A nép kereszténynek tartotta magát, de nem gyakorolta, a papjukat plébánosnak tartották, holott csak káplán volt!
Az Ars-i lakosok sajnos 1818. táján egyáltalában nem imádkoztak. Szentünk így panaszkodott: „A családok elhanyagolták a közös ima annyira szép szokását”. Ám hála az isteni kegyelemnek, a szívek mélyén izzott némi parázs! Hihetetlen, de egy hajdani plébánoselőd által szervezett Oltáriszentségi Testvérület nyomokban megmaradt. Akadt még néhány komolyan gondolkozó keresztény, akik emlékeztek a benső lelki élményekre. És ez példa arra, hogy nem szabad semmi közösségi szent igyekezetet csüggedtségből abba hagyni! Vianney atya az erkölcsi megújulás, az „újraevangelizáció” céljából szövetségesekre talált, néhány egyszerű hívőn kívül a polgármesterben és a községi tanácsos személyében. Az ő családjaik, valamint a Lassayne Chaffangeon és Verehere-családok rendszeresen részt vettek a vasárnapi Szentmiséken és a közös rózsafüzér imádkozásokon. De szövetséges volt kastély lakója is, a 
64 éves Garnier Des Garets Mária Anna-Colombe kisasszony, vagy ahogyan a nép nevezte „Ars kisasszonya”, aki megosztotta idejét a szegények látogatása és a lelkiismeretes vallásgyakorlatok között. Anyja példáját követve ugyanis, mindennap elmondta a zsolozsmát. Tagadhatatlan, hogy a Garets-család olyan rokonszenvet élvezett Ars vidékén, hogy még a forradalom sem űzte el birtokáról a grófnőt és lányát.
Szerették a szegények. Kifizette a házbérüket, ruhát és élelmet vett nekik. Számadási-könyveiben aprólékos gonddal jegyezte föl a legkisebb alamizsnát is. Mindezek ellenére, Vianney eljöveteléig a lakosság zömére nem volt képes hitbeli befolyást gyakorolni.
Bár Vianney hivatalosan csak helyi káplán volt Ars-ban, hívei a plébános címével tüntették ki. Hivatalába való iktatása február 13-án történt.
Szentünk nem törődött a paplak berendezésével, bár a kastély lakói kölcsön adtak neki bútort, de ezt nagyrészt visszautasította, amiként a pecsenyesütőt a nyárssal, és a többi konyhafelszerelést is. Csupán két öreg asztalt, egy könyvállványt, néhány szekrényt, szalmaszékeket, egy fazekat öntöttvasból, és más kis tárgyat fogadott el. Viszont megkérte a grófnőt, hogy hozassa el számára a néhai Balley plébános ágyát Écully-ből!
Magára vonatkozóan minden tervét és cselekedetét az önmegszentelődés igyekezete hatotta át, és nem másért, minthogy másokat is megszentelhessen. Egy szóval, vezekelni a bűnösök helyett.
Az új plébános nem a világot, hanem csak ezt a kis istenadta falut akarta megtéríteni.
És bizony a látványos egyszerűség, jó hatással volt a szegény népre. E jellemvonásáról felismerték benne az Isten emberét. Az emberek mindenütt kezdték dicsérni.
A lelkek megnyerése céljából, sorra látogatta a családokat. Kötelességének tartotta, hogy befolyást gyakoroljon a rideg természetűekre, akiknél inkább tudatlanságot, semmint rosszakaratot tételezett fel, ám a megnyerésük, már nehezebb volt.
Az Ars-i plébános nagy, háromszögletű kalapját hóna alá csapta – másképp nem hordta – délben útnak indult, mert akkor otthon talált mindenkit, ám a fogadtatás nem volt mindenütt szívélyes. Mégis egy 19 éves parasztfiúról, aki kedélyes és közlékeny volt, kiderült, hogy mélyen vallásos. Szentünk, e látogatások során, soha nem közvetlenül a hitről, hanem anyagi természetű dolgokról, és a folyó mezei munkákról beszélt. A vallás kérdését a beszélgetés végére hagyta, s az ekkor kapott válaszokból tudott következtetni hitük fokára.
Persze összességében, nagy lelki nyomort talált. Vianney fájdalommal állapította meg, hogy vannak hívei, akik nem ismerik az alapvető hittant, különösen a 25 és 30 évesek, akik a forradalom alatt nőttek fel. De voltak olyanok, akik kifejezetten romboló példát mutattak, és pirulás nélkül dicsekedtek kihágásaikkal, vasárnapi italozásaikkal és a táncbeli „sikereikkel”.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
