A szó kemény fegyver, de nevel!
Az Ars-i plébános minden eszközt felhasznált arra, hogy a gyermekekben és fiatalokban utálatot keltsen a káromkodás és a trágár beszéd iránt.
De szentünk hadat üzent a könnyelmű esküvéseknek, az átkozódásoknak, a durva kifejezéseknek is, melyeket nem szégyenlett a szószéken elsorolni. Az emberek ezt szégyenkezve hallgatták.
A lényeg, hogy a káromló és bűnös szavak, lassan-lassan kikoptak az Ars-i közszótárból, s ezek helyébe a Miatyánk, az Üdvözlégy, a fohászok, a „jó az Isten!” és „áldott az Isten mindenért” szavak formálódtak!
A vasárnapi munka ellen viselt harc 8 évi fáradságába került szentünknek, és ez mégsem sikerült neki teljesen. Fél évszázaddal később az öregek, megindultan emlékeztek vissza arra, hogy a szent plébános erről, olyan 
méltatlankodással beszélt a szószékről, hogy egészen beleremegett. Egész élete folyamán, ha a vasárnap megszentségtelenítéséről beszélt, mindannyiszor szent harag nyilatkozott meg szavaiban:
„Egyfolytában dolgoztok, de amit megkerestek, tönkreteszi a testeteket és a lelketeket is. Aki vasárnap dolgozik elmondhatja, hogy eladta lelkét az ördögnek, keresztre feszítette az Urat, megtagadta keresztségét. Örök kárhozatra van ítélve, a semmiért cserébe! A vasárnap az Úr napja, az ő tulajdona! Van-e jogunk beleavatkozni abba, ami az övé? Képes-e kárpótolni a vasárnap megkeresett pénz azért, hogy megszegted Isten törvényét?” – Vianney Szent János könnyezve prédikált olyan tűzzel, hogy a kevés jelenlévő még ötven év múltán is emlegette. De azokat is előbb-utóbb megérintette, akik nem jártak templomba. A jó plébános vasárnap reggelenként kiment a földekre, és akit dolgozni látott, emlékeztette, hogy az Úr parancsa ellen cselekszik.
Fáradhatatlan buzgósággal hirdette azt a három igazságot, amelyet minden kor lelkipásztorának kötelessége az emberek szívébe vésni: hogy létezik a kárhozat, léteznek halálos bűnök, amelyek miatt – ha nem kapunk feloldozást – elkárhozunk; s hogy a vasárnap indokolatlan profanizálása és a szentmise szándékos elmulasztása halálos bűn.
És lám, néhány év elteltével Ars-ban az emberek elkezdtek templomba járni. Megkezdődhetett szentté formálásuk lassú, fáradságos folyamata.
A vasárnapi vecsernye után, addigi szokása ellenére, kiment a szomszédos 
utakra. Így történt, hogy találkozott egyik hívével aki épp befuvarozta a termést. A tettenért paraszt szégyenkezve elbújt a szekér mögé. „Kedves barátom ‒ mondta szentünk mély fájdalommal ‒ ön nagyon meg van lepődve, hogy itt talál engem. De tőlem nem kell félnie! De a Jóisten mindig látja önt: Tőle kell félni!” Az esti Szentmisén ki is hangsúlyozta: „A hétköznapi élet fontos szabálya, hogy soha ne tegyünk olyasmit, amit nem tudunk felajánlani Istennek!”
Egy júliusi vasárnapon, a szombaton learatott gabona a földön hevert. A nagymise idején heves szél támadt, s maga előtt kergette a viharfelhőket. Az emberekben felmerült, hogy a kévékhez kéne rohanni!
A plébános kezdetben mit sem szólt, de beszéde közben megígérte hallgatóinak, hogy az idő jóra fordul, sőt olyan tartósan szép idő lesz, hogy veszélyeztetett gabonájukat kényelmesen behordhatják. És valóban, a viharfelhők eső nélkül elvonultak Ars fölül, s a vasárnapot követő két hétig napos volt az idő.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
