Ráadásul, még káromkodtak is!
Szentünk erősen elhatározta magát, hogy Szent Pál tanácsa szerint „korholni, kérni, inteni és fedni” fog a szószéken és a gyóntatószékben, „akár alkalmas, akár alkalmatlan” (2Tim 4,2). Semmi és senki sem fogja őt ebben feltartóztatni!
De kérdés, hogy ünnepelhetik-e a vasárnapot addig, amíg a kocsmák versenytársai a templomnak? Az Ars-i plébános logikája szerint: az egyiket ki kell üríteni, hogy a másik megteljen.
A kocsma az ördög boltja, a pokol iskolája, ahol a sátán oktat és tanít, az a hely, ahol szép lassan eladják a lelküket, és ahol a család tönkremegy, ahol az egészség megromlik, ahol a veszekedések megindulnak és ahol a gyilkosság gondolata megfogan.
Könnyen elképzelhető, hogy a részegeskedők aligha találtak nála kegyelmet. Haragtól reszkető hangon támadt nekik, rájuk olvasta, hogy „a legbutább állathoz aljasodnak le”.
És bizony, ha már a kocsmalátogatók ilyen elbánásban részesültek, milyenben részesülhettek a kocsmárosok? Vianney különösen két kocsmáros ellen intézett rohamot, amelyek a falu közepén voltak. Nem törődve azzal, hogy ezeknek jelentős tekintélyük volt a falubeliek előtt, meg is bélyegezte őket, a legkisebb félelem és kímélet nélkül:
„A kocsmárosok ‒ mondta ‒, ellopják a szegény család kenyerét amikor italt adnak az iszákosoknak, akik elköltik azt a pénzt, amit hétközben szereztek.” „A pap, ha nem akar elkárhozni, nem oldozhatja föl a kocsmárost, aki italt ad a részegeskedőknek éjjel vagy az istentisztelet alatt!” Aztán a szentbeszédében ekként szólt: „A kocsmárosokat a sátán nemigen kínozza, nem törődik velük, mert már az övéi, ámde megveti őket és köp rájuk!”
No persze ezek a heves kifejezések inkább hatottak a jelenlevőkre, mint a kocsmárosokra, akik persze nem voltak a templomban. Sebaj! A 
hitszónok célját elérte: a látogatók egyre ritkábban jártak a piactéri kocsmákba. Az egyik kocsmáros el is jött a plébánoshoz és kifejtette, hogy romlásba dönti őt. Vianney pedig pénzt adott neki és rábeszélte, hogy zárja be boltját. És lám, ez az ember a legjobb hívek egyike lett!
Ami pedig a társát illeti, egy ideig szembenézett a lelkipásztor fenyegetéseivel, de végre legyőzve érezte magát és bezárta kocsmáját, más foglalkozást keresve. Így Vianney „elérte azt, hogy a templom környékén nem volt több kocsma”.
A másik kettő, melyek a község szélén voltak, szintúgy lassan eltűnt. Ez volt az Ars-i plébános legnagyobb győzelmeinek egyike! De a nyereségvágy és az ördög makacs, ha elment négy, jött helyette hét másik kocsmáros, aztán egyike a másika után, kénytelen-kelletlen hamarosan bezárt és elment.
Szentünknek a szószékről mondott jóslata teljesült: „Látni fogjátok, hogy akik itt kocsmát nyitnak, az mind tönkre megy!”
Ez a kemény és kitartó támadás hallatlan eredménnyel járt. Ennek köszönhető fogalmazódott meg egy közkeletű megjegyzés: „Ars-ban kevés a szegény, mert a plébános elfojtotta a nyomor alap okát!”
És kétségkívül, valami fejlődés is megindult. Amint az idegenek Ars-ba tódulása megkezdődött, ezek elhelyezésére öt szerény vendégfogadó nyílt meg 1858 táján, de ezek ellen nem volt kifogása a szentünknek!
A káromkodás! Az Isten nevét tisztelő léleknek elviselhetetlen fájdalmat okozott a káromlás, hiszen még a kicsinyek is, akik a Miatyánkot is alig tudták, káromkodó szavakat ejtettek ki szájukból. Erről a fájdalmáról sohasem beszélt könnyezés nélkül, s szentbeszédeiben és a hitoktatásban nagyon sokszor visszatért e tárgyra. A káromkodók szemei elé állította e világ és a túlvilág büntetéseit:
„Vigyázzatok! Ha a káromlás úrrá lett a házatokban, minden tönkre mehet, mert elzavarjátok a jó angyalokat!”
(Források a 2. részben!) (folyt.)
