Az Ars-i kinevezés, jutalom, vagy büntetés? 

     Az Eculley-i plébániára egy Tripier nevű atya lett plébánosnak kinevezve, és Vianney megmaradt segédlelkésznek.

Az új plébános nem érezte magát lelkiismeretben köte­lezve arra, hogy elődje nyomdokain haladjon. A legkevésbé sem kívánta, hogy a plébánialak trappista vagy karthauzi kolostor le­gyen. Káplánjának aszketizmusát természetesen túlzónak találta, és az sem tetszett neki, hogy Vianney atya többször elhárította, hogy plébánosát elkísérje a paptársakhoz vagy a jobb ­módú hívekhez. Szentünk azzal a kifogással élt, hogy egyetlen reveren­dája van nem alkalmas arra, hogy jobb társaságban megjelenjék.

Az, hogy Tripier plébános kért-e más káplánt? ‒ Lehetsé­ges ‒, sőt talán el is áztatta paptársát, mert 1818. február elején Vianney Jean-Marie-Baptiste atya arról érte­sült, hogy a megüresedet az Ain megyei 230 lakosú igénytelen Ars-i filia, és ő az esélyes annak betöltésére.

Az Ars-i előd Anton Déplace 27 éves káplán, 23 napi (!) szolgálat után tüdő­vészben meghalt. Nem egy biztató előjel, és valójában szükségtelen is volt e jelentéktelen faluba papot helyezni, hiszen a Misé­rieux-i plébánia 3 kilométernyire volt, ahonnan el lehetett volna látni. Ars-ban volt azonban egy földbirtokosnő Des Garets Anna grófnő, aki sze­mélyesen kijárta, hogy neki saját pap kell a faluba!

Egyházi berkekben mindenesetre mende-monda volt, hogy Courbon helynök „olyan lelkészeket helyez az Ain megyei plébániákra, akiket nem sokra értékel”.

Mindazonáltal, amikor Vian­ney fölkereste az érseki helynököt, a kinevezési okmány aláírása közben így biztatta szentünket: „Azon a plébánián ke­vés az Isten iránt való szeretet, Ön majd gondoskodik arról, hogy ott is szeressék az Urat!”

Vianney atyát persze ez nem riasztotta el, hiszen más kívánsága sem volt, minthogy Istenhez térítse a legveszendőbb lelkeket! Az, hogy senki sem kapkodott az Ars-i kinevezésért, nem csoda! Nem csak javadalma volt szerénynél is szerényebb. de a lakosság is alig ismerte a templomát.

Igaz, az isteni Gondviselés egy jómódú, jólelkű hölgyet rejtekben tartott, aki pénzzel fogja támogatni az Ars-i papot. De erről később!

Szentünk 1818. február 3-án misézett utoljára Écully-ben, és 9-én reggel útra is kelt Ars felé.

Ars, már a korai időkben lakott volt, mégis jelentéktelen 40 házból álló falucska maradt A környékén szélesen elterült dombok, posványos völgyek sorakoztak, a tavaszonként megvaduló Fontblin-patakkal. A település közepén állt a sárgás templom, felette négy gerendából ácsolt állvány tartotta a megrepedt harangot. A templom falához simulva sírke­resztek álltak. A szentély mögött 22 szép diófa díszelgett. A templom mellett volt az egyszerű paraszti paplak, előtte egy kis udvarral.

A völgy mélyén nagy fák között, az Ars-i des Garets grófok kastélya bújt meg. A XI. században épült hűbérvár, egyik szárnyán toronnyal, várárokkal, az idő folyamán, békés, falusi úrilakká szelídült.

A rossz útviszonyok miatt, Ars a világtól el volt zárva, s a lakosok sem igen lépték át falujuk határát, természetüknél fogva otthonülők voltak.

Écully-től 30 kilométert kellett gyalogolnia kis csomag­jával szentünknek, akit elkísért Bibost anyó, aki mindig, mindenben szolgálatára volt az Écully plébániának. Még félúton vissza is fordul szegény, és könnyek közt búcsúzott el szeretett káplánjuktól.

Az egyedül maradt lelkipásztor nehezen találta a helyes irányt, annál is inkább, mert talajmenti köd ülte meg a kietlen vidéket. Sehol egy lélek, aki útba igazíthatta volna, így el is tévedt. Kilátástalan helyzetében, eszébe jutott Szent Filoména, akit nyomban próbára is tett a kérdésével, merre tovább? Ebben a percben bárányok bégetését hallotta. Úgy gondolta, hogy ahol nyáj van ott pásztor is, így a hang irányába menet talált is néhány gyereket. Az atya megszólította őket, de azok nemigen értették, mert csak a helyi tájszólást beszélték. Meg-megismételt a kérdésére egy értelmesebb fiú tájékoztatta őt a helyes irányról és arról, hogy épp a hitközség határán van! Ekkor így szólt hálálkodva szentünk: „Kis barátom, te megmutattad nekem Ars felé az irányt, én pedig meg fogom neked mutatni az ég felé vezető utat!” És ekkor az Ars-i lelkipásztor térdre borult és imádkozott. Hálát adott Istennek és új, „közbenjáró kis szentjének”. (Források a 2. részben!) (Folyt.)

Már csak a Szentháromság segíthet rajtatok
     Gladys Quiroga de Motta 68 alkalommal látta Jézust, akitől szintén üzeneteket kapott. A dokumentumok tanúsága szerint Gladys kezdettől fogva gyóntatójával megosztotta a kapott üzeneteket, és mindig készséggel állt az egyházi hatóságok rendelkezésére.
     A rózsafüzérek felragyogását követően, több csodás gyógyulás vált ismertté, köztük egy kisfiú esete, aki agydaganatból gyógyult ki. Gladys az évek folyamán mintegy 1800 üzenetet kapott, melyek többnyire a békéről, a bűnbánatról, a szentségekről szóltak, némelyikük viszont apokaliptikus témákat, az emberiségre váró lehetséges nagy szenvedéseket érintett.

     Néhány idézet a Szent Szűz szavaiból: Imádkozzatok a világbékéért! Ne fáradjatok bele Szent Rózsafüzérem imádkozásába, mert ha a test fárad is az elkötelezett lélekkel hegyeket mozdíthattok el! Ne csüggedjetek el, mert a láng bármikor fellobbanhat, ha a hamuban izzik a parázs! Az egész emberiség szennyes a bűntől és azt sem tudja mit akar, ez sajnos jó lehetőség a gonosz számára! Tartsatok bűnbánatot, és végül az én Szívem fog győzedelmeskedni!

     A Szűzanya 1984. december 12-i üzenetében egy éremformációt kért a látnoktól. Egyik oldalán a Rózsafüzér Királynéja, másik felén a Szentháromság legyen ábrázolva egy háromszöggel, amely mögött hét csillag ragyog. Az érme jelentése: Már csak a Szentháromság segíthet rajtatok, ezért szüntelenül imádkozzátok a Rózsafüzért, hogy elnyerjétek a Szentlélek Hét Ajándékát!
     Az egyházmegye egymást váltó püspökei többször megvitatták a jelenések kérdését, és a Buenos Aires-i érsek, Msgr Jorge Lopez 1987. november 25-én látogatást tett San Nicolas-ban. Az év december 11-én ezt írta:
"...Mint a főváros érseke, látogatást tettem San Nicolás de los Arroyos-i egyházmegye püspökénél, hogy személyesen érdeklődjek az események felől, ugyanakkor iránymutatást adjak az üggyel kapcsolatos vizsgálatoknál az egyházi szabályok, körültekintő betartására. Tapasztalatom szerint ezek a rendkívüli dolgok az egyház-megyében békességet és az imádság szellemét árasztották el széles körben, még oda is, ahol az emberi hozzáállás eddig tartózkodó, vagy egyenesen ellenséges volt."

     Domingo Salvador Castagna püspök 1987-ben kegyhely építését rendelte el, ahogy azt egy jelenésben maga a Szűzanya kérte. A kegyhelyet 1990-ben szentelték fel, és ugyanabban az évben engedélyezte a püspök az üzenetek megjelentetését. Minden évben május 22-én tömegek zarándokolnak a Mária-kegyhelyre. (folyt.) (A forrásokat lásd az első posztban!)

Közös ima Olaszországért és Magyarországért

     Serkentsük nemzeteinket, mert régóta nagyobb vírus pusztít a koronavírusnál: az istentagadás vírusa!

Online is követhető lesz a Mária Országa Imaközösség májusi imaalkalma. A május 1-jén, pénteken 18 órakor kezdődő szentmisét és imádságot Piliscsabáról közvetítik majd a szervezők, bekapcsolódni a Piliscsabatemplom.hu oldalon lehet.

      A szentmise kétnyelvű lesz, amelynek elején Szilágyi Szabolcs főcelebráns olaszul és magyarul is köszönti majd a híveket. Ennek az alkalomnak különös apropója, hogy az Olasz Püspöki Kar, élén Gualtiero Bassetti püspökkel úgy döntött, hogy Szent Istvánhoz hasonlóan Olaszországot május elsején a caravaggioi bazilikában 21 órakor kezdődő liturgia keretében Máriának ajánlják, kérve az égi édesanya közbenjárását nemzetükért, országukért. Ehhez csatlakoznak a Mária Országa Imaközösség tagjai.

Akik Márián keresztül szeretik az országukat, azok kapcsolatban állnak egymással – mondta lapunknak Eperjes Károly Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színművész, aki a Mária Országa Imaközösség májusi alkalmán a rózsafüzér egyik előimádkozója lesz. Mint ismert, az imaközösség januárban alakult azzal a céllal, hogy a Budapesten rendezendő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusig kilenc alkalommal, minden hónap első péntekén közös imádságot mond hazánkért. Eperjes Károly lapunknak fölidézte Szent II. János Pál pápának az „ősatyáktól vett gondolatát”, miszerint „Márián keresztül vezet a legbiztosabb út az Istenhez”. A színművész szerint Szent István országfelajánlása következtében „különös felelősségünk van”, de „nem kell aggódnunk, mert még az első Orbán-kormány idején az ország vezetői fölajánlották hazánkat a Szűzanyának”. Kérdésünkre, hogy a koronavírus-járvány miatt egy évvel, 2021 szeptemberére halasztott Eucharisztikus Kongresszus hogyan érinti az imaközösség célkitűzéseit, azt válaszolta: nem kilenc, hanem huszonegy hónapig fognak majd imádkozni. „Sok mulasztásunk van, például a Világ Győzedelmes Királynője kápolna fölépítése az Anna réten – ott megismétlődhetne az országfölajánlás” – emlékeztetett, hozzátéve, hogy „kétszeresen is fölajánlott ország vagyunk: Mária mellett Szent Józsefnek, az egyház gondnokának”.

A magyarországi híveken kívül Piliscsaba testvér-települése, Cherasco és valamennyi olasz is csatlakozhat a kétnyelvű szentmiséhez és Magyarországért – és Olaszországért is – végzett rózsafüzérhez” – jelentették ki a szervezők, akiknek szándéka közösséget vállalni Olaszországgal, ahol a koronavírus miatt „milliók látták be néhány hét alatt, hogy az emberekbe és pénzükbe vetett hit kevés”, és ahol a járványban eddig több mint száz pap veszítette életét. Forrás nyomán: (Mária Országa Imaközösség) https://www.magyarhirlap.hu/ belfold/20200430-kozos-ima- olaszorszagert-es- magyarorszagert

A nagy pártfogó halála

    Balley plébános és káplánja, szinte egy húron pendültek. Teljesen egy irányba lelkesedtek, és ez az irány, a bensőséges Mária-tisztelet volt.

Az hogy Vianney, vagy akár a szent plébánosa ismerték-e nagy elődjük Montforti Grignon Szent Lajos (1673-1716) írásait nem valószínű, mert legjelentősebb művét a Tökéletes Mária-tisztelet kéziratát, csak 1842-ben találták meg egy padláson. Így saját szeretet-buzgalmukban másolgatták a Szent Szűzhöz szóló imákat, és osztogatták a hívek között. Bizony-bizony, kettejük szívében fogamzott meg „a Szeplőtelen Fogan­tatás” rózsafüzére is, melyet a mai napig az Ars-i templomban recitálnak esténként. Mindezt még az 1816-17-as években, holott a Szeplőtelen Fogantatás dogmáját, csak 1854-ben hirdette ki IX. Pius pápa!

Így teltek napjaik. Balley plébános csak 65 éves volt, de a rémuralom éveiben számkive­tésben élt, és az üldözés ideje kétszeresen számít. Aggastyán lett idő előtt, és bizony egyre csak örök célja felé közeledett.

