Az ellenzék nem alszik és ordenáré módon sérteget!
Az 1830. a Csodásérem párizsi átadásának évében, mintha az istentelenséget sugalmazó szellem megérezte volna a vesztét, mert országos méretekben durva megnyilvánulások történtek az Egyház ellen! A párizsi érseki palota kifosztása tápot és példát adott arra, hogy az addig 
„rejtve szunnyadó” maroknyi vallásellenes, hirtelen aktivizálódva, bosszút álljanak a papokon a bűnt korholó beszédeik miatt! Hihetetlen hazugságokkal rágalmazták az egyháziakat, és a plébániájukból elkergették őket.
Egyszeriben azt hitték, hogy „na most a liberalizmus végleg győzött”, és diadalittasan terjesztették azt az álhírt, hogy az új kormány az összes kereszt lerombolását rendelte el. Ez persze nem volt igaz, de alkalmat adott arra, hogy a megtévesztettek belelkesedjenek, és szentségtörő merényleteket kövessenek el. És ez nem volt másként Ars és környékén sem!
Szentünknek is rettenetes ellentámadás sebezte meg szívét. Néhány idegen és falubeli fiatal, az Ars-i plébános ellen szövetkezett, és saját piszkukkal kísérelték meg őt bemocskolni. Kevesen voltak ugyan, de hogy addig hol „lappangtak”, azt nem lehetett tudni! Előbújtak, mint a férgek és úgy látszik ilyenek minden korban vannak!
És „ezek” Vianney plébános sápadtságát és soványságát nem a szigorú vezeklésnek és túlhajtott tevékenységének tulajdonították, hanem titkos kicsapongásainak. Névtelen leveleket írtak neki, és szemérmetlen dalaikba fűzték a nevét, melyek telve voltak alávaló sértésekkel. Még ajtajára is kiszögeztek gyalázatos szövegű írásokat, sőt éjszaka macskazenét adtak ablaka alatt.
Ilyenkor hol van az Isten, hogy megvédené a szolgáját? ‒ kérdezheti a felületes Olvasó. Nos az Úr olykor megengedi, hogy a legtisztább lelkek is az alávaló rágalom áldozatai legyenek, és ez alól nem tesz kivételt még oltára szolgáival sem. És milyen az ördögi ármány? Pont ezen időben, egy ismeretlen helyről arra kóborló lengén öltözött szerencsétlen betege nőcske, épp a paplak szomszédságában lett rosszul és ájult el. A másik felhozott „eset” az volt, hogy szentünk egy este a mezőkön haza jövet egy 11 éves átfagyott, mezítelen kislánnyal találkozott, akit természetesen nyomban betakart és a Gondviselés Intézetbe kísért.
Na ez épp elég volt, hogy a nyomorultak az Isten szolgájának erkölcsi tekintélyét mocskolják. A konkrét vádak ugyan nem tarthatták magukat, de a rossz szót, mely szárnyra kelt, mint tudjuk ezerszer nehezebb visszavonni!
Devie megyéspüspök, bár Vianney lelkipásztori eredményeit jól ismerte, mégis kivizsgálást indított a híresztelések ügyében. Azt nem tudni, hogy miként történt a „kivizsgálás”, ám a lényeg, hogy a rágalmazó feltevéseket teljesen alaptalanoknak jelentette ki az egyházi hatóság!
Szentünk élete végén, ezen kínos esetekre visszaemlékezve mondta: „Ha én Ars-ba jövetelem idején mindazt tudtam volna, amit itt kell elszenvednem, azonnal meghaltam volna!”
Életének egyik szemtanúja mesélte később, hogy a rágalmak annyira bántották őt, hogy el akarta hagyni az egyházközségét, és ezt meg is tette volna, ha egy valaki, aki nagyon közel állt hozzá, meg nem győzi őt arról, hogy a távozása csak igazolná a becstelen mende-mondákat!”
Ezek után még inkább a jó Isten karjaiba vetette magát.
Nagyon jól tudta, ahhoz, hogy jó pásztor legyen, elengedhetetlenül szükséges, hogy megszentelő kegyelemben éljen és ezért, négy oszlopra építette papi életét: az alázatra, a szegénységre, az engedelmességre és a szüzességre. Ezek az erények mindennapos társai voltak, folytonos számadásban élt velük! ‒ Gondolhatjuk hát a fájdalmát!
Vianney nem akart elkárhozni és a rábízott nyájat is meg akarta óvni ettől, ezért nem szüntette meg a korholásokat, figyelmeztetéseket: „Gyermekeim, el vagytok veszve, ha azt hiszitek, hogy nincs pokol! ‒ gondolkozzatok el ezen!”
(Források a 2. részben!) (folyt.)
