglátogatásra nem tudta őket rávenni, a mezei munkák visszatartották őket.

Chaffangeon példája nemigen talált követőkre. Mindennek dacára, a Társulat végcélja alapszinten el lett érve, az Ars-i férfiak rendesen jelentek meg a vasárnapi Szentmiséken, mégpedig oly kifogás­talan magaviselettel, hogy összeszedettségük az idegeneket is csodálatba ejtette. S a vecsernye után, a kitett Oltáriszentség előtt, szép számmal marad­tak egy órahosszat.

Az Ars-i plébános sohasem vonta kétségbe, hogy a röghöz kötött ember vagy kézműves ne lenne képes a benső életre. Az egyszerű parasztembert, aki előtt a természet, az Isten e fölséges könyve mindig tárva van, megismerteti az elmélke­dés titkával és az ima végzésére buzdítja. Idézve beszédeiből:

„Kedves híveim! ‒ prédikálta ‒, Isten nem a hosszú és a szép imára tekint, hanem arra az egyszerű fohászra, mely a szív mélyéből fakad!” „Ha a keresztet csupán elviseljük agyon nyom, ha szeretjük felemel!”

„Aki szeret valakit, szükséges-e őt látni, ahhoz, hogy szeretettel rá gondoljon? Nyilvánvalóan nem! Épp így, ha szeretjük Istent, az ima is oly természetes lesz, akárcsak a lélegzés! Ha pedig szenvedés nehezedik a vállunkra, arra gondoljunk, hogy a keresztet hordozó Krisztust követjük!”

Többen követték szó szerint az ő intelmeit és a zarándokok Ars utcáin csodálkozással szemlélhették az arcok derűjét és az Istennel állandóan egyesült lelkek mélységes békéjét.

Egy Trévoux-í missziója alkalmából, mely 1823. január 9-től, február 24-ig tartott, igen hízelgő eredményeket aratott. A kápolna, ahol ő gyóntatott, nem ürült ki. A szállásadója hiába várta őt az estebédre. Több egymást követő napon, kénytelen volt éjfél után menni érte a templomba, hol még ilyenkor is gyóntatott.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Video:   https://www.youtube.com/watch?v=fVKTxdAffgI

Áldozat, imádság, bűnbánat, és teljes a siker! 

     Ez idő tájt a mindig elegáns Limas-i plébános is meghívta Vianney-it egy negyven órás lelkigyakorlat végzésére. Szentünk, később elmesélte, hogy itt bizony alaposan beugratták őt! „Eleinte el akartam hárítani a felkérést, mert nem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy ilyen megkülönböztetett közönség előtt beszéljek, de a plébános megnyugtatott azzal, hogy csak egyszerű falusi hívekről van szó. Tehát elmentem! Amint a templomba léptem, látom ám, hogy a szentély papokkal van tele, a hajó pedig minden rangú és rendű tehetős hívővel. Kezdetben félelem fogott el, mégis beszélni kezdtem az isteni szeretetről és úgy látszott, hogy nem rosszul, mert mindnyájan sírtak.”

Végtére is szentünk a kollégák körében jól érezte magát, akik persze nem csak gratuláltak neki, de heccelték is! Ő, bár szinte soha nem hordott fejfedőt, most a fejére nyomtak egy "bilétumot", ami persze nem állt neki jól! Mindazáltal a közös vacsorán nem vett részt, mert helyette gyóntatott!

Az Ars-i plébános, mielőtt az apostoli munkákra elindult volna, gondoskodott helyettesítésről, hogy a plébániáján el ne mara­jon a Szentmise. Erre a 2-3 km-re lakó Savigneux-i plébánost kérte föl, de vasárnaponként csak visszatért a nyájához. Sokszor még télvíz idején is, sötét éjben, úttalan utakon gyalogolt haza.

Mandy polgármester, aki nyugtalankodott „papjának” sorsa mi­att, szombat esténként elküldte fiát, hogy hazakísérje.

»Még a hosszú gyaloglások sem tűntek hosszúnak ‒ mesélte Mandy Antal ‒, annyira érdekeseket mesélt Isten szolgája a Szentek Életéből. Ha néha célzást tettem a csípős hidegre vagy a rossz utakra, azonnal kész volt a válasszal: „Barátom, a szentek még többet szenvedtek. Ajánljuk fel ezt a jó Istennek!” Amint az atya felhagyott a társalgással, akkor a rózsafüzért mondtuk. Még ma is szívesen visszaemlékezem ezekre az épületes órákra.«

Az Ars-i lakosok nagy többsége egészen megváltozott. Egyszerűen szégyellték magukat, ha naponta nem tettek valami jót, vagy pláne, ha nem gyakorolták volna a hitüket! Azok, akik hosszú éveken keresztül nem keresték fel a gyóntatószéket, most hangosan mondták: „Megyek gyónni!” Egy környékbeli idős pap elismerte szentünknek, hogy Ars már nem a régi, melyre Vianney ezt a választ adta: „tény ami tény, gyóntattam már több misszióm alkalmával. De azt a bensőséges hitet sehol nem tapasztaltam, amit nálunk!” Ez 1827-ben történt.

Ha megkondult az estharang, mindazok, akik tehet­ték, a templomba siettek, az otthon maradottak pedig a szent­képek előtt letérdeltek egy imára. Így a „házioltár”, mintegy az Oltár folyta­tása lett.

Szokásban volt tavasszal megáldott kereszteket tűzdelni a szántóföldbe, hogy Jézus Krisztus érdemei által elhárítsanak minden elemi csapást. Abban a pillanatban, amikor az aratók ilyen keresztre akadtak aratás közben, mindnyájan térdre ereszkedtek s egy Miatyánkot és Üdvözlégyet mondtak el, vagy az O crux ave-t énekelték. Egyházi énekek üteme visszhangzott a rög fölött s a földművesek jókedvvel végezték a munkájukat.

Egy visszaemlékező mesélte, hogy bármi történt is a földeken, soha nem lehetett hallani káromkodást. Csodálkozásában, meg is kérdezte az egyik parasztot, aki így válaszolt: „Ó nem vagyunk mi jobbak másoknál, csak a szégyenérzetünk nagyobb, mely nem hagyna nyugodni, ha egy Szent olda­lán bűnöket követnénk el!”

Bizony, az Ars-i plébános tanítása nyomán, evés előtt és után imádkoztak ‒ továbbá ‒, naponta háromszor elmondták az Úrangyalát bár­hol voltak is!

Ez a magatartás persze a szomszédos falubelieket, olykor gúnyos megjegyzésekre késztette: „Ha tovább is hallgattok a plébánosotokra, ő kapucinusokat farag belőletek.” Ez a gúny azonban egyáltalában nem bántotta az arsziakat! Ily módon tehát Ars-nak nem csak megváltozott még a külső képe is, de csend és béke honolt mindenütt, és a házakat a Szent Szűz vagy a szentek szob­rai díszítették. Ezek persze szentünk részéről, időről-időre meg voltak áldva.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Akinek áldás van a tervein, azt a Gondviselés sem hagyja cserben! 

     Ha volt valaki, aki elragadtatásba esett a bőkezű őrgróf ajándékainak megérkezésekor, akkor ez az Ars-i plébános volt. Élvezet volt őt látni és hallani a nehéz ládák felbontásánál. Egyszerre sírt és nevetett, mint a gyermek, és ezt sóhajtozta: „Ó a mennyben, fűzte hozzá, még ennél is szebb lesz minden!”

Bár a bőkezű őrgróf pénzadománya megnagyobbította a templom bejáratát, de a hozzávezető út csak egy rossz csigalépcső volt. Az őrgróf elrendelte egy széles lépcső és előtér építését.

Végre 1828-ban a lakosok segítségével, felépült a jelenleg is létező feljárat a templomhoz.

Az őrgróf azonban nem maradt tétlen. A polgármesternek 1827. május 15-én levelet írt, amelyben arra kérte, hogy „közölje a plébános úrral, további 8 kegytárgy érkezését: egy aranyozott szentségmutatót, egy erősen aranyozott réz tabernákulumot stb.”

Az őrgróf boldog volt, hogy a szent plébánosnak örömet szerzett, Istennek pedig dicsőséget.

És a mi szentünk nem tudott „leállni”, telis-de-tele volt tervekkel, jóllehet csak Isten dicsőségére és a lelkek javára!

Ámde a jócselekedetek örömét követi szenvedés, „vérontás nélkül nincs bocsánat” (Zsid 9,22). A szentek csak áldozatok árán tudtak valami nagyszerűt teremteni. Az Ars-i plébános tudta ezt nagyon jól, épp ezért böjtölt és ostorozta magát, ámde még kínzóbb fájdalmaknak nézett elébe, amelyek az emberek többé-kevésbé szándékos rosszakaratából származtak.

A meggyökeresedett kihágások, a megszokott bűnök megrovó szóvátétele, ellenszegülést is kiváltott. Szentünk ezt persze előre megérezte.

„Ha egy lelkipásztor nem akarja, hogy elkárhozzon ‒ hirdette ‒, a hitközségében lappangó súlyos bűnök kigyomlálására olykor még az emberi tekinteteket is lábbal kell tipornia, félretéve annak félelmét, hogy hívei esetleg gyűlölni és kivetni fogják! És ha bizonyságot szerezne arról, hogy a szószékről való leszállás után megölik őt, ez sem téríthetné el szándékától. A lelkipász­tornak, aki hivatását követni akarja, mindig kardot kell tartania kezében!”

És bizony, Szent Pál is nem ezt írta-e a korintusiaknak: „Én pedig igen szívesen áldozok, sőt magam is áldozattá leszek a ti lelketekért. Bár minél jobban szeretlek titeket, annál kevésbé szerettek engem”. (2Kor 12,15)

Szentünk 1826-ban a Montmerle-i Saint-Bernard-plébánia jubileumi ünnepségén, vendégpapként tíz napot töltött.

Mellesleg, a meghívott környékbeli kollégák közül egyedül ő jelent meg, a kisegítésre. A hívők viszont csak az Ars-i plébánost keresték a gyóntatásnál. Ám a helyi plébános korántsem vette ezt zokon, sőt később az oltártestvéreinek nevetve jegyezte meg: „Jó munkásom volt, kitűnően dolgozott és semmit sem evett!”.

A helyi plébánost még az sem tette féltékennyé, hogy az Ars-i kolléga prédikációira, az egész hitközség megjelent. A szőlőművesek és a tanyai cselédség is otthagyta munkáját, hogy el ne mulassza a szentbeszédet. „Ha a kiesett időért fizetni tartozunk ‒ mondták a gazdáiknak‒, szívesen fizetünk vagy ledolgozzuk, de köteles­ségünk meghallgatni az Ars-i plébánost!”

Pedig az Ars-i plébános arról beszélt, hogy alázat nélkül mit sem érnek az emberi kapcsolatok, sem az Isten felé küldött imáink, böjtjeink és virrasztásaink. Példaként hozta fel Szent Antal esetét, akinek az ördögök azt mondták, hogy „semmi értelme a böjtödnek és virrasztásodnak, hiszen mi is böjtölünk ‒ mivel sosem eszünk! Virrasztunk ‒ mert sosem alszunk!” Erre a szent ezt válaszolta: „Igen, de nem tudtok alázatosak lenni!”

És szentünk a Saint-Bernard-i egyházközségben sok jót tett, és mégpedig tartós eredménnyel!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Minden addiginál nagyobb szociális tervek

     Ars-ban nem volt olyan iskolaépület, amely ezt a nevet kiérdemelte volna. Nem volt állandó tanító sem, csupán telente ­hívtak meg valakit, hogy írni-olvasni megtanítsa a gyerekeket. Ilyenkor a fiúk és leányok együtt jártak egy szűkös, közösségi helyiségbe.

Szentünket, már eleve az is bántotta, csupán időszakos oktatás volt, de nevelés, lényegében nem! Nagyszabású terveket forgatott magában, és el is határozta, hogy előbb a lányok részére nyit iskolát, mely talán később, néhányuk számára bentlakásos otthon is lehetne, sőt az árvákat is befogadnák. A fiú tanulók számára, egy külön épületben lenne többé-kevésbé rendszeres tanítás. Ez persze csak anyagi alapok nélküli terv volt, de a megvalósulását mégis nyomban megkezdte!

1820-1823-ig szentünk e célra pénzgyűjtést rendezett. A egyházközségében elkezdett keresni tanítónőket, vagy legalább is alkalmas nevelőnőket és ki is választott két jámbor leányt, Lassagne Katalint és Lardet Benoíte-t a Rózsafüzér Testvérületből. Ez ideig mezei munkákkal foglalatoskodtak, nem volt sok tapasztalatuk és sok tudásuk, de finom lelküle­tűek és jóakaratúak voltak, energikus és mégis vidám természettel megáldva.

1823. elején Vianney Fareins-be a Szent József apácákhoz küldte őket képzésre. Eltartásukat maga fizette. Itt nemcsak elemi ismereteiket frissítették fel, hanem fogalmat alkothattak egy elkötelezett hivatásról, melyre el is szánták magukat.

Ugyanez év márciusában az Ars-i plébános a templom közelében fekvő házat vette meg. A vételárhoz felhasználta a gyűjtött pénzt és minden vagyonát. A kétszintes ház ugyan nem volt mutatós, de a földszinten egy nagyobb termével és az emeleti 2 szobájával alkalmasnak mutatkozott 20 növendék oktatására, és a két nevelőnő lakhatására. (Képen a Providence épülete (balra), a később elé épült kápolnával.)

És lám, 1824. novemberében, Szent Márton napján megnyílt a „Gondviselés”-nek (Providance) elnevezett Intézetet, a leányok ingyen iskolája. Vianney megígérte, hogy a tanítónők részére a ruházatot és az ennivalót biztosítani fogja, de bizony a házban nem volt egy sarok sem, ahol az első ebédjüket el­készíthetnék. Kitakarították a helyiségeket, s már éppen haza akartak menni ebédelni, amikor határozottan kijelentették: ‒ Maradjunk! Ha ez a hely a Gondviselés nevet viseli, akkor gondoskodni is fog rólunk!

És ekkor zörgettek az ajtón! Két anya hozta az ennivalót. Ők pedig csodálkoztak és hálaimát mondtak.

Katalin és Benoite közös vezetése alatt beindult a tanítás, mely bővült egy újabb segítséggel, egy Janssans-ból való 26 éves nővel a Chanay Jeanne-Mariával, aki a gyóntatószék­ben gyógyult ki a világhoz való túlzott ragaszkodásából. Ő kevésbé volt művelt, de nagy mestere volt a házimunkáknak. Tehát ő lett a karbantartó, néha felügyelőnő, de leggyakrabban szakácsnő és mosónő.

A nevelőnők részére szentünk nem írt elő különleges ru­házatot, vagy szabályzatot, és nem kívánt tőlük fogadalmat sem. Nem szerzetesnőket kívánt, hanem olyan elhivatott világi nevelőnőket, akik szerzetesi erényekkel bírnak!

Időközben Ars-kisasszonya a munkálatok állásáról állandóan értesítette fivérét, kifejtve előtte, hogy anyagiak hiányában esetleg félbe kell szakítani, és ez keserűséget okozna a szentéletű papnak. Így az őrgróf elhatározta, hogy a fiatal lelkészt segíteni fogja tárgyilag és anyagilag.

A legjobb párizsi kereskedőknél tett megrendeléseket. 1823. május 5-én boldogan küldött három ezüsttel hímzett templomi zászlót, mégpedig az Oltáriszentség, a Boldogságos Szűz és a templom védőszentje, Szent Sixtus tiszteletére. A szent adományok ládái sorra érkeztek! Egy baldachin-t is ígért az őrgróf. A plébános azonban magának tartotta fenn a szövet kiválasztását: A mecénás meg is küldte a pénzt, és a baldachin el is készült, ámde szélessége miatt, nem fért a templomba, és csak 1826-ban, került a helyére, amikor az őrgróf új homlokzatot építtetett.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Anyagi zavarban

     Egy napon a Jóisten tudtára adta szentünknek azt ‒ írja Lassagne Katalin kis naplójában ‒, ami később be is következett, mármint hogy sok-sok lélek fog megtérni! Egy vasárnapi szentbeszédében maga a plébános is elmondta: „Kedves híveim! Ha tudnátok azt, hogy mi történt ebben a kápolnában, nem mernétek oda belépni. Többet nem mondok nektek imádkozzatok!”