Február havában tályog támadt a lábán, mely az ágyhoz szögezte, ahonnan soha többé nem kelt föl. Ez időtől kezdve ő, aki annyira tevékeny volt, a plébániai munkában már nem vett részt, csupán szeretett. Panaszszó nélkül szenvedett. A tályog a vér teljes felbomlásához vezetett és lába elrákosodott. Az orvosok lemondtak a felgyógyulásáról.

1817. december 17-én, miután szeretett kicsi pap fiának meggyónt, s tőle a Szent Útravalóban részesült, a tiszteletreméltó Écully-i lelkipásztor az Úrban elhunyt.

Azt beszélik, hogy a haldokló „kedves Vianney-jét” búcsúzóul tanácsok­kal látta el s magát az ő imáiba ajánlotta, majd kihúzva pár­nája alól cilicium vezeklőeszközeit, ezt súgta a fülébe: „Vegye kedves fiam, s rejtse el őket, mert ha halálom után megtalálnák ezeket, azt hinnék, hogy vétkeimért már eleget szenvedtem az üdvösséghez, és nem imádkoznának értem, a világ végéig a tisztítótűzben hagynának engem.

Mondanunk sem kell, hogy a plé­bános vezeklő eszközei aligha kerültek a lomtárba szentünknél.

Vianney megsiratta őt mint atyját, hiszen mindent neki köszönhetett, és e szent ember emlékét egész életében megőrizte! Így emlékezett rá: „Sok szép lelket láttam, de nála szebbet soha!”

Mindig könnyezve be­szélt róla, és minden miséjében megemlékezett róla. Tanítójának és pártfogójának arcvonásai annyira bevésődtek emlékeze­tébe, hogy még élte utolsó évében is ezt mondta: „Ha festő lennék, megtudnám festeni az arcképét”. Szentünk, a halála nap­jáig hűségesen megőrizte Balley plébános tükrét, ami vissza­tükrözte a boldogult arcát.

A plébános halála után, többen közbenjártak az érsekségnél, hogy Vianney lehessen a plébánosuk, aki bírta nagyrabecsülésüket, ám kérésüket nem koronázta siker. Valószínű, hogy talán ő maga sem fogadta volna el a megbízást. (Források a 2. részben!) (Folyt.)

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

A hiúság 

Legnagyobb és legelviselhetetlenebb fájdalmam a hiúságom miatt volt. Ez egy másfajta kín. Ez a világi nőé, az emancipált asszonyé, az önálló, öntudatos, jogtudó szakemberé, professzornőé, akadémikusnőé, intellektuelé, egy tanult üzletasszonyé, egy olyan emberé, aki szerepet akart játszani a világban.

Egész addigi életemben a testemnek, a szépségnek és a divatnak voltam a rabszolgája. Napi 4 órát töltöttem aerobikkal, masszázzsal, diétával és fogyókúrás injekciókkal – mindazzal, amit ilyen téren csak el lehet képzelni. Mert számomra legfontosabb a test és a szépség bálványozása volt. Ezért sok áldozatot vállaltam. Ez nevezték testkultúrának. Gyakran mondtam, egy nőnek arra való a szép melle, hogy megmutassa másoknak. Miért rejtsem el? Ugyanezt mondtam a lábamról is. Tudtam, hogy formás lábam és jó alakom van. Most azonban elborzadva állapítottam meg, hogy egész életemet a testápolás töltötte ki, és íme hiába! S most alig van testem. Ahol a mellem volt ott mélyedések tátongtak, különösen bal oldalt. Lábaim borzalmasan néztek ki, csupasz, elszenesedett fekete csontkórók, mint egy elégetett sült hús.

Testem jelentős része, amit oly nagyra értékeltem és ápoltam, elszenesedett és használhatatlan lett. 

A kórházban 

Végül a Szociál-biztosító kórházába szállítottak. Rögtön a műtőbe vittek. Gyorsan operálni kezdtek és eltávolították az égett bőrszöveteket.

Az altatás alatt másodszor is megállt a szívem. Amikor megállt a szívem, másodszor is elhagytam a testem és néztem, mit csinálnak velem az orvosok. Láttam, ahogy aggódtak az életemért, és milyen sietősen akartak mindenáron újraéleszteni. Én is izgultam az életemért. Leginkább a lábaim miatt féltem, mert még mindig volt bennem büszkeség, hogy a test és a lábak az enyémek, s újra lenne erőm sporttal és gyakorlatokkal edzeni, hogy mindenki csodálja. S akkor hirtelen borzasztó dolog történt…

Mielőtt folytatnám tanúságtételemet kedves testvéreim, be kell vallanom, hogy milyen volt a vallásos életem. Ebben is, mint egész életemben „diétáztam”. Tehát a kapcsolatom az Istennel egy diétázó katolikusé volt. Fontos, hogy tudják, rossz katolikus voltam!

Kapcsolatom Istennel abból állt, hogy vasárnaponként elmentem a szentmisére, ami 25 percig tartott. Mindig olyan misét választottam, ahol a pap nagyon keveset beszél, mert untatott a prédikáció. Kínlódás volt számomra, ha a pap hosszan beszélt. Ennyi volt a kapcsolatom Istennel. Amolyan kényszer. Ezért tudtak engem a világi áramlatok, divatos jelenségek a hatalmukba keríteni. Egy szélkakas voltam. Ami épp a legújabb divat volt, arra hajlottam. Ha a racionalizmus és a szabadgondolkozás volt divatban, akkor azt vallottam. Hiányzott az ima ereje, hiányzott belőlem a hit. Nem hittem a kegyelem és a szentmiseáldozat erejében. Amikor szakmai továbbképzésen vettem részt, specializálódtam, akkor lettem a leginkább ingatag.

Egyik nap az egyetemen azt hallottam egy katolikus paptól, hogy nem létezik se ördög, se pokol. Ez volt az, amit hallani akartam. Mindjárt azt gondoltam, ha tehát nincs ördög és pokol, mindannyian a mennybe jutunk. Nincs mitől félni, azt csinálhatok, amit csak akarok.

Amiért most persze, nagyon szomorú vagyok és szégyenkezve vallom be, hogy ez volt az utolsó kapocs, ami a templomhoz kötött. Az ördögtől való félelem volt az, ami miatt formálisan ugyan, de tartottam a kapcsolatot az egyházi közösséggel. Végül ez volt az oka, hogy az Úrtól végleg eltávolodtam. Eltávolodtam az egyháztól, szidni kezdtem, butaságnak és maradinak, stb. neveztem.

Nem féltem már a bűn miatt, kezdtem teljesen megszakítani a kapcsolatot Istennel. De a bűnök nemcsak a szívemben voltak, hanem elkezdtem kifelé is terjeszteni a nézeteimet, és másokat is megfertőztem vele. Negatív értelemben aktívvá váltam. Mindenkinek elkezdtem mondani, hogy nem létezik ördög, ezt csak a papok találták ki. Később már azt is kezdtem mondani egyetemi kollégáimnak, hogy Isten sincs, és mi csupán az evolúció termékei vagyunk, stb. és sajnos, sok embert sikerült befolyásolnom! Ezt azért kellett itt előrebocsátanom, hogy a továbbiakat jobban megértsék. Ilyen voltam.

/Gloria Polo Ortiz lelki vezetőjének címe és telefonszáma: Wilson Alexander Mora G., (katolikus pap), plébános /Calle 143, Nr. 65-57, Casa Blanca Norte, Telefon: 682 53 68 Bogotá D.C./

Az első találkozás Szent Filoménával 

     Balley plébános, ha szigorú pap volt is, de nem volt emberkerülő, vagy barátságtalan. Lyon-i ismerőseivel jó baráti viszonyban volt, meg-meglátogatta őket, így a Loras családot is, ahol találkozott Anton Jaricot nagyiparossal. E gazdag ember kisebbik lánya a 18 éves Paulina Jaricot nagyvilági életet élt, ám környezete legnagyobb döbbenetére hosszasan megbetegedett, ám ezzel egy-időben nagy vezeklő és rózsafüzér imádkozó lett. Ő szervezte meg később az „Élő Rózsafüzér Világmozgalmat.”

Na, ez a tényező felettébb felkeltette Balley plébános és káplánja érdeklődését, és egy látogatásuk alkalmával találkoztak is Pauline Jaricottal Écully-ben, ahol a kisasszony férjezett nővére lakott.

A beteg lány egyik barátnője mesélt nekik egy új szentről, Szent Filoménáról, akinek nevéhez számtalan rendkívüli csoda fűződött, sőt, egy alkalommal, adománygyűjtő szerzetesektől kapott egy Filoména ereklyét.

Csoda-e, ha a rózsafüzérimádkozó Pauline azon állítása, hogy a rózsafüzér-ima terjesztése, az eredményes evangelizáció és a lélekmentés kulcsa, felkeltette a két szentéletű pap figyelmét!

Egy ilyen látogatásuk alkalmával hallott Vianney először Szent Filoména vértanúról, akinek relikviáit kevéssel azelőtt találták meg a római katakombák egyikében.

Pauline látva a káplán rendkívüli érdeklődését, adott egy kis darabot az ereklyéből. És Vianney ekkor még nem tudta, hogy e szent mily nagy szerepet fog játszani az ő éle­tében és szívében.

Pauline Jaricot történetéhez tartozik, hogy az 1830-as évek elején hirtelen, még súlyosabb betegségbe esett. Olyannyira, hogy nem csak erejét vesztette, de szellemi állapota is egyre romlott. A lány azonban még ebben az állapotában is imádkozott, és szorongatta a rózsafüzérét! Ám egyszeriben azzal az abszurd kívánsággal állt elő, hogy vigyék őt a Mugnano del Cardinalé falucskába Szent Filoménához!

Orvosai tragédiával járó képtelenségnek tartottak egy ilyen, közel 1200 km utat megtenni hegyeken keresztül! Ám ő nem tágított!

El is indultak, és már a nevezett falu közelében jártak, amikor Pauline így szólt: „Ha eddig kibírtam, akkor inkább menjünk Rómába, a Szentatyához!”

Pauline ezen kívánsága is őrültségnek hangzott, de kisérete kénytelen volt hírvivőt küldeni a Vatikánba, jóllehet a legkisebb remény nélkül, hiszen egy súlyos állapotban lévő beteget aligha fogad a Szentséges Atya.

A loretói hegyek lábánál Pauline már olyan rosszul volt, hogy beleegyezett, ne is menjenek tovább, hanem vegyenek szállást a Trinita Dei Monti apácakolostorban.

Ezúttal a személyzet a látogatás lemondására küldhetett küldöncöt a Szentszékhez, ám XVI. Gergely pápa úgy döntött, hogy maga látogatja meg a rózsafüzérimát oly eredményesen terjesztő, haldokló kisasszonyt!

A Szentatya tehát megjelent a loretói zárdában. Megállt Pauline ágyánál, bőséges áldást osztva megdicsérte a beteg lány mindkét vállalkozását, az Élő Rózsafüzér megszervezését, és a rendkívüli utazás vállalását.

A jelenlévőknek, miként a Szentatyának is az volt az érzése, hogy a vég már egészen közeli. Ellátta tehát a Szentségekkel, majd így suttogott halkan a beteghez, melyre nem várt választ:

‒ Gyermekem, ha megérkezel a mennybe, imádkozz az Egyházért!

Pauline azonban váratlanul megszólalt: 

‒ Megígérem ‒ felelte ‒, de ha mégis életben maradnék és egészségesen, akkor Szentatyám ígérje meg, hogy a mugnanói Filoména szentté-avatási perét gyorsan lefolytatja?

(Erre kínos csend támadt.)

‒ Persze hogy megteszem ‒ rögtönzött a pápa ‒, hiszen a teljes gyógyulása elsőrangú csoda lenne!

Megköszönve a pápának a megtiszteltetést ‒ még aznap ‒, úgy félholtan folytatták útjukat Mugnano del Cardinale felé, Szent Filoménához, amely odafelé még jó 400 km-re volt!

Amint 1835. augusztus 10-én odaértek Mugnanóba, a mozgásképtelen beteget hordágyon bevitték be a templomba a szentáldozáshoz ‒ és lám ‒, Pauline Jaricot amint magához vette Krisztus Testét, nyomban teljesen meggyógyult!

