Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért
Láttam apámat és anyámat
Amikor kómában feküdtem, s kiáltoztam, azt kiabáltam, hogy katolikus vagyok, látok egy kis fényt – csak egy egészen kicsike kis fényecskét ebben az iszonyú sötétségben. Ez a legjobb, ami ebben a szituációban történhetett.
A szörnyű sötét szakadék fölött néhány lépcsőfokot látok, fölnézek és észreveszem, hogy apám a szakadék fölött áll. Öt évvel ezelőtt halt meg. Majdnem a szakadék szélén állt, csak néhány lépcsőfokkal följebb, mint én. Ott kicsit több volt a fény. Négy fokkal följebb láttam anyámat, akinél sokkal több fény volt. Imába merült, imádságos tartásban. Mikor megláttam őket, nagy öröm fogott el, olyan nagy öröm, hogy magamon kívül kezdtem kiabálni: „Apa! Anya! De jó, hogy látlak benneteket. Kérlek, vigyetek ki innen! Tiszta szívemből kérlek benneteket, vigyetek ki innen! Vigyetek ki innen!” Amikor lenéztek rám és apám ebben a nyomorúságos helyzetben látott, látniuk kellett volna önöknek is azt a nagy fájdalmat, amit kifejezett az arcuk.
Fönt automatikusan látnak, mert mindenkit tökéletesen ismernek. Rájuk néztem, és rögtön láttam azt a mérhetetlen szomorúságot és fájdalmat, amit a szüleim éltek át, amikor így láttak engem. Apám keservesen kezdett sírni, kezét az arcához emelte, és remegő hangon siránkozott: Ó, leányom, leánykám!
Anyám tovább imádkozott, s ezzel tudtomra adta, hogy ők semmit nem tehetnek azért, hogy engem kivigyenek innen. Közben az is fájdalmas volt, hogy azzal, hogy engem itt láttak, az ő állapotukat is nehezítettem. Még rosszabbul éreztem magam, mert az irántam való részvéttel súlyosbítottam szenvedésüket. Megértettem, hogy azért voltak itt, mert számot kellett adniuk az én rossz nevelésemért. Ők voltak Istentől kapott tehetségem őrei. Életükkel és példájukkal meg kellett volna védeniük a Sátán támadásai ellen. Minden szülő őrzője gyermeke Istentől kapott adottságainak. Amikor szüleim gyötrelmét láttam, különösen apámét, ismét kétségbeesetten kiabáltam: „Vigyetek el innen, vigyetek el innen!”
Eutanázia és halálba segítés
Ismét elkezdtem tehát teljes erőmből kiabálni: „Vigyetek ki innen! Ez tévedés lehet. Ki a felelős ezért a tévedésért? Vigyetek ki! Akkor, amikor így kiabáltam, mély kómában feküdtem. Sok készülék volt rám kapcsolva. Agonizáltam. Nem jutott levegő a tüdőmbe, nem működött már a vesém, csak azért éltem, mert a gépek életben tartottak. A testvérem, aki szintén orvos volt, nem engedte, hogy lekapcsolják rólam a gépeket.
Azt mondta az intenzív kezelést folytató orvosoknak, akik a lekapcsolás mellett érveltek, hogy: „Ti nem vagytok Isten!” Az orvosoknak az volt a véleményük, hogy semmi értelme sincs már a kezelést folytatni. Már beszéltek a hozzátartozókkal, és felkészítették őket, hogy meg fogok halni, hagyjanak nyugodtan meghalni, mivel már agonizáltam.
De a testvérem nem adta fel. Látják az ellentmondást? Én életemben mindig az eutanázia mellett kardoskodtam, hogy mindenkinek „joga van a halálhoz.” A húgom csak azért lehetett ott, mert ő is orvos volt, s ő végig mellettem maradt.
És képzeljék el, amikor a lelkem a másvilágon volt és láttam a szüleimet, akiknek teljes erővel kiabáltam, mert örültem, hogy láthattam őket, a testvérem ezt a hangot a valóságban világosan hallotta! De ő félreértette a kiabálásomat. Majdnem meghalt az ijedtségtől, amikor felfogta szavaimat. Mert azt jelentette számára, hogy én végleg elmegyek ebből a világból. A szüleim említését úgy értelmezte, hogy értem jöttek, hogy magukkal vigyenek az örökkévalóságba. Ő is kiabálni kezdett: „A testvérem most már tényleg meghalt! Elvesztette a csatát. Apám és anyám magukkal vitték. Apa és anya, el innen, tűnjetek már el! Ne vigyétek el. Gyermekei vannak, akik még kicsik. Ne vegyétek el tőlünk. A testvéremet, Gloriát ne vegyétek el. Hagyjátok itt!”
Az orvosoknak kellett elvezetniük őt, azt hitték, sokkos állapotba került. Nem lenne csoda, hiszen sok mindent átélt, az unokaöcsém halálát, akit el kellett hoznia a krematóriumból. A nővére halálát vagy a nővére állapotát, aki nem halt ugyan meg, de a mai napot már nem éli túl - ahogy az orvosok mondták. Már három nap óta ezekkel a gondokkal és szorongásokkal volt megterhelve, és ráadásul nem is aludt. Nem csoda, hogy az orvosok azt hitték, hogy kiborult.
/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma:
Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános
/Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte, Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./