Ám Keresztelő Szent János oltárának a felállítása súlyos gondot okozott neki. Az asztalosnak 500 frankkal tartozott, miután a költséget magára vállalta s már egy fillére sem volt. Minden kápláni jövedelme, mind ráment a kőművesmunkákra. Az asztalos sürgette a fizetést, szegény Vianney mit tehetett, minthogy térdre borult az új oltár előtt, és kérte az Urat és unokatestvérét Jánost, hogy most az egyszer segítsék ki. Ezt követően elment hazulról kiszellőztetni a fejét, hogy egy kicsit lehiggadjon. S íme, amint az úton haladt, nem messze a templomtól, egy ismeretlen asszony szólította meg őt: „Ön az Ars-i plébános?” Igenlő válaszára, a nő azt kérdezte, hogy elfogadna-e tőle 300 frankot? A szent plébános válasza azonban nemleges volt. Az asszony egészen belesápadt és tágra nyílt szemekkel kérdezte, hogy „de miért nem”? Vianney atya pedig így válaszolt:

‒ A válaszom egyszerű! Azért, mert nekem nem 300-ra, hanem 500 frankra van szükségem!

A nő csodálkozón elmosolyodva mondta:

‒ Rendben, várjon főtisztelendőséged, mindjárt hozom a kívánt összeget, mert meg vagyok győződve, hogy valamely igen jámbor célra kell!

És az Ars-i szent plébános, ebből a rendkívüli segítségből korántsem arra következtetett, hogy az isteni Gondviselés az ő bankárja, hanem épp ellenkezőleg, alázatos és erényes lévén kijelentette, hogy nagyon üdvös leckét kapott és nem kockáztatja meg még egyszer, hogy pénzzavarba jusson! Így rendkívüli esetek kivételével szokása lett, hogy előre fizetett.

Jóval később, az egyszerű templom három új kápolnával bővült, így ki is szélesedett.1837-ben Szent Filoména-, az Ecce Homo-, majd az Angyali Üdvözlet-kápolnája készült el.

(Később, 1845-ben a félkör-alakú szentély helyébe, ahol csak a főoltár kapott helyet, új, hosszúkás alakú szentély épült, mely majd akkora terjedelmű volt, mint a hajó.)

Hogy személyes jámborságának eleget tegyen s mivel tudta, hogy a képek mily nevelő hatással vannak a jó és egyszerű lelkekre, Vianney több szentképet és szobrot rendelt a templom számára. Szent József és Szent Péter-szobra a szentélyben, Szent Sixtus, a templom védőszentje, Szent Balázs-szobra pedig a szentély bejárat két oldalán nyert elhelyezést.

Két fekvő szobor is volt a mellékkápolnákban: Jézus a sírban és Szent Filoména. A fal melletti fülkékben, a követ­kező szobrok, illetve képek voltak láthatók: a Boldogságos Szűz a Csodáséremmel, a Szent Szűz a kis Jézussal, Keresztelő Szent János, Szent Lőrinc, Assisi Szent Ferenc, Szienai Szent Katalin, Labre Szent Benedek, Szent Mihály-, Gábriel- és Ráfáel főangyalok, ez utóbbi a fiatal Tóbiással. A szent Arc és Krisztus kínszenvedésének eszközei, valamint a tövissel koronázott Krisztus az Ecce Homo kápolnában nyertek elhelyezést. Ebben a kis templomban minden a lelkeket akarta megszólítani.

Szentünk néha, oly elragadtatással magyarázta a képeket, hogy egész lázba hozta őt. Például az Ecce Homo kép előtt zokogott.

Vianney plébános a templom újjáalakítása költségeiben hatalmas segítőre talált a Párizsban lakó Des Francois Garets őrgrófban Garets grófnő fivérében, aki 1819 ta­vaszán, néhány heti üdülésre az Ars-i kastélyba jött. Itt találkozott e nagyszerű emberrel a 33 éves plébános, aki a virrasztás, a böjtölés és az apostoli munka következtében egészen lesoványodott. Mindjárt első látogatásra­ határtalan bizalommal viseltettek egymás iránt. Nővéréhez címzett levelében mindig említést tett az „ő buzgó és tiszteletreméltó plébánosáról”.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Kérek kedves Olvasóimat, hogy aki teheti mondjon imát egy fiatal lányért, akit súlyos betegség súlyt! Esetleg rózsafüzér kilenceddel vegyen részt 18-ától kezdődően!

Köszönöm az ő, a családja és a magam nevében!

"Kérjetek és megadatik nektek!" (Mt 7,7)

Forrás: http://www.napiujsag.hu/2018/10/nem-kellett-volna-igy-tortennie-meglepo.html 

     Az országhatárok megrajzolásakor, de utána sem tették lehetővé a népszuverenitás kinyilvánítását, vagyis az önrendelkezési jog alkalmazását. A mai napig sem volt erről népszavazás az elorzott területeken! Csupán egyetlen város kapott rá esélyt, Sopron, amely hűséggel mégis a megcsonkított Magyarországot választotta a Burgenlanddal megjutalmazott Ausztria helyett. Ezt követően ezt az emberi alapjogot nem engedélyezték az utódállamokban, követelőit meghurcolták, sőt megölték, mint például a cseh megszállás elleni pozsonyi tüntetés néhány résztvevőjét (1919. febr. 12-én 7 halott, 23 súlyos sebesült a sortűz után!).

A cseh, román, lengyel, szerb esetben hivatkoztak a történelmi jogfolytonosság alkalmazására, a korábbi királyságok területi megújítására, de a Magyar Királyság jogfolytonosságára ez nem vonatkozott, sőt annak területi többségét a szomszédos államalakulatok kapták jutalmul, mint például Magyarország teljes északi területét az egy milliónyi magyar őshonos lakosságával együtt Csehországnak juttatták (egy olyan területet átadva, amit Csehország soha előtte nem birtokolt), amiért Csehszlovákia a francia befektetések érdekszférájába kényszerült (tőlük kaptak hitelt elég magas kamatra például a hadsereg felfegyverzésére, kiképzésére, hadászati művek megépítésére, amit a francia hadseregtől és cégektől rendeltek meg).

Trianonban hivatkoztak a nemzetiségi határok jogosságára is, de 3,5 milliónyi őshonos magyar által többségben lakott területet rendeltek idegen uralom alá, például Székelyföldet, Partiumot, Csallóközt, Bodrogközt, Bánátot, Kárpátalját (ahol csehek, ill. szlovákok nem is éltek).

Valójában a mesterségesen létrehozott új államhatárok kialakításakor csupán az antant hatalmaknak kedvező, főleg francia szempontokból előnyös gazdasági, befektetési és katonai-stratégiai szempontok érvényesültek (nyersanyagforrások, bányák, termőterületek, vasutak, közigazgatási központok, hegyek, folyók elnyerése).

Elmondható tehát, hogy sem a tisztességet követelő keresztény erkölcsiség, sem az emberséget tápláló görög bölcsesség, sem az igazságosság jogi alapelvei nem kaptak szerepet, csak a nemzetközi nagytőke és pénzvilág hatalmasainak önző érdekei.

 (folyt.)

A templom felújítása 

      Vianney atyánk közben a templom átalakításának a terveivel foglalkozott.

1820-ban egy új ‒ bár egyszerű ‒ torony építését vette tervbe. A fából való harangláb, a súlyos harang alatt, ugyanis összedőléssel fenyegetett. Augusztus havában a plébános sürgetésére, a polgármester elrendelte a munka megkezdését.

Vianney jóleső érzéssel szemlélte a téglából épített, négyszögletes, zömök tornyot. Alig fejezték be máris egy második harangot vett a saját pénzén, amit a Szent Rózsafüzér harangjának nevezett el.

Mialatt künn az állványok az ég felé meredeztek, szorgal­masan dolgoztak a templom belsejében. Vianney szűknek ta­lálta. Mindazonáltal most még nem foglalkozott a bontás gondolatával, hiszen bensőséges volt az öreg templomban imádkozni!

Az áldozási rács mellett a Boldogságos Szűz oltára és szobra állt, de a fáját már szú ette, így az igen szegényes szobor, szomorú benyomást tett az ájtatoskodóra. Szentünk elhatározta tehát, hogy egy mellékkápolnát fog építtetni a Szeplőtelen Szűzanya tiszteletére.

A munkálatok 1820. augusztus 6-ra, a búcsúnapra befejezést is nyertek. Vianney megkülönböztetett tisztelettel viseltetett templomának, ezen csöndes, s félig sötét szöglete iránt, és negyven éven át minden szombaton itt mondta a falu népéért a Szentmisét, felajánlva őket a Szeplőtelen Szív oltalmába! Ennek okán, a Szűzanya szobor mell-részére készíttetett egy nagy, nyitható lángoló szívet (!), melybe elhelyezte híveinek névsorát! Mindezt Mária Szeplőtelensége dogmája 1854-es kihirdetése előtt! (A szobor ma is látható! Lásd még az alsó képet!)

1823. folyamán, a bérmálásakor választott védőszentje, Keresztelő Szent János iránti tiszteletéből saját költségén kápolnát építtetett. Ezt Écully-i iskolatársa, Mathias Loras áldotta meg. A hívek nagyobbik fele, jámbor és örömteljes érzelmekkel ünnepelte meg ezt az ese­ményt, ám a világias élvezetek rabjai, akik az ünnepélyen részt vettek, bosszankodással olvashatták a kápolna fölötti felírást: „Feje egy tánc ára volt” (Salome táncára utalva).

Nemsokára az a hír járta be a falut, hogy a kápolna felavatása alkalmával, szentünknek látomásban volt része. A Megváltó előfutára (Keresztelő Szent János) jelent meg neki, rámutatva a kápolnába elhelyezett gyóntatószékre, és az előtte várakozó hatalmas sokaságra.

Ezek voltak a vélt, vagy valós alapú szóbeszédek, ám egyénisége és túl tiszta szemlélete, maga is szolgáltatott anekdotikus történeteket.

Egy alkalommal találkozott egy ismerős úrihölggyel, aki csinos fodros nyakpántot hordott. Az atya teljes komolysággal megkérdezte tőle, hogy eladja-e? A hölgy csodálkozva kérdezett vissza:

‒ Ugyan, mire kellene ez a főtisztelendő úrnak?

‒ A macskám nyakába akasztanám! ‒ volt a válasz.

Tény, hogy sohasem tűrte ‒ sem a nagyúri dámáktól sem az egyszerű asszonyoktól ‒, hogy valaki fedetlen karral, mély kivágású ruhával jöjjön a templomba.

Megesett, hogy kastélybeli látogatása alkalmával egy hölgy arcképén akadt meg a szeme, aki nagy kivágású estélyi ruhában volt lefestve. Szentünk így szólt: „Azt lehetne hinni, hogy a hölgy guillotine-nal való lefejezésére készült föl!” A kastély úrnője, megértette a lec­két és eltávolította a képet.

Az eredmény? Az Ars-ba jövő zarándokok bámulattal csodálták a templomban és az utcákon, a község komoly és szemérmes asszonyait s lányait, ld. az alsó képet!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Szűzanya nélkül nem fog menni!    

     Egy vasárnapi vecsernye után, néhány fiatal hívő maradt vissza, hogy meggyónhassanak, és láthatóan jóindulatú lelkek voltak. Vianney látva őket, arra a gondolatra jutott, hogy egy pár szóval hat rájuk, hogy a hit közösségi érzetében egyesítse őket. „Gyermekeim! Ha egyetértetek velem, elmondhatnánk együtt a rózsafüzért, hogy a Boldogságos Szűz kieszközölje számotokra azt a kegyelmet, hogy jó szándékaitok sikerrel járjanak!”

Ehhez hozzá kell fűznünk, hogy Vianney előtt egy évben csak egyszer mondtak a templomban nyilvánosan rózsafüzért, mégpedig Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén. Szentünk beiktatásával ez, napi szintre változott. Egyik fiatal így emlékezett: „Erő­sen hiszem, hogy ezen a napon a főtisztelendő plébános úr megváltoztatta szívemet!” »Ez a fiatal egyike volt azoknak a lelkeknek – jegyezte fel Lassagne Katalin ‒, akiket az atya segített a bensőséges lelki életre. Hamarosan meg is alakult a „A Szent Rózsafüzér Testvérülete”.«

Szentünk azokkal szemben, akik az ő általános tanácsainak és figyel­meztetéseinek ellenszegültek, igen szigorúnak mutatta magát. Követte azt az elvet, hogy az alkalmi bűnösök „könnyed” bűnbánatára, megtagadta a feloldozást, sőt még az egyszeri visszaesővel szemben is megtagadta a feloldozást, mind­addig, míg az illető teljesen meg nem javult. Így történhetett meg, hogy nagyszámú hívőnek anélkül, hogy botrányokozók lettek volna, hónapokig, sőt évekig kellett várakozniuk, míg a szentségekben részesülhettek.

A következő párbeszéd bizonyítja ezt: 1895. márciusában mesélte egy tisztes idős hölgy, miszerint hat évig nem tehetett eleget húsvéti kötelezettségének:

»Tizenhat éves koromtól, huszonkettőig, minden évben elmentem „búcsúra” a szüleimhez, Mizérieux-be, és ott egy-kettőt fordultam a táncmulatságon. Évközben sohasem hagytam el a községünket, csak ezen a napon. Ars-ban pedig már huzamosabb idő óta nem tán­coltak. Ez az egy „félrelépés”, mely minden évben megismétlő­dött, ez volt az oka annak, hogy nem részesülhettem feloldozásban! Bár minden nagyobb ünnepen elmentem gyónni, de a főtisztelendő úr csak áldásban részesített.«

Treve Klaudina kisasszony hasonlóképp emlékezett, miszerint az egyik menyegzőn, csak egyszer táncolt ám az Ars-i plébános a feloldozását elnapolta, a mennybemenetel ünnepéig.

Hasonlóképp járt Butillen asszony, akinek lány korában azért kellett két-három hétig várnia a feloldozásra, mert a Montmerle-i vásáron elment a táncosokat (csak) nézni!

Az egyik családapa, aki még elég jól ismerte lelkipásztorát, feltárta a következő lelkiismereti kérdését: „Elkísérhetem-e a leányomat a mulatságba, ha nem engedem táncolni!” Szentünk erre így válaszolt: „Nem, kedves barátom, ha ő nem is táncol, szíve az majd táncolni fog!”

Cibeing grófné véleménye szerint, „a plébános úr, csak a kihágásokból ismerte a táncot, amelyeket kétségkívül esetenként okozott!”

Bizony ezek voltak az Ars-i plébános táncra vonatkozó irányelvei, és ezért fordított nagy gondot a szülőket felvilágosítására. A lel­kükre kötötte, hogy jó példával hassa­nak reájuk, mert Isten előtt felelősséggel tartoznak értük. „Felelni fogtok a lelketekért, sőt a gyermekeitek lelkéért is! Nem tudom, hogy azt teszitek-e, amire képesek vagytok, de azt tudom, hogyha az általatok nevelt gyermekek elkárhoznak, ti is elkárhoztok! Jobb, ha időt szakítotok gyermekeitek nevelésére, mert megeshet, hogy az egész örökké­valóságon át vádolhatjátok majd magatokat, e végzetes mulasztás miatt!”

Valljuk be, kemény beszéd volt ez szentünk részéről, de a szülők szó szerint vették tanácsait, és ennek kétségkívül pozitív hatásai voltak!

(Források a 2. részben!) (folyt.

022) https://youtu.be/J9UU7v6t2d4

 Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

Én és a felebarátaim

Azzal a nyelvvel, amivel az Urat dicsértem és dicsőítettem (vagy kellett volna), az egész emberiséget szidtam, és rosszakat mondtam az emberekről. Mindent és mindenkit csak kritizáltam. Nekem semmi sem volt jó. Mindig csak a hibákra mutogattam. Magamat soha nem hibáztattam, én mindig kivétel voltam. Én voltam a „szent Gloria”, a „Jó”, a „Kedves”, és a „Szép”, miközben irigy, kiállhatatlan és hálátlan voltam. Soha nem mondtam elismerést, köszönetet szüleimnek és családomnak azért a fáradtságért, áldozatért, szeretetért, amit értem hoztak, hogy iskoláztattak, hogy felemelkedhessek a társadalmi ranglétrán, és hogy támogattak. Ehhez azt is hozzá kell még tennem, hogy miután elvégeztem az egyetemet, és elértem karrierem csúcspontját, a szüleim és a családom már nem volt fontos számomra. Akik engem minden eszközzel támogattak, azokat jelentéktelennek, még említésre méltónak se tartottam. Sőt, már odáig jutottam, hogy szégyelltem anyámat. Szégyelltem, mert egyszerű, szegényes körülmények közt élt, és nyomorúságosan tengette életét.

