A hittan, a lelkek értelmi újraalapozása
A gyakori ismételgetés folytán, az Ars-i gyermekek a vidéken a legképzettebbek lettek. Devie püspök is elismerte ezt egy bérmálás alkalmával.
Később Vianney utódai gyakran csodálkoztak és épültek azon a hitbeli tudáson, amit később a Betegek Szentségének kiszolgáltatása alkalmával még az egyszerűbb híveknél is tapasztaltak. Ezt pedig annak lehetett betudni, hogy gyermekkorukban egy szent tanította őket!
Mindazonáltal be kell vallani, hogy szentünk módszere nem mindenkinél volt sikeres. Az Ars-i plébános ugyanis szóról-szóra követelte a katekizmust, és ehhez nem mindenkinek volt adottsága. Szentünk aggályos lelkiismeretességéből kifolyólag, ha kellett, éveken keresztül kiegészítő hitoktatásban részesítette a fiatal embereket és ennek következtében egyeseknél, igen kitolódtak az elsőáldozás időpontjai. Megesett, hogy többek csak 16 éves korukban járulhattak szentáldozáshoz!
Az viszont mindenek felett dicséretes volt, hogy igen magas szinten oktatta a híveket! Ehhez pedig magát is fel kellett készíteni. A sekrestyébe bevitt egy íróasztalt, és a szentély felőli ajtót nyitva hagyva, a Mesterre tekintve dolgozott. Áttanulmányozta a szentek életét, a tridenti zsinat kátéját, Bergier Teológiai Szótárát, Rodriguez elmélkedéseit, Le Jeune, Joly és Bormardel beszédeit.
Lázas munkája közben azzal pihent, amikor időről-időre pillantást vetett az oltárszekrényre. Néha felvilágosításért az oltár elé borult. Maga előtt elképzelte az embereket, kikhez beszélni akart. Könnyhullatás közepette könyörgött az Úrhoz, hogy adja meg neki a gondolat és kifejezés kegyelmét, amellyel majd népét megindíthatja és megtérítheti.
Amint elkészült a 35-40 oldalas szöveggel, azt mind betanulta, aztán szombat éjszaka hangosan felmondta. Nem csoda, ha a fiatal pap feje a kialvatlanság következtében nagyon kimerült volt.
Amikor 11 órakor beharangoztak, étlen-szomjan, ilyen fejjel kellett elmondania az órányi szent homíliát és a nagymisét! A tridenti zsinat előírásait követte, mely kötelességükké tette a lelkipásztoroknak, hogy a szentmise-áldozat mélységes értelmű szertartásait magyarázzák meg a híveknek. Így lelkesített: „Testvéreim! Mily alázattal vennénk részt a Szentmisén, ha tudva-tudnánk, hogy az őrangyalunk ott térdel mellettünk, leborulva Isten Fensége előtt! Mily buzgón kérnénk, hogy ajánlja imáinkat Jézus Krisztusnak!”
Beszédeit mindig emelkedett hanghordozással mondta, és taglejtése természetes volt. Ars kisasszonya meg is kérdezte tőle:
‒ A főtisztelendő úr miért imádkozik oly csendesen, és miért prédikál oly hangosan?
‒ Ez azért van ‒ válaszolt jóindulatúan Vianney ‒, mert ha prédikálok, akkor vagy a süketeknek vagy a szundikálóknak beszélek, ha pedig imádkozom, a Jóistennel beszélek, aki meghallja!
Nem meglepő tehát, ha ilyen túlzott munka után, az emlékezőtehetsége olykor néhány pillanatra kihagyott. „A szószéken ‒ mesélte Pertinand tanító egyszer-másszor elvesztette a beszéd fonalát s le kellett szállnia, anélkül, hogy beszédét befejezte volna.” Ám az emlékezetkiesés a híveinek nem feltétlen tűnt fel, inkább sokatmondó hatást jelentett azok számára, akiket épp keményen megintett. Ezeket a „kudarcokat” is kiimádkozta az Úrnál, és egy idő után már nem fordult elő, sőt még ahhoz is erőt érzett magában, hogy rögtönözzön is.
Miről is prédikált nyájának, Pl. szívesen ismételte többször is, hogy a mezei munkával foglalkozó embereknek könnyebb elérni az üdvösséget, mert ők munka közben is tudnak imádkozni.
Vianney, aki beszélte tájszólásukat, használta különleges kifejezéseiket, bár korholta bennük a gyakorlati hit hiányát, néha éles megjegyzésekkel. De mégis maguk közül valónak tartották!
„Fedd őket keményen, hogy egészségesek legyenek a hitben” ‒ írja Szent Pál, a Tituszhoz írt levélben (1,13). És az Ars-i plébános szó szerint vette ezeket a szavakat.
Ő, aki oly szigorú volt önmagával a hősiességig, másokkal szemben is szigorú maradt. Elve volt, hogy a lelkek szántóföldjén nemcsak gyomlálni kell, de érteni kell az ültetéshez is. (A plébánia.)
(Források a 2. részben!) (folyt.)
