Az 1918. november 3-i páduai fegyverszüneti egyezmény aláírása után döbbentek rá az antant hatalmak, hogy elvi akadályba ütközik a korábban titkos szerződéssel Romániának ígért Erdély átadása. Románia ugyanis az I. világháború alatt többször cserélt szövetségest, 1916-ban alkalmasint hátba is támadva szövetségesét. 1918. május 8-án a németekkel aláírt békeszerződéssel végképp kizárta magát az antant hatalmak közül.
A politikai lehetetlenséget katonai eszközökkel oldották fel: öt nappal a páduai fegyverszüneti egyezmény megkötése után, 1918. november 8-án a francia hadvezetés kettéosztja a Szerbia területén lévő csapatait, és egyik felét Berthelot tábornok vezetésével Bukarestbe irányítja, ahol megdöntik a németekkel szerződött, regnáló román kormányt, helyébe újat ültetnek, amely immár alkalmas arra, hogy Romániát a győztesek oldalára állítsa, és jutalmul megajándékozza Erdéllyel. (Lásd Románia új miniszterelnökének, Brătianunak Clemenceau francia miniszterelnökhöz írt 1918. november 8-ai köszönőlevelét.)
Románia a bukaresti szerződéssel a Román Királyság kötelezettséget vállalt arra, hogy legkésőbb augusztus 28-ig megindítja a támadást a Monarchia ellen, illetve arra, hogy nem köt különbékét a központi hatalmakkal. Cserébe az antant jelentős osztrák–magyar területeket ígért a románoknak (Erdélyt, az egykori Partiumot, a Bánságot – amire egy 1915. augusztus 18-án kötött szerződés alapján már Szerbia is igényt tartott – és Bukovinát). A szerződésben kikötötték, hogy a román támadás fő célja Budapest elfoglalása kellett hogy legyen. Románia ennek ellenére 1918. május 7-én különbékét kötött.
Bár a páduai fegyverszünet mindenféle harci cselekmény beszüntetését kimondta, az antant-hatalom Franciaország, saját fegyverszünetüket felrúgva hadüzenet nélküli háborút indított Magyarország ellen. Ez tény, akár az Osztrák-Magyar Monarchia részének tekintették, akár Clemenceau utasítása szerint az antant által el nem ismertnek, azaz politikai értelemben nemlétezőnek(!) tekintették Magyarországot.
Ezt a hadüzenet nélküli háborút – a szerbeket kivéve – olyan etnikumokból toborzott alakulatok bevonásával folytatták, amelyekkel Magyarország a fegyverszünet előtt sem állt hadiállapotban (csehek), vagy amelyekkel érvényes békeszerződésben rendezte az antant-hatalmak felbujtására őt hátba támadó, áruló szövetséges által létrehozott háborús viszonyt (románok). Illetve olyan fantom nemzetállamokkal, melyeknek se állampolgárai, se határai, se történelmük, de legfőképpen államalkotó nemzetük sem volt, amelyek tehát csak az antant-vezérkarokat mozgató háttérerők és az őket kiszolgáló, hazájukban ismeretlen vagy tábor nélküli maroknyi emigráns politikus vágyaiban „léteztek”, mint Csehszlovákia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság/majdani Jugoszlávia.
Károlyi Mihály tettestársa, a másik hazaáruló, Lindner Béla hadügyminiszter, aki már a belgrádi katonai szerződés nyomán indított kisantant hadművelet előtt feloszlatta a magyar hadsereget, Jugoszláviába menekült és haláláig ott élt, majd szobrot állítottak emlékére.
(folyt.)