Én és a családom

Az eredmények egoista életmódot mutattak a „tízparancsolat vizsgán”, de mint feleség is csődöt mondtam. Nagyon messze voltam attól, amit Isten egy keresztény feleségtől elvár. Egész nap elégedetlenkedtem, már a felkelés pillanatától. Kedves férjem barátságosan üdvözölt: „Jó reggelt!” Én pedig ezt válaszoltam rá: „Mitől lenne jó a reggel? Nézz ki az ablakon! Már megint esik!”

Mindig találtam kritizálnivalót, folyton rosszkedvű voltam. Senki nem tudott velem jót tenni, mindenben találtam kifogásolnivalót. Nemcsak a férjemmel viselkedtem így, hanem a gyerekeimmel is elviselhetetlen és igazságtalan voltam. Ezen a túlvilági vizsgán megmutatták nekem, hogy soha nem voltam igaz szeretettel, részvéttel se embertársaimmal, se családommal. Azt mondta az Úr: „Soha nem gondoltál rájuk!”

Láttam a számtalan beteget, magányost, és siránkozni kezdtem: „Uram, milyen szegények, elhagyatottak ezek az emberek. Senki nem törődik velük. Adj kegyelmet, hogy hozzájuk mehessek, meglátogathassam, megvigasztalhassam őket, elűzhessem magányukat azzal, hogy velük maradok. Ez a sok kis gyerek, aki anya nélkül maradt, a kis árva gyerekek, mennyi szenvedést kell nekik elviselniük.” Minél többet láttam, minél tovább folytattam a vizsgát, annál világosabban láttam, milyen kőkemény volt a szívem. Most ismertem csak fel, hogy kőszívem olyanná tett, mint egy szörny. Tisztán és világosan láttam, hogy a tíz parancsolat-vizsgán megbuktam.

Eddigi életem alapján esélyem sem volt átmenni a vizsgán. Megmagyarázhatatlanul rossz érzés volt bennem, nem számított, hogy nem gyilkoltam, hogy senkit nem öltem meg. Elmondok még egy példát: Gyakran ajándékoztam rászorulóknak különböző szükségleti cikkeket: élelmiszert, ruhát és sok mást. Ám, soha nem önzetlen szeretetből tettem, hanem hogy lássák, milyen jó vagyok, elismerést csikarjak ki belőlük, és hogy az én divatmajom-társaságomban kedvező képet alkossanak rólam. Beszéljenek az emberek a nagylelkűségemről, és ezért irigyeljenek és csodáljanak. Mivel nagyon gazdag voltam, meg akartam mutatni, milyen jóságos és nagylelkű vagyok.

Az ajándékokkal és nagylelkűséggel manipulálni akartam a szegénységben és nyomorban élő embereket, hogy ezt is a javamra fordítsam, de minden adomány kapcsolatban volt valamilyen feltétellel vagy kéréssel. Így tartottam pórázon az embereket. Manipuláltam őket, s függtek tőlem. Rendkívül tetszett, ha észrevettem, hogy egy „emberfalka” szaladt utánam, és a hátam mögött arról beszéltek, hogy milyen nagy szívem van, jó és szent vagyok. De ezen a vizsgámon minden kiderült. Azt mondták nekem: „Az egyetlen istened, akit tiszteltél, a pénz volt. A pénz bálványozásával átkot vontál magadra. A pénz és aranyimádatod a kárhozatba sodort téged. Egyre jobban eltávolodtál az egy Igaz Istentől.” Ez igaz volt!

Amikor szememre vetették a pénzt, felkiáltottam: „De hát milyen pénzről beszéltek; a Földön egy csomó problémát és adósságot is hagytam?” 

A bensőséges Mária-tisztelet

     Kedves Olvasó! Hallott-e már olyan szentről, aki nem volt bensőséges Mária-tisztelő? Aligha, mert nincs ilyen! Vianney Szent János is kisgyermeksége óta tisztelte és szerette a Szűzanyát, és ez áthatotta egész életét, sőt papi életének erőtadó forrása, vigasza, iránymutatója volt! Szentünk felismerte, hogy amiként Isten az ő Fiát Szűz Márián keresztül adta megváltásunkra, úgy helyes, ha mi is Márián keresztül küldjük imáinkat, áldozatainkat és kéréseinket a Mennyei Atya felé!

Alább, több homiliájából összeállított beszédét idézem, mintegy példázatul!

(Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén mondta): »Elmélkedtetek-e már a szeretetről, amely az ősz Simeon szívét emésztette elragadtatásában? Mert egész bizonyo­san elragadtatásban volt, amikor karjain feküdt a gyer­mek Jézus! Egy életen át kérte a jó Istent, hogy láthassa még a Megváltót, s a Jóistentől ígéretet kapott. Ötven esztendőt töltött várakozásban, amely min­den vágyának és akarásának teljesedését jelentette. Ami­kor Mária és József beléptek a templomba, hallotta Isten szavát: ‒ Íme, Ő az! ‒ Karjára vette hát a gyermek Jézust és szeretettől áradó szívére szorította, s a szívét izzóvá tette és lángra lobbantotta. A jó öreg felkiáltott: Most bocsásd el Uram, szolgádat a te igéd szerint békességben, mert látták szemeim üdvösségedet. (Lk 2, 29-30) Aztán visszaadta Jézust édes­anyjának.

És nálunk? Kedves testvérek, mi nem vagyunk-e szerencsésebbek Simeonnál? Hiszen Jézus a Világ Üdvözítője, mindig nálunk lehet, ha akarjuk. Nemcsak a karunkon néhány pillanatig, hanem a szívünkben! Milyen szerencsés vagy te ember, ó de milyen keveset értesz meg a szerencsédből! Bizony, ha értenéd, nem bírnál tovább élni. Ó nem! Egészen bizonyosan nem!... Belehalnál a szeretetbe! (És itt könnyek törtek elő a szent plébános szeméből.) Gondolj bele, ne­ked adja magát az Isten! Magaddal viheted a szívedben! Odavi­szed, ahová csak akarod! Hiszen eggyé lesz veled!”

Ma nagy ünnepünk van – kedves testvérek – az Úr megtestesülésének ünnepe! Az Üdvözítő jövetele előtt Isten haragja, mint valami kard függött fejünk fölött, készen, hogy lesújtson. Mihelyt a Szeplőtelen Szűzanya megjelent a földön lecsillapult a harag! Ő még nem tudta, hogy Isten Anyja lesz, és kis korábban bizonyára mondogatta: „Ó mikor láthatom meg azt a kiváltságos, szép teremtményt, aki Isten Anyja lesz?” És lám, Ő lett Isten Szentséges Anyja!

A Szent Szűz kétszer szült minket: a megtestesülés­ben és a kereszt alatt, tehát kétszeresen is Anyánk! Gyakran hasonlítjuk Őt a földi anyához, pedig sokkal jobb a legjobb édesanyánál is, mert az megfenyíti gyermekét, ha bánatot okoz neki. De a Szent Szűz nem így tesz: ő olyan jó, hogy mindig szeretettel bánik velünk és sohasem büntet. Ennek a jó Anyának a szíve csupa jóság és irgalom. Egyetlen kívánsága, hogy boldognak lásson bennünket, és bizony elég csak feléje fordulnunk, hogy meghallgatásra talál­junk. És ezt fontos tudnunk szívünkben, mert a Fiú ítél is, de Édesanyja csak szeretni tud.«

Vianney Szent János könnyezve prédikált, olyan tűzzel, hogy a jelenlévők még ötven év múlva is emlegették. De azokat is felkereste, akik nem jöttek el a templomba. Vasárnap reggelenként kiment a földekre, és akit dolgozni látott, emlékeztette, hogy az Úr parancsa ellen cselekszik.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Tudunk következtetni az idők jeleiből?

     Az Úr szavai: „Az ég és föld jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok hát megítélni? Miért nem jöttök rá magatok, hogy mi az igazságos? (Lk 12,56) Földindulások lesznek, sok helyen dögvész, éhség, rettentő tünemények és nagy égi jelek. (Lk 21,11)
Tartsunk ki rendületlenül reménységünk megvallása mellett – mert hűséges az, aki az ígéreteket tette –, és figyeljünk egymásra, hogy szeretetre és jótettekre buzduljunk, ne hagyjuk el összejövetelünket, mint némelyek szokták, hanem bátorítsuk egymást, annál inkább, minél inkább látjátok a napot közeledni. (Zsid 10,23-25)”

Kérdés, hogy a megpróbáltatások, melyek e tavasszal érnek bennünket, kellően elgondolkodtatóak-e? Sajnos, sokan még mindig könnyen legyintenek: „ezen is túl leszünk!” – Adja Isten! – Ámde nagyon úgy néz ki, hogy e világjárványnak egy újabb és erősebb hulláma is várható! És ez nem rémhír, hanem napi hír, hiszen pl. olyan mérvű és mennyiségű egészségügyi felszerelést halmoz fel az ország, mely erre enged következtetni! Ha megtörténik, bizonyára sokakat késztethet majd a félelem imára, ám még nem tartunk ott! A rettegők kényszerű  imája nem olyan érdemszerző, mint a kényelemben felajánlott áldozat! Annál is inkább, mert van nekünk Közbenjáró Anyánk az égben, amiként vannak Magyar Szentjeink is! Imáinkkal, kérjük az ő közbenjárásukat is a súlyos csapás elkerülésére, megfékezésére!

Nem lehetne-e a hitünk és a józan előrelátásunk szerint, imával és engeszteléssel már MOST kérnünk Istent, hogy hárítsa el fejünk felől az életveszélyt? Ez nem azt jelenti, hogy Isten mérte ránk a csapást, hanem éppen mi – az emberiség – távolodtunk el az isteni oltalomtól! Ez az a bizonyos feldobott kő, mely ugyan „fentről” esik a fejünkre, ámde mi magunk dobtuk fel!

Mi az a mérték, amivel kiesdhetjük a mértéktelenség végét? Napi, minimum egy órányi engesztelő imádság, szerető áldozathozatal! Elsősorban imádkozzuk a leghatékonyabb imát, melynek szavai az Isten megtestesülését is kiesdették, és ez a Szent Rózsafüzér! Ezen kívül (május lévén) elmondhatjuk a Loretói Litániát és más imát (más hónapokban a Jézus Szíve litániáját, de mindenképp egyházilag jóváhagyott imákat), ami kitesz egy órát – csak a rózsafüzér ki ne maradjon!

Isten áldja és óvja meg Hazánkat és az egész emberiséget! (A szerk.) 

        Mert van miért és kikért imádkozni!

A bál az bál, a pénz meg beszél! 

     Az Ars-i plébános történetei közt előfordultak olyan esetek is, amikor engedett a szigorúságból. Így nem kifogásolta egy kút fúrásának vasár­nap való folytatását. Sőt, ha a rossz időjárás sokáig tartott és a learatott gabona romlani kezdett, vasárnapon sem tiltotta a munkát, persze kivételesen!

A bűn legveszélyesebb tulajdonsága, hogy nem marad magában! Aki a bűnt és következményeit kerülni akarja, kerülje az alkal­mat, mert egy idő után végzetesen elveszti a bűnre való érzékét!

Az Ars-i plébános ilyen elvekkel indult, és következetesen haladt a cél felé. Ugyanakkor az Ars-i parasztok a hosszú téli esték összejöveteleit, megfelelő helyiségek hiányában az istál­lókban tartották. Ott a hőmérséklet adott, s a világítás gyenge volt, ám a bűnrészes szülők szeme láttára, olyan dolgok történhettek, melyek a pogányságnak is dicséretére váltak volna. Persze a tudatlanság és meggondolatlanság némileg ment­hette e szegény embereket, ám mihelyt Vianney plébános a szószékről ezen hanyagságokat megbélyegezte, ritkulni kezdett.

Ami a táncot illeti, az ellenállás különösen makacs volt, és csak lépésről-lépésre lehetett haladni a győzelem felé. 10 év folyamán sokszor kellett az Ars-i plébánosnak megismételni idevonatkozó tanításait, miszerint nincs Istennek olyan parancsa, melynek az áthágását a tánc elő nem segítené.

Az anyák hiába mondogatták, hogy „én figyelek a lá­nyomra!”, szentünk azt válaszolta, hogy „persze, felügyeltek a ruhájára, de nem tudtok fe­lügyelni a szívére”! Igen súlyos szavakkal illette a hanyag apákat és anyákat, akikre könnyen a hosszú purgatóriumi szenvedés, vagy egyenesen a pokol vár, mert engedték gyermekeiket szabadon járni-kelni az örvény szélén. Majd látni fogjátok, hogy a ti lelkipásztorotoknak igaza volt-e vagy sem, de akkor már késő lesz, mert a gonosz lélek úgy keríti körbe a táncolót, mint a kerítés a kertet. „Akik bálba mennek, az őrzőangyalukat az ajtó előtt hagyják, ám az ördög velük tart!”

Az Ars-i plébános szavát tett követte. Egy alkalommal, maga ment a muzsikus elébe. „Mennyit adnak ön­nek muzsikálásért? ‒ kérdezte szentünk. „Öt vagy tíz frankot!” – volt a válasz.

Nos, szentünk megkettőzte az összeget, és a mulatság elmaradt.

Hasonló módon járt el egy „búcsú” alkalmával Bachelard kocsmárossal is: 

– Mennyi nyereséget remél ön bezsebelni a mai napon?

– Ennyit, főtisztelendő úr!

– Rendben, íme az összeg, és ne adjon el semmit!

A kocsmáros elfogadta, és állta az egyességet.

Az egyik vasárnapon már megkezdődött a tánc a főtéren, amikor a plébános váratlanul megjelent a piacon. Erre mindenki megi­jedt és szétrebbentek, mint a galambok – mesélte később nevetve Vianney.

Szerencsére nem minden Ars-i leány volt a „tánc bolondja”, hiszen voltak jól nevelt, okosan gondolkozó leányok is, akiket a felszínesség ragálya nem fertőzött meg. Vianney elsősorban a nyáj ezen értékes részét akarta megvédeni. És nem is eredménytelenül!

Szentünk imáiból és intelmeiből sarjadó isteni kegyelem csendben dolgozni kezdett a szívekben. Egyre többen kezdtek szégyent érezni a felszínes szórakozások iránt.

Mivel az Ars-i lelkipásztornak állandóan volt oka a lelkekért küzdenie, az egész élete imádság és prédikáció volt. „A mi plébánosunk ‒ mondták a fonóban ‒ azt cse­lekszi, amit mond, azt gyakorolja, amit tanít, sose láttuk azt, hogy örömöket keresett volna. Egyedüli öröme az volt, ha Isten­hez imádkozik, hogy a lelkeket mentse!”

Az elhanyagolt esti imaórák újra látogatottak lettek. Hétköz­nap esti 8 órakor megkezdte az esti ima elmondását, kevés részt­vevő jelenlétében. Lassan, mások is csatlakoztak hozzájuk.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Az evangelizáció álcázott akadályai 1                

     Az evangelizációnak súlyos akadálya, hogy a sátán álcázza és a világosság angyalának tetteti magát (vö. 2 Kor 11,14). Értitek Testvéreim!? Súlyos gond ez, mert a bűn szerzője, ha nem leplezik le és nem futamítják meg, akadálytalanul végzi aknamunkáját az egyén, a közösség és a társadalom életében. Bernanos szerint az ördög megtalálható – látszólag ártatlan alakban – könyveink semmitmondó fecsegésében, a modern élet találékony kifinomultságaiban, a csábítóan szép ruházatokban, barátságosan mosolyog a lét minden ilyen és hasonló alakzataiban és az ember egyáltalán észre sem veszi. (Felső kép: Mobilozás) Balducci pedig azt írja, hogy a sátán elfordít és távol tart az Istentől. Mindegy, hogy milyen módon és milyen eszközzel. Az emberek nem figyelnek rá, úgy esnek áldozatául s úgy szegődnek szolgálatába, hogy nem ismerik fel, nem értik, mi történik körülöttük és velük. Nemegyszer a jó ügy szolgálatának szándékával és tudatában a sátáni akarat valósul meg. 

