Akinek áldás van a tervein, azt a Gondviselés sem hagyja cserben!
Ha volt valaki, aki elragadtatásba esett a bőkezű őrgróf ajándékainak megérkezésekor, akkor ez az Ars-i plébános volt. Élvezet volt őt látni és 
hallani a nehéz ládák felbontásánál. Egyszerre sírt és nevetett, mint a gyermek, és ezt sóhajtozta: „Ó a mennyben, fűzte hozzá, még ennél is szebb lesz minden!”
Bár a bőkezű őrgróf pénzadománya megnagyobbította a templom bejáratát, de a hozzávezető út csak egy rossz csigalépcső volt. Az őrgróf elrendelte egy széles lépcső és előtér építését.
Végre 1828-ban a lakosok segítségével, felépült a jelenleg is létező feljárat a templomhoz.
Az őrgróf azonban nem maradt tétlen. A polgármesternek 1827. május 15-én levelet írt, amelyben arra kérte, hogy „közölje a plébános úrral, további 8 kegytárgy érkezését: egy aranyozott szentségmutatót, egy erősen aranyozott réz tabernákulumot stb.”
Az őrgróf boldog volt, hogy a szent plébánosnak örömet szerzett, Istennek pedig dicsőséget.
És a mi szentünk nem tudott „leállni”, telis-de-tele volt tervekkel, jóllehet csak Isten dicsőségére és a lelkek javára!
Ámde a jócselekedetek örömét követi szenvedés, „vérontás nélkül nincs bocsánat” (Zsid 9,22). A szentek csak áldozatok árán tudtak valami nagyszerűt teremteni. Az Ars-i plébános tudta ezt nagyon jól, épp ezért böjtölt és ostorozta magát, ámde még kínzóbb fájdalmaknak nézett elébe, amelyek az emberek többé-kevésbé szándékos rosszakaratából származtak.
A meggyökeresedett kihágások, a megszokott bűnök megrovó szóvátétele, ellenszegülést is kiváltott. Szentünk ezt persze előre megérezte.
„Ha egy lelkipásztor nem akarja, hogy elkárhozzon ‒ hirdette ‒, a hitközségében lappangó súlyos bűnök kigyomlálására olykor még az emberi tekinteteket is lábbal kell tipornia, félretéve annak félelmét, hogy hívei esetleg gyűlölni és kivetni fogják! És ha bizonyságot szerezne arról, hogy a szószékről való leszállás után megölik őt, ez sem téríthetné el szándékától. A lelkipásztornak, aki hivatását követni akarja, mindig kardot kell tartania kezében!”
És bizony, Szent Pál is nem ezt írta-e a korintusiaknak: „Én pedig igen szívesen áldozok, sőt magam is áldozattá leszek a ti lelketekért. Bár minél jobban szeretlek titeket, annál kevésbé szerettek engem”. (2Kor 12,15)
Szentünk 1826-ban a Montmerle-i Saint-Bernard-plébánia jubileumi ünnepségén, vendégpapként tíz napot töltött.
Mellesleg, a meghívott környékbeli kollégák közül egyedül ő jelent meg, a kisegítésre. A hívők viszont csak az Ars-i plébánost keresték a gyóntatásnál. Ám a helyi plébános korántsem vette ezt zokon, sőt később az oltártestvéreinek nevetve jegyezte meg: „Jó munkásom volt, kitűnően dolgozott és semmit sem evett!”.
A helyi plébánost még az sem tette féltékennyé, hogy az Ars-i kolléga prédikációira, az egész hitközség megjelent. A szőlőművesek és a tanyai cselédség is otthagyta munkáját, hogy el ne mulassza a szentbeszédet. „Ha a kiesett időért fizetni tartozunk ‒ mondták a gazdáiknak‒, szívesen fizetünk vagy ledolgozzuk, de kötelességünk meghallgatni az Ars-i plébánost!”
Pedig az Ars-i plébános arról beszélt, hogy alázat nélkül mit sem érnek az emberi kapcsolatok, sem az Isten felé küldött imáink, böjtjeink és virrasztásaink. Példaként hozta fel Szent Antal esetét, akinek az ördögök azt mondták, hogy „semmi értelme a böjtödnek és virrasztásodnak, hiszen mi is böjtölünk ‒ mivel sosem eszünk! Virrasztunk ‒ mert sosem alszunk!” Erre a szent ezt válaszolta: „Igen, de nem tudtok alázatosak lenni!”
És szentünk a Saint-Bernard-i egyházközségben sok jót tett, és mégpedig tartós eredménnyel!
(Források a 2. részben!) (folyt.)