A helyi plébános, aki már-már "megszokta" a rendkívüli csodákat, most maga is mélyen megrendült és Paulinnak adott egy kis Filoména szobrot ereklyével! Így tértek haza, ahol nagy társaság gyűlt a Jarocot házba, hogy meghallgassák csodás történetet, és rózsafüzérezve adjanak hálát Istennek!

(Források a 2. részben!) (Folyt.)

A családoknál felragyogó rózsafüzérek

     Az Argentin, Buenos Aires tartományban május 22-én jelentették be, hogy Héctor Cardelli püspök elismerte a helyi Mária-jelenések hitelességét.
     Héctor Sabatino Cardelli, a Buenos Aires tartományban fekvő San Nicolás de los Arroyos-i egyházmegye püspöke a május 22-i szentmisén, zarándokok sokasága előtt jelentette be a püspöki jóváhagyást a San Nicolás-i Rózsafüzér Királynője kegyhelyen.
     Cardelli püspök 1990 óta követi figyelemmel és vizsgálja a helyi Mária-jelenéseket. „Tizenkét éve vagyok itt lelkipásztor, és hittel és felelősséggel követtem nyomon kezdettől a Máriával kapcsolatos eseteket. Úgy döntöttem, elismerem azok hitelességét – jelentette ki az argentin főpásztor. – Elismerem az események természetfölötti voltát; azokét az eseményekét, melyekkel Isten az ő szeretett leányán, Jézus az ő legszentebb édesanyján, a Szentlélek az ő szeretett jegyesén keresztül szeretetteljesen ki akarta nyilvánítani magát egyházmegyénkben.”
     A jelenések azután kezdődtek, hogy San Nicolás de los Arroyosban több családnál „felragyogtak” a rózsafüzérek. Egy helyi asszony, Gladys Quiroga de Motta látván ezeket a rendkívüli jelenségeket, fokozottabban kezdte imádkozni a rózsafüzért. A Szűzanya 1983. szeptember 25-én megjelent neki, karjában a gyermek Jézussal. Kék palástos, fátylas alakját ragyogó fény övezte.

     Herminia Gladys Quiroga de Motta 1937. július 1-jén született szegény családban. A kórházban annyira bizonytalan életesélyeket jósoltak neki, hogy a helyi kápolnában 4-én meg is keresztelték. Jelenleg két férjezett lánya van és öt unokája, őt magát azonban ritkán látni nyilvánosan.
A mindössze négy osztályt végzett asszonynak, nem voltak szentírási vagy teológiai ismeretei. Épp ezért a Szűzanya többször is bibliai szakaszokra hívta fel a figyelmét, máskor pedig – egy hónappal az első jelenés után – egy fehér rózsafüzért adott neki, és azt mondta: „Vedd ezt a rózsafüzért a kezemből és tartsd mindig magadnál!"
Szűz Mária arra is kérte Gladyst, keressen meg egy bizonyos Mária-szobrot, melyet egy pápa is megáldott, és amely elfeledve nyugszik egy templomban. 1983. november 27-én, a Szűzanya utasításait követve, Gladys megtalálta a szobrot a székesegyház harangtornyában – a gyermek Jézust a karjaiban tartó Istenszülő rendkívüli módon hasonlított a jelenésben látott Máriára. A szobrot valóban megáldotta pápa, mégpedig XIII. Leó; Rómából érkezett Argentínába. (folyt.)
     Felhasznált irodalom: 1. Forrás; 2. Forrás; 3. Forrás; 4. Forrás; 5. Forrás; 6. Forrás 

Valaki értem imádkozott

Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott,
Egyszer csak könnyebb lett a terhem,
Valaki értem imádkozott.

 
 Valaki értem imádkozott.
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret,
Jó barátom vagy testvérem.

 
 Én nem tudom, de áldom Istent
Ki nékem megváltást hozott,
és azt, aki értem csak
egyszer is imádkozott.

(Reményik Sándor)

Közös ima Olaszországért és Magyarországért

     Serkentsük nemzeteinket, mert régóta nagyobb vírus pusztít a koronavírusnál: az istentagadás vírusa!

Online is követhető lesz a Mária Országa Imaközösség májusi imaalkalma. A május 1-jén, pénteken 18 órakor kezdődő szentmisét és imádságot Piliscsabáról közvetítik majd a szervezők, bekapcsolódni a Piliscsabatemplom.hu oldalon lehet.

      A szentmise kétnyelvű lesz, amelynek elején Szilágyi Szabolcs főcelebráns olaszul és magyarul is köszönti majd a híveket. Ennek az alkalomnak különös apropója, hogy az Olasz Püspöki Kar, élén Gualtiero Bassetti püspökkel úgy döntött, hogy Szent Istvánhoz hasonlóan Olaszországot május elsején a caravaggioi bazilikában 21 órakor kezdődő liturgia keretében Máriának ajánlják, kérve az égi édesanya közbenjárását nemzetükért, országukért. Ehhez csatlakoznak a Mária Országa Imaközösség tagjai.

Akik Márián keresztül szeretik az országukat, azok kapcsolatban állnak egymással – mondta lapunknak Eperjes Károly Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színművész, aki a Mária Országa Imaközösség májusi alkalmán a rózsafüzér egyik előimádkozója lesz. Mint ismert, az imaközösség januárban alakult azzal a céllal, hogy a Budapesten rendezendő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusig kilenc alkalommal, minden hónap első péntekén közös imádságot mond hazánkért. Eperjes Károly lapunknak fölidézte Szent II. János Pál pápának az „ősatyáktól vett gondolatát”, miszerint „Márián keresztül vezet a legbiztosabb út az Istenhez”. A színművész szerint Szent István országfelajánlása következtében „különös felelősségünk van”, de „nem kell aggódnunk, mert még az első Orbán-kormány idején az ország vezetői fölajánlották hazánkat a Szűzanyának”. Kérdésünkre, hogy a koronavírus-járvány miatt egy évvel, 2021 szeptemberére halasztott Eucharisztikus Kongresszus hogyan érinti az imaközösség célkitűzéseit, azt válaszolta: nem kilenc, hanem huszonegy hónapig fognak majd imádkozni. „Sok mulasztásunk van, például a Világ Győzedelmes Királynője kápolna fölépítése az Anna réten – ott megismétlődhetne az országfölajánlás” – emlékeztetett, hozzátéve, hogy „kétszeresen is fölajánlott ország vagyunk: Mária mellett Szent Józsefnek, az egyház gondnokának”.

A magyarországi híveken kívül Piliscsaba testvér-települése, Cherasco és valamennyi olasz is csatlakozhat a kétnyelvű szentmiséhez és Magyarországért – és Olaszországért is – végzett rózsafüzérhez” – jelentették ki a szervezők, akiknek szándéka közösséget vállalni Olaszországgal, ahol a koronavírus miatt „milliók látták be néhány hét alatt, hogy az emberekbe és pénzükbe vetett hit kevés”, és ahol a járványban eddig több mint száz pap veszítette életét. Forrás nyomán: (Mária Országa Imaközösség) https://www.magyarhirlap.hu/ belfold/20200430-kozos-ima- olaszorszagert-es- magyarorszagert

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

Az első visszatérés 

Ebben a pillanatban meghallottam a férjem hangját. Megtört szívvel kiabált az ágyam mellett és lelke mélyéből sírt. „Gloria, mi történt? Ne hagyj egyedül! A gyerekeknek szükségük van anyára. Gloria, gyere vissza. Ne légy gyáva és ne hagyj itt minket egyedül!” Hirtelen fölülről láttam mindent. Láttam a férjem, ahogy fájdalmasan sír. Tiszta vér volt. Bár őt nem érte a villám, de az elektromos energiahullámok őt is felemelték és ide-oda vágták, mint a gumilabdát, Ekkor sérült meg a férjem több helyen.

Ekkor az Úr megengedte nekem, hogy visszatérjek, de én nem akartam. Az a béke és boldogság megragadott engem. El se tudják képzelni, milyen szomorú voltam, hogy vissza kellett térnem. Fokozatosan kezdtem lefelé, a testem irányába mozogni.

Mindenki – kivéve az öngyilkosokat – megtapasztalja Isten apai ölelését, ezért látják ezt a fényt és érzik a mérhetetlen szeretetet, amely mindenkit eltölt. A Mennyei Atya mindnyájunkat átölel, mert ő egészen kivételes módon szeret minket. De Isten senkit nem kényszerít. Gyakran előfordul velünk itt a földön, hogy saját akaratunkból élünk Isten nélkül. Szabadon dönthetünk Isten vagy a sátán mellett. Ha Istent elfogadjuk atyánknak, akkor megtartjuk a szeretet parancsait. Ha kifejezetten nem is döntünk a Sátán mellett, istentagadásunkkal mindenképp neki adunk teret életünk felett. Észrevétlenül is hozzá igazodunk, aki a „hazugság atyja”, akitől a bűn és gonoszság ered a világban. Ha úgy döntöttünk a földön, hogy Isten nélkül élünk, akkor Ő nem kényszerít arra, hogy örökre vele maradjunk.

Láttam, hogy élettelen testem a bogotai orvosi egyetem egyik osztályán, egy hordágyon feküdt. Láttam az orvosokat, ahogyan fáradoztak, hogy az elektrosokk készülékkel újraindítsák a szívem működését. Előzőleg az unokaöcsém és én, két órát feküdtünk a földön, mert a villámcsapás következtében testünk elektromossággal volt feltöltve, és nem lehetett hozzánk érni. Csak később tudtak törődni velünk, s akkor kezdődhetett az újraélesztésem is.

A lelkem közeledett a testemhez, és ebben a pillanatban mint egy szikra, úgy futott át rajtam, amint belekényszerültem a saját a testembe. Úgy tűnt, mintha beszippantott volna, mely végtelen fájdalmat okozott, mert minden oldalról súrlódást éreztem. Olyan érzésem volt, mintha egy szűk bébiruhába préselődnék bele, mely drótból készült. Ez volt a testem, melynek egésze borzalmas fájdalom volt. Ettől a perctől kezdve, megégett testem összes fájdalmát újra éreztem. Minden borzalmasan égett, füstölt, párolgott és mérhetetlenül fájt.

Hallottam, ahogy kiabálnak az orvosok: „Magához tért! Magához tért!” Magukon kívül voltak az örömtől, énnekem meg rettenetes fájdalmaim voltak és láttam, hogy a lábaim feketék és üszkösek. Egész testem sebes, égett hús volt, ahol még egyáltalán volt hús.

CHANEL SZENT PÉTER

Potičre, 1803. július 12. +Futuna (Óceánia), 1841. április 28.

   A francia forradalomban, amely 1789. július 14-én a Bastille ostromával kezdődött, s hamarosan az egész országra kiterjedt, nemcsak a királyi trón dőlt össze. A szabadság bódulatában az emberek minden köteléktől szabadulni akartak, és Istent is le akarták taszítani az oltárról. A forradalom végén a városokban és falvakban sok-sok üszkös rom, az emberi szívekben pedig hitetlenség maradt vissza. Nagyon sokan távolodtak el Istentől, Jézus Krisztustól és az Egyháztól. Az üdvösségükért való aggodalom néhány életben maradt papot arra késztetett, hogy társakat gyűjtsenek maguk köré, és közösségben kezdjék az újratérítés fáradságos munkáját.

Ilyen pap volt Jean-Claude Colin, aki 1816-ban egy nővér- kongregációt hozott létre; 1824-ben pedig papokból alapított egy kongregációt, s mindkettőt Marista Kongregációnak nevezte el. Célja az volt, hogy Franciaország lelki nyomorúságán enyhítsenek.

A vallási megújulás időszakában a missziók iránti érdeklődés is megnőtt Franciaországban. Ugyanebben az időben XVI. Gergely pápa, aki bíborosként a Hitterjesztési Kongregáció vezetője volt, állandóan új misszionáriusokat keresett. Amikor Colin atya benyújtotta kérelmét, hogy a pápa hagyja jóvá az új papi kongregációt, a jóváhagyással együtt megbízást is adott nekik arra, hogy misszióba menjenek a föld egy olyan részére, ahol még soha nem jártak missziósok: a Csendes óceán szigetvilágába.
Az első marista missziósok között, akik Pompallier püspökkel 1836 karácsonyán indultak útnak, ott volt a harminchárom éves Chanel Péter is.

A missziós csoport Le Havre kikötőjéből indult, és Tahiti szigetén kötött ki. Itt azonban evangélikus igehirdetőket találtak, akik néhány évvel korábban érkeztek a szigetre, és elkergették a maristákat azzal, hogy keressenek maguknak más területet. Ugyanígy jártak Tonga szigetén is, míg végre Tahititől háromezer kilométernyire nyugatra a Wallis- és Futuna-szigeten megállapodhattak.