     Ezt a problémát azok a teológusok is tetézik, akik tagadják a sátán létezését, s ezzel nem kis zavart keltenek. (...) Ezzel a már-már divatos felfogással szemben a pápák külön beszédben (VI. Pál pápa három, II. János Pál pápa tizenöt alkalommal) foglaltak állást. VI. Pál pápa egyik beszédében így fogalmaz: ,,Elhagyja a Szentírás és az Egyház tanítását, aki nem vallja létezőnek az ördög valóságát... A gonoszság, amely ma létezik a földön egy olyan ellenünk és társadalmunk ellen irányuló támadás eredménye, amelyet a sötét és rosszindulatú ügynök, maga az ördög vezet... A gonoszság nem pusztán a nyomort jelenti a földön, hanem igenis egy élő, lelki, romlott és megrontó lényt. Egy rettenetes valóságot, aki titokzatos és dermesztő... Tudatában vagyunk annak, hogy ez a sötét és romboló valóság létezik és igen aktívan működik; ő az, aki nagyon kifinomult módszerekkel tudja felborítani az ember egyensúlyát, ő az a kaján csábító, aki ismer minden utat, ami a bensőnkbe vezet, hogy ezáltal tovább terjessze a zűrzavart és megosztottságot.'' (1972. nov. 15.)

A szó kemény fegyver, de nevel! 

     Az Ars-i plébános minden eszközt felhasznált arra, hogy a gyermekekben és fiatalokban utálatot keltsen a káromkodás és a trágár beszéd iránt.

De szentünk hadat üzent a könnyelmű esküvés­eknek, az átkozódásoknak, a durva kifejezéseknek is, melyeket nem szégyenlett a szószéken elsorolni. Az emberek ezt szégyenkezve hallgatták.

A lényeg, hogy a káromló és bű­nös szavak, lassan-lassan kikoptak az Ars-i közszótárból, s ezek helyébe a Miatyánk, az Üdvözlégy, a fohászok, a „jó az Isten!” és „áldott az Isten mindenért” szavak formálódtak!

A vasárnapi munka ellen viselt harc 8 évi fáradságába került szentünknek, és ez mégsem sikerült neki telje­sen. Fél évszázaddal később az öregek, megindultan emlékeztek vissza arra, hogy a szent plébános erről, olyan méltatlankodással beszélt a szószékről, hogy egészen beleremegett. Egész élete folyamán, ha a vasár­nap megszentségtelenítéséről beszélt, mindannyiszor szent ha­rag nyilatkozott meg szavaiban:

„Egyfolytában dolgoztok, de amit megkerestek, tönkreteszi a testeteket és a lelketeket is. Aki vasárnap dolgozik elmondhatja, hogy eladta lelkét az ördögnek, keresztre feszítette az Urat, megtagadta keresztségét. Örök kárhozatra van ítélve, a semmiért cserébe! A vasárnap az Úr napja, az ő tulajdona! Van-e jogunk beleavatkozni abba, ami az övé? Képes-e kárpótolni a vasárnap megkeresett pénz azért, hogy megszegted Isten törvényét?” – Vianney Szent János könnyezve prédikált olyan tűzzel, hogy a kevés jelenlévő még ötven év múltán is emlegette. De azokat is előbb-utóbb megérintette, akik nem jártak templomba. A jó plébános vasárnap reggelenként kiment a földekre, és akit dolgozni látott, emlékeztette, hogy az Úr parancsa ellen cselekszik.

Fáradhatatlan buzgósággal hirdette azt a három igazságot, amelyet minden kor lelkipásztorának kötelessége az emberek szívébe vésni: hogy létezik a kárhozat, léteznek halálos bűnök, amelyek miatt – ha nem kapunk feloldozást – elkárhozunk; s hogy a vasárnap indokolatlan profanizálása és a szentmise szándékos elmulasztása halálos bűn.

És lám, néhány év elteltével Ars-ban az emberek elkezdtek templomba járni. Megkezdődhetett szentté formálásuk lassú, fáradságos folyamata.

A vasárnapi vecsernye után, addigi szokása ellenére, kiment a szomszédos utakra. Így történt, hogy találkozott egyik hívével aki épp befuvarozta a termést. A tettenért paraszt szégyen­kezve elbújt a szekér mögé. „Kedves barátom ‒ mondta szentünk mély fájdalommal ‒ ön nagyon meg van lepődve, hogy itt talál engem. De tőlem nem kell félnie! De a Jóisten mindig látja önt: Tőle kell félni!” Az esti Szentmisén ki is hangsúlyozta: „A hétköznapi élet fontos szabálya, hogy soha ne tegyünk olyasmit, amit nem tudunk felajánlani Istennek!”

Egy júliusi vasárnapon, a szombaton learatott gabona a földön hevert. A nagymise idején heves szél támadt, s maga előtt kergette a viharfelhőket. Az emberekben felmerült, hogy a kévékhez kéne rohanni!

A plébános kezdetben mit sem szólt, de beszéde közben megígérte hallgatóinak, hogy az idő jóra fordul, sőt olyan tartósan szép idő lesz, hogy veszélyeztetett gaboná­jukat kényelmesen behordhatják. És valóban, a viharfelhők eső nélkül elvonultak Ars fölül, s a vasárnapot követő két hétig napos volt az idő.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Bármerre jársz, bárhol is állsz, mondj el egy Üdvözlégyet,

mert lehet, hogy azon a helyen még senki sem imádkozta!

Légy te az első!

Ráadásul, még káromkodtak is! 

     Szentünk erősen elhatározta magát, hogy Szent Pál tanácsa szerint „korholni, kérni, inteni és fedni” fog a szószéken és a gyóntatószékben, „akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2). Semmi és senki sem fogja őt ebben feltartóztatni!

De kérdés, hogy ünnepelhetik-e a vasárnapot addig, amíg a kocsmák versenytársai a templomnak? Az Ars-i plébános logikája szerint: az egyiket ki kell üríteni, hogy a másik megteljen.

A kocsma az ördög boltja, a po­kol iskolája, ahol a sátán oktat és tanít, az a hely, ahol szép lassan el­adják a lelküket, és ahol a család tönkremegy, ahol az egész­ség megromlik, ahol a veszekedések megindulnak és ahol a gyilkosság gondolata megfogan.

Könnyen elképzelhető, hogy a részegeskedők aligha talál­tak nála kegyelmet. Haragtól reszkető hangon támadt nekik, rájuk olvasta, hogy „a legbutább állathoz aljasodnak le”.

És bizony, ha már a kocsmalátogatók ilyen elbánásban részesültek, milyenben részesülhettek a kocsmárosok? Vianney külö­nösen két kocsmáros ellen intézett rohamot, amelyek a falu közepén voltak. Nem törődve azzal, hogy ezeknek jelentős tekintélyük volt a falubeliek előtt, meg is bélyegezte őket, a legkisebb félelem és kímélet nélkül:

„A kocsmárosok ‒ mondta ‒, ellopják a szegény család kenyerét amikor italt adnak az iszákosoknak, akik elköltik azt a pénzt, amit hétközben szereztek.” „A pap, ha nem akar elkárhozni, nem oldozhatja föl a kocsmárost, aki italt ad a részegeskedőknek éjjel vagy az istentisztelet alatt!” Aztán a szentbeszédében ekként szólt: „A kocsmárosokat a sátán nemigen kínozza, nem törődik velük, mert már az övéi, ámde megveti őket és köp rájuk!”

No persze ezek a heves kifejezések inkább hatottak a jelenlevőkre, mint a kocsmárosokra, akik persze nem voltak a templomban. Sebaj! A hitszónok célját elérte: a látogatók egyre ritkábban jártak a piactéri kocsmákba. Az egyik kocsmáros el is jött a plébánoshoz és kifejtette, hogy romlásba dönti őt. Vianney pedig pénzt adott neki és rábeszélte, hogy zárja be boltját. És lám, ez az ember a legjobb hívek egyike lett!

Ami pedig a társát illeti, egy ideig szembenézett a lelkipásztor fenyegetései­vel, de végre legyőzve érezte magát és bezárta kocsmáját, más foglalkozást keresve. Így Vianney „elérte azt, hogy a templom környékén nem volt több kocsma”.

A másik kettő, melyek a község szélén voltak, szintúgy lassan eltűnt. Ez volt az Ars-i plébános legnagyobb győzelmeinek egyike! De a nye­reségvágy és az ördög makacs, ha elment négy, jött helyette hét másik kocsmáros, aztán egyike a másika után, kénytelen-kelletlen hamarosan bezárt és elment.

Szentünknek a szószékről mondott jóslata teljesült: „Látni fogjátok, hogy akik itt kocsmát nyitnak, az mind tönkre megy!”

Ez a kemény és kitartó támadás hallatlan eredménnyel járt. Ennek köszönhető fogalmazódott meg egy közkeletű megjegyzés: „Ars-ban ke­vés a szegény, mert a plébános elfojtotta a nyomor alap okát!”

És kétségkívül, valami fejlődés is megindult. Amint az idegenek Ars-ba tódulása megkezdődött, ezek elhelyezésére öt szerény vendégfogadó nyílt meg 1858 táján, de ezek ellen nem volt kifogása a szentünknek!

A káromkodás! Az Isten nevét tisztelő léleknek elviselhetetlen fájdalmat okozott a káromlás, hiszen még a kicsinyek is, akik a Miatyánkot is alig tudták, káromkodó szavakat ejtettek ki szájukból. Erről a fájdalmáról sohasem beszélt könnye­zés nélkül, s szentbeszédeiben és a hitoktatásban nagyon sokszor visszatért e tárgyra. A káromkodók szemei elé állította e világ és a túlvilág büntetéseit:

„Vigyázzatok! Ha a káromlás úrrá lett a házatokban, minden tönkre mehet, mert elzavarjátok a jó angyalokat!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A bűn és szerzője 3

      A világ dolgai, az erkölcsi élet hanyatlása, az Egyházon belüli válságtünetek arra utalnak, hogy korunk az elhatalmasodott bűn kora, s ennek következményei  világméretekben sodorja a pusztulás felé az egyént, a családot és a társadalmakat. Különösen a deviancia terjedésére, a családok felbomlására, a bűnözés terjedésére, a tragédiákra és a természeti katasztrófákra gondolunk. Az ember pedig nem csupán evilági életét nehezíti bűneivel napról-napra, de örök életét is veszélyezteti, s egy idő után számítanunk kell az igazságos Isten közvetlen beavatkozására. A Jelenések könyvében három fejezet (vö. Jel 8-11) is utal erre. Ezek, bár jelképes leírások, mégsem hagynak kétséget afelől, hogy a bűn mind súlyosabb büntetéséről van szó. Ennek kapcsán a Jelenések könyve így fogalmaz:,,Az emberek fájdalmukban a nyelvüket harapdálták, s káromolták az ég Istenét kínjuk és fekélyeik miatt, de tetteiket nem bánták meg'' (Jel 16,10). Már Izaiás figyelmeztet az elhatalmasodott bűnre: ,,Jaj azoknak, akik a büntetést ökörlánccal vonják magukra, és a bűnt úgy húzzák, mint a kötél a szekeret'' (Iz 5,18) A Bölcsesség könyve is inti az embert: ,,Azoknak azonban, akik a büntetésül szánt megcsúfolásból nem okultak, Istenhez illő ítéletet kellett elviselniük'' (Bölcs 12,26). Ez arra is utalás, hogy a büntetés egyben a bűnbánatra és a megtérésre is alkalmat nyújt (vö. Bölcs 12,10). (Antalóczi L., Jelenések, üzenetek és a jövő - Eger 2000, 28-31)

      Az Isten áldjon meg benneteket, legyetek óvatosak! Értsétek már meg végre, hogy a krisztusi Egyház jóváhagyása nélküli üzenetek, bármily szépek és imádságosak is, nagy eséllyel a megtévesztő szellem manipulációi is lehetnek! Ma már a gonosz sokkal rafináltabban közelíti meg a lelkeket, szépet és imára késztetőt javasol, sőt, rámutat az igazságokra, ám mindezt csak a beetetés miatt teszi! Végcélja a krisztusi Egyháztól, a hierarchiától való elszakítás azért, hogy martalékává tegye a megtévesztetteket! Az, hogy a megtévesztő szellem állna minden egyes üzenet mögött, nyilván nem biztos, az viszont biztos, hogyha maradéktalanul követnénk az Evangéliumot, akkor nemhogy a bizonytalan-, de az elismert üzenetekre sem lenne semmi szükség! Ne akarjatok tehát jólértesültebbek lenni, mint amennyire Jézus Krisztus Titokzatos Teste érdemesnek talál titeket! A mai megsokasodó üzenetek többségének végcélja nem más, mint – így vagy úgy –, de észrevétlenül az Egyházzal való szembeállítás! Senki ne figyeljen tehát a "napra-percre kész" üzenetekre, hanem imádkozzon a szent hagyomány szerint szüntelenül, és hozzon áldozatot a bűnösökért, mert sok lélek a pokolba kerül, mivel senki nincs aki imádkozzon és áldozatot hozzon értük (Fatima)! Mert tudhatnátok már, hogy  áldozat és imádság a mi eszközünk, melynek igaz célja: a megváltás világméretű érvényre juttatása (Szeretetláng), Krisztus a mi Urunk által!

Nem szentelték meg az Úr napját!      

     Az Ars-i plébános mindig magyarázta híveinek az Oltáriszentség termé­szetét, szükségességét, belső értékét, s természetfeletti, jótékony hatásait. Így tanított: »Mivel eledel által buktunk a halálba, az Üdvözítő eledelül adta magát, hogy visszaemelje minket az életbe! A Oltáriszentség előtt időzve tehát nyissuk ki a szívünket és a Jóisten is kinyitja az övét. Ha éjjel felébredsz, gondolatban járulj a tabernákulum elé és mondd: „Uram eljöttem, hogy imádjalak, dicsőítselek, hálát adjak, szeresselek, és veled legyek az angyalokkal együtt.” Ó mily kedves a mi Urunknak az a röpke negyedóra, amit haszontalan elfoglaltságainktól lopunk el, hogy imádkozzunk, hogy Rá gondoljunk és vigasztaljuk őt, aki elrejtőzik a kenyér és a bor színe alatt, hogy megközelíthető legyen számunkra. Segíteni akar, Testével és Vérével, hogy képesek legyünk a kegyelem Útján maradni! Azt akarja, hogy lángoljon a szívünk, amikor magunkhoz vesszük.« 

Azt lehetne mondani, hogy papi életének vezetőgondolata volt, hogy a lelkeket a köznapi gondoktól lehetőleg elvonja s az oltár felé irányítsa.

„A Jó Istentől – mondta – nem kaptam sem tehetséget, sem bölcsességet, sem tudást, sem erőt, sem erényt. Csak egyetlen, de hatalmas kegyelmet adott nekem, ha megkísért a kétségbeesés, legyen menedékem: a tabernákulum elé vetni magam, mint kiskutya a gazdája lábához.”

Az 1818. esztendejében, amíg a mezei munka ideje be nem köszöntött, az Ars-i kis templom vasárnap elég szépen megtelt és a fiatal lelkipásztor a hitközség jövendő lelkiállapo­táról ábrándképeket festhetett magának, de súlyosan csalódnia kellett. A húsvéti időszaktól kezdve, egyre kevesebben jártak Szentmisére, arról nem is beszélve, hogy a férfiak nagyobb része távol tartotta magát a szentáldozástól! Voltak olyanok, akik 10-20 éve nem tettek eleget ebbeli kötelezettségüknek. A szerény templomhajó egyre üresebb és üresebb lett!

Hová lettek? Az Istennek szentelt reggeleken, hallotta a mezők felé haladó szekerek zörgését, a kovácsműhelyben a pöröly alatt visszhangzó üllő sírását. Az, hogy a kovácsmester nem szüntethette meg a munkát, mivel a szerszámok nem ismerik a pihenést, bizony, gúnyos válasz ez az Ars-i templom harangjának hívó szavára.

A vasárnap megszentségtelenítői közül sokan, amint a munkából hazaértek, felvették a rendesebb ruháikat és elmentek a kocsmába, vagy a táncmulatságra.

