Én nézem Őt, és Ő néz engem!
Az a kezdetben maroknyi csapat, akik csatlakoztak a lelki csoporthoz, szentünk vezetése alatt, nem is tudták, hogy misztikus úton haladtak. Hosszú szentségimádásaik alatt, keveset mondtak az Úrnak, de nagyon boldognak érezték magukat, hogy Nála lehettek.
Egy derék földműves követte a nők példáját, anélkül, hogy Vianney kezdetben észrevette volna őt. Louis Chaffangeon mélységes hitű ember volt, aki szerénységével elveszett a tömegben, mint Jób vagy Tóbiás a pogányok között. De halljuk magát az Ars-i plébánost, egy későbbi emlékezésében:
„Néhány évvel ezelőtt meghalt a faluban egy ember. Mielőtt a mezei munkára ment volna, betért a templomba, hogy itt imádkozzon. A kapáját 
a templomajtó előtt hagyta, s magát úgy ott felejtette Isten előtt, hogy egyik szomszédja, aki a mellette lévő földön dolgozott, a keresésére indult, és hol találta meg? Hát a templomban! Csodálkozva kérdezte, hogy mit csinál itt, oly hosszú ideig? Az ember pedig így válaszolt: „Én nézem a jó Istent, Ő pedig néz engem!”
Ezt az egyszerű történetet, az Ars-i plébános szerette példaként felhozni, ám ilyenkor könny szökött a szemébe, és hozzá fűzte: „És itt van a súlypont, kedves gyermekeim!”
Vianney nagyon helyesen következtetett arra, hogy hívei mindaddig nem fogják komolyan végezni a vallás gyakorlatait, míg meg nem nyerte a férfi világot.
Hogy tehát ezeket is megnyerje az eucharisztikus Krisztusnak, semmi újat nem vezetett be, megelégedett azzal, hogy a régen is volt Oltáriszentség Társulatába új életet lehelt. „A férfiaknak is csak egy lelkük van, amit meg kell menteni. Ők mindenben az elsők, miért ne lehetnének elsők az Isten szolgálatában és az Úr szentségi hódolatában is?
Persze szentünk a férfiakkal nem érte el a kívánt célt. Buzgósága tüzében talán sokat követelt tőlük. Könnyen meg lehet érteni, hogy a mindennapi szentséglátogatásra nem tudta őket rávenni, a mezei munkák visszatartották őket.
Chaffangeon példája nemigen talált követőkre. Mindennek dacára, a Társulat végcélja alapszinten el lett érve, az Ars-i férfiak rendesen jelentek meg a vasárnapi Szentmiséken, mégpedig oly kifogástalan magaviselettel, hogy összeszedettségük az idegeneket is csodálatba ejtette. S a vecsernye után, a kitett Oltáriszentség előtt, szép számmal maradtak egy órahosszat.
Az Ars-i plébános sohasem vonta kétségbe, hogy a röghöz kötött ember vagy kézműves ne lenne képes a benső életre. Az egyszerű parasztembert, aki előtt a természet, az Isten e fölséges könyve mindig tárva van, megismerteti az elmélkedés titkával és az ima végzésére buzdítja. Idézve beszédeiből:
„Kedves híveim! ‒ prédikálta ‒, Isten nem a hosszú és a szép imára tekint, hanem arra az egyszerű fohászra, mely a szív mélyéből fakad!” „Ha a keresztet csupán elviseljük agyon nyom, ha szeretjük felemel!”
„Aki szeret valakit, szükséges-e őt látni, ahhoz, hogy szeretettel rá gondoljon? Nyilvánvalóan nem! Épp így, ha szeretjük Istent, az ima is oly természetes lesz, akárcsak a lélegzés! Ha pedig szenvedés nehezedik a vállunkra, arra gondoljunk, hogy a keresztet hordozó Krisztust követjük!”
Többen követték szó szerint az ő intelmeit és a zarándokok Ars utcáin csodálkozással szemlélhették az arcok derűjét és az Istennel állandóan egyesült lelkek mélységes békéjét.
Egy Trévoux-í missziója alkalmából, mely 1823. január 9-től, február 24-ig tartott, igen hízelgő eredményeket aratott. A kápolna, ahol ő gyóntatott, nem ürült ki. A szállásadója hiába várta őt az estebédre. Több egymást követő napon, kénytelen volt éjfél után menni érte a templomba, hol még ilyenkor is gyóntatott.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