A szigetlakókkal való hosszas tárgyalás után a törzsfőnök, Niuliki úgy határozott, hogy Chanel Pétert és egy laikus testvérét befogadja Futuna szigetére. A többi missziós továbbhajózott a Wallis-szigetre, a püspök pedig továbbment Új-Zélandra.

Péter atya számára nagyon nehéz időszak következett. Nem ismerte a futunaiaknak sem nyelvét, sem szokásait. Minden segédeszköz nélkül, teljesen magára hagyatva kellett elkezdenie tanulni a nyelvet, hogy az evangéliumot hirdethesse. 1839-ben, másfél éves vesződség után így jelentette a helyzetét: ,,Húsz keresztelés négy felnőtt, a többi gyermek, és mindegyik közvetlen a halála előtt ez az egész aratás, amit tizennyolc hónap után felmutathatok.'' De nem esett kétségbe. Jámborsága, a betegek körüli fáradhatatlan szolgálata és jósága megnyerte a szigetlakók szívét. Úgy nevezték: ,,a jószívű ember'', és közeledtek hozzá.

Amilyen mértékben hatott a hit világosságával az emberekre, olyan mértékben támadtak körülötte ellenségek. A törzsfőnököt körülvevő vének tanácsa félteni kezdte tekintélyét, és a misszionáriust veszedelmesnek nyilvánította, mert elvonja az embereket az ősök hitétől és szokásaitól. Ezért azokat, akik Péter felé vonzódtak és őt követték, gúnyolták, bántalmazták és üldözni kezdték. Nem egynek felgyújtották a kunyhóját, Pétertől pedig megvonták a megélhetést. Maga Niuliki is egyre hűvösebb lett Péterrel, s amikor rájött, hogy egyik fiát is megtérítette, ellenségévé lett. Most már nemcsak gonosz tanácsadóira hallgatott, hanem benne is működni kezdett a bosszúálló harag.

Egy alkalommal ki is mondta, hogy a misszionáriust legszívesebben halottként látná. Ez a kívánság embereinek parancs volt, s mindjárt másnap, 1841. április 28-án reggel Niuliki ,,minisztere'', Musumusu és két másik férfi Péter kunyhójához ment. Az egyik beteget színlelve gyógyszert kért, mikor azonban Péter lehajolt, hogy megkeresse az orvosságot, lesújtottak rá. Ő pedig a legkisebb ellenállást sem fejtette ki, hanem csak azt sóhajtotta: ,,Ez nekem jó!''. Még élt, amikor osztozni kezdett a két ember a kunyhóban talált holmin. Musumusu viszont dühében,  hogy nem tudták azonnal megölni a misszionáriust, megragadta Péter baltáját és széthasította a fejét.

Amikor a hír eljutott Tahitire, a francia tengerészeti támaszpont parancsnoka készülődni kezdett, hogy megtorolja a gyilkosságot. Pompallier püspök azonban tiltakozott ez ellen, s csak annyit kért, hogy adják ki Futunáról Péter holttestét és használati tárgyait.

Ez a nagylelkűség megtörte a szigetlakók ellenállását a hittel szemben. Papot kértek, aki ,,a szent vizet'' rájuk önti, azaz megkereszteli őket. Kívánságuk egy esztendő múlva teljesült. Maga a püspök vitt két marista atyát Futunára, s ez alkalommal hétszáztizennégyen keresztelkedtek meg. Néhány év múlva Futuna- és Wallis-sziget egész lakossága katolikus lett.

A két szigetről nevezték el a környékbeli szigeteket magába foglaló apostoli vikariátust 1935-ben. 1966-ban egyházmegyei rangra emelték, és ma Wallis és Futuna-i püspökségnek hívják. Niuliki utóda, a futunai király egész birodalmát Krisztus Királynak szentelte. Chanel Péter vértanúsága ilyen termést hozott.

Pétert 1889-ben boldoggá, 1954-ben szentté avatták, XII. Pius pápa a déltengeri szigetvilág patrónusává tette. 1969-ben mint missziós szentet az egyetemes naptárba is fölvették.
Istenünk, ki Chanel Szent Pétert, Óceánia apostolát vértanúsággal koronáztad, kérünk, add, hogy e húsvéti szent időben úgy ünnepeljük az értünk meghalt és föltámadt Krisztust, hogy tanúi lehessünk az élet megújulásának!
Forrás: Dr. Diós István

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

A történet másik oldala

Amit eddig elmondtam, az a baleset testi, fizikai része volt. A másik oldal sokkal szebb, elképzelhetetlenül csodálatos élmény. Én (a lelkem), amikor kómába kerültem, egy gyönyörű fehér alagútban találtam magam. Fehér fény vett körül, egy leírhatatlan fehér fény, mely boldogsággal, békével töltött el. Az érzések emberi szavakkal ki sem fejezhetők. Nincsenek szavak, amelyek ennek a pillanatnak a nagyságát kifejezhetnék. Borzasztóan nagy extázis, leírhatatlan élmény. Nem értem, miért tekintik a halált büntetésnek. Megszűnt a tér és az idő. 

Ebben a fényben haladtam előre, örömmel és boldogan, semmi nem nyomasztott ebben az alagútban. Ahogy felnéztem, az alagút végén olyasmit láttam, mint a Nap, egy fehér fényt (csak azért mondom fehérnek, hogy megnevezzek egy színt) és annak világosságát. Semmivel nem tudnám összehasonlítani, nincs a földön ilyen szín. Ez a fény számomra olyan volt, mint a nagy szeretet és a béke forrása, bennem és körülöttem. Ilyet a földön nem ismertem. Mialatt haladtam előre az alagútban, arra gondoltam, hogy hiszen én meghaltam. Ebben a pillanatban eszembe jutottak a gyerekeim, és jajgatni kezdtem: „Ó Istenem, a gyermekeim. Mit szólnak a gyerekeim?”

Anya voltam, mindig elfoglalt, tele stresszel amiatt, hogy soha nem volt rájuk időm. Korán mentem el otthonról, hogy meghódítsam a világot és csak késő este tértem haza. Képtelen voltam a családommal és a gyermekeimmel foglalkozni. Most, az igazság fényében, szépítés nélkül láttam az életemet, és szomorúság fogott el. Belső ürességet éreztem gyermekeim távolléte miatt. Újra felnéztem és valami nagyon szépet láttam. Egy pillanat alatt egyszerre láttam mindenkit az életemből, élőket és holtakat egyaránt. Átöleltem dédszüleimet, nagyszüleimet, szüleimet, akik már meghaltak. Csodálatos teljessége volt ez a pillanatnak.

Megállapítottam, hogy a reinkarnációval bizony becsaptak. Ez fájdalmas csalódás volt nekem, aki mindig fanatikusan védtem ezt az elképzelést. Azt mondták, hogy a nagymamám valaki másba költözött, jóllehet nem mondták meg, hogy kibe, mert az a jóslás, amivel “kiderítették” volna, túl drága volt, ezért már nem vizsgálódhattam tovább.

Gyakran találkoztam olyan emberekkel, akikről azt hittem, hogy beléjük költözött az ükapám vagy a nagyapám. Most átöleltem az ükapámat és a nagypapámat. És így volt ez minden emberrel, akivel valaha is megismerkedtem, élőkkel és holtakkal, egyetlen pillanat alatt. Csak a lányom ijedt meg, amikor lélekben átöleltem az otthonunkban. Ő valósággal megérezte – épp 9 éves volt – az anyai ölelést. Mindezt akkor, amikor kómában feküdtem és az életemért aggódtak. Normál körülmények között az ilyen túlvilági ölelést nem érzékelik. 

Ebben az állapotban nem úgy láttam az embereket, mint korábban. Életemben mindig azt néztem: hogy kövér, vékony, csúnya, sötétbőrű, jól öltözött vagy sem. Eszerint osztályoztam őket, emiatt tele voltam előítéletekkel, s ha beszéltem róluk, mindig cinikusan kritizáltam. De most az emberek bensőjét, a gondolataikat és érzéseiket láttam, amikor átöleltem őket. Ez oly szép volt! Közben, egyre följebb kerültem. Ily módon tele békével és boldogsággal jutottam tovább. Minél magasabbra jutottam, annál világosabb lett számomra, hogy egy csodálatos látomás részese vagyok. Az út végén egy csodálatos tavat láttam, szebbnél-szebb fákkal körülvéve. Olyan szép volt, hogy el sem lehet mondani. Ugyanolyan gyönyörűek voltak a színekben pompázó illatos virágok is. Nincsenek szavak, amelyekkel mindez kifejezhető volna. Ez mind valamiképp a szeretet átható, átölelő jelenléte volt. Volt ott két fa kissé összeborulva, s úgy tűnt, mint egy bejárat. Minden kimondhatatlanul szép és egészen más volt, mint amilyet mi ismerünk itt a földön. Se a színek, se a fények nem hasonlítanak a földiekhez.

Ebben a pillanatban megláttam az unokaöcsémet, akivel együtt ért a baleset. Bement abba a csodálatos kertbe. Tudtam és éreztem, hogy oda én nem tudok bemenni és nem is szabad. Pedig a leghőbb vágyam volt, hogy bemehessek oda.

A beteljesül élet

     Most, hogy élete vágya teljesült, így szólt: „Ó mily nagy dolog, papnak lenni! ‒ mondta egyszer ‒, mindazáltal egy pap csak a mennyországban fogja megér­teni méltóságának fönségét. Ha ugyanis már itt a földön megértené szörnyethalna, ám nem az ije­dtségében, hanem a szeretet átérzésének következtében!”

Abban a kápolnában, ahol előző napon papi kenet­ben részesült, augusztus 14-én, a Boldogságos Szűz mennybevételének vigiliáján mondta első Szentmisé­jét, de ott maradt a másnapi nagy ünnepre is.

16-án utazott vissza Écully-be ahol öreg tanára türelmetlenül várta őt, és nyomban térdre esett előtte, hogy elnyerte az elsőmisés áldását. Bal­ley plébános tudtára adta az örvendetes hírt, hogy az ér­seki helynök, segédlelkésznek Écully-be helyezte, úgyhogy együtt szolgálhatnak.

Nagy volt az öröm a Dardilly-i házban is, amikor az újmi­sés megjelent övéi között. Ó, ha édesanyja megélhette volna! De öröme határtalan lehetett a mennyben is, hiszen szeretett fiacskája nem csak hosszasan imádkozott a sírjánál, de Újmiséjét is érte mutatta be.

Szentünk tehát Écully-ben maradt, ahol első papi szolgálata egy keresztelés volt.

A szószéken röviden, de világosan beszélt. Az erkölcsök szépségéről, és a keresztény élet tökéletességéről beszélt, gyakran a saját életéből vett példákat. A gyóntatási engedélyt csak fél év múltán engedélyezte az érseki helynök. Első gyónója Balley plébános volt.

Écully népe egészen felbolydult. Tömegek vettek részt a Szentmiséin, és szinte megostromolták a gyóntatószékét. Mindez sok idejét vette igénybe és megtörtént, hogy az étkezéseket is elhanyagolta. Valamivel később ez a böjtölése, szoká­sává vált. Papi munkája nem is maradt eredmény nélkül, mert sokan, újra felismerték istengyermekségüket, pedig a lélekmérgező forradalom Écully-ben is kárhozatos nyomot hagyott az emberek gondolkodásában.

1815-ben egy szép októberi napon délben, az Écully-i plébánián megjelent egy parasztasszony Forez-i népviseletben. Vianney Jean-Marie káplánt kereste. A szolgáló azt felelte, hogy a plébános és vendégei ebédelnek. Nem tesz semmit – mondta ‒ és belépett az ebédlőbe. Vianney felismerte benne Foyet asszonyt a pót-mamáját Noäs-ből. Az örömtől kipirultan ölelték meg egymást.

Balley plébános nem volt gazdag és egy segédlelkész eltartása komoly terhet jelenthetett volna, ha a hívek nem segítettek volna rendszeresen az élelmezésbe. A derék emberek ezt nemcsak köte­lességüknek, de megtiszteltetésnek tartották. A jó segédlelkész, nagylelkű volt a szegényekhez, még a ruháit is nekik adta.

