Nem szentelték meg az Úr napját!
Az Ars-i plébános mindig magyarázta híveinek az Oltáriszentség természetét, szükségességét, belső értékét, s természetfeletti, jótékony hatásait. Így tanított: »Mivel eledel által buktunk a halálba, az Üdvözítő eledelül adta magát, hogy visszaemelje minket az életbe! A Oltáriszentség előtt időzve tehát nyissuk ki a szívünket és a Jóisten is kinyitja az övét. Ha éjjel felébredsz, gondolatban járulj a tabernákulum elé és mondd: „Uram eljöttem, hogy imádjalak, dicsőítselek, hálát adjak, szeresselek, és veled legyek az angyalokkal együtt.” Ó mily kedves a mi Urunknak az a röpke negyedóra, amit haszontalan elfoglaltságainktól lopunk el, hogy imádkozzunk, hogy Rá gondoljunk és vigasztaljuk őt, aki elrejtőzik a kenyér és a bor színe alatt, hogy megközelíthető legyen számunkra. Segíteni akar, Testével és Vérével, hogy képesek legyünk a kegyelem Útján maradni! Azt akarja, hogy lángoljon a szívünk, amikor magunkhoz vesszük.«
Azt lehetne mondani, hogy papi életének vezetőgondolata volt, hogy a lelkeket a köznapi gondoktól lehetőleg elvonja s az oltár felé irányítsa.
„A Jó Istentől – mondta – nem kaptam sem tehetséget, sem bölcsességet, sem tudást, sem erőt, sem erényt. Csak egyetlen, de hatalmas kegyelmet adott nekem, ha megkísért a kétségbeesés, legyen menedékem: a tabernákulum elé vetni magam, mint kiskutya a gazdája lábához.”
Az 1818. esztendejében, amíg a mezei munka ideje be nem köszöntött, az Ars-i kis templom vasárnap elég szépen megtelt és a fiatal lelkipásztor a hitközség jövendő lelkiállapotáról ábrándképeket festhetett magának, de súlyosan csalódnia kellett. A húsvéti időszaktól kezdve, egyre kevesebben jártak Szentmisére, arról nem is beszélve, hogy a férfiak nagyobb része távol tartotta magát a szentáldozástól! Voltak olyanok, akik 10-20 éve nem tettek eleget ebbeli kötelezettségüknek. A szerény templomhajó egyre üresebb és üresebb lett!
Hová lettek? Az Istennek szentelt reggeleken, hallotta a mezők felé haladó szekerek zörgését, a kovácsműhelyben a pöröly alatt visszhangzó üllő sírását. Az, hogy a kovácsmester nem szüntethette meg a munkát, mivel a szerszámok nem ismerik a pihenést, bizony, gúnyos válasz ez az Ars-i templom harangjának hívó szavára.
A vasárnap megszentségtelenítői közül sokan, amint a munkából hazaértek, felvették a rendesebb ruháikat és elmentek a kocsmába, vagy a táncmulatságra.
A 200 lakosú község négy kocsmával dicsekedhetett, ahol miután megbeszélték ügyeiket, addig ittak, míg részegek nem lettek. A fiatalemberek és lányok, akik csak a játékra és mulatságra gondoltak, sőt még asszonyok és aggok is, a piactér diófái alatt jöttek össze, s egy rossz hegedű ütemére táncoltak. Egész éjfélig hallatszott az ének és a sikamlós beszéd, amit szemtelen nevetés, meg káromkodás kísért.
Sajnos, mindezt szentünknek látnia és hallania kellett, mert a paplak közel volt a templom mögötti piactérhez. Az Ars-i plébános keserű könnyeket hullatott, s kétségbeesése a tetőfokát érte, amikor értesült, hogy ezek a visszaélések egészen késő őszig tartanak. Sőt, a védőszent Sixtus-ünnepén, még súlyosabbak lesznek, amikor mutatványosok, bohócok és piaci zenészek is érkeznek „a búcsúra”. Mi több! Ars a legvidámabb falu hírében állott, ahol a környék táncosai és táncosnői találkát adtak egymásnak.
Ars egyenlő távolságban fekszik a Saone-folyótól és a Dombes-mocsaraitól. Ebben a zónában az éghajlat bágyasztó, s maga Vianney atya is attól tartott, hogy ez az a hely, ahol elkárhozhat!
A lakosok tájnyelve énekhez hasonlít és könnyen hajlik a sikamlós beszédre. Az emberek, akik a hit hiányában könnyen az érzékiség rabjaivá lettek, a jólétet és élvezeteket keresték. Még Ars kisasszonya sem ütközött meg azon, ha a környékbeli meghívott családok tagjai nála táncoltak.
Szegény Vianney plébános! A bűnök ezer alkalma kínálta fel magát a népnek, ő viszont egyedül maradt a felelősséggel! Tűrje el a káromkodást és a vasárnapi munkát, a táncot, a kocsmát, no meg a szemérmetlen énekeket és az efféle társalgást? Nem! Neki kötelessége a lelkeket menteni, s az evangéliumi életet hirdetni, neki kötelessége egyengetni az üdvösség útját!
(Források a 2. részben!) (folyt.)