A 200 lakosú község négy kocsmával dicsekedhetett, ahol miután megbeszélték ügyeiket, addig ittak, míg része­gek nem lettek. A fiatalemberek és lányok, akik csak a játékra és mulatságra gondoltak, sőt még asszonyok és aggok is, a piactér diófái alatt jöt­tek össze, s egy rossz hegedű ütemére táncoltak. Egész éjfélig hallatszott az ének és a sikamlós beszéd, amit szemtelen nevetés, meg káromkodás kísért.

Sajnos, mindezt szentünknek látnia és hallania kellett, mert a paplak közel volt a templom mögötti piactérhez. Az Ars-i plébános keserű könnyeket hul­latott, s kétségbeesése a tetőfokát érte, amikor értesült, hogy ezek a visszaélések egészen késő őszig tartanak. Sőt, a védőszent Sixtus-ünnepén, még súlyosab­bak lesznek, amikor mutatványosok, bohócok és piaci zené­szek is érkeznek „a búcsúra”. Mi több! Ars a legvidámabb falu hírében állott, ahol a környék táncosai és táncosnői találkát adtak egymásnak.

Ars egyenlő távolságban fekszik a Saone-folyótól és a Dombes-mocsaraitól. Ebben a zónában az éghajlat bágyasztó, s maga Vianney atya is attól tartott, hogy ez az a hely, ahol elkárhozhat!

A lako­sok tájnyelve énekhez hasonlít és könnyen hajlik a sikamlós beszédre. Az emberek, akik a hit hiányában könnyen az érzékiség rabjaivá lettek, a jólétet és élvezeteket keresték. Még Ars kisasszonya sem ütközött meg azon, ha a környékbeli meghívott családok tagjai nála táncoltak.

Szegény Vianney plébános! A bűnök ezer alkalma kínálta fel ma­gát a népnek, ő viszont egyedül maradt a felelősséggel! Tűrje el a káromkodást és a vasárnapi munkát, a táncot, a kocsmát, no meg a szemérmetlen énekeket és az efféle társalgást? Nem! Neki kötelessége a lelkeket menteni, s az evangéliumi életet hirdetni, neki kötelessége egyengetni az üdvösség útját!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A hittan, a lelkek értelmi újraalapozása

     A gyakori ismételgetés folytán, az Ars-i gyermekek a vidéken a legképzettebbek lettek. Devie püspök is elismerte ezt egy bérmálás alkalmával.

Később Vianney utódai gyakran csodálkoztak és épültek azon a hitbeli tudáson, amit később a Betegek Szentségének kiszolgáltatása alkalmával még az egy­szerűbb híveknél is tapasztaltak. Ezt pedig annak lehetett betudni, hogy gyermekkorukban egy szent tanította őket!

Mindazonáltal be kell vallani, hogy szentünk módszere nem mindenkinél volt sikeres. Az Ars-i plébános ugyanis szóról-szóra követelte a katekizmust, és ehhez nem mindenkinek volt adottsága. Szentünk aggályos lelkiismeretességéből kifolyólag, ha kellett, éveken keresztül ki­egészítő hitoktatásban részesítette a fiatal embereket és ennek következtében egyeseknél, igen kitolódtak az elsőáldozás időpontjai. Megesett, hogy többek csak 16 éves korukban járulhattak szentáldozáshoz!

Az viszont mindenek felett dicséretes volt, hogy igen magas szinten oktatta a híveket! Ehhez pedig magát is fel kellett készíteni. A sekrestyébe bevitt egy íróasztalt, és a szentély felőli ajtót nyitva hagyva, a Mesterre tekintve dolgozott. Áttanulmányozta a szentek életét, a tridenti zsinat kátéját, Ber­gier Teológiai Szótárát, Rodriguez elmélkedéseit, Le Jeune, Joly és Bormardel beszédeit.

Lázas munkája közben azzal pihent, amikor időről-időre pillantást vetett az oltárszekrényre. Néha fel­világosításért az oltár elé borult. Maga előtt elképzelte az embereket, kikhez beszélni akart. Könnyhullatás közepette könyörgött az Úrhoz, hogy adja meg neki a gondolat és kifejezés kegyelmét, amellyel majd népét megindíthatja és megtérítheti.

Amint elkészült a 35-40 oldalas szöveggel, azt mind betanulta, aztán szombat éjszaka hangosan felmondta. Nem csoda, ha a fiatal pap feje a kialvatlanság következtében nagyon ki­merült volt.

Amikor 11 órakor beharangoztak, étlen-szomjan, ilyen fejjel kellett elmondania az órányi szent homíliát és a nagymisét! A tridenti zsinat előírásait követte, mely kötelességükké tette a lelkipásztoroknak, hogy a szentmise-áldozat mélységes értelmű szertartásait magyarázzák meg a híveknek. Így lelkesített: „Testvéreim! Mily alázattal vennénk részt a Szentmisén, ha tudva-tudnánk, hogy az őrangyalunk ott térdel mellettünk, leborulva Isten Fensége előtt! Mily buzgón kérnénk, hogy ajánlja imáinkat Jézus Krisztusnak!”

Beszédeit mindig emelkedett hanghordo­zással mondta, és taglejtése természetes volt. Ars­ kisasszonya meg is kérdezte tőle:

‒ A főtisztelendő úr miért imádkozik oly csendesen, és miért prédikál oly hangosan?

‒ Ez azért van ‒ válaszolt jóindulatúan Vianney ‒, mert ha pré­dikálok, akkor vagy a süketeknek vagy a szundikálóknak beszé­lek, ha pedig imádkozom, a Jóistennel beszélek, aki meghallja!

Nem meglepő tehát, ha ilyen túlzott munka után, az emlékezőtehetsége olykor néhány pillanatra kihagyott. „A szószéken ‒ mesélte Pertinand tanító egyszer-másszor elvesztette a beszéd fonalát s le kellett szállnia, anélkül, hogy beszédét befejezte volna.” Ám az emlékezetkiesés a híveinek nem feltétlen tűnt fel, inkább sokatmondó hatást jelentett azok számára, akiket épp keményen megintett. Ezeket a „kudarcokat” is kiimádkozta az Úrnál, és egy idő után már nem fordult elő, sőt még ahhoz is erőt érzett magában, hogy rögtönözzön is.

Miről is prédikált nyájának, Pl. szívesen ismételte többször is, hogy a mezei munká­val foglalkozó embereknek könnyebb elérni az üdvösséget, mert ők munka közben is tudnak imádkozni.

Vianney, aki beszélte tájszólásukat, használta különleges kifejezései­ket, bár korholta bennük a gyakorlati hit hiányát, néha éles megjegyzésekkel. De mégis maguk közül valónak tartották!

„Fedd őket keményen, hogy egészségesek legyenek a hitben” ‒ írja Szent Pál, a Tituszhoz írt levélben (1,13). És az Ars-i plébános szó szerint vette ezeket a szavakat.

Ő, aki oly szigorú volt önmagával a hősiességig, másokkal szemben is szigorú maradt. Elve volt, hogy a lelkek szántóföldjén nemcsak gyomlálni kell, de érteni kell az ültetéshez is. (A plébánia.) 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A bűn és szerzője 2

Az Üdvözítő az Egyházat bízta meg iránymutatással. Ennek ellenére, túlon-túl hiszékenyek vagyunk a még ki nem vizsgált üzenetek iránt, holott a megtévesztő szellem (a gonosz) kifinomult praktikákkal eteti be a figyelmetleneket! 

     A sátán megnyilvánulása az egyén, a közösség és a társadalom életében bár igen változatos, mégis felismerhető. Nagyon fontos ráébredni, hogy a bűn szerzője, a megtévesztő szellem (vö. 1 Tim 4,1) ,,tévútra vezeti az egész világot'' (Jel 12,9b), a bűn következményei révén igyekszik tönkretenni az ember testi-lelki valóságát, s az emberi kéz munkáját. A sátán általános módszerei közé tartozik a kísértés, az ördögi zaklatás, a megkötözöttség és a megszállottság. Ezen veszélyekkel minden embernek számolnia kell, és harcolnia ellene nap mint nap, akár önmagát is áldozatul adva (vö. Róm 12,1). 

      A kísértés mibenlétét ismerjük, és tudjuk: állandó kísérője az emberi életnek. Az ördögi zaklatás is gyakori. Ennek sajátos formája a békétlenség keltése. A sátán az egység megbontásával kezdi munkáját. Először a szívben, majd a családban vagy más közösségben igyekszik békétlenséget kelteni. Amikor egy családban vagy bármilyen más közösségben a széthúzás, a békétlenség révén sérül az egység, tudni kell: a háttérben sátáni erő, a bűn szerzője kezdi működését. A helyzet súlyossá válhat, ha az ember lelkében tanyát vert a gőg, mert a sátán kezében a gőg igen hatékony eszköz, s vele szemben az alázat az első és legfontosabb fegyver. ,,Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak kegyelmet ad'' (1 Pét 5,5b).

      A békétlenség -- mint említettük -- tönkreteszi, szétzilálja a családot, a közösséget. Az ördögi zaklatás már elhatalmasodott, ha az ember örömét leli a pusztításban, vagy szadizmusra, kegyetlenségre hajlamos. A megkötözöttség területéhez a szenvedélybetegségek tartoznak. Abban az esetben pedig szellemi megkötözöttségről beszélhetünk, amikor az ember ellene áll az őt üdvözíteni akaró kegyelem munkálkodásának. A látványos meg-szállottság ma már ritkábban ugyan, de állandóan jelen van az emberiség életében. Az esetek száma a legújabb irodalom szerint emelkedő tendenciát mutat.

      Amikor a sátán teret kap, egyre jobban birtokába veszi az ember akaratát, s az ember nem csupán kiszolgálja őt, de szenved is tőle. Az ördögi befolyás az egészségben, az érzelmi és az üzleti életben, az életkedvben és a halál utáni vágyakozásban támadja az embert (Don Gabrielle Amorth). Legáltalánosabb módszere: elfordít az Istentől és távol tart tőle (Corrado Balducci), a végeredmény pedig a bűn lavinaszerű elhatalmasodása (vö. Róm 5,20).

      Ha a bűn elhatalmasodik, annak következménye is elhatalmasodik, s kilép az egyén, a család, a közösség kereteiből, és társadalmi méreteket ölthet. Ez pedig a lelki és az evilági élet szempontjából végzetes lehet. Erre figyelmeztet Jakab apostol: ,,...a bűn meg, ha elhatalmasodik, halált von maga után'' (Jak 1,15). A bűn -- ha nem szállnak vele szembe --, átlépheti az országhatárokat, s egész földrészeken, vagy akár az egész világon elhatalmasodhat, és következményei pusztulással fenyegethetik  akár az egész emberiséget is. Súlyos probléma, hogy az ember az élet eseményeiből nem okul, s az elhatalmasodott bűn elhatalmasodott következményeit, amelyet az egyre szabadabban működő sátáni erő szervez, természetes okokra vezeti vissza, s ezeket csupán természetes összefüggésükben értelmezi.

Csak magával volt szerény, Istentől semmit nem sajnált! 

     1825. egyik napján Ars-kisasszonya (Garets grófnő) magával vitte szentünket Lyon-ba, hogy miseruhát vásároljon a templomnak. A legnagyobb egyházi üzletben válogattak, és a kisasszony rá is mutatott néhány szép darabra, de Vianney-nek egyik sem felelt meg. Ám egyszeriben megtalálta a legmegfelelőbbet! Ez valóban szebb volt mindegyiknél, de egyben a legdrágább is. A grófnő belesápadva kérdezte:

‒ Atyám! Minek önnek ez a káprázatos miseruha?

A plébános szinte meghőkölve válaszolt:

‒ Nekeeem?? De hiszen nem nekem lesz, hanem a Jóistennek!

A nagylelkű adományozó megvette.

1820. táján, a forradalom által felhalmozott erkölcsi romok eltakarítása még hosszú ideig tartott. Milyen sok tudatlanság, mennyi elő­ítélet és mindenütt, mindenben romlottság! De Ain-megyének a Lyon-i egyházmegyébe ékelt része, különösen elhanyagolt maradt, mint a többi. Az istentelenség szomorú jelképei voltak a forradalmi biztosok által lerombolt templomtornyok, amelyek majdnem mindenütt helyrehozatlanok maradtak.

A liberalizmus által megfertőzött és huzamos idő óta elhanyagolt lelkek közönyét csakis egy eszközzel lehetett megszüntetni, éspedig a misszió által. E célból a kerület papjai egyesítették erőiket. Mivel a Lyon-i karthauziak képtelenek voltak minden meghívásnak eleget tenni, a fiatal Ars-i pap a szom­szédos községekben magára vállalta a lelkigyakorlatok és a gyóntatások feladatkörét. Minden meghívásnak eleget tett és öröm töltötte el, hogy lelkeket menthet. Ennek folytán, úgy a kollégák, mint a nép részéről csakhamar közmegbecsülés lengte körül, szigorú élete, jámborsága ‒ és ki hinné ‒, cikornya nélküli ékesszólása miatt.

A fiatalság vallásos nevelése volt evangelizációjának első lépése. Ámde tíz éves kortól már segédkezniük kellett a mezei munkákban, ennél fogva, nagyon ke­vés gyermek tudott olvasni. Hitoktatásra csak az esős téli hó­napokban jártak, és bizony kevés érdeklődést mutattak a hittan iránt, nem utolsó sorban azért, mert nehezen tanultak. A rossz társaság és a lelki nevelés hiányában, csakhamar a szabados­ság felé sodródtak. Anyagias menta­litásukkal úgy éltek és nőttek fel ezek a gyermekek, mintha lel­kük sem lett volna. Az első szentáldozás sem hozott éle­tükbe semmi változást.

A fiatal Ars-i plébános azonban nem adta fel! Elhatározta, hogy hétköznap reggeli 6 órától maga köré gyűjti a fiatalokat, mégpedig Mindenszentektől az elsőáldozás időpontjáig.

Szentünk, jámbor csa­logatással édesgette őket. Képecskét ígért azoknak, akik elsőként lépnek a templomba. Egyesek, hogy

kép­hez jussanak, már reggeli négy órakor képesek voltak templomba menni.

Vianney nem szűnt meg mindaddig személyesen tanítani a hittant, míg 1845-ben nem kapott maga mellé egy segédlelkészt. Egyébiránt huszonhét év alatt nemcsak minden papi teendőt maga végzett, de ő harangozott a hitoktatás előtt is! A tanítás előtt mindig tér­den állva elmondta a hitoktatást megelőző imát. A kicsik figyel­mét igyekezett felkelteni néhány szép gondolat által, amelyek rendesen annyira megkapók voltak, hogy könnyekre indították őket. Majd felolvasta a lecke szövegét, amit rövid, könnyű, kenetteljes magyarázat követett. Arra törekedett, hogy a gyermekek figyelmét lekösse.

Jól ismerte, hogy közvetlen modorával, miként kell őket bátorítani, felkeltve bennük azt a gyermeki ragaszkodást, amely magában foglal minden tisztesség-tudást. Megkövetelte, hogy hordjanak maguknál rózsafüzért, melyet persze gyakran maga ajándékozott.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Imádkozzátok a rózsafüzért!

