Minden addiginál nagyobb szociális tervek
Ars-ban nem volt olyan iskolaépület, amely ezt a nevet kiérdemelte volna. Nem volt állandó tanító sem, csupán telente hívtak meg valakit, hogy írni-olvasni megtanítsa a gyerekeket. Ilyenkor a fiúk és leányok együtt jártak egy szűkös, közösségi helyiségbe.
Szentünket, már eleve az is bántotta, csupán időszakos oktatás volt, de nevelés, lényegében nem! Nagyszabású terveket forgatott magában, és el is határozta, hogy előbb a lányok részére nyit iskolát, mely talán később, néhányuk számára bentlakásos otthon is lehetne, sőt az árvákat is befogadnák. A fiú tanulók számára, egy külön épületben lenne többé-kevésbé rendszeres tanítás. Ez persze csak anyagi alapok nélküli terv volt, de a megvalósulását mégis nyomban megkezdte!
1820-1823-ig szentünk e célra pénzgyűjtést rendezett. A egyházközségében elkezdett keresni tanítónőket, vagy legalább is alkalmas nevelőnőket és ki is választott két jámbor leányt, Lassagne Katalint és Lardet Benoíte-t a Rózsafüzér Testvérületből. Ez ideig mezei munkákkal foglalatoskodtak, nem volt sok tapasztalatuk és sok tudásuk, de finom lelkületűek és jóakaratúak voltak, energikus és mégis vidám természettel megáldva.
1823. elején Vianney Fareins-be a Szent József apácákhoz küldte őket képzésre. Eltartásukat maga fizette. Itt nemcsak elemi ismereteiket frissítették fel, hanem fogalmat alkothattak egy elkötelezett hivatásról, melyre el is szánták magukat.
Ugyanez év márciusában az Ars-i plébános a templom közelében fekvő házat vette meg. A vételárhoz felhasználta a gyűjtött pénzt és minden vagyonát. A kétszintes ház ugyan nem volt mutatós, de a földszinten egy nagyobb termével és az emeleti 2 szobájával alkalmasnak mutatkozott 20 növendék oktatására, és a két nevelőnő lakhatására. (Képen a Providence épülete (balra), a később elé épült kápolnával.)
És lám, 1824. novemberében, Szent Márton napján megnyílt a „Gondviselés”-nek (Providance) elnevezett Intézetet, a leányok ingyen iskolája. Vianney megígérte, hogy a tanítónők részére a ruházatot és az ennivalót biztosítani fogja, de bizony a házban nem volt egy sarok sem, ahol az első ebédjüket elkészíthetnék. Kitakarították a helyiségeket, s már éppen haza akartak menni ebédelni, amikor határozottan kijelentették: ‒ Maradjunk! Ha ez a hely a Gondviselés nevet viseli, akkor gondoskodni is fog rólunk!
És ekkor zörgettek az ajtón! Két anya hozta az ennivalót. Ők pedig csodálkoztak és hálaimát mondtak.
Katalin és Benoite közös vezetése alatt beindult a tanítás, mely bővült egy újabb segítséggel, egy Janssans-ból való 26 éves nővel a Chanay Jeanne-Mariával, aki a gyóntatószékben gyógyult ki a világhoz való túlzott ragaszkodásából. Ő kevésbé volt művelt, de nagy mestere volt a házimunkáknak. Tehát ő lett a karbantartó, néha felügyelőnő, de leggyakrabban szakácsnő és mosónő.
A nevelőnők részére szentünk nem írt elő különleges ruházatot, vagy szabályzatot, és nem kívánt tőlük fogadalmat sem. Nem szerzetesnőket kívánt, hanem olyan elhivatott világi nevelőnőket, akik szerzetesi erényekkel bírnak!
Időközben Ars-kisasszonya a munkálatok állásáról állandóan értesítette fivérét, kifejtve előtte, hogy anyagiak hiányában esetleg félbe kell szakítani, és ez keserűséget okozna a szentéletű papnak. Így az őrgróf elhatározta, hogy a fiatal lelkészt segíteni fogja tárgyilag és anyagilag.
A legjobb párizsi kereskedőknél tett megrendeléseket. 1823. május 5-én boldogan küldött három ezüsttel hímzett templomi zászlót, mégpedig az Oltáriszentség, a Boldogságos Szűz és a templom védőszentje, Szent Sixtus tiszteletére. A szent adományok ládái sorra érkeztek! Egy baldachin-t is ígért az őrgróf. A plébános azonban magának tartotta fenn a szövet kiválasztását: A mecénás meg is küldte a pénzt, és a baldachin el is készült, ámde szélessége miatt, nem fért a templomba, és csak 1826-ban, került a helyére, amikor az őrgróf új homlokzatot építtetett.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