Bizonyára az Isteni Gondviselés terve volt, hogy szentünk Balley plébános mellett szolgálhatott, mert tőle sajátította el a bensőséges, Istennek felajánlott vezeklő papi életet is. Pelletier kanonok-plébános szerint: „Écully­-ben két szent élt egymás mellett! Később maga Vianney vallotta megható szerénységgel: „Még jobb is lehettem volna, ha min­dig Balley plébánossal szolgálhattam volna. Tőle tanultam meg, hogy a lélek miként tud emberi érzékeitől elszabadulni s mennyire képes megközelíteni az angyalit. Hogy az ember kedvet kapjon a fokozott istenszeretetre, elég volt hallani, amint sóhajtotta: „Istenem, teljes szívemből szeretlek Téged”.

És bizony Balley plébános szöges ciliciumot hordott és a napi táplálkozása is igen szűkös volt. Bort nem ittak, és rendszerint csak néhány darab főtt burgonyát ettek barna kenyérrel. A dolog vége az lett, hogy ez kitudódott, s a hívek jelentést tettek erről Courbon érseki helynöknek. Ő azonban így válaszolt: „Szerencsések vagytok, hogy oly papjaitok vannak, kik helyettetek vezekel­nek!” (Elgondolkodtató!) (Források a 2. részben!) (Folyt.)

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért

Az Úr rendkívüli csodái 

A baleset következményeként a szívem leállt és megtapasztalhattam Isten nagy jóságát, és kegyelmét. Három tényt szeretnék említeni, melyet a testem igazol. Először is a szívem leállását említem, melynek következményeként (az orvosi kritérium 3 percén túl) nem jutott agyam oxigénhez, s ez önmagában is maradandó károkat okoz. Sem a szívműködésem hiánya, sem pedig az ezt követő kóma állapota, nem okozott agykárosodást, amint erről tanúságot tehetek.

A bogotai kórház sok orvosa bizonygatta a húgomnak, aki maga is orvos volt, hogy le kellene kapcsolni a gépekről, mert teljesen reménytelen az életfunkciókat fenntartani. Ennek ellenére a húgom makacsul és kórházi befolyását kihasználva elérte, hogy ne kapcsoljanak le. Ez is önmagában csoda!

Hasonlóképp rendkívüliség, hogy az elüszkösödött vesém és tüdőm működni kezdett. Annak ellenére, hogy az orvosok nem végeztek vértisztítást (dialysis) a veseműködés hiánya miatt, hiszen nem tartották fontosnak, túlélési esélyeim hiányában. Az orvosi vélemények ellenére, elszenesedett veséim mégis működésbe léptek. Éppolyan nagy csoda volt az is, hogy a bőröm kezdett helyrejönni. Az egész testem, miután lehúzták róla az elégett bőrt, egyetlen nyílt seb volt. Látható volt a nyers hús mely mérhetetlen fájdalmat okozott. Úgy égett mindenem, mintha tűzben lennék, kívül, belül, minden lélegzetvételnél. Amikor a nyílt sebeket tisztították, egyedül a lábaimat nem éreztem. Ezek, elszenesedett fadarabhoz hasonlítottak, egészen feketék voltak.

Egy hónap múlva azt mondták az orvosok: „Hihetetlen csoda az a hatalmas javulás, amit Isten tett veled. Csodálatosan rendbe jött a bőröd azáltal, hogy helyenként vékony hártya képződött, de még sok helyen vannak benne nyílt részek. De azok a helyek, ahol már vékony bőr van, reményt adnak arra, hogy a test egész bőrfelülete meg fog újulni. A lábakkal viszont gond van, nem tudunk már semmit tenni, sajnos amputálni kell!”

Régen nagyon sportos voltam, nagyon szerettem az aerobikot. Amikor azt mondták, hogy le kell vágni a lábamat, csak arra gondoltam, elmenekülniük a kórházból, amilyen gyorsan csak lehet. El kell mennem innen, hogy megmentsem a lábamat. Az orvosok kimentek a kórteremből, felemelkedtem az ágyamból, hogy elfussak, de már az első lépést sem tudtam megtenni. Nem tudtam lábra állni, hasra estem, mint egy béka. Fel kellett emelniük a földről, és az ötödik emeletről felvittek a kórház hetedik emeletére. És ó Istenem, kivel találkoztam ott? Egy asszonnyal, akinek térdtől le volt vágva a lába és arra várt, hogy a felső részt is amputálják. Mikor láttam ezt az asszonyt, arra gondoltam, ha meg lehetne venni, vajon mennyi pénz kellene egy új láb vásárlásához. De bizony, a világ összes aranyáért sem lehet új lábat venni. Milyen csoda, hogy van lábam és arra gondoltam, hogy eddig soha nem köszöntem meg az Úrnak, hogy van lábam. Ellenkezőleg! Mindig gyötörtem a lábamat és magamat is a hízási hajlamom miatt. Éheztem, mint egy bolond, két kézzel szórtam a pénzt diétákra és fogyókúrákra a karcsúságért. Szinte az egész vagyonomat erre költöttem! És egyszer csak látnom kell, hogy a lábaimon nincs izom, hogy olyan vékonyak, mint egy bot, feketék és tele vannak lyukakkal. Úgy éreztem, hogy most ezt a torz lábaimat is meg kell köszönnöm Istennek! Egyszerre oly értékesek lettek számomra. Nem a formájuk, hanem a puszta funkciójuk lett drága, az, hogy vannak, ez volt a fontos. Ezt köszöntem meg az Úrnak, és azt mondtam:

„Uram, köszönöm azt a második lehetőséget, amit adtál nekem. Nagyon köszönöm a lehetőséget, amit nem érdemeltem meg. Csak egy apróságot kérek, egy egészen kicsit. Hagyd meg nekem ezt az elcsúfult lábamat, csak annyira, hogy mozgatni tudjam, hogy legalább félig rá tudjak nehezedni. Hagyd meg olyannak, amilyenek most és én nagyon hálás leszek neked!” Ezután az ima után egyszer csak elkezdtem érezni a lábam. Pénteki nap volt. S péntektől hétfőig ezek a fekete karók, melyek élettelenek voltak egyszerre csak pirosodni és világosodni kezdtek. Érezni kezdtem, hogy az elszenesedett lábamban áramolni kezd a vér.

Mikor az orvosok hétfőn vizitelni jöttek, hogy az amputálás előtti utolsó vizsgálatokat elvégezzék, elcsodálkoztak, amikor felkeltem az ágyból. Lábra álltam és a lábaim megtartottak, nem estem el. Megvizsgáltak, többször megfogták a lábam, nem hittek a szemüknek. Egyszerűen nem akarták elhinni az állapot változást. Megmutattam nekik, hogyan tudom mozgatni a lábamat, jóllehet, közben borzalmas fájdalmaim voltak. De azt hiszem, soha nem örültem még annyira fájdalomnak, mint ezekben a percekben. A lábaim visszatértek! Az osztály főorvosa azt mondta: „Tudja Gloria, 38 éves orvosi pályafutásom alatt soha nem láttam még ilyen csodát, mint ami az ön lábával történt!” És íme nézzetek mutatom, nem elbizakodottságból, nem hiúságból, hanem Isten dicsőségére dicsekszem vele. Azért mutatom, hogy Urunknak, élő Istenünknek mérhetetlen szeretetét és hatalmát igazoljam.

Az Úr harmadik nagy csodája, amit velem tett, a következő: nem volt már mellem. Én azelőtt büszke, hiú nő voltam és az volt a mottóm, hogy „egy nőnek meg kell mutatni a bájait, amit a természettől kapott.” Ruházatommal feltűnően kiemeltem a vonalaimat, riszáltam a csípőmet. Emiatt mindig felfigyeltek rám. Kivágott ruhákat hordtam, hogy megmutassam és kihangsúlyozzam mellem szépségét. Lábamat is szépnek találtam. És nézzétek, kedves testvéreim, hiúságom e részei égtek meg a legjobban. Ezek szenesedtek el, és tűntek el.

Rendszeresen jártam orvoshoz sport-aktivitásom és teljesítményeim fokozása céljából. Képzeljék el azt az orvost, aki addig egy öntudatos, büszke nőt látott, aki bolondként, gyógyszereket és erősítő szereket szed testi szépségéért, s ez az orvos most sportos alakomat szénné égve, megsemmisülve látja. Nem akart hinni a szemének. Minden lehetséges vizsgálatot – még nukleáris (izotópdiagnosztikai) orvosi készülékeket is bevetve – elvégzett. Később azt mondta: „Tudja Gloria! Azzal a kis darab májjal, ami megmaradt, túlélheti, de a petefészke annyira összezsugorodott, elszenesedett, szőlőszemnyire beszáradt, hogy már soha nem lehet gyereke.”

Gondolatban, még a régi cinizmusom szólalt meg, köszönöm Istenem, legalább ezektől a gondoktól megszabadítottál. Legalább egy gonddal kevesebb! Másfél évvel később azonban, feszülést és viszketést éreztem ott, ahol a melleim voltak, és emelkedni kezdett a bőröm. A bordáimat is már több bőr fedte. Fájdalmakat éreztem, s egyszerre csak láthatóvá váltak a melleim. Növekedni kezdtek, s ez számomra furcsa és megmagyarázhatatlan volt. És tudjátok mi volt ennek az oka? Az, hogy várandós voltam! Várandós, az összezsugorodott petefészek ellenére. Isten visszaadta a melleimet és azzal ajándékozott meg, hogy csodálatos, egészséges kislányomat anyatejjel táplálhattam.

Legfiatalabb lányomat Maria Josénak hívják. Helyreállt a ciklusom és normalizálódtak a női hormonok. Petefészkem ismét termelt petesejtet.

Ezek azok a nagy csodák, amiket Isten velem és a testemmel tett, s amiről tanúságot teszek.

A Szentlélek sugallatára hívunk mindenkit ebben az esztendőben is az engesztelő ima-hadjáratra a lelkek és hazánk megmentéséért!

Kapcsolódjatok be minél többen, mindenki ott, ahol tud!

Alapszándék:

Kérjük nagy alázattal, hogy Jézus Krisztus drága Szent Vérével, a Szűzanya Szent Palástjával és a Szent Angyalok lángpallossal védjék meg a Kárpát-medencét! Tartsák távol határainktól a járványokat, a természeti csapásokat és az idegenszívűeket, oltalmazzon minket az Antikrisztus előharcosainak támadásaitól!
Könyörögjünk édes Magyar Hazánkért és az egész emberiségért!

"Ha Isten velünk, ki ellenünk?" "Bátorság! Ne féljetek!" 

Sanctus, Sanctus, Sanctus

Dominus Deus Sabaoth.

Pleni sunt cæli et terra gloria tua.

Hosanna in excelsis.

Benedictus qui venit in nomine Domini.

Hosanna in excelsis.

Az engesztelő imaórákat 2020-ban is (az év hátralevő részében) az alábbi Mária-ünnepeken, az Irgalmasság Órájában tartjuk:

Április 26. (vasárnap) – 15-17 órakor – Mária, a jó tanács Anyja

Május 24. (vasárnap) – 15-17 órakor – Szűz Mária Keresztények Segítsége /Úti Boldogasszony/

Június 1. (Pünkösd hétfő) – 15-17 órakor – Boldogságos Szűz Mária, az Egyház Anyja

Július 2. (csütörtök) – 15-17 órakor – Sarlós Boldogasszony

Augusztus 15. (szombat) –15-17 órakor – Nagyboldogasszony

Szeptember 8. (kedd) – 15-17 órakor – Kisboldogasszony

Október 8. (csütörtök) – 15-17 órakor – Magyarok Nagyasszonya

November 21. (szombat) – 15-17 órakor – Szűz Mária bemutatása

December 8. (kedd) – 12-15 órakor – Szeplőtelen Fogantatás

A részvétel módja, a szándékok részletezése és az ajánlott imák:

Imádkozzuk otthon, összekapcsolódva az összes imádkozóval, a Szent Angyalokkal, a Szentekkel és a Szűzanyával.

Az Engesztelő rózsafüzért minden egyes emberért, a világ vezetőiért, a papokért, az Egyházért!   http:// oratio.hu/r-olvaso08.php 

Az Irgalmasság rózsafüzérét Magyarország békéjéért, a járvány megállításáért és minden magyar ember megtéréséért.    http:// oratio.hu/r-atya4.php 

A Szeretetláng rózsafüzért, hogy a Szent Anna réten minél előbb felépüljön az Engesztelő Kápolna a Világ Győzelmes Királynője tiszteletére.   http:// oratio.hu/r-maria06.php

A Fájdalmas rózsafüzért Európa és a világ békéjéért, miniszterelnökünkért, a kormányért. Az idegenszívűek hatalmának megtöréséért.    http:// oratio.hu/r-alap2.php 

Hittel, reménnyel és szeretettel Hozzád fordulunk Szép Szűz Mária, az Angyalok és a Világ Győzedelmes Királynője.

