Láztól dideregve és csontig ázva!
A lelkigyakorlat befejezését megelőző este olyan tolongás támadt az Ars-i plébános körül, hogy a tömeg a tolakodásban majdnem magával vitte a gyóntatószéket a gyóntatóval együtt. Ez volt az egyedüli Trévoux-i emlék, melyre szívesen emlékezett, s amin szívből tudott nevetni. Máskülönben nemigen beszélt a lelkivezetését áhító emberek tolongásáról, valamint a buzgóságnak tulajdonítható megtérésekről.
Még a járásfőnökség és törvényszék urai is sok lelkiismereti kérdésben fordultak hozzá, tanácsért. Szentünk pedig személyválogatás nélkül, apostoli függetlenséggel töltötte be kényes hivatását. És bizony a nagy emberek, csak csodálattal beszéltek róla, bizony bárcsak elmondhatnánk ma is, hogy „boldog az idő, amikor a járásfőnök tanácsért fordult egy szenthez!”
A missziók vége felé viszont, egy szertartás folyamán az egybegyűlt hívek előtt a papok megismételték a felszentelésnél tett fogadalmaikat. Trévoux-ban Vianney volt az, aki evangéliumos könyvet adott át minden egyes oltártestvérnek, eközben pedig az előírt kérdést olvasta: „Hiszel-e az Úr Jézus Krisztus evangéliumában?” Ezt oly bensőséggel mondta, hogy arckifejezése és hanghordozása minden papot mélyen meghatott.
Amikor Vianney 15 napra a Saint-Trivieri misszió megtartására elment, az a rettenetes hír kapott szárnyra, hogy plébánosuk kimerülés folytán 
meghalt a gyóntatószékben. Bár a hír, teljesen légből kapott volt, de nem volt egészen alaptalan! A hír onnan eredt, hogy Saint-Trivier felé jártában, szentünk étlen-szomjan távozott otthonról, s a hómezőkön eltévedt és ájultan találták meg őt a földeken. Beszállították a Trivier-i templomba, ahol nyomban a gyóntatószékbe ült! Hogy nála gyónjanak, még a szomszédos parókiákról is özönlöttek hozzá! Már kora reggel a templomba ment, hol délig gyóntatott, amellett, hogy a templom fagyos volt, így majdnem kihűlt! Bár egy lábzsákot hoztak neki, udvariasan át is vette, de használatlanul félretette.
Vianney plébános egész papi életében soha sem ment ide-oda szórakozásból, egyszerűen szívesen állott paptársainak rendelkezésére, hogy nekik szolgálatot tehessen. Miután természetfölötti előzékenységből semmi segítséget nem utasított vissza, természetesen minduntalan kihasználták, ám ő ezt engedte jó ügyben.
Ha valamely plébánia megüresedett, Vianney meg lett bízva ezek átmeneti vezetésével, ha beteg volt a paptárs, és nem tudta ellátni tisztjét, az Ars-i oltártestvér önként felajánlotta neki szolgálatát, éjjel-nappal, mindenkor kész volt, az első hívásra.
Éjjel meglátogatta a betegeket, nemcsak Rancé-ben és Saint Jean-de-Thurigneux-ben, de Savigneux-ben és Amberieux-en Dombes-ban, s ha vasárnap keresték őt, a nagymise után anélkül, hogy lakására ment volna, azonnal útnak indult, s ha visszajött, üres gyomorral énekelte a vecsernyét.
A közeli községekben, mint a Misérieux-ben is, anyakönyvek igazolják, 1820. áprilisától, 1821 májusáig az Ars-i plébános ugyancsak sokszor megtette azt a három kilométernyi utat, hogy ott kereszteljen, eskessen vagy temessen. Egy különösen csípős, hideg napon temetni ment oda, és majdnem fagyott arccal jött vissza. Más alkalommal, miután hasonló körülmények között végezte kötelességét, éjjel tért haza, vizes, sáros utakon. Az Ars-i plébániára szánalmas állapotban érkezett meg, de ő egyáltalában nem panaszkodott, sőt boldog volt.
Egy alkalommal, maga is nagy beteg volt, mégis átment gyalog Savigneux-be, hogy egy beteget meggyóntasson. Olyannyira elgyengült, hogy szekéren hozták vissza. Máskor pedig egy esős őszi napon, egy Rancé-i család kívánta papi szolgálatát. Csontig ázva, láztól dideregve érkezett a beteghez, ahol kénytelen volt ledőlni a beteg ágya mellett s ily helyzetben gyóntatta meg a beteget. „Én betegebb voltam, mint maga a beteg”, vallotta be visszajövet.
Csak teljesen lehetetlen dolgokat utasított vissza.
(Források a 2. részben!) (folyt.)
