Áldozat, imádság, bűnbánat, és teljes a siker!
Ez idő tájt a mindig elegáns Limas-i plébános is meghívta Vianney-it egy negyven órás lelkigyakorlat végzésére. Szentünk, később elmesélte, hogy itt bizony alaposan beugratták őt! „Eleinte el akartam hárítani a felkérést, mert nem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy ilyen megkülönböztetett közönség előtt beszéljek, de a plébános megnyugtatott azzal, hogy csak egyszerű falusi hívekről van szó. Tehát elmentem! Amint a templomba léptem, látom ám, hogy a szentély papokkal van tele, a hajó pedig minden rangú és rendű tehetős hívővel. Kezdetben félelem fogott el, mégis beszélni kezdtem az isteni szeretetről és úgy látszott, hogy nem rosszul, mert mindnyájan sírtak.”
Végtére is szentünk a kollégák körében jól érezte magát, akik persze nem csak gratuláltak neki, de heccelték is! Ő, bár szinte soha nem hordott fejfedőt, most a fejére nyomtak egy "bilétumot", ami persze nem állt neki jól! Mindazáltal a közös vacsorán nem vett részt, mert helyette gyóntatott!
Az Ars-i plébános, mielőtt az apostoli munkákra elindult volna, gondoskodott helyettesítésről, hogy a plébániáján el ne marajon a Szentmise. Erre a 2-3 km-re lakó Savigneux-i plébánost kérte föl, de vasárnaponként csak visszatért a nyájához. Sokszor még télvíz idején is, sötét éjben, úttalan utakon gyalogolt haza.
Mandy polgármester, aki nyugtalankodott „papjának” sorsa miatt, szombat esténként elküldte fiát, hogy hazakísérje.
»Még a hosszú gyaloglások sem tűntek hosszúnak ‒ mesélte Mandy Antal ‒, annyira érdekeseket mesélt Isten szolgája a Szentek Életéből. Ha néha célzást tettem a csípős hidegre vagy a rossz utakra, azonnal kész volt a válasszal: „Barátom, a szentek még többet szenvedtek. Ajánljuk fel ezt a jó Istennek!” Amint az atya felhagyott a társalgással, akkor a rózsafüzért mondtuk. Még ma is szívesen visszaemlékezem ezekre az épületes órákra.«
Az Ars-i lakosok nagy többsége egészen megváltozott. Egyszerűen szégyellték magukat, ha naponta nem tettek valami jót, vagy pláne, ha nem gyakorolták volna a hitüket! Azok, akik hosszú éveken keresztül nem keresték fel a gyóntatószéket, most hangosan mondták: „Megyek gyónni!” Egy környékbeli idős pap elismerte szentünknek, hogy Ars már nem a régi, melyre Vianney ezt a választ adta: „tény ami tény, gyóntattam már több misszióm alkalmával. De azt a bensőséges hitet sehol nem tapasztaltam, amit nálunk!” Ez 1827-ben történt.
Ha megkondult az estharang, mindazok, akik tehették, a templomba siettek, az otthon maradottak pedig a szentképek előtt letérdeltek egy imára. Így a „házioltár”, mintegy az Oltár folytatása lett.
Szokásban volt tavasszal megáldott kereszteket tűzdelni a szántóföldbe, hogy Jézus Krisztus érdemei által elhárítsanak minden elemi csapást. Abban a pillanatban, amikor az aratók ilyen keresztre akadtak aratás közben, mindnyájan térdre ereszkedtek s egy Miatyánkot és Üdvözlégyet mondtak el, vagy az O crux ave-t énekelték. Egyházi énekek üteme visszhangzott a rög fölött s a földművesek jókedvvel végezték a munkájukat.
Egy visszaemlékező mesélte, hogy bármi történt is a földeken, soha nem lehetett hallani káromkodást. Csodálkozásában, meg is kérdezte az egyik parasztot, aki így válaszolt: „Ó nem vagyunk mi jobbak másoknál, csak a szégyenérzetünk nagyobb, mely nem hagyna nyugodni, ha egy Szent oldalán bűnöket követnénk el!”
Bizony, az Ars-i plébános tanítása nyomán, evés előtt és után imádkoztak ‒ továbbá ‒, naponta háromszor elmondták az Úrangyalát bárhol voltak is!
Ez a magatartás persze a szomszédos falubelieket, olykor gúnyos megjegyzésekre késztette: „Ha tovább is hallgattok a plébánosotokra, ő kapucinusokat farag belőletek.” Ez a gúny azonban egyáltalában nem bántotta az arsziakat! Ily módon tehát Ars-nak nem csak megváltozott még a külső képe is, de csend és béke honolt mindenütt, és a házakat a Szent Szűz vagy a szentek szobrai díszítették. Ezek persze szentünk részéről, időről-időre meg voltak áldva.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
