Ez a fajzat nem űzhető ki másként, mint imádsággal és böjttel! (Mk 9,29)
Vianney Jean-Marie, a fiatal lelkipásztor felmérte képtelen helyzetét, hiszen a falu népe hosszú évekig nélkülözte a keresztény tanítást, ennél fogva, nem is képezte mindennapi életük természetes alapját. Így az egyébként jó szándékú emberek, óhatatlanul átvették az istentelen liberális mentalitást, fel sem tűnt nekik, hogy posványban élnek, és nem értették igazán, mit is akar az új plébános.
Ő azonban már másnap hozzáfogott az "előmunkálatokhoz". Jóval a hajnal szép sugarai előtt, amikor még mindenki pihent, szentünk kezében lámpással, átment a templomba, s a szentélyben leborult az Úr előtt. Kitárta szívét, mely telve volt vággyal, óhajjal, de fájdalommal és aggodalmas keserűséggel is. Hangosan kérte az Urat, hogy szánja meg a nyájat és a pásztort: „Édes Istenem, add meg nekem azt a kegyelmet, hogy híveimet megtéríthessem. Kész vagyok elszenvedni akár egy életen át is mindazt, amit szent akaratod rám ró, csak térítsd őket az üdvösség biztos útjára!”
Könnyeivel öntözte a kövezetet és bizony napfelkeltekor még mindig ott volt.
Lényegében a délelőttjei is hasonlóképp teltek el, hacsak kötelezettsége nem szólította őt valahová. Délutánonként látogatta a családokat, majd imádkozott, vagy a breviáriumot mondta hangosan, valamely árnyas részen. Ilyenkor, ha valaki netán látta is, nem zavarta.
Az, hogy mikor aludt? Nem ez a lényegi kérdés, hanem az, hogy hogyan?!
Mindjárt megérkezésekor odaadta matracait a szegényeknek. Ágyra alig volt szüksége, mert például több héten keresztül, a földszinti szobájában szétszórt szőlővenyigéken feküdt. Pedig a kőpadozat és a falak hidegek és nedvesek voltak. A szigorú vezeklő csakhamar arczsábát kapott és tizenöt esztendeig szenvedett emiatt. Gyakran a rendes szobája helyett a padláson aludt egy deszkán, a fejét a gerendának támasztva. Egy Ars-i férfi késő éjszaka kereste, hogy haldoklóhoz hívja, ő pedig leszólt a kényelmetlen helyről, nem kis döbbenetet keltve látogatójában.
De ez még nem minden! Rövidke éji nyugalmát, rendszerint vezeklés előzte meg. Nekivetkőzve ostorozta „hulláját” ‒ ahogy nevezte a testét ‒, vasszögekkel tűzdelt korbáccsal.
Volt aki hallotta a több, mint egy óra hosszat tartó ütlegelést, mely kisebb szünetekkel folytatódott. A vezeklő eszközeit maga gyártotta. Megesett, hogy elájult, legalább is eséseiben a falat összevérezte.
1818. márciusa, Nagyböjt. Kiváló alkalom szentünk számára, hogy megkezdje a szigorú böjtölést, amely persze egész életében folytatott, ráadásul a szolid étkezésében sem tartott rendet. A házvezetőnőt elküldte, így a "rezsijét" minimálisra csökkentette.
Csak ezen "előmunkálatokat" követően kezdett szent szigorúsággal prédikálni a bűnök: a kocsmázás, a léha táncmulatságok és a vasárnapi mise-mulasztások ellen. A kocsmákban azt a rosszat látta, hogy a férfiakat megrontja és a családokat anyagilag, lelkileg tönkreteszi. Könnyek közt beszélt ellene: „A kocsma a sátán működési terepe (Ef 4,27), a léleksorvasztás, családrombolás, egészségkárosítás, veszekedések és a gyilkosságok kiképző színtere. Krisztus Jeruzsálem felett sírt, én pedig miattatok zokogok, hiszen a pokol létezik! Nem én találtam ki, hiszen Isten szólt róla. S ti mégis mindent megtesztek, hogy mulatozva oda jussatok... Azt hiszitek, Isten ott nem látja tetteiteket? Épp úgy lát titeket, mint én most! Tudatosítsátok 
magatokban, hogy van örök kárhozat, és ez szörnyű esélye az Istenről megfeledkezőknek! Felelősek vagytok a saját és embertársaitok üdvösségéért, amiként az én felelősségem valamennyiőtökért! Azt hiszitek, engedni fogom, hogy mindörökre a pokol tüzében égjetek?”
A Vianney plébános szavai hatásosak voltak! A kocsmák sorra bezártak ‒ és lám – megszűnt Ars-ban a szegénység.
Lelkipásztorkodásának első évében az önsanyargatásban minden mértéket túllépett, jóllehet később ezt „fiatalsága hóbortjának, meggondolatlanságának” nevezte. Így vagy úgy, de azért hozzá fűzte: „Isten azt akarja, hogy engesztelő tetteinket az övével egyesítsük!”
(Források a 2. részben!) (folyt.)
