A bál az bál, a pénz meg beszél!
Az Ars-i plébános történetei közt előfordultak olyan esetek is, amikor engedett a szigorúságból. Így nem kifogásolta egy kút fúrásának vasárnap való folytatását. Sőt, ha a rossz időjárás sokáig tartott és a learatott gabona romlani kezdett, vasárnapon sem tiltotta a munkát, persze kivételesen!
A bűn legveszélyesebb tulajdonsága, hogy nem marad magában! Aki a bűnt és következményeit kerülni akarja, kerülje az alkalmat, mert egy idő után végzetesen elveszti a bűnre való érzékét!
Az Ars-i plébános ilyen elvekkel indult, és következetesen haladt a cél felé. Ugyanakkor az Ars-i parasztok a hosszú téli esték összejöveteleit, megfelelő helyiségek hiányában az istállókban tartották. Ott a hőmérséklet adott, s a világítás gyenge volt, ám a bűnrészes szülők szeme láttára, olyan dolgok történhettek, melyek a pogányságnak is dicséretére váltak volna. Persze a tudatlanság és meggondolatlanság némileg menthette e szegény embereket, ám mihelyt Vianney plébános a szószékről ezen hanyagságokat megbélyegezte, ritkulni kezdett.
Ami a táncot illeti, az ellenállás különösen makacs volt, és csak lépésről-lépésre lehetett haladni a győzelem felé. 10 év folyamán sokszor kellett az Ars-i plébánosnak megismételni idevonatkozó tanításait, miszerint nincs Istennek olyan parancsa, melynek az áthágását a tánc elő nem segítené.
Az anyák hiába mondogatták, hogy „én figyelek a lányomra!”, szentünk azt válaszolta, hogy „persze, felügyeltek a ruhájára, de nem tudtok felügyelni a szívére”! Igen súlyos szavakkal illette a hanyag apákat és anyákat, akikre könnyen a hosszú purgatóriumi szenvedés, vagy egyenesen a pokol vár, mert engedték gyermekeiket szabadon járni-kelni az örvény szélén. Majd látni fogjátok, hogy a ti lelkipásztorotoknak igaza volt-e vagy sem, de akkor már késő lesz, mert a gonosz lélek úgy keríti körbe a táncolót, mint a kerítés a kertet. „Akik bálba mennek, az őrzőangyalukat az ajtó előtt hagyják, ám az ördög velük tart!”
Az Ars-i plébános szavát tett követte. Egy alkalommal, maga ment a muzsikus elébe. „Mennyit adnak önnek muzsikálásért? ‒ kérdezte szentünk. „Öt vagy tíz frankot!” – volt a válasz.
Nos, szentünk megkettőzte az összeget, és a mulatság elmaradt.
Hasonló módon járt el egy „búcsú” alkalmával Bachelard kocsmárossal is:
– Mennyi nyereséget remél ön bezsebelni a mai napon?
– Ennyit, főtisztelendő úr!
– Rendben, íme az összeg, és ne adjon el semmit!
A kocsmáros elfogadta, és állta az egyességet.
Az egyik vasárnapon már megkezdődött a tánc a főtéren, amikor a plébános váratlanul megjelent a piacon. Erre mindenki megijedt és szétrebbentek, mint a galambok – mesélte később nevetve Vianney.
Szerencsére nem minden Ars-i leány volt a „tánc bolondja”, hiszen voltak jól nevelt, okosan gondolkozó leányok is, akiket a felszínesség ragálya nem fertőzött meg. Vianney elsősorban a nyáj ezen értékes részét akarta megvédeni. És nem is eredménytelenül!
Szentünk imáiból és intelmeiből sarjadó isteni kegyelem csendben dolgozni kezdett a szívekben. Egyre többen kezdtek szégyent érezni a felszínes szórakozások iránt.
Mivel az Ars-i lelkipásztornak állandóan volt oka a lelkekért küzdenie, az egész élete imádság és prédikáció volt. „A mi plébánosunk ‒ mondták a fonóban ‒ azt cselekszi, amit mond, azt gyakorolja, amit tanít, sose láttuk azt, hogy örömöket keresett volna. Egyedüli öröme az volt, ha Istenhez imádkozik, hogy a lelkeket mentse!”
Az elhanyagolt esti imaórák újra látogatottak lettek. Hétköznap esti 8 órakor megkezdte az esti ima elmondását, kevés résztvevő jelenlétében. Lassan, mások is csatlakoztak hozzájuk.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
