Semmi modernizmus!
Az Ars-i hívek lelkiismeretessége és becsületessége közmondásossá vált, és ez megmutatkozott az élet minden területén! Egykoron ‒ miként ezt az Ars-i plébános beszédei igazolják ‒, az igaság és hazugság kérdése nem okozott nekik túlságos fejtörést. „Mi is úgy teszünk, mint mások” ‒ mondták. Az eladásnál szokás volt elhallgatni tehenük hibáit, a romlott tojást, vagy avas vajat mint frisset árulták. A takács megtartotta magának a jó szálat és felhasználta a közepest, a fonóasszony pedig „a kendert nedves helyen tartotta, hogy súlyosabb legyen.
Szentünk tanítása és az értük való áldozatvállalások tehát nem maradtak nyomtalanul a lelkekben, hiszen ezt sulykolta a fejekbe: „Az Istennek tetsző emberi cselekvést három dolognak kell jellemeznie: őszinteségnek, önzetlenségnek és kitartásnak.”
Így, a lelkileg átalakult Ars-ban a legkisebb lopásból is lelki ismereti kérdést csináltak. A Vianney plébános a messziről jött zarándokokat is szeretettel fogadta, de mégis különös előszeretettel viseltetett hívei iránt. Éjjel-nappal szolgálatukra állott. Este 11 óra tájban Scipiet Magdolna súlyosan beteg anyjához hívta őt. Az utca felől szólítgatta őt kétszer-háromszor, és szentünk nyomba kiszólt, hogy azonnal jön. A lány bocsánatot kért a késői zavarásért, de szentünk így válaszolt: „Ó, nem tesz semmit, a véremet még nem ontottam önért!”
Plébánosunk, úgy a szószékről, mint a gyóntatószékben védelmezte a házasság szent törvényeit. Meghallgatták őt és megértették, és meg is valósították! Így a község családjaira az isteni áldás szállott le, mert Isten ajándékaként fogadták a gyermeket, akit hitben-szeretetben neveltek. Ars lakossága Vianney lelkipásztorkodásának ideje alatt megkétszereződött. 1818-1824-ig ebben a kis hitközségben 98 keresztelés volt.
Mindazáltal a meghonosodott lelki kultúra, mégis kevéssé tudta a papi és szerzetesi hivatások számát növelni. Tény, hogy Vianney mielőtt valakit az oltár szolgálatra vagy a szerzetesi életre ösztökélt volna, csak az elhivatottság határozott ismertetőjelei után segítette az illetőt hivatásának elérésében.
1824-ben a téren találkozott egyik fiatal hívével, akinek jámborsága kétségkívül kiváló volt, meg is kérdezte tőle:
‒ Fiam akarsz-e szemináriumba menni?
‒ Ó plébános úr. Szükséges, hogy szüleimnek segítsek, és nem tudom őket magukra hagyni!”
És szentünk ebben a feleletben, a fiúra előnyösebb jövőt látott megnyilatkozni.
‒ Helyesen cselekszel, maradj! ‒ válaszolta az atya bíztatólag.
De az Ars-i plébános, más ügyben sem ért el látványos sikert, ez pedig az volt, hogy elsősorban a férfiakat nem tudta ránevelni a szentségek gyakori vételére. Ezek után úgy vélte, hogy a ritkább, de jól végzett szentáldozás nemcsak fenntartja, de hatványozza a jámborságot az Ars-i férfivilágban.
Hiába tanította, hogy három dolog szükséges ahhoz, „hogy a bűnbocsánat szentségében részesüljünk:
A hit, amely által meglátjuk, hogy a papban Isten van jelen;
A remény, amely által hinni tudjuk, hogy Isten meg fog bocsátani;
A szeretet Isten iránt, amely bánattal tölti el a szívünket, megbántása miatt.”
„Mindent elkövettem ‒ mondta élete vége felé ‒, hogy a férfiak legalább négyszer egy esztendőben áldozzanak, és ha meghallgattak volna engem, mindnyájan szentek lehettek volna”. Ide tartozik, hogy papi életének legnagyobb boldogsága az volt, ha áldoztathatott, és gyakran könnyezett, amikor az Úr Jézust lelki eledelül nyújtotta híveinek.
Hogy népét a Szentmiséhez édesgesse, szentünk arra törekedett, hogy a szent titkok iránt való vágyat felébressze bennük, ezért minden vasárnap a legszebb egyházi felszerelésben végezte az isteni szolgálatot.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