021) https://youtu.be/3bEMuW6Z_sY

A bűn és szerzője 1

Róna Gábor atya második tanúságtétele:

     Ekkor már Dél-Amerikában voltam, Quítóban, Ecuador fővárosában. A rendházunk, amelyben akkor laktam, a
történelmi városrész közepén volt, kétemeletes szép modern épület, fölötte terasszal. Házunk egyik része diákotthon volt egyetemisták számára. Aznap este valami ünnepük lehetett a fiataloknak, mert elég hangosak voltak, és ez még éjszakába nyúlóan is tartott...
     Szobám a terasz alatt volt, és nem tudtam aludni. Kijöttem a folyosóra, és ahogy megállok az ablaknál, valami szörnyű látvány tárult elém: pár méterre tőlem, az ablakon át látom, hogy a terasz külső peremén ül egy fiatal egyetemista, lábait a mélységbe lógatva... Alatta a mélyben kövezett kis belső udvar. Csak ül, és egy másik ablakból egy barátja beszél hozzá szépen, bátorítóan, hogy ne adja föl, jönnek, segítenek neki... Ekkor kaptam egy hatalmas kegyelmi indítást arra, hogy teljes erőmből imádkozzak érte. Bementem a szobámba, és teljes szivemből és erőmből imádkoztam. Akkor már pap voltam. Nem tudom, meddig tartott ez a hihetetlen imaküzdelem. Egyszer csak kezdtem érezni, hogy visszatér a béke a szívembe. Felöltöztem, és átmentem a diákok otthonába. Mosolyt látok az arcokon. Jó jel! Kérdem, mi van a fiúval...? Mondják: a szobájában van, fekszik az ágyán... Megkönyebbültem! Mégis, hogy történt? Elmondják, a fiú levetette magát a mélybe, de egy karja beszorult az esővíz levezető csatorna és a fal közé, és nem engedte őt lezuhanni. Ketten, ők is kimentek a terasz külső oldalára, és csak a Jóisten tudja hogyan, a terasz széle alatt levő odaszorult társukat kihúzták onnan, magukat is a legnagyobb halálveszélynek kitéve, beemelték a terasz korlátján, és a fiú megmenekült! Ezt én nem láthattam, de ezt mondták el nekem a társai. Ha más mondaná el, nem tudnám elhinni, de tanúskodom, hogy ezt mondták el a társai.
     Ezt a második történetet nagyon nem akartam föleleveníteni magamban, sem azt másokkal közölni. Hogy mégis rászántam magam, azt ezért tettem: Vannak emberek, esetleg saját környezetünkben akár családunkban is, akik nem adták jelét a bűnbánatnak vagy a megtérésnek, és meghaltak úgy, hogy nem rendezték lelküket a Jóistennel. Ők is a mélybe vetették magukat, de a jó Istennek vannak lehetőségei, hogy megmentse lelküket a kárhozattól, ha vannak lelkek, akik buzgón és állhatatosan imádkoznak értük még haláluk után is. A kárhozatból nem lehet ugyan senkit visszahozni, de a Jóisten az ő mindentudásával előre látta a jó lelkek érte végzett állhatatos és buzgó imáit, mindezt tekintetbe vette, mielőtt még ítélőszéke elé került volna, és csodával határos módon megmenthette őket attól, hogy az örök kárhozatba zuhanjanak. Tartsunk ki tehát a bizalomban és a buzgó és állhatatos imádságban!
† Róna Gábor S.J. (Forrás) (folyt.)

A szegényes templom szépítési terve 

     Húsz évvel később, szentünk egy pap társának elárulta a lélekmentés titkát. (Szentünk korbácsa, mellyel rendszeresen sanyargatta magát)

„Kedves barátom, az ördög nem sokat törődik a korbáccsal és a többi vezeklési eszközzel. Ami őt legyőzi, az az önmeg­tagadás az ételben, italban, alvásban. Semmi mástól nem ret­ten vissza és következésképp ez az, ami a legkedvesebb az Isten előtt! Ó de mennyire meggyőződhettem erről, amikor ma­gamban voltam és így voltam 8 vagy 9 évig, hajlamomat kö­vethettem kedvem szerint. Megtörtént, hogy napokig semmi sem ettem. Na, akkor megkaptam Istentől mindazt, amit csak akartam a számomra és mások számára. Könnybe lábadt szemmel, így folytatta: Most teljesen másképp van. Ma már nem tudok oly sokáig étel nélkül maradni, mert azon veszem észre magamat, hogy már nem vagyok képes beszélni. Mily boldog is voltam, mikor egy­magamban lehettem. Megvettem a szegényektől a száraz kenyeret, s az éj nagyobb részét a templomban töltöttem. Aztán jöttek sorra a gyónók, és a Jóisten rendkívüli kegyelemmel látott el engem.”

Ily módon a fiatal lelkipásztor számára a szigorú vezek­lés ideje egyszersmind az erősítő vigasztalások korszaka is volt.

Vianney nagyon jól tudta, hogy buzgóságának rette­netes ellenfele a régi szokásaihoz ragaszkodó nép tunyasága. Még azok is, akik eddig templomba jártak, továbbra is úgy gondolták, hogy ennél többet ne kívánjon tőlük!

Megérkezése után két évvel súlyos lelki válságon ment át, melynek persze oka volt a kegyetlen vezeklése, de bizony a sikertelensége is (természetesen, az ő mértéke szerint)!

A fiatal lelkipásztor, aki felelősséget vállalt Ars minden egyes lelkéért elhatározta, hogy nem nyugszik addig, amíg a hitközségből minden visszaélés el nem tűnik. Ebbéli programjában az imádságon és vezeklésen felül a szónak és tetteknek is szerep jutott.

A vasárnap megszentelése ‒ amely nélkül nem létezik keresztényi élet (!) ‒ volt az első cél, amit el kívánt érni. Viszont, az Úr háza igen elhagyatott volt, és a templomot vonzóvá akarta alakítani. Az Ars-i Szent Sixtus-templom kívül-belül nagyon szegényes látványt nyújtott. Négyszögletes hajója 11 méter hosszú, 5 méter széles volt, a végén félkörű szentéllyel, melyet az oltár teljesen kitöltött. A fe­hérre meszelt falakat embermagasságú fakó deszkázat borította. A hajó felett egyszerű mennyezet minden részben repedezett. A kevés egy­házi ruha szegényes, elhasznált volt, és nem járult hozzá a szertartások pompájának emeléséhez.

Ám ezt az öreg templomot, úgy megszerette Vianney plébános, akárcsak a szülőházát. A szépítést a főoltárnál kezdte. Az Oltáriszentség iránt való mély tiszteletből a lehető legszebbet akarta. Az első beszerzést saját zsebéből fedezte. Nem mert a kastély ajtaján kopogtatni, ő segédkezett a munkásoknak az új oltár felállításánál. A díszítésért gyalog ment Lyon-ba és vissza, ahonnan két kis angyal­fejet hozott, amit a szentségház két oldalán helyezett el.

Végül, hogy a keret a képpel egyezzen, maga festette be a deszkaburkolatot és a faragott díszbetétet. Ily módon a temp­lom friss és méltó belsőt kapott.

Lyon-ban felkereste a kézi­munka- és ékszerészboltokat, hogy megvegye a szükséges díszítményeket. A boltosok mondták is egymás között, „van egy kis sovány plébános, szegényes ruhában, úgy néz ki, mintha egy sou sem volna a zsebében, s mégis a temploma számára a legjobbat rendeli meg.” Igen, az Ars-i plébános kétségkívül igényes volt, de nem magára, hanem a szent dolgokra.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Az imádság a mi hatalmas eszközünk
   † P. Róna Gábor jezsuita atya tanúságtétele az ima erejéről.

     Jelen kis írásommal szeretnék eleget tenni egy kedves felkérésnek, hogy mondjam el a KALÁSZ kedves olvasóinak, hogyan imádkozott jó édesapám azért, hogy én pap legyek. A másik pedig egy hatalmas imameghallgatás, melyről, megvallom, magam már rég megfeledkeztem, de most felelevenítette bennem Bartalné Veronka kedves édesanyatársatok, aki kérte, hogy osszam meg veletek. Mindkét tanúságtétel az ima hatalmas erejéről szól.
     Első tanúságtételem: Tanítócsaládból származom. Édesapám Kiskunhalason volt tanyai iskolák igazgatója, édesanyám tanítónő volt egy városi iskolában.
Édesapám munkabeosztása kötetlenebb volt, így minden nap elment a templomba. Napi-áldozó volt, az egyházközség világi elnöke. Tanítói nagyon szerették.
Édesanyám nagyon szerette tanítónői hívatását. Csak idős korában hagyta abba a tanítást. Ő is mélyen vallásos volt. Édesapám olykor elvitt magával iskolalátogatásaira, ilyenkor eljött hozzánk a városi kocsi, télen a szánkó...
Nagy élmény volt számomra suhanni szánkóval a havas tájakon. Máskor meg hozott "madárlátta kenyeret", ami megmaradt az útravalójából, amit láttak a madarak! Annak különös íze volt!
     Már több mint húsz éves voltam akkor és már a Jezsuita Rend novíciusa, amikor édesapám és jó édesanyám meglátogattak. Ez volt egyike utolsó találkozásaimnak édesapámmal. Pár percre egyedül maradtunk csak mi ketten. Láttam, hogy ő valami nagyon fontosat akar mondani nekem. Megszólalt: "Gabi, amióta megszülettél, egy nap sem múlt el a nélkül, hogy ne imádkoztam volna azért, hogy te pap légy, és Loyolai Szent Ignáchoz, hogy jezsuita légy." Ekkor az én hivatásomnak a kulcsát tette le a kezembe. Áldja meg érte a Jóisten! Papi és jezsuita hivatásomat a Jóisten után... neki köszönhetem!

† Róna Gábor S.J. (Forrás) (folyt.)

Nem engedhetjük, hogy a búza közé vetett konkoly elnyomja a nemes vetés hajtásait
   

(vö. Dr. Katona István püspök ajánló sorai Antalóczi Lajos azonos c. könyvéhez.) 

A nép rádöbbent, hogy papjuk egyfolytában vezekel 

     Egyszer, amint a főtisztelendő úr a templomból visszatért, a házvezetőnő kopogtatott az ajtaján. Vianney nem felelt. Az asszony nem tágított, mire a plébános kiszólt anélkül, hogy ajtót nyitott volna: „Semmire sincs szükségem, semmit sem akarok!”

Egy alkalommal aztán meg is mondta Renardnének: „Önnek nem kell jönni, eddig és eddig!” S ez több napi elmaradást jelentett. Más jóindulatú asszony is hasonlóképp járt. Egyikük így sopánkodott: „Ó, milyen nehéz egy szentnek a kedvébe járni!”

Mint említést nyert szentünk egy egész hétre megfőzte a burgonyát legendás kondérjában, és ezt egy drótkosárban a falra akasztotta. Ha az éhség kínozta, egyet-kettőt megevett hidegen, ám egy esetleges harmadik burgonya, már ínyenckedés-számba ment, szerinte. Amikor a készlet a vége felé járt, szinte mind penészes volt. Megtörtént néha, hogy a tüzes hamuban tojást főzött magának, vagy pedig egy marék lisztből vízzel és sóval tésztát készített, s ebből sütött „fánkot”.

A táplálkozásnak ez a módja 1827-ig tartott, amikor is a Gondviselés Intézet felépült, ettől kezdve Vianney ott étkezett. „Mily boldog voltam ‒ mondta tréfásan ‒ amikor magamban akkor ettem, amikor akartam, és akár három fánkot is sütöttem. Mialatt az elsőt elfogyasztottam, elkészítettem a másodikat. Miközben ezt ettem, elkészült a harmadik. Végül, rendbe hoz­tam az edényt és a tűzhelyet, majd egy nagy pohár vizet ittam meg. És ez elég volt több napra!” (Az Ars-i plébános konyháját, lásd alul!)

Vasárnapi böjtjében megelé­gedett egyetlen falatnyi kenyérrel, s csak este engedett szigorúságából, amikor valamivel bősé­gesebb táplálékot vett magához.

Volt eset, amikor az éhség olyan parancsolólag lépett fel nála, hogy amikor a kosarát üresen találta, átment egyik szomszédjához. A házigazda furcsállta szentünk arcvonásai, és megkérdezte: „Mi baja van főtisztelendő úr?” A válaszon meg is döbbent, „eh, kedves barátom, nem ettem három napja”. A jó hívő sietett megosztani vele kenyere felét. Más alkalommal Cinier János házában volt látogatóban. Ebédkor épp főtt burgonya párolgott az asztalon. „Jól néznek ki” mondta a plébános, egyet kézbe vett, nézegette, majd visszatette. Az egyik gyermek, aki később tanúsította a jelenetet, ezt mondta: „ez vezeklés volt részéről, amit magának előírt.”

Az egyik szomszédnő engedélyt kapott arra, hogy tehenét a plébános kertjében legeltesse. Így is történt. Ennek folytán az asszony meglepte a plébánost, aki épp valami sóskafélét szedett. „Füvet eszik főtisztelendő úr”? ‒ kérdezte.

‒ Igen asszonyom ‒ felelte kissé bosszankodva, hogy tetten érték ‒ meg­próbáltam ezt enni, mert nem tudtam magamat megtartóztatni!

Igen ám, de a faluban ez, és számtalan „nem evés” szóbeszéd tárgya lett, és mindenkinek egyöntetű véleménye volt, hogy a beesett arcú papjuk folyvást vezekel.

Vianney plébános nagyon jól tudta, hogy: a gonosz szellem tirannikus hatalmat gyakorol egyházközségében, a vétkes lelkek fölött. Ő pedig azon volt, hogy az Úr ígéretével megszabadítsa népét tőle, mert „ez a fajta pedig nem űzhető ki másképp, csak imádsággal és böjttel”. (Mt 17,20) Az Ars-i plébános a Mester ajkáról leste el a jelszót.(Források a 2. részben!) (folyt.)

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

A házasság szentsége 3 

Anyám, aki 38 évig imádkozott apámért, akit már nagyapám megrontott (aki szintén házasságtörő életmódot folytatott) azzal, hogy már 12 évesen elvitte az örömlányokhoz, hogy “férfivá” legyen.

Tudják, hogyan imádkozott anyám a Legszentebb előtt?

„Uram, tudom és bízom abban, hogy nem hagysz addig meghalni, amíg a férjem megtérését meg nem élem. Nem csak a férjemért kérem, könyörgök minden olyan asszonyért, aki ugyanilyen helyzetben van. Különösen azokért az asszonyokért kérlek, akik jósokhoz, boszorkányokhoz, a mágia és a démonok egyéb eszközeihez mennek. Azokért, akik ily módon a lelküket és gyermekeiket eladják a démonoknak ahelyett, hogy hozzád mennének és imádkoznának. Állj melléjük és szabadítsd meg őket a gonosz láncaitól! Amen”

Így imádkozott anyám. És a másvilágon tudtam csak meg, hogy anyámnak volt egy misztikus víziója életében. Így mondta el: „Földi életünkben láttam apádat, amint megláncolta az ördög, és le akarta húzni a szakadékba, de én rátettem a rózsafüzéremet és elvonszoltam a templomba a Legszentebb elé. Állandó harc volt ez. A Sátán egyre csak le akarta húzni, és én a rózsafüzérrel ráncigáltam vissza. Amikor végre sikerült elvinnem a templomba, azt mondtam az Úrnak: „Idehoztam neked, rád bízom, mentsd meg.”

És valóban. Nyolc évvel halála előtt apám megtért. Mélyen megbánta a bűneit, és megbocsátást kért az Úristentől. Az irgalmas Isten megbocsátott neki. De egykori bűneiért nem bűnhődött meg. Megbánta ugyan, meggyónta, fel is oldozták, de már nem volt alkalma arra, hogy vezekeljen. Ezért volt a tisztítótűzben, nyakig a bűzlő iszapban.

Bizony, mily gyakran elfeledkezünk az elkövetett bűnök miatti vezeklésről, illetve a jóvátételről. Ritkán gondolunk erre. Sokszor van úgy persze, hogy nem nagyon tudjuk jóvátenni. De Jézus a Szentségben megadhatja nekünk a kegyelmet, hogy vezekelhessünk. A másvilágon mutatja meg Isten, hogy a bűnök másokra is milyen romboló hatással voltak, sokszor többet ártanak, mint maga az általunk elkövetett bűn.

Az Oltáriszentség vétele és a szentségimádás az egyetlen út, amely közvetlen az égbe vezet. Jól jegyezzék meg, ez nagyon fontos számunkra!

Ha valaki megcsalja a házastársát, az Úristent csalja meg. Megszegi az esküt, amit Istennek és partnerének tett az esküvője napján. Aki képtelen a hűségre, az inkább meg se házasodjon. Azt mondta az Úr: „Ha hűtlen vagy, magadat átkozod meg! Kérjetek engem, hogy hűek lehessetek házastársatokhoz, hogy hűek legyetek Istenhez.”

/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma:

Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános

/Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte, Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./ 

Imádkozzuk a Loretói Litániát a karanténban is családosan! VIDEÓ

https://www.martinus.hu/hirek/9873/karanten-litania-avagy-koszontsuk-egyutt-a-szuzanyat  

Áldozat, imádság és főtt krumpli 

     Szentünk kápláni beiktatását követően két hétre, Margit nővére jött­ Dardilly-ből özv. Bibost-né társaságában. Vianney részéről a fogadtatás szívélyes volt. „Gyermekeim, mondta barátságosan vendégeinek, mit tudnék nektek enni adni? Nincs semmim!”