Kérünk, terítsd ránk palástodat, védelmezz meg minket minden látható és láthatatlan ellenséges támadástól, hogy nemzetünk, a Te jogos és örökös tulajdonod fennmaradhasson!

A ránk váró nehéz időkben az a remény éltet, hogy szentjeinkkel és Szent Angyalaiddal védelmezel minket. Ámen

Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején.

Hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz.

Mi asszonyunk, mi közbenjárónk, mi szószólónk, engeszteld meg nekünk szent Fiadat, ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak.

Ámen

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk!

Esedezve kérjük: "Parancsoljon neki az Isten!" 

Te, pedig mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!

Ámen

Lehetőségeitek szerint, küldjétek tovább! Visszajelzéseket erre az e-mail címre küldhettek: erdeinem@gmail.com

Az igaz teológiai kérdés: a bensőséges Mária-tisztelet

A végzetes Leipzig-i véres csata után (1813. okt. 20) a következő év április 11-én a legyőzött Napóleon aláírta lemondó levelét. A a császár anyja és Fesch (lyoni) bíboros, mint nagybátyj Rómában, a szentéletű VII. Piusznál találtak menedéket.

Fesch távollétében Courbon az első érseki helynök vette át a Lyon-i egyházmegye kormányzását. Az ő joga volt tehát, hogy döntsön Vianney sorsa fölött, annak tudatában, hogy Balley plébános tanítványa csak anyanyelvén beszél jól és hogy nincs is remény arra, hogy latinul megtanulhasson.

Az érseki helynök engedékenységre hajlott, így megelégedett a következő puhatolózó kérdésekkel Balley plébánostól:

‒ A tisztelendő Vianney Jean Marie Baptiste ájtatos-e? Különösen tiszteli-e a Szent Szüzet? Imádkozza-e a rózsafüzért?

Minderre igen volt a plébános úr válasza ‒ hozzátéve ‒, hogy a jámborság legszebb példaképe.

‒ A jámborság példaképe? ‒ örvendezett az érseki helynök! De hisz akkor minden rendben, én behívom, az Isten kegyelme majd elvégzi a többit!

Elérkezett tehát felszentelésének ideje. Vianney végtelen hálával vette tudomásul, hogy 1914. július 2-án Sarlós Boldogasszony napján, egyszerre felveheti a kisebb rendeket. Az egyházi hatóság felmentette őt az előírt kánoni napközök alól.

Ó, micsoda Te Deum az Écully-i plébánián!

Jean-Marie Baptiste egy hónappal a felszentelés előtt visszatért a papnevelő intézetbe, hogy lelkigyakorlattal készüljön a papszentelésre, s tanításban részesüljön, mely egyrészt a nagy nap szertartásaira, másrészt a neki adandó lelki hatalomra vonatkozott.

Július 2-án reggel a jövendőbeli alszerpap karingben szertartásosan megérintette az üres kelyhet, mely Krisztust van hivatva magába foglalni, és a Lyon-i prímási székesegyházban házasságra lépett a szűzi tisztasággal.

Egy papi szemtanú így emlékezett az eseményre: „Meghatott engem az az áhítat, mellyel Vianney a hálaadó zsoltárt, a Benedictus-t énekelte. Arca sugárzott az örömtől, s rá vonatkoztattam a verset: „Nem kell többé hallgatnod, mert csodálatos jellé leszel számukra, és ti megtudjátok, hogy én vagyok az Úr!” (Ez 24,25) Magamban pedig ezt gondoltam: másoknál kevesebb tudással bír, de a lelkek szolgálatában nagyon nagy dolgokat fog művelni”.

A szelíd Vianney nem vett részt az akkor felbolydult politikai vitákban, tüntetésekben, inkább kereste a lelki magányt.

1815. június 23-án diakónussá szentelték.

Pappá szentelése előtt Écully-ben, Bochard érseki helynök jelenlétében újabb kánoni vizsgát kellett tennie. Az elnök örömmel állapította meg, hogy teológusunk ez év lefolyása alatt határozott előmenetelt tett. „A tudós vizsgáztató több mint egy óra hosszat nehéz erkölcstani kérdéseket intézett Vianney-hez. A feleletekkel nem csak meg volt elégedve, de kifejezetten csodálkozott, hogy Vianney mennyire világos és határozott feleleteket adott. Megadta az engedélyt a pappá szentelésre.

Szentünk, mint újdonsült szerpap, néhány napi lelkigyakorlat után Grenoble-ba ment, és 1815. augusztus 13-án ‒ másfél hónappal a waterlooi csata után, Simon Grenoble-i püspök pappá szentelte.

Végre 29 éves és három hónapos korában, annyi bizonytalanság, balsiker és oly sok könny után, Vianney Jean-Marie Baptiste előtt megnyílt a szentély és az Úr oltárához léphetett! Felszentelése első pillanatától fogva, úgy tekintette, mint szent eszközt, mely egyedül az isteni szolgálatra van szentelve. Fiatalkorában, amikor szentéletű anyja mellett élt, többször felsóhajtott: „Ha pap volnék, sok-sok lelket nyernék meg az égnek.” És bizony lelkek sokasága várakozott rá! (Források a 2. részben!) (Folyt.)

De miért is kell imádkoznunk?
     Mert az ember, test és lélek! Ha csak a testnek tulajdonítunk elsőbbséget, elsorvad a lélek, tehát a lelketlenség fog felülkerekedni! Ez a "féloldalasság", korunk és világszemléletünk betegsége.
     "Szomorkodik valaki közületek? Imádkozzék! Jó hangulatban van? Énekeljen zsoltárokat! Beteg valaki köztetek? Hívassa el az egyház presbitereit, azok imádkozzanak fölötte, és kenjék meg őt olajjal az Úr nevében! A hitből fakadó imádság megszabadítja a beteget, és az Úr megkönnyebbíti őt, ha pedig bűnökben van, bocsánatot nyer. (...) imádkozzatok tehát egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert sokat megtehet az igaz ember állhatatos könyörgése." (Jak 13-16)
     "Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók, hanem minden helyzetben hálaadással végzett imádságban és könyörgésben terjesszétek a kéréseiteket Isten elé!" (Fil 4,6)
"Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!" (Mt 26,41)
     "Mindenekelőtt arra kérlek tehát, tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért: a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy békés és csendes életet élhessünk, telve istenfélelemmel és tisztességgel." (1Tim 2,1-3) "Azt mondom nektek: szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért." (Mt 5,44)
     "Testvérek, imádkozzatok értünk, hogy az Úr igéje, amint nálatok is, terjedjen és dicsőségre jusson, s megszabaduljunk az alkalmatlan és gonosz emberektől, mert a hit nem mindenkié." (2Tessz 3,1-2)
     Nehogy aztán csak az óvóhelyen, vagy a végső veszélyek közt kezdjetek el imádkozni!
Sőt! "Szüntelenül imádkozzatok" (1Tessz 5,17) a békéért, egymásért, a szeretet diadalmaskodásáért a világban! Ehhez pedig különös hangsúllyal bír a közösségi ima! "Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük." (Mt 18,20) A közös imádság, fokozott hatással van másokra is, megérinti a lelküket, összeköti őket, és közösséget alkot egy szívvé-lélekké. A közös ima ereje nem összeadódik, hanem összeszorzódik!
     Ne vegye a kedves Olvasó "Móricka-komplexusnak", de megint csak a Szeretetláng lelkiséggel példálódzhatom! A Szűzanya ugyanis kiemelkedő szerepet tulajdonít a családi közös ima hatékonyságának!
A Lelki Naplóban kért heti engesztelő szentóra megtartása közösségben, a családi közös ima szorgalmazása, a böjt, az áldozat és az imádság ajánlása képezik azt az eszköztárat, amit az Istenanya ajánl azoknak, akik figyelnek rá. Csakis így valósulhat meg az a béke, melyet az emberiség annyira vár! Erre kaptunk útmutatást Fatimában. Jácinta kórházba menetele előtt így szólt Lúciához: "Ha eljön az idő, hogy erről szólj, akkor ne bújj el! Mondd meg mindenkinek, hogy Isten a kegyelmeket Mária Szeplőtelen Szívén keresztül adja nekünk. Az embereknek általa kell kérniök ezeket. Jézus Szíve azt akarja, hogy Vele együtt égi Anyánk Szívét is tiszteljék. A békét égi Anyánktól kell kérni, mert Isten rá bízta ezt. Bárcsak minden szívnek átadhatnám azt a lángot, amely a szívemben ég, amellyel Jézus és Mária Szívét annyira szeretem!" (FATIMÁRÓL BESZÉL LÚCIA NŐVÉR, P-2496-908 Fátima – Portugália, IV. kiadás 2006 . 127-128.)

(folyt.)

Dr Gloria Polo Ortiz: Akit villámcsapás ért (Az eredeti mű Regreso de la Muerte – Bogota, Kolumbia) A kolumbiai fogorvosnő Dr. Gloria Polo Ortiz, sikeres, és a társasági életben is elismert asszony volt. Váratlan balesete után felismerte, hogy az élet több mint pénz, siker és szórakozás. 

A személyes tanúságtétel

Nagy öröm, hogy megoszthatom azt az ajándékot, amit Isten adott nekem. Amit elmondok, 1995. május 5-én a Bogotai Nemzeti Egyetemnél történt, délután 16,30 körül.

Fogorvos vagyok. Én és 23 éves unokaöcsém, aki szintén fogorvos, a disszertációnkon dolgoztunk. Ezen az esős pénteki napon együtt mentem vele és férjemmel a fogorvosi fakultásra, hogy elhozzuk a szükséges könyveket.

Csak egy esernyő volt nálunk, ezért unokaöcsémmel szorosan egymás mellett mentünk. Férjemen vízhatlan kabát volt, és közvetlen a könyvtár fala mellett haladt. Mi pedig, hol az egyik, hol a másik oldalon haladtunk, hogy kikerüljük a tócsákat. Egy fasor közelébe értünk, ahol belénk csapott egy villám, ami olyan erős volt, hogy unokaöcsém ott a helyszínen azonnal meghalt.

Fiatal és mélyen vallásos volt, különösen a kis Jézust tisztelte. Nyakában egy kvarckristályba helyezett Kisjézus képet viselt. A törvényszéki szakemberek azt mondták, hogy a villámot a kvarckristály vonzotta. A villám közvetlenül a szívébe hatolt. Azonnal leállt a szíve. Belső szervei a magas feszültség következtében elégtek, aztán a villám a lábán keresztül távozott a testéből. Az újraélesztési kísérletek eredménytelenek maradtak. Teste külsején nem voltak égési nyomok láthatók.

Engem a karomon keresztül ért a villám, külsőleg is és belsőleg is megégett a testem. Most látható felépült testemet, Isten irgalmának köszönhetem. Ez a mi jóságos és mindennél jobban szerető Istenünk kegyelmének a bizonyítéka.

A hatalmas erejű villám elégetett rajtam minden húst, a mellem is eltűnt, különösen bal oldalamon. Bordáim, hasam, altestem, lábaim és a májam is elszenesedett.

Jobb lábamon keresztül távozott belőlem a villám. A vesém, tüdőm és a petefészkem is erősen megégett. Sajnos, spirállal védekeztem a gyermekáldás ellen, s ennek réz anyaga jól vezeti az elektromosságot. Ezért égett úgy meg a petefészkem. Oly kicsi lett, mint két összeszáradt szőlőszem.

Leállt a szívem és gyakorlatilag teljesen élettelen voltam. Testem rángott és vibrált, és mivel nedves talaj elektromos töltés alatt volt, ezért abban a pillanatban senki nem tudott segítségemre sietni. Hozzám érni hosszú ideig szinte lehetetlen volt.

„Egy napon, mégis pap leszel!” 

     Vianney Szent Jánosnak, a szemináriumból való eltanácsolása volt éle­tének legkeservesebb megpróbáltatása. Később, ha beszélt is nyomorúságairól, de az elbocsátásról soha­sem emlékezett meg.

Iskolatársai közül sokan szomorkodtak, látva amint elhagyta a szemináriumot.

Most mihez kezdjen? A szentély ajtaja bezárult előtte. Térjen vissza a világba ő, akinek csak egy vágya volt: magát Isten szolgálatára adni? Már-már arra gondolt, hogy elmegy szerzetesnek, de néhány napra mégis az Écully-i plébániára tért vissza.

