Csak magával volt szerény, Istentől semmit nem sajnált!
1825. egyik napján Ars-kisasszonya (Garets grófnő) magával vitte szentünket Lyon-ba, hogy miseruhát vásároljon a templomnak. A legnagyobb egyházi üzletben válogattak, és a kisasszony rá is mutatott néhány szép darabra, de Vianney-nek egyik sem felelt meg. Ám egyszeriben megtalálta a legmegfelelőbbet! Ez valóban szebb volt mindegyiknél, de egyben a legdrágább is. A grófnő belesápadva kérdezte:
‒ Atyám! Minek önnek ez a káprázatos miseruha?
A plébános szinte meghőkölve válaszolt:
‒ Nekeeem?? De hiszen nem nekem lesz, hanem a Jóistennek!
A nagylelkű adományozó megvette.
1820. táján, a forradalom által felhalmozott erkölcsi romok eltakarítása még hosszú ideig tartott. Milyen sok tudatlanság, mennyi előítélet és mindenütt, mindenben romlottság! De Ain-megyének a Lyon-i egyházmegyébe ékelt része, különösen elhanyagolt maradt, mint a többi. Az istentelenség szomorú jelképei voltak a forradalmi biztosok által lerombolt templomtornyok, amelyek majdnem mindenütt helyrehozatlanok maradtak.
A liberalizmus által megfertőzött és huzamos idő óta elhanyagolt lelkek közönyét csakis egy eszközzel lehetett megszüntetni, éspedig a misszió által. E célból a kerület papjai egyesítették erőiket. Mivel a Lyon-i karthauziak képtelenek voltak minden meghívásnak eleget tenni, a fiatal Ars-i pap a szomszédos községekben magára vállalta a lelkigyakorlatok és a gyóntatások feladatkörét. Minden meghívásnak eleget tett és öröm töltötte el, hogy lelkeket menthet. Ennek folytán, úgy a kollégák, mint a nép részéről csakhamar közmegbecsülés lengte körül, szigorú élete, jámborsága ‒ és ki hinné ‒, cikornya nélküli ékesszólása miatt.
A fiatalság vallásos nevelése volt evangelizációjának első lépése. Ámde tíz éves kortól már segédkezniük kellett a mezei munkákban, ennél fogva, nagyon kevés gyermek tudott olvasni. Hitoktatásra csak az esős téli hónapokban jártak, és bizony kevés érdeklődést mutattak a hittan iránt, nem utolsó sorban azért, mert nehezen tanultak. A rossz társaság és a lelki nevelés hiányában, csakhamar a szabadosság felé sodródtak. Anyagias mentalitásukkal úgy éltek és nőttek fel ezek a gyermekek, mintha lelkük sem lett volna. Az első szentáldozás sem hozott életükbe semmi változást.
A fiatal Ars-i plébános azonban nem adta fel! Elhatározta, hogy hétköznap reggeli 6 órától maga köré gyűjti a fiatalokat, mégpedig Mindenszentektől az elsőáldozás időpontjáig.
Szentünk, jámbor csalogatással édesgette őket. Képecskét ígért azoknak, akik elsőként lépnek a templomba. Egyesek, hogy
képhez jussanak, már reggeli négy órakor képesek voltak templomba menni.
Vianney nem szűnt meg mindaddig személyesen tanítani a hittant, míg 1845-ben nem kapott maga mellé egy segédlelkészt. Egyébiránt huszonhét év alatt nemcsak minden papi teendőt maga végzett, de ő harangozott a hitoktatás előtt is! A tanítás előtt mindig térden állva elmondta a hitoktatást megelőző imát. A kicsik figyelmét igyekezett felkelteni néhány szép gondolat által, amelyek rendesen annyira megkapók voltak, hogy könnyekre indították őket. Majd felolvasta a lecke szövegét, amit rövid, könnyű, kenetteljes magyarázat követett. Arra törekedett, hogy a gyermekek figyelmét lekösse.
Jól ismerte, hogy közvetlen modorával, miként kell őket bátorítani, felkeltve bennük azt a gyermeki ragaszkodást, amely magában foglal minden tisztesség-tudást. Megkövetelte, hogy hordjanak maguknál rózsafüzért, melyet persze gyakran maga ajándékozott.
(Források a 2. részben!) (folyt.)