Baleset és amputáció
A calandai plébánia feljegyzései szerint Miguel Juan Pellicer 1617. március 25-én, Miguel Pellicer Maj és Maria Blasco nyolc gyermeke közül a másodikként látta meg a napvilágot. Szülei szegény, mélyen hívő, egyszerű gazdálkodók voltak. Miguel Juan tehát mélyen vallásos környezetben nőtt föl. Naponta imádkozott, rendszeresen gyónt, szentáldozáshoz járult és nagy Mária tisztelő volt. 1637-ben, amikor 20 éves lett, elhagyta otthonát, hogy Castellón de la Plana-ban, édesanyja testvérénél, Jaime Blasconál dolgozzon. 
1637 júliusában Miguel egy gabonával megrakodott öszvér húzta kétkerekű teherkocsi vezetése közben súlyos balesetet szenvedett. Valószínű, hogy vezetés közben elszenderedve leesett a bakról, az egyik kerék átment a jobb lábán, amelynek következtében eltört a sípcsontja. Azonnal a Castellón de la Plana kórházába vitték, majd innen Valenciába ahol 1637. augusztus 3-án nyilvántartásba vették (a kórházba való felvétel napja még mindig megtalálható az archívumokban: 1637. augusztus 3. hétfő).
A valenciai kórházban való tartózkodása során állapota nem javult. Bízván abban, hogy a 300 kilométerre fekvő zaragozai híres Miasszonyunk királyi és közkórház orvosai tudnak majd rajta segíteni, ezért felvételét kérte oda, amelyet meg is kapott. A nagy meleg és a szétroncsolt lábában érzett gyötrő fájdalom ellenére ötven nap alatt megtette ezt az utat és 1637. október elején elérte hőn áhított célját. Ekkorra már erősen lefogyott és magas láza is volt. Mindezek ellenére is első útja a kegyhelyre vezetett, ahol meggyónt és szentáldozáshoz járult.
A zaragozai kórház orvosai erős üszkösödést találtak a törött lábon. A fiú életének megmentése érdekében azonnal amputálni kellett a beteg végtagot. A megdagadt és már feketére üszkösödött láb eltávolításáról egy Aragóniában elismert orvos, Juan de Estanga két másik sebésszel − Diego Millaruellel és Miguel Beltrannal − tartott konzultáció után döntött. Úgy határoztak, hogy Miguel Pellicer jobb lábát "térde alatt négyujjnyival" távolítják el, melyhez csupán egy fűrészt és egy szikét használtak. A beteget alkohollal nyugtatták, hiszen akkoriban ez volt az egyedüli ismert érzéstelenítő. A műtét alatt a fiatalember szünet nélkül a Szűzanyához könyörgött.
Az operáció után a végtagcsonkot egy izzó vassal égették ki. Az amputált lábat egy fiatal asszisztensnek, Juan Lorenzo Garciának adták oda, aki egy barátja segítségével a kórház temetőjében, egy 21 cm mély lyukba temette el, megjelölve azt. (A kivizsgálás okiratai közé még ilyen apró részletek is feljegyzésre kerültek.) Abban az időben ugyanis, még oly nagy tiszteletet övezte az emberi testet, hogy annak amputált részeit is temetőben földelték el.
Pellicer még néhány hónapig a kórházban maradt. 1638 tavaszán elbocsátották, miután kapott egy falábat és egy pár mankót. Mivel a 23 éves fiatalember így nem tudott munkát vállalni, különleges engedélyt kapott, hogy a zaragozai Del Pilar Bazilika bejáratánál alamizsnáért könyörögjön. Tulajdonképpen teljes munkaidős koldussá vált.
A zaragozai lakosoknak szokása volt, hogy a kegyhelyet naponta legalább egyszer meglátogassák. A láb nélküli fiatalember látványa sajnálatra indította őket. Megszokták és egyben megszerették a személyét; annál is inkább, mert reggelente, mielőtt elfoglalta volna szokásos kolduló helyét, részt vett a szentmisén a Szűzanya csodálatos szobrával díszített Szent Kápolnában. A sekrestyésektől mindennap kért a szentély lámpáinak az olajából, hogy a gyógyulni nem akaró lábcsonkját ápolgassa vele. Ha volt egy kis pénze, akkor a közeli De las Tablas nevű fogadóban aludt. (Később, miután Miguel Juan lába meggyógyult, a fogadó tulajdonosa, Juan de Mezesa és felesége, Catalina Xavierre mindketten tanúskodtak amellett, hogy Pellicer ugyanaz a láb nélküli ember volt, aki az ő házukba járt aludni.) Néha azonban Miguel Juan Pellicer a kórház előcsarnokában aludt, ahol már jól ismerték és ahol a személyzet kedvesen bánt vele.
1640 kora tavaszán Miguel elhatározta, hogy visszatér szüleihez Calandába. A hazautazás (118 km) majdnem hét napig tartott. Ez alatt az idő alatt a faláb folyamatosan nyomta a megmaradt végtagcsonkot, ami heves fájdalmat okozott neki. A család nagy örömmel fogadta.
Mivel Miguel már nem tudott szüleinek a mezőn segíteni, elhatározta, hogy a környező falvakban fog alamizsnáért könyörögni. Abban az időben egy szegény rokkant embernek nem volt szégyen koldulni; ellenkezőleg! Egy koldus segítését egyfajta kötelességnek tartották az emberek, lehetőségként az irgalmasság gyakorlására. Ezért Miguel szamárháton kelt útra a környékbeli falvakba alamizsnát kérni. Hogy szánalmat keltsen, megmutatta lábcsonkját. Ily módon emberek ezrei lettek szemtanúi rokkantságának és az azt követő csodának.
(Forrás hivatkozások az 5. posztban!)