Balley plébános szívére ölelte, és meghallgatta sírva elmondott keservét. Az atya biztosította védencét, hogy legyen nyugodt lelkében, mert a Jóisten őt az oltár szolgálatára szemelte ki, és nem szabad feladnia!

Tanító és tanítvány, az együtt imádkozás után, újra a könyv fölé hajolt. A szertartáskönyv ismét előkerült­, s Balley plébános felváltva használta a latin és a francianyelvet, hogy Jean-Marie legalább a lényegesebb tudnivalókat tudja értelmezni az Egyház nyelvén! A Szentlélek, aki benne lako­zott, majd kitölti az üregeket, pótolja a hiányt. De miként fog ez megtörténi?

Szerencsére jámborsága ébren tartotta benne a bizalmat, és maga a jó Isten sietett a segítségére. „Amikor tanultam ­beszélte később, a tanácstalanság levert engem, de lelki szemeimmel még most is látom azt a helyet Écully-ben, ahol mintha a fülembe súgták volna: Menj, légy nyugodt, egy napon pap leszel!”

Eközben a szentelés ideje közelgett, s ehhez a kánoni vizs­gálat május végén kezdődött: Balley plébános megkockáztatta a szerencsét, és tanítványát a vizsgára bocsátotta. Az egyházmegyének nagy szüksége volt papokra. A jelölt 29. életé­vébe lépett, tonzórája már 3 év óta volt, és ideje volt hogy legalább a kisebb rendeket felvegye. Elégséges ok volt ez arra, hogy tovább ne késlekedjen.

Így alig 3 hónap múltával, Vianney ismét megjelent növendéktársai körében, akik felettébb örültek a viszontlátásnak. Az utolsóként várt a sorára. Miután belépett a terembe, maga előtt láthatta a vizsgabizottságot, Bochard kanonok-érseki helynökkel, és a Lyon-i egyházmegye legtu­dósabb tagjaival. A jelölt azonban kiesett az összeszedettségéből, amint a latin kérdéseket feltették, zavarában tökéletlen feleleteket adott.

A vizsgáló bizottság teljesen elhűlt. Balley plébános tudását és kép­zettségét ismerték, amiként elismerő szavait is, melyekkel tanít­ványa kitartását s jámborságát magasztalta. Mit tegyenek?

Véglegesen utasítsák-e el ezt a jóindulatú ifjút, vagy halasszák ké­sőbbre a vizsgát? Nos, hogy a nehéz esetben a felelősséget elhárítsák magukról, jobbnak találták ha úgy határoznak, hogy Vianney szabadon kérhesse fölvételét más egyházmegyébe, ha vala­mely püspök beleegyezik a fölvételébe.

Még aznap este visszatért Jean-Marie az Écully-i plébá­niára. Balley plébános látta a veszedelmet. Másnap Lyon-ba sietett. Mindenekelőtt annak a lelkésznek tanácsát kérte ki, aki­nél Vianney Jean-Marie első gyónását végezte és aki először megáldoztatta. Groboz, aki időközben az érsekség első titkára lett, elkísérte Balley plébánost annak a helynöknek a hivatali helyiségébe, aki előző nap Vianney-it vizsgáztatta. Az Écully-i lelkipásztor megismételte növendéke dicsé­retét, aki talán a legkevésbé képzett, de egyike a legerényesebbnek a Lyon-i szeminaristák közül, Groboz is előnyösen vélekedett róla. Bochard érseki helynök engedett a kérésnek s megígérte, hogy az ügyet tanulmányozza. Majd Balley plébános ismételt kérésére beleegyezett, hogy másnap az Écully-i plébániára megy a nagyszeminárium igazgatójával.

A jó­indulat láttára másnap Jean-Marie bátrabb lett s nagyon jól felelt a feltett kérdésekre, a vizsgáztatók pedig ‒ szinte meglepve ‒, nagyon meg voltak elégedve a feleletekkel. (Források a 2. részben!) (Folyt.)

Az okosoktól megaláztatva 

     Jean-Marie nemigen volt boldog a Verrietes-i intézetben. Az itt előadott descartes-i bölcseletet, amit a Sorbonne régi módszere szerint adtak elő, amellett, hogy alig értette, nagyon száraznak és ridegnek találta.

1813. júliusában tehát boldog volt, hogy a szünetre visszatérhetett Écully-be öreg tanítójához, aki hasonló örömmel látta őt viszont. Kölcsönösen kicserélték gondolataikat a jövőre nézve: bár a papi méltósághoz vezető út na­gyon meredek volt, a csúcs most már mégsem volt annyira távol.

Hogy az időt felhasználja, Balley plébános azonnal hozzáfogott tanítványának a nagyszemináriumra való előkészítéséhez. Szentünk életében ez volt a leg­szebb, és legkedvesebb vakáció ‒ de egyben legutolsó is!

A Lyon-i Szent Irén Szeminárium, mely a forradalom ideje alatt, mint fegyvertár és katonai kórház szerepelt, 1805. november 2-án eredeti rendeltetésének visszaadatott. Hatalmas, három emeletes épülettömb volt, melynek a kertjét hársfasor szelte keresztül. Két év óta az 1811. évi rendelet egész Franciaországban megvonta a szulpiciánusoktól a szemináriumok vezetését.

Fesch bíboros hiába tiltakozott és könyörgött ez ellen, Napóleon hajthatatlan maradt. Így egyházmegyei papok vették át a papneveldék vezetését.

Vianney október elején lépett az intézetbe, és csak néhány hónapig maradt ott! A szabályzat némely előírása ugyanis nehézkes volt egyes papnövendékekre. „Őeminenciája szorgalmazta ugyanis a papos fellépést, s azt kívánta, hogy papjai mindig tisztán és a meg­felelő külsőségek betartásával járjanak. Ez okból előírta a haj­-rizspor és a csatos cipő használatát. Előírta, hogy a Lyon-i papnövendékek, hosszú felsőkabátot hordjanak, ha a városba mennek!”

Jean Augustin Pansut, aki 1814-ben végezte teológiai tanulmányait, öreg koráig megőrizte annak az „újoncnak” az emlékét, aki „kitűnt külső megjelenésével annak dacára, és bár szerette a ma­gányt, mégsem maradhatott teljesen észrevétlen. 25 éves korá­ban már egész valója magán viselte egy aszkéta arcvonásait, az összesze­dettség, a szerénység, az önmegtagadás, a sanyargatásig vitt vezeklés jeleit. Ha a 250 papnövendék, mind Vianney lett volna, a szeminárium a séta és szórakozás idején egy trappista kolostor hű képét mutatta volna. (...) Mindnyájan tudtuk, hogy Vianney csak megszakításokkal tudta a tanulmányokat folytatni, és ezért nem volt meglepő, hogy mindig hátrányban volt, és nem tud előrehaladni. Ha később a lelkek vezetésében valóságos csodákat művelt, ez csak következetes kitartó munkájának, és különösen az isteni ke­gyelemnek tulajdonítható, mellyel gazdagon el volt halmozva.”

Egy másik évfolyamtársa Bezacier szerint, „tanulmányi előmenetele egyenlő volt a semmivel, mivel latinul nem értett elég jól. Több ízben meg­magyaráztam neki a latin nyelvtant, de ő alig tudta felfogni. Mind­ennek dacára szorgalmával egyáltalán nem hagyott föl.”

Egyik tanára Mioland, látva Vianney lemaradásait, szívességből külön leckét adott neki. Ennek a jobban alkalmazott anyanyelvi módszernek segítségével Vianney simán megszerez­te a szükséges ismereteket, ámde mivel az előadás és a vizsga hivatalos nyelve a latin volt, részére a nyilvános előadások teljesen elvesztek, amiként a tanárok sem kérdezték őt többé.

Szentünk mennyire szenvedhetett eredménytelen­sége láttán, azzal együtt, hogy a szemináriumban senki sem vágyott annyira a papi méltóság után, mint ő. Ugyanakkor senki sem volt ettől olyan távol, mint ő! Mily nagy lehetett a keserűsége, amikor hat hónap elteltével az igazgatók, azt hívén, hogy úgysem tudna eredményt felmutatni, arra kérték, hogy hagyja el az inté­zetet. És ezt Vianney, minden zúgolódás nélkül fogadta.

Elbocsátva! ‒ Ő, akinek ereklyéi a római Szent Péter­ bazilika kupolája alatt lesznek egykor láthatók, amelyeket a Pápa-fejedelem tömjénfüsttel tisztel meg! Őt küldték el, akit a rákövetkező pápák, a papok példaképének állítottak!

Nos ez az, amikor az egyházi felettesek minden átimádkozás nélkül hoznak döntéseket, és ezt eredményezi, ha a misztikát kiszorítja a filozófia!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(Képen a fiatal szeminarista Vianney)

Bevezető

Titok a halál? Miért, mikor és mit jelent meghalni. Halálunk idejét nemhogy előre nem tudjuk, de még a halál beálltának valós időpontját sem tudjuk minden esetben. Sajnos, az orvosi gyakorlatban előfordult, hogy valakiről megállapították a halál beálltát. Miután szívhangokat nem észleltek és agyhullámokat (EEG) sem mutattak a műszerek, a tetemet levitték a hullaházba, ám néhány óra múlva ez az „elhunyt” kopogott az ajtón és kérte, hogy engedjék ki.

Dr. Gloria Polo Ortiz, jómódú fogorvosnőt villámcsapás érte. Elégett testrészei és belső szerveinek státuszából reális volt az orvosi vélemény: menthetetlen. A szíve valóban le is állt és lelke elhagyta a testét. Egyik pillanatban még a kórterem egy pontjáról figyelte, amint az orvosok megpróbálják éleszteni, majd egyszer csak átlépett egy ismeretlen világba, ahol szóltak hozzá, ő is beszélt a rokonaival, majd felismerte az Úr dicsőséges jelenlétét. Nemcsak érzékelte Isten valóságát, hanem hallotta, amint az Úr számon kéri tőle szeretetlen életét. Ott és akkor szembesült leélt életének bűneivel, és a másokban okozott lelki rombolás felelősségével. Teljes intellektusával megélte a kárhozat reális lehetőségét, mint igazságos következményt. Jézus irgalmasságát egy ismeretlen szegény ember érte felajánlott böjtje és imádsága esdte ki számára, aki egy újsághírből értesült a ritka és tragikus balesetről. Az Úr visszaküldte a földi életbe, hogy tegyen tanúságot a földi élet felelősségéről.

Gloria Polo ettől kezdve egészen Jézusnak él. Minden alkalmat felhasznál arra, hogy személyes tanúságtételével megmentse az embereket a bűntől és a kárhozattól.

A Dél-amerikai Kolumbiában nagy a szegénység, virágzik a drogkereskedelem, terjed a bűnözés. A 42 milliós lakosság 95%-a katolikus. Ennek ellenére ott is – miként az egész világon –, elengedhetetlenül fontos a hívő keresztények tanúságtétele Jézus Krisztus mellett, hirdetve az örök élet valóságát, és a cselekedetek lehetséges következményeit, mert mondva van: Hirdesd az Igét! Állj elő vele akár alkalmas, akár alkalmatlan! Ints, kérj, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel (2Tim 4,2)

Történetünk a fenti eseményről, egy 1995-ös balesetről szól, amelynek dokumentációi bárkinek rendelkezésére állnak. A balesetét és „halál utáni” élményeit ő maga meséli el. Gloria misztikus élményei által bepillantást nyerhetünk az „Élet könyvébe”, amely valóság és amelyről világosan beszámol. A tanúság és üzenet lényege, Isten emberek iránti mérhetetlen szeretetének és irgalmának megrendítő valósága, annak hangsúlyozásával, hogy csak egyszer élünk és földi életünk szeretetben mérhető cselekedetei vagy ennek hiánya meghatározója örök életünknek!

Gloria Polo asszony a misztikus tapasztalatait nem névtelenül, nem álnéven tette közzé – mint oly sok mai látnok –, hanem a saját nevében, megnevezve még gyóntatójának nevét és telefonszámát is! A megrendítő és “halálkomoly” tanúságot, hittankönyvként vagy kötelező olvasmányként kellene terjeszteni, mert nem kevesebbnek tudásáról van szó, mint az örök élet vagy örök kárhozat valósága!

Aki e könyvet – melyet némileg kivonatosan közlünk blogunkban – elolvasta, az már nem mondhatja, hogy “onnan még nem jött vissza senki, hogy elmondaná mi van ott”! Nos, Gloria Polo nem csak visszajött, de közzétette “mi van ott”, és azt is elmondja, hogy mit kell tennünk! 