Rövid gondolkozás után, a maga számára egy hete már megfőzött krumplit osztotta meg velük, amely kissé penészes volt.

„Nem volt bátorságunk enni belőle ‒ mesélte Margit ‒, ugyanakkor ő kettőt-hármat is evett!” Közben szentünk így szólt: „Nem romlott ez, én jónak találom, viszont a temp­lomban épp várnak rám, mennem kell, ti pedig segítsetek magatokon, ahogy tudtok!”.

A nővére és a jó Bibost-né előrelátók voltak, vettek kenyeret útközben. A paplakban sikerült találniok egy kis lisztet, néhány tojást és vajat, amit egy jótékony ember ad­hatott a plébánosnak és amiről tán meg is felejtkezett. Ebből csináltak fánkot, mivel tudták, hogy ő Jean-Marie sze­reti. Mi több! Két fiatal galambot is levágtak, és a kis udvaron nyárson megsütötték. Amikor papunk ha­zajött, annyira sajnálta a két galambot, hogy nem is evett belőle, csupán a fánkból!

De a látogatásoknak nem volt vége! Az idősebb bátyja, Ferenc is meglátogatta. Ez azonban kevésbé volt előrelátó, és nem hozott magával semmit. Kénytelen volt a kertből kiásni némi burgonyát, azt megfőzni, hogy csillapítsa éhségét.

Míg az 1818-ban megtartott úrnapi szertartás nagyon egyszerű volt, mert a még friss Vianney atya nem ért rá azt jobban megszervezni, de 1819-ben már minden lehető pompának helyet adott. Sok pénzébe került, hogy fehérbe öltöztesse a hitközség gyermekeit. „Rajta! ‒ mondta a gyermeköltöztetésnél ‒, érezzétek és viseljétek magatokat úgy, mintha a jó Isten előtt volnátok, és ti helyettesítenétek az angyalokat.

A falu gyermekei mindenesetre boldogok voltak, hogy ily szerep jutott nekik. Az öregebbeknek viszont kevésbé volt híze­lgő azáltal, hogy ők képviselték a harcos Egy­házat. Még rabjai voltak az emberi tekinteteknek, s ezért sokan húzódoztak attól, hogy gyertyát vigyenek a baldachin kíséretében.

A húsvéti Nagyheteken volt, hogy két-három napig mit sem vett magához.

Legközelebb a jó Bibost-né, hozott magával egy özvegyasszonyt Vianney mellé házvezetőnőnek,  Renard-né személyében. Ez az asszonyság komolyan véve a szerepét, friss kenyérrel látta el a házat. De csakhamar látnia kellett, hogy a plébános úr anélkül, hogy a friss kenyeret megízlelte volna, a szegények között elosztotta! Csereképpen elfogadta vagy megvette tőlük a száraz kenyérdarabokat, amit tarisznyájukban hordtak.

Özvegy Renardné fánkot sütött s burgonyát főzött szentünk számára. Ha az atyának volt ideje, evett belőle, ám az asszony, több ízben sírva vitte vissza a konyhába a teli tálat. 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

A házasság szentsége 2 

Tudniuk kell, hogyha valaki házasságon kívül nemi kapcsolatot létesít, ezek a mocskos szellemek azonnal ráakaszkodnak, hatalmukba kerítik a nemi szerveket, a testet és a hormonokat. Megtelepszenek az agyban, elfoglalják a hipofízist, a nyálkahártyákat és az emberi szervezet minden idegszálát, és nagy mennyiségű hormont produkálnak, hogy felkeltsék az alantas ösztönöket.

Az embert ösztönei, a szexuális vágyak rabjává teszik. És egyre inkább felelőtlenné! Könnyedén azt mondják: egy alkalom nem alkalom. Ezzel szemben egyetlen alkalomnak is ilyen keserű következményei vannak.

Ha két fiatal szűzen köt házasságot, Isten különösen felmagasztalja őket. Isten szent szövetséget köt velük és megáldja a szexualitásukat. (Ezt az áldást az is megkapja, aki nem szűzen házasodik.) A szexualitás nem bűn. Isten áldásként adta. Az Isten színe előtt kötött a házasságban, Isten jelen van kegyelmeivel, még a hitvesi ágyban is.Míg a szentségi házasságban a párok Isten kegyelmét ajándékozzák egymásnak az intim kapcsolatukban, a nem szentségtelennél bűnökkel fertőzik meg egymást!

Sajnos sokan, csak tradícióból házasodnak templomban, de nem hisznek a szentség erejében, így az áldás elmarad. Leginkább arra gondolnak, bár már vége volna a szertartásnak, mert szórakozhatnának, ehetnének, ihatnának. Elfeledkeznek az Úrról, kint hagyják Őt az utcán, ahogy annak idején én is tettem.

Eszembe sem jutott, hogy meghívjam az Urat új otthonomba, és az új életembe, pedig elvárja, hogy velünk legyen mindenhol. Azt akarja, hogy érezzük a jelenlétét. Ő, az Úr, a házasság szentségének ellenére egyedül van, és azt szeretné, hogy szabad akaratunkból kérjük és hívjuk őt. Az esküvő után én sem hívtam Őt az otthonomba. Ott hagytam a templomban, jól éreztem magam a nászúton, nem gondoltam többé rá.

Milyen jó lenne, ha a többi fiatal pár tudatában lenne ennek, és nem követné el azt a hibát, amit én akkor elkövettem. Szüleim esküvőjénél még az volt a szép, hogy visszaadta apámnak a kegyelmet, amit könnyelmű élete miatt elvesztett. Isten ezt jövendő felesége, anyám iránti szeretetéből tette, mert anyám szűzen ment férjhez. Ez többletkegyelmet jelentett apámnak. Isten meggyógyította apám piszkossá vált szexualitását, és az ezzel kapcsolatos hormonális rendellenességet. De ő nagyon „férfias” volt, egy igazi, úgynevezett „macsó”, és barátai újra csábítani kezdték azzal, hogy ne legyen papucs. Sikerült őt rávenni, a régi élete folytatására. Már 14 nappal az esküvő után megcsalta anyámat, elment a bordélyházba, hogy bebizonyítsa barátainak, hogy nem papucs.

Tudják, mi lett azzal a pásztorbottal, amit az Úr adott neki? A démon elvette tőle. Azok a gonosz lelkek visszatértek és rátapadtak. Apám már nem a családját védte, hanem kitárta a kaput a démonoknak és az egész ház réme lett. 

Ott fönt könnyek közt mondta: „Hála csodálatos feleségemnek, aki 38 éven át imádkozott értem és megtérésemért. Példaértékű, áldozatkész anya volt, ő mentett meg a pokoltól.”

/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma:

Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános

/Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte, Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./

Gloria Polo Ortiz lányuk esküvőjén férjével. Mellette, hajdani megjelenése.

Áldozat, imádság és sátáni düh
      Gladys Quiroga de Mot-ta 1984. november 16-án pénteken megkapta a "belső stigmák" kegyelmét az Úrtól. Ezek külsőleg nem voltak láthatók, de minden csütörtökön és pénteken egy egyszerű bőrgyulladásnak vagy irritációnak látszott, viszont komoly szenvedéssel járt. A stigmák a nagyböjti időszakban láthatóvá váltak és vérzéssel jártak.
      Dr. Telechea szakorvos és Dr. Pellicciotta professzor a La Plata-i Orvostudományi Egyetem kutatója megfigyelései nyomán érdekes jelenségek is felfedezhetők. Egyik, hogy nem a tenyéren láthatók a sebek. Az egyiken csak egy jel, míg a másik karon két pont is látszik, mintha kétszer szögezték volna át. Ez egyesek szerint egybeesik a Szent Lepel (mások szerint B. Emmerich Katalin) tanúságával, miszerint Jézus egyik csuklóját kétszer szögezték át, mert nem találták meg a Keresztfán az előre kifúrt helyet.
      A megfigyelés szerint, ha a stigmák csütörtökön bevörösödtek, pénteken véreztek, szombatra már bekérgesedtek és vasárnapra vagy hétfőre a bőr már teljesen ép volt és normális. Vannak idők, hogy nem csak Nagyböjtben de Adventben is elkezdődik a vérzés, mindez éveken keresztül, melyre orvosi vagy tudományos magyarázatot még nem találtak.
     A 80. évéhez közeledő Gladys asszony kevéssé mutatkozik a nyilvánosság előtt, mondhatni "rejtett alázatosságban" él és imádkozik.
     Ám nem mindenkit érint meg az Istenanya esdeklő kérése, vannak akiket hidegen hagy, vannak akiket dühre ragadtat! Ez utóbbi történt, amikor egy fiatalember az éjjeli templomban kővel bezúzta a Szűzanya üvegfülkéjét és elvitte az ezüst koronáját, jóllehet a pénzadományokat otthagyta.
     1995. július 9-én a San Nicolás de los Arroyos-i egyházmegye új püspöke, Msgr Mario Luis B. Maulión, személyesen felügyeli a minden hónap 25-i rózsafüzér-felvonulásokat. 1997. szeptember 25-én,ezt mondta szentbeszédében: "A hit tekintetében, egyházmegyénk lett a szíve hazánknak és a környező országoknak. A világ felett sötét fellegek gyűlnek, de Szűz Mária fénylő rózsafüzérei felragyogtak és a reménység sugarait árasztják a világra."
     A San Nicolás-i Mária-jelenéseket hitelesnek ismerték el  Argentínában.

(A forrásokat lásd az első posztban!)

Ez a fajzat nem űzhető ki másként, mint imádsággal és böjttel! (Mk 9,29)

    Vianney Jean-Marie, a fiatal lelkipásztor felmérte képtelen helyzetét, hiszen a falu népe hosszú évekig nélkülözte a keresztény tanítást, ennél fogva, nem is képezte mindennapi életük természetes alapját. Így az egyébként jó szándékú emberek, óhatatlanul átvették az istentelen liberális mentalitást, fel sem tűnt nekik, hogy posványban élnek, és nem értették igazán, mit is akar az új plébános.

Ő azonban már másnap hozzáfogott az "előmunkálatokhoz". Jóval a hajnal szép sugarai előtt, amikor még mindenki pihent, szentünk kezében lámpással, átment a templomba, s a szentélyben leborult az Úr előtt. Kitárta szívét, mely telve volt vággyal, óhajjal, de fájdalommal és aggodalmas keserűséggel is. Hangosan kérte az Urat, hogy szánja meg a nyájat és a pásztort: „Édes Istenem, add meg nekem azt a kegyelmet, hogy híveimet megtéríthessem. Kész vagyok elszenvedni akár egy életen át is mind­azt, amit szent akaratod rám ró, csak térítsd őket az üdvösség biztos útjára!”

Könnyeivel öntözte a kövezetet és bizony napfelkeltekor még mindig ott volt.

Lényegében a délelőttjei is hasonlóképp teltek el, hacsak kötelezettsége nem szólította őt valahová. Délutánonként látogatta a családokat, majd imádkozott, vagy a breviáriumot mondta hangosan, valamely árnyas részen. Ilyenkor, ha valaki netán látta is, nem zavarta.

Az, hogy mikor aludt? Nem ez a lényegi kérdés, hanem az, hogy hogyan?!

Mindjárt megérkezésekor odaadta matracait a szegények­nek. Ágyra alig volt szüksége, mert például több hé­ten keresztül, a földszinti szobájában szétszórt szőlővenyigéken feküdt. Pedig a kőpadozat és a falak hidegek és nedvesek voltak. A szigorú vezeklő csakhamar arczsábát kapott és tizenöt eszten­deig szenvedett emiatt. Gyakran a rendes szobája helyett a padláson aludt egy deszkán, a fejét a gerendának támasztva. Egy Ars-i férfi késő éjszaka kereste, hogy haldoklóhoz hívja, ő pedig leszólt a kényelmetlen helyről, nem kis döbbenetet keltve látogatójában.

De ez még nem minden! Rövidke éji nyugalmát, rendszerint vezeklés előzte meg. Nekivetkőzve ostorozta „hulláját” ‒ ahogy nevezte a testét ‒, vasszögekkel tűzdelt korbáccsal.

Volt aki hallotta a több, mint egy óra hosszat tartó ütlegelést, mely kisebb szünetekkel folytatódott. A vezeklő eszközeit maga gyártotta. Megesett, hogy elájult, legalább is eséseiben a falat összevérezte.

1818. márciusa, Nagyböjt. Kiváló alkalom szentünk számára, hogy megkezdje a szigorú böjtölést, amely persze egész életében folytatott, ráadásul a szolid étkezésében sem tartott rendet. A házvezetőnőt elküldte, így a "rezsijét" minimálisra csökkentette.

Csak ezen "előmunkálatokat" követően kezdett szent szigorúsággal prédikálni a bűnök: a kocsmázás, a léha táncmulatságok és a vasárnapi mise-mulasztások ellen. A kocsmákban azt a rosszat látta, hogy a férfiakat megrontja és a családokat anyagilag, lelkileg tönkreteszi. Könnyek közt beszélt ellene: „A kocsma a sátán működési terepe (Ef 4,27), a léleksorvasztás, családrombolás, egészségkárosítás, veszekedések és a gyilkosságok kiképző színtere. Krisztus Jeruzsálem felett sírt, én pedig miattatok zokogok, hiszen a pokol létezik! Nem én találtam ki, hiszen Isten szólt róla. S ti mégis mindent megtesztek, hogy mulatozva oda jussatok... Azt hiszitek, Isten ott nem látja tetteiteket? Épp úgy lát titeket, mint én most! Tudatosítsátok magatokban, hogy van örök kárhozat, és ez szörnyű esélye az Istenről megfeledkezőknek! Felelősek vagytok a saját és embertársaitok üdvösségéért, amiként az én felelősségem valamennyiőtökért! Azt hiszitek, engedni fogom, hogy mindörökre a pokol tüzében égjetek?”

A Vianney plébános szavai hatásosak voltak! A kocsmák sorra bezártak ‒ és lám – megszűnt Ars-ban a szegénység.

Lelkipásztorkodásának első évében az önsanyargatásban minden mértéket túllépett, jóllehet később ezt „fiatalsága hóbortjának, meggondolatlanságának” nevezte. Így vagy úgy, de azért hozzá fűzte: „Isten azt akarja, hogy engesztelő tetteinket az övével egyesítsük!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

A házasság szentsége 1 

Szeretnék egy kicsit kitérni a Házasság Szentségére, melynek nagy kegyelméről szeretnék beszélni. Ha valaki templomban esküszik és igent mond a párjára, elkötelezi magát, hogy jóban és rosszban hű marad, akkor ezt ő magának a mennyei Atyának ígéri meg. Ő az igazi tanú, amikor ígéretet teszünk. Ha meghalunk,az életünk könyvében megtalálható ez.

Láttam, hogy az esküvő alatt a párokat egy csodálatos aranyköd veszi körül. A mennyei Atya ezt arany betűkkel írja az életkönyvükbe. Amikor kinyilvánítjuk akaratunkat, az nemcsak a partnerünknek szól, hanem a Szentháromságnak.

Az Úr megengedte, hogy megnézzem az esküvőnk napját. Amikor a férjem és én szentáldozáshoz járultunk, nem ketten, hanem hárman voltunk. Mi ketten és Jézus. Amikor áldozunk, úgy egyesül velünk az Úr, mintha egyek lennénk. A Szívébe visz és a Szívében egyesülünk. Jézussal együtt háromságot alkotunk. Ember tehát nem választhatja el, amit Isten összekötött. Felmerül a kérdés: én talán megtehetem? Soha, soha, testvéreim! Soha nem szüntethetjük meg ezt a szövetséget. Senki nem teheti meg, miután az Úr ezt megáldotta.

Láttam a szüleim házasságkötését: amikor apám anyámnak az ujjára húzta a gyűrűt, és a pap házastársaknak nyilvánította őket. Az Úr egy pásztorbotot adott át apámnak. Ez úgy nézett ki, mint egy felső felén meghajlított fénybot, mely a kegyelmet jelentette, amit az Úr minden férjnek ad. Ez az ajándék tekintély az Atyától, amellyel a férj családja kis nyáját gondozni tudja, hogy majd a gyermekeit - akiket ajándékba kap -, képes legyen óvni a rájuk leselkedő ártalmaktól és veszélyektől, és hogy házasságát oltalmazza.

