A kegyelemnek, nem tudott senki sem ellenállni!
Látványos siker volt az is, hogy vasárnap a faluban a boltok zárva maradtak, sőt, Vianney nem áldotta meg azokat a kegytárgyakat, amelyeket vasárnap titokban vásároltak.
A vásárosok fülsiketítő lármája megszűnt. Nem lehetett látni tántorgó, ordítozó, részeges embert.
Sőt hétköznap is körülbelül 50 nő, és 15 férfi járt a kora reggeli misékre. Több családban úgy rendezkedtek be, hogy valamelyik családtag felváltva, mindig részt vegyen a Szentmiséken.
A már említett szentéletű Chaffangeon példáját csak néhányan követték, amikor munka előtt és után üdvözölték az Urat az oltár zsámolyánál. Megindító látvány volt amikor a mezei szerszámok a templomfal hosszában sorakoztak, mialatt gazdáik a templomban imájukat végezték.
1825. október hó utolsó napjaiban a 75 éves Louis Chaffangeon, a néma szentségi imádások embere haláltusája közben ezt énekelte: „Látni fogom a drága Szűzanyát”, s a szeme sugárzott a túlvilág reményétől.
Ars tényleg a szentségtől sugárzó tűzhely lett. De azért óvta népét a felületes vallásosságtól is: ,,Aki ájtatosságot gyakorol, gyakran járulva szentgyónáshoz és szentáldozáshoz, ámde nem teszi a hit és a szeretet cselekedeteit, az olyan, mint a virágzó fa. Mely látszat szerint olyan sok termést fog hozni, mint amennyi a virága; csakhogy ez a szeretet-cselekedetek hiányában már nem így van!”
Hosszú ideig a ministráns gyerekeket a plébános tanította be, s csodálatosan tudta őket fegyelmezni, olyannyira, hogy Pierre-Henri Gérault de Langalerie püspök az egyik papi gyűlésen az egyházmegye papsága elé példaképként állította. „Akarnak önök látni olyan templomot, ahol a szertartások előírásai szó szerint be vannak tartva? Nos, menjenek Ars-ba!”
1826-ban ‒ amikor szentünk negyven esztendős volt ‒ a faluban változás történt: ,,A kegyelem olyan erővel hatott ‒ vallotta az egyik tanú ‒, hogy senki nem tudott neki ellenállni.” De a bírálatok, amelyek mindenfelől érték, nagyon meggyötörték a pásztort. A szentmise volt az egyetlen forrás, ahol felüdülést talált. Nyugtalanította ugyanis teológiai műveletlensége, és a szomszédos plébánosokkal való feszültsége egyre csak nőtt. Ekkor határozta el, hogy a Gondviselésről elnevezett Ars-i iskolát átalakítja a szegény és kitett kislányok otthonává. Legalább köztük meg akarta érezni annak a boldogságnak az előízét, amely a mennyek országát eltölti. Minden délután hittanórát tartott nekik, és köztük művelte az első csodát is, amikor lisztet szaporított. Ezzel az otthonnal olyan anyagi gondot vállalt magára, amely haláláig elkísérte. De mit számított ez, amikor szívének, irgalmasságának és hitének ez volt egyetlen földi menedéke. Belső elhagyatottságában másodszor is áthelyezését kérte ‒, majd ismét lemondott róla.
Az Ars-i plébános uralkodott szenvedésein a türelem külső erejével, de a belső harcok aláásták egészségét. 1827. nyarának folyamán beleegyezett abba, hogy a kastélyban fölkeresi az éppen ott tartózkodó orvost. Timécourt doktor nagyon szigorúnak bizonyult. A hősies vezeklőnek jobb táplálkozást írt elő, hogy meg lehessen előzni a különféle betegségre való hajlamot, amely már így-úgy jelentkezett, és amely könnyen állandóvá válhatott volna nála.
„Eltekintve a gyógyszerektől, amelyeket neki rendeltem ‒ fűzte hozzá az orvos ‒, kikötöttem, az összeállított vényhez a plébános úr erő- vagy tejlevest egyék, továbbá csirke vagy borjúhúst, sört, főtt- vagy nyers gyümölcsöt, friss kenyeret, teát, cukros tejet, vagy sok érett szőlőt.”
Vianney környezetéből senki se tudott felvilágosítást adni arra nézve, hogy miképp is tartotta be ezen orvosi rendelkezést. Beszámolással nem tartozott. Csak abba egyezett bele, hogy az orvosi vizsgálat után Ars-kisasszonyától egy csomag teát fog elfogadni.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