019) https://youtu.be/BG7-3BCkAOA

Alázatosan dacolva a nehézségekkel 

     Joseph Fesch Lyon-i bíboros a császári rendelettel dacolva, bátor elhatározással ismét megnyitotta a Verriéres-i intézetet, persze titokban. Ide lettek azok a kisszeminaristák elhelyezve, akik klasszikus tanulmányaikat már befejezték. Kétszázon jóval fe­lül voltak. Itt nyerték el egy évig tartó bölcseleti képzésüket, mielőtt a Lyon-i nagyszemináriumba léptek volna. Vianney Jean-Marie hiányos ismeretei dacára, engedélyt kapott ezen évfolyam elvégzésére.

Nem csak az évfolyam legidősebbje volt, de még a tanára is fiatalabb volt nála. Szentünket ez nem zavarta, és a legnagyobb előmenetelt tanúsította a szentek tudományában az alázatosságban, viszont annál kevésbé jeleskedett a világi tudományokban.

Amikor első alkalommal intézett kérdést hozzá az előadó, ő csak hallgatott, mert nem értette. A tanár ugyanis latinul kérdezett. A hallgatók persze hangos ne­vetésben törtek ki. A leckéjét is csak nagy fáradtsággal, sorról-sorra for­dítgatta. Ez természetesen korántsem jeleni azt, hogy számos növendéktársa mind erős lett volna a latinban, sőt osztályából hét növendék francia nyel­ven kapott oktatást. Ő viszont nem tudni miért, de nem részesült e kedvezményben!

Isten bizonyára azt akarta, hogy legnagyobb terveit, nem a bölcsek és okosaknak látszók által valósítsa meg, hanem a kicsiny által! (Vö. Lk 10,21) És ha a mélységes sze­rénysége nem tartotta volna vissza, megválaszolhatott volna osztálya jeles tanulóinak egy másik szent, az olasz költő, Jacob Fodi szavaival: „Átengedem nektek a szyllogizmusokat, a szavak játékát. (...) Az egyszerű és tiszta értelem eljut egymagában is a bölcsészet segítsége nélkül, az Isten megismeréséhez!”

A visszafogottság, annál is inkább nagy érdeme szentünknek, mert csintalan tanulótársai gúnyt űztek belőle, a tanárai pedig fukarkodtak a bá­torítással.

De hogy valóban folytonos hecceléseknek volt kitéve, példázza egy későbbi vallomása: „Verrieres-ben, „egy kissé sokat kellett eltűrnöm!”

A hosszú kápolnalátogatások során, kitartásra kapott ösztönözést. És azóta, számára oly nagyon hiányzott az anyai szív, a Boldogságos Szűz iránt érzett ragaszkodása mind­ egyre gyermekibb, gyengédebb és mélyebb lett. Iránta táplált szeretet­ből a szolgaság fogadalmára határozta el magát, felajánlva hivatását Szeplőtelen Szívének!

Természetesen túlzás volna azt állítani, hogy Verrieres­-ben Jean-Marie-t üldözték volna. A legkomolyabbak és a leg­jámborabbak ugyanis példát vettek róla. A tár­saságában mindig jól érezték magukat, mert rendesen az Istenről és a Boldogságos Szűzről beszélt.

Verrieres-ben a hősies erények kemény előírásai eléggé kö­vetkezetesen be lettek tartva. A fegyelem kemény, az étkezés egy­szerű, a rendszabályok szigorúak voltak. Jean-Marie mindezért nem panaszkodott, sőt, elégedett volt és nem mulasz­totta el a kötelességeit.

Érdekes, hogy rendkívül buzgó magaviselete mégsem vonta magára tanárainak a figyelmét! Nincs adat arra, hogy nyilvánosan hivatkoztak volna rá, mint követendő példára, sőt, hiányos előmenetele miatt, bizo­nyos fokú lebecsülésben részesült. Az év végén körülbelül ezt az osztályzatot kapta:

Szorgalom: jó

Ismeret: nagyon gyenge

Magaviselet: jó

Írás, rajz: jó

Barou az igazgató, ha rátermett nevelő is volt, de nem lehetett elvárni, hogy jó próféta is legyen. Csupán a látszatra támaszkodott, és nem tudta értékelni a kitűnő kincset, amit a Gondvise­lés átmenetileg rábízott. Lehet, hogy a papnevelésben már akkor fogyóban volt a 'mindent átimádkozás' és a misztika? 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(Szeminaristák)

https://youtu.be/O-hK1IvvxrI

A Gondviselés tovább lépett 

     Az, hogy Jean-Marie maga miként értelmezte a vele történteket? Nos, részben jóhiszeműségből, részben természetfölötti­ sugalmazottságból sohasem hitte, hogy a szökés súlyosan terhelte volna a lelkiismeretét. Későbbi Ars-i káplánja, Tocanier így tanúskodott szentünkről: „Sohasem hallottam őt, hogy a katonaszökevénység kérdésében elítélte, vagy igazolta volna magát! Csak hitoktatói példázatként említette, miszerint mindig félt, ha csendőröket látott jönni. Hasonlóképp van a bűnös is lelkiismeretfurdalásában, mert mindig attól tart, hogy az is­teni igazság utoléri őt!”

Vianney Jean-Marie édesapja, talán elhunyt feleségének utolsó kérésére való tekintet­tel, már nem ellenezte, hogy fia visszatérjen Balley plé­bánoshoz. És az Écully-i plébánián örömmel látták őt. Ám figyelemreméltó, hogy Balley plé­bános sohasem kételkedett a gondviselésszerű visszatérésben.

Tizenhat hónap óta, minden esti ájtatosságnál esedezve kérte Isten ol­talmát, kedves tanítványa számára. Egy híve ‒ aki az ájtatossá­gaiban kurtább szeretett lenni ‒, látván a visszatérő Jean-Marie-t, felkiáltott: „Na végre! Most már egy Miatyánkkal és Üdvözléggyel kevesebbet kell naponta mondanom!”

Ettől kezdve a papjelölt nem nagynénjénél, hanem a plébánialakban kapott lakást. Balley plébános magához vette őt, hogy jobban ellenőrizze a latinban eddig meglehetősen gyenge tanítványát. A fiatalember öreg tanítójának ilyetén jósága viszonzásául, szabadidejében a kertben foglalatoskodott, a temp­lomban pedig helyettesítette a sekrestyést és a ministránst.

Szentünk 25 éves lett. Balley plébános szerette volna tanítványát már a papi-rendek felvétele előtt látni. Miután a retorikai ismeretekből kiokította őt, az elöljáróság megengedte a hajkorona (tonzura) felvételét. (1811. május 28.) Ez időponttól kezdve Vianney a klérus tagja lett, egy lépéssel kö­zelebb az áldozópapi méltóság felé. Balley plébános közvetlen vezetése alatt, nagyon sokat épült a szent öregtől. A szigorú plébános könnyezett, amikor misét mondott, és tanítványa – aki ministrált neki – megtanulta, hogyan kell az isteni titkokkal bánni.

Fenntartás nélkül tudott engedelmeskedni. „Balley plébános­nál ‒ mondta ‒, sohasem cselekedtem akaratom szerint!”

Kedvenc olvasmánya a Szentek Élete volt.

1812. utolsó negyedében úgy látta Balley plébános, hogy elérkezett az az időpont, amikor 26 éves tanítványát az előírásos tanmenetre szorítsa. Akkortájt a papjelölteknek egy esztendeig bölcseletet és két esztendeig teológiát kellett hall­gatni. A mostoha, papszegény idők szabták ily rövidre a tanidőt. Vianney Jean-Marie-t a Verriéres-i kisszemináriumba küld­ték.

1811-ben az egész intézmény veszélyben volt, mert Napóleon magának tartotta fenn a püspökök kinevezését, a pápa hoz­zájárulása nélkül. Hogy a francia püspöki kar támogatását megnyerje, június 17-én a császár „nemzeti zsinatot” hívott egybe. Számítá­sában azonban csalódott, mert a főpásztorok kijelentették, hogy nem lát­nak semmiféle okot arra, hogy lemondjanak a pápai bullákról.

A megtorlás nem is késett! A zsinatot nem csak feloszlatta, hanem július 12-én, több püspököt le is tartóztatott, és egyházmegyéik papnövendékeit behívták katonai szolgálatra. A november 15-i rendelet már a kisszeminá­riumok bezárását is elrendelte, kijelentvén, hogyha tanulni akarnak, látogassák a községi iskolákat.

A Szentszék pártján levő Lyon-i bíboros-érsek, akinek be­folyása császári rokonánál az előzők miatt hanyatlófélben volt, né­hány hónapra terjedő haladékot nyert ugyan, de az 1812-es tanév vé­gével az egyházmegyéje kisszemináriumai bezártak. 1200 növendék került az utcára.

Az érseki tanácsülésen valaki azt java­solta, hogy ezeket a fiatalembereket el lehetne helyezni az ál­lami intézetekben, ám a bíboros hallani sem akart erről! „Nem, nem ‒ mondta ‒, nem akarok elkárhozni! Semmi áron sem akarom fiaimat az egye­temi kormányzatnak alárendelni. Az egyetem olyan, mint egy laktanya. Ott katonákat nevelnek, én pedig papokat akarok!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(Képen a Lyon-i szeminárium épülete.)

     Szent György, 270 körül született, és 303. április 23-án halt meg. A világegyházban április 23-án ünneplik, országunkban április 24-e az ünnepe. Egyházunkban sajnos a történelmi létezését kétségbe vonták, de a liturgiai naptárból nagy népszerűsége miatt nem törölték!
     Római kori katona volt. Szentté avatását a legtöbb keresztény egyház elismeri, de a katolikus egyház majdnem törölte a szentek sorából, mert kilétét nem látta egészen bizonyítottnak.
Azonban a nevéhez fűződő számos csoda elegendő bizonyosság létezésére. Nem véletlen állíttattak tiszteletére számos templomot Magyarországon, és külföldön. Anglia, Oroszország és emellett több ország, város védőszentjeként tartják számon. Különösen is az orthodox egyház tiszteli, sok ikon örökíti meg alakját.
Egyike a leghíresebb katonai szenteknek. Leginkább a sárkányt legyőző lovag képében ismerik, főképpen festményeken, szentképeken ábrázolják így. A tizennégy segítő szent soraiban ott van Szent György is. Rendkívül sok legenda fűződik személyéhez. Úgy tartják számon, mint a hit védő pajzsát, aki legyőzi a démonok uralmát, és a gonoszt mindennemű alakjában megsemmisíti.
     A legismertebb legenda szerint egy várost sanyargató sárkány karmaiból mentette meg a királylányt. Először egy keresztet vetett, majd lándzsájával átszúrta a sárkányt. Hatására a király és az egész város megtért.
     Előkelő kappadókiai családból származott. Diocletianus császár alatt lépett katonai szolgálatba. Kiváló kardforgató képességének és sok más tulajdonságának is köszönhetően hamar magas pozícióba jutott. Ám amikor a császár a keresztényeket üldözni kezdte, György már mint keresztény, lemondott hivataláról, és a császár ellen fordult. Emiatt börtönbe vetették, és miután a legkegyetlenebb kínzások ellenére épen maradt, és nem bírták őt hitétől eltéríteni, 303-ban lefejezték.

Sárkányölő Szent György, könyörögj érettünk!

A Gondviselés sajátos megoldásai 5

     Három hét múlva özvegy Fayot-né visszatért Noäs-be. Érdekes, hogy egy darabig elkísérte az öreg Vianney.

Szentünk felette boldog volt, hogy hírt hallhatott családjáról, de nagyon elszomorodott, hogy apja kellemetlenségeknek volt kitéve miatta. Az tény viszont, hogy sem azt nem tudta, miként került ebbe a helyzetbe, és azt sem, hogy miként lehetséges kikerülni e zsákutcából. Mindenesetre a papi hivatás iránt érzett vonzódása nem sorvadt el!

1810. szeptember derekán elhatározta, hogy tan­könyveit elhozatja, nehogy nagyon elmaradjon. Noäs-i pót-anyját megkérte, hogy tanulhasson a szobájában, így bocsánatot kért, hogy az őszi nagy munkákban nem vehet részt.

A levele akadály nélkül elérkezett Écully-be és egy megbízható özvegyasszony elhozta neki a könyveket. A tanulásban való elmélyülésben nem sokáig volt része, mert október végén, igen jó hír érkezett hozzá. