A szegényes templom szépítési terve
Húsz évvel később, szentünk egy pap társának elárulta a lélekmentés titkát. (Szentünk korbácsa, mellyel rendszeresen sanyargatta magát)
„Kedves barátom, az ördög nem sokat törődik a korbáccsal és a többi vezeklési eszközzel. Ami őt legyőzi, az az önmegtagadás az ételben, italban, alvásban. Semmi mástól nem retten vissza és következésképp ez az, ami a legkedvesebb az Isten előtt! Ó de mennyire meggyőződhettem erről, amikor magamban voltam és így voltam 8 vagy 9 évig, hajlamomat követhettem kedvem szerint. Megtörtént, hogy napokig semmi sem ettem. Na, akkor megkaptam Istentől mindazt, amit csak akartam a számomra és mások számára. Könnybe lábadt szemmel, így folytatta: Most teljesen másképp van. Ma már nem tudok oly sokáig étel nélkül maradni, mert azon veszem észre magamat, hogy már nem vagyok képes beszélni. Mily boldog is voltam, mikor egymagamban lehettem. Megvettem a szegényektől a száraz kenyeret, s az éj nagyobb részét a templomban töltöttem. Aztán jöttek sorra a gyónók, és a Jóisten rendkívüli kegyelemmel látott el engem.”
Ily módon a fiatal lelkipásztor számára a szigorú vezeklés ideje egyszersmind az erősítő vigasztalások korszaka is volt.
Vianney nagyon jól tudta, hogy buzgóságának rettenetes ellenfele a régi szokásaihoz ragaszkodó nép tunyasága. Még azok is, akik eddig templomba jártak, továbbra is úgy gondolták, hogy ennél többet ne kívánjon tőlük!
Megérkezése után két évvel súlyos lelki válságon ment át, melynek persze oka volt a kegyetlen vezeklése, de bizony a sikertelensége is (természetesen, az ő mértéke szerint)!
A fiatal lelkipásztor, aki felelősséget vállalt Ars minden egyes lelkéért elhatározta, hogy nem nyugszik addig, amíg a hitközségből minden visszaélés el nem tűnik. Ebbéli programjában az imádságon és vezeklésen felül a szónak és tetteknek is szerep jutott.
A vasárnap megszentelése ‒ amely nélkül nem létezik keresztényi élet (!) ‒ volt az első cél, amit el kívánt érni. Viszont, az Úr háza igen elhagyatott volt, és a templomot vonzóvá akarta alakítani. Az Ars-i Szent Sixtus-templom kívül-belül nagyon szegényes látványt nyújtott. Négyszögletes hajója 11 méter hosszú, 5 méter széles volt, a végén félkörű szentéllyel, melyet az oltár teljesen kitöltött. A fehérre meszelt falakat embermagasságú fakó deszkázat borította. A hajó felett egyszerű mennyezet minden részben repedezett. A kevés egyházi ruha szegényes, elhasznált volt, és nem járult hozzá a szertartások pompájának emeléséhez.
Ám ezt az öreg templomot, úgy megszerette Vianney plébános, akárcsak a szülőházát. A szépítést a főoltárnál kezdte. Az Oltáriszentség iránt való mély tiszteletből a lehető legszebbet akarta. Az első beszerzést saját zsebéből fedezte. Nem mert a kastély ajtaján kopogtatni, ő segédkezett a munkásoknak az új oltár felállításánál. A díszítésért gyalog ment Lyon-ba és vissza, ahonnan két kis angyalfejet hozott, amit a szentségház két oldalán helyezett el.
Végül, hogy a keret a képpel egyezzen, maga festette be a deszkaburkolatot és a faragott díszbetétet. Ily módon a templom friss és méltó belsőt kapott.
Lyon-ban felkereste a kézimunka- és ékszerészboltokat, hogy megvegye a szükséges díszítményeket. A boltosok mondták is egymás között, „van egy kis sovány plébános, szegényes ruhában, úgy néz ki, mintha egy sou sem volna a zsebében, s mégis a temploma számára a legjobbat rendeli meg.” Igen, az Ars-i plébános kétségkívül igényes volt, de nem magára, hanem a szent dolgokra.
(Források a 2. részben!) (folyt.)