Anyámnak valami olyat adott Isten, mint egy égő golyó, melyet a szívébe helyezett. Ez a Szentlélektől való szeretet volt. Láttam, hogy anyám milyen nagyon tiszta lelkű asszony és Isten örült.

El se tudják képzelni, mennyi tisztátalan szellem próbálta apámat nyomban megragadni. Úgy néztek ki, mint a lárvák vagy vérszívók (ezek a bujaság démonai voltak).

/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma:

Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános

/Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte, Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

Valóban van ördög! 3

Most figyeljenek! Ne kezeljék lazán, ha kisebb bűnt követnének el, mert az ördög nem elégszik meg ennyivel és hatékonyan kényszerít a súlyosabb felé. Követelőzik, mint egy pénzbehajtó és meggyőző érvekkel áll elő, hogy nem szükséges mindjárt a gyóntatószékbe rohannunk

A legszomorúbb az, hogy a Sátán hozzánk intézett első megrendelése így hangzik: „Most menj, és hozzál ide mindenkit, aki téged körülvesz, és akivel kapcsolatban állsz!”

Az az anya, aki valakit gyűlöl és különböző dolgokat terjeszt embertársairól, vagy az az apa, aki erőszakos, aki gyakran részegen jön haza, az akaratlanul is közvetlen környezetét, a saját gyermekeit teszi tönkre. Visszaélés a szülői tekintéllyel, ha a szülők ezzel a magatartásukkal rossz példát adnak gyermekeiknek. Csak az egyház szentségeinek segítségével lehet összezúzni ezt az ördögi kört, mely generációkat köt össze. Csak a szentségek kegyelme és az ima ereje tudja kiszorítani és kizárni ezeket a bűnöket.

Folytatva borzalmaim sorát, a valószerűtlen sötétségben minden élt és mozgott. Miután tehetetlenül kicsúsztam az alagútból, hirtelen egy nyílt helyre értem. Kétségbe estem, s megpróbáltam vasakaratommal elmenni innen. Ugyanolyan határozott akarat volt ez, mint régen, amikor el akartam érni valamit. De ebben a helyzetben ez a vasakarat semmit sem ért. Fogoly voltam és nem tudtam szabadulni. Régi elképzelésemből és álmaimból semmi sem maradt. Hirtelen egészen kicsi, jelentéktelen lettem.

Akkor megnyílt a föld alattam. Úgy nézett ki, mint egy óriási száj, egy nagy pofa, egy torok. A föld élt és rengett!!! Mérhetetlenül üresnek éreztem magam és alattam olyan félelmetes szakadék tátongott, amilyet leírni sem lehet. A legszörnyűbb pedig az volt, hogy itt Isten jelenlétéből és szeretetéből semmi nem volt érezhető. A reménynek még szikrája sem volt jelen. Erre a szakadékra az volt jellemző, hogy megállíthatatlanul szippantott lefelé. Halálra rémültem ordítottam, amikor láttam, hogy nem tudom elkerülni a zuhanást, s szakadatlanul húz lefelé. Ösztönösen tudtam, hogyha lezuhanok, soha nem jutok vissza, lejjebb és lejjebb fogok esni. Ez a lelkem, a szellemi lelkem halála volt. Örökre elveszek!

A borzalmas horror közepette a szakadék szélén, megéreztem, hogy Szent Mihály arkangyal megfogja a lábamat. A testem lógott a szakadékba, de ő tartotta a lábamat. Szörnyen féltem. Amint a szakadék fölött lógtam rémülten, a démonokat még az a kevés fény is zavarta, amely a lelkemben maradt és rám rontottak. Ezek a csúf teremtmények olyanok voltak, mint a lárvák, a vérszívók, akik még ezt a kevés fényt is ki akarták irtani a lelkemből. Elképzelhetik az undoromat, amikor ezek rám másztak.

Ordítottam, mint az őrült! Ordítottam, ezek a szörnyek égettek. Ó testvéreim, ez valódi sötétség. Ez a gyűlölet amely éget, amely ránk tekeredik, kizsákmányol, kiszipolyoz! Ezt a horrort – melyet megéltem -, nem lehet szavakkal leírni!

/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma:

Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános 

/Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte, Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./

Az Egyház alapos vizsgálata
     A több helyütt bekövetkezett jelenség, a rózsafüzérek felragyogása óta (1986) minden hónap 25-én rózsafüzéres felvonulással emlékeznek az Istenanya felhívására, melyeket többnyire egy-egy püspök vezet.
Héctor Cardelli püspök elmagyarázta, mi késztette a jelenések elismerésére. Konzultált szakértőkkel és szemtanúkkal. Ha ugyanis az események gyümölcsei a megtérést és a lelkek benső átalakulását eredményezi ‒ mely az Isten felé fordulásban és a szentségi életben mutatkozik meg ‒, akkor nyilvánvaló, hogy az egyháznak ezt figyelni és felügyelnie kell! A főpap arra a megállapításra jutott, hogyha a gyümölcsök jók, jó a fa is, a fát pedig gondozni szükséges, sőt, adott esetben meg kell tisztítani a vadhajtásaitól!
     Három kritériumot vett figyelembe a megkülönböztetés során: Emberi okoskodásból, túlbuzgóságból eredhetnek-e az események?           Lehetséges-e, hogy mindez a gonoszlélek manipulációja? Természetfölötti (égi) eredetű-e az eset? Az ezekre a kérdésekre adott válaszokból bizonyosságot nyert, hogy az elvonult idős látnok szentségi életet él és az általa közölt üzeneteknek valódiak a gyümölcsei, és többek egyszerű emberi cselekedetnél.
     Msgr. Castagna 1989. novemberében tett "ad limina" látogatásán konzultált Szent II. János Pál pápával, akit nagyon érdekeltek a történések.
     A jelenéseket és üzeneteket minden esetben magánkinyilatkoztatásnak tekinti az egyház, a híveknek nem kötelességük hinni benne. Az üzeneteket és a látnokokat vizsgálat alá vetik, hogy a tartalom és az életvitel nem ellenkeznek-e a Szentírással, az egyház hitbeli vagy morális tanításával.  

(folyt.) (A forrásokat lásd az első posztban!)

A nép kereszténynek tartotta magát, de nem gyakorolta, a papjukat plébánosnak tartották, holott csak káplán volt!

     Az Ars-i lakosok sajnos 1818. táján egyáltalában nem imádkoztak. Szentünk így panaszkodott: „A családok elhanyagolták a közös ima annyira szép szokását”. Ám hála az isteni kegyelemnek, a szívek mélyén izzott némi parázs! Hihetetlen, de egy hajdani plébánoselőd által szervezett Oltáriszentségi Testvérü­let nyomokban megmaradt. Akadt még néhány ko­molyan gondolkozó keresztény, akik emlékeztek a benső lelki élményekre. És ez példa arra, hogy nem szabad semmi közösségi szent igyekezetet csüggedtségből abba hagyni! Vianney atya az erkölcsi megújulás, az „újraevangelizáció” céljából szövetségesekre talált, néhány egyszerű hívőn kívül a polgármesterben és a községi tanácsos személyében. Az ő családjaik, valamint a Lassayne Chaffangeon és Verehere-családok rendszeresen részt vettek a vasárnapi Szentmiséken és a közös rózsafüzér imádkozásokon. De szövetséges volt kastély lakója is, a 64 éves Garnier Des Garets Mária­ Anna-Colombe kisasszony, vagy ahogyan a nép nevezte „Ars kisasszonya”, aki megosztotta idejét a szegények látogatása és a lelkiismeretes vallásgyakorlatok között. Anyja példáját követve ugyanis, mindennap elmondta a zsolozsmát. Tagadhatatlan, hogy a Garets-család olyan rokonszenvet élvezett Ars vidékén, hogy még a forradalom sem űzte el birtokáról a gróf­nőt és lányát.

Szerették a szegények. Kifizette a házbérüket, ruhát és élelmet vett nekik. Számadási-könyveiben aprólékos gond­dal jegyezte föl a legkisebb alamizsnát is. Mindezek ellenére, Vianney eljöveteléig­ a lakosság zömére nem volt képes hitbeli befolyást gyakorolni.

Bár Vianney hivatalosan csak helyi káplán volt Ars-ban, hívei a plé­bános címével tüntették ki. Hivatalába való iktatása február 13-án történt.

Szentünk nem törődött a paplak berendezésével, bár a kastély lakói kölcsön adtak neki bútort, de ezt nagyrészt visszautasította, amiként a pecsenyesütőt a nyárssal, és a többi konyhafelszerelést is. Csupán két öreg asztalt, egy könyvállványt, néhány szekrényt, szalmaszékeket, egy fazekat öntöttvasból, és más kis tárgyat fogadott el. Viszont megkérte a grófnőt, hogy hozassa el számára a néhai Balley plébános ágyát Écully-ből!

Magára vonatkozóan minden tervét és cselekedetét az önmegszentelődés igyekezete hatotta át, és nem másért, minthogy má­sokat is megszentelhessen. Egy szóval, vezekelni a bűnösök helyett.

Az új plébános nem a világot, hanem csak ezt a kis istenadta falut akarta megtéríteni.

És bizony a látványos egyszerűség, jó hatással volt a szegény népre. E jel­lemvonásáról felismerték benne az Isten emberét. Az emberek mindenütt kezdték dicsérni.

A lelkek megnyerése céljából, sorra látogatta a családokat. Kötelességének tartotta, hogy be­folyást gyakoroljon a rideg természetűekre, akiknél inkább tu­datlanságot, semmint rosszakaratot tételezett fel, ám a megnyerésük, már nehezebb volt.

Az Ars-i plébános nagy, háromszögletű kalapját hóna alá csapta – másképp nem hordta – délben útnak in­dult, mert akkor otthon talált mindenkit, ám a fogadtatás nem volt mindenütt szívélyes. Mégis egy 19 éves paraszt­fiúról, aki kedélyes és közlékeny volt, kiderült, hogy mélyen vallásos. Szentünk, e látogatások során, soha nem közvetlenül a hitről, hanem anyagi természetű dolgokról, és a folyó mezei munkákról beszélt. A vallás kérdését a beszélgetés végére hagyta, s az ekkor kapott válaszokból tudott következtetni hitük fokára.

Persze összességében, nagy lelki nyomort talált. Vianney fájdalommal állapította meg, hogy vannak hí­vei, akik nem ismerik az alapvető hittant, különösen a 25 és 30 évesek, akik a forradalom alatt nőttek fel. De voltak olyanok, akik kifejezetten romboló példát mutattak, és pirulás nélkül dicsekedtek kihágásaikkal, vasárnapi italozásaikkal és a táncbeli „sikereikkel”.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

Valóban van ördög! 2 

Először még volt egy kis világosság. Olyan látvány fogadott, mint egy lép és olyan nyüzsgés volt benne, mint egy méhkaptárban. Sok-sok ember volt itt, öregek, férfiak és nők, hangosan kiabáltak, durván, vad sörénnyel, csikorgatták a fogaikat. Egyre lejjebb húztak a földbe, megállás nélkül mozgattak lefelé, hiába próbálkoztam mindig kijutni. Egyre kevesebb lett a fény, s addig csúsztam ebben az alagútban, míg teljesen sötét nem lett. Tehetetlen voltam. Olyan sötétségbe merültem, amilyen a földön nincs, emberi szavakkal nem lehet azt leírni.

Fölül teljesen világos volt, lejjebb pedig egyre sötétebb. El tudják képzelni, milyen öröm ért, amikor a fényben láttam az édesanyámat. Ő egészen világos volt. Már évekkel ezelőtt meghalt. Egyszerre megértettem, hogy ezek a fehér ruházatok, amilyennel anyám, mint a nap, fel volt öltöztetve, azok mind a szentmisék voltak, melyeken részt vett földi életében.

Nem volt lehetőségem anyámhoz menni és nála egy pillanatig is maradni.

Védtelenül merültem bele ebbe a sötétségbe, amelyhez hasonló nincs. A föld legsötétebb éjszakája is déli világosság ehhez képest. De ott ez a sötétség szörnyű fájdalmat, horrort, szégyent okoz. Minden rettenetesen bűzlik. Egyre több ijesztő figurát és lényt lehetett látni olyan csúfakat, hogy el se tudjuk képzelni.

A bűnök, kedves testvéreim, nyomokat hagynak a lelkünkben. Ezek a nyomok megbélyegzik a lelkünket, mint sebek, égési hólyagok és formátlan lyukak. 

A legszörnyűbb felfedezés az volt számomra, hogy a borzalmas bűz belőlem árad. Mennyi pénzt adtam ki életemben illatszerekre, légfrissítőkre, mert gyűlöltem a kellemetlen szagokat. Megállapítottam, hogy a sok szörnyű bűnöm nem a lelkemen kívül volt, hanem a bensőmben, a lelkemben és onnan árasztotta kibírhatatlan bűzét.

Mindjárt láttam egy démont, egy csúnya bestiát, aki az én bűneim bélyegét viselte. Amiként anyám az Úr fényes ruhájába volt öltöztetve, egy bestia úgy öltöztetett engem fekete szemeteszsákba, ez maga volt az ördög.

Ebben az állapotban jutottam el egy mocsárvidékre, ahol sokan nyakig süllyedtek a lápba és nyögtek. Azt láttam, hogy ez a láp a bűnös szexuális kapcsolatok és perverziók magömléseiből áll, amiért mi, emberek a földön felelősek vagyunk.

Azt a nemi aktust, amely szentségi házasságban történik, Isten megáldja. Ebben az életre szóló kapcsolatban maga Isten van jelen, mint harmadik. Ez a szeretet, mellyel minden házastársi együttlét meg van áldva és meg van nemesítve. 

A szentség nélküli szexualitás csupán szórakozás, önkielégülés, egoizmus. Ezért szenvednek ezek az emberek az ingoványban, amelyet ezen a világon ők maguk féktelen szenvedélyükkel okoztak. Mindenki, aki ilyen szentség nélküli, bűnös, házasságon kívüli nemi aktust folytat, ebbe a mérhetetlen büdös lápba kerül és kimondhatatlanul szenved miatta. Szégyelli magát tette miatt.

Ebben a lápban egyszer csak felfedeztem a papát, nyakig ült a bűzlő folyadékban, fájdalmat éreztem és hangosan felkiáltottam: „Papi, mit csinálsz te itt?” Apám síró hangon válaszolt: „Lányom, ó lányom, a házasságtöréseim, a hűtlenségeim miatt vagyok itt.”

Ha egyszer ezt önök is átélik, talán emlékezni fognak ezekre a szavakra. Azt tudom mondani, hogy a legfájdalmasabb a szerető Istent látni, aki egész életünkben mellettünk van és állandóan keres. Mennyire szenved Isten a bűneink miatt.

Ott mutatták meg nekem, milyen sokan imádkoztak értem, hány pap és hány apáca fáradozott azon, hogy jó útra térjek. És hogy megvetettem ezeket az embereket! Közönséges megjegyzésekkel illettem e szent életű embereket. Az apácákat a következő kifejezésekkel illettem: „szent tyúkok”, „kielégítetlen vén satrafák”, „szentnek mutatkozó klimaxos nők, akik az Úristen lábujjait nyalogatják és fogalmuk sincs az emberek problémáiról”. Ez csak néhány a legártatlanabb elnevezések közül, amiket mondtam rájuk.

Tudják, odafent, mint egy nyitott könyvet látjuk az egész életünket, ahol minden pillanatunk fel van jegyezve. Nemcsak a szavaink, hanem még a közben gondoltak is! Bizony elborzasztó a szavaink és gondolataink különbsége, melyeket ott tisztán láthatunk.

Elkövetett bűneink nemcsak számunkra, hanem környezetünk számára is következményekkel járnak, ezek romlott gyümölcsök, melyek valamiképp a környezetük minden egészséges gyümölcsét is megfertőzik, és romlásnak indítanak. Nagy fájdalom számunkra a másik világban, ha látjuk, hogy bűneink nemcsak nekünk okoztak kárt, hanem a környezetünkben is széles körben rombolnak, és megmérgeznek mindent. És sajnos a bűneink ártalmas következményei legelőször közvetlen környezetünket éri, a családunkat és gyermekeinket. 

/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma:

Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános /Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte,

Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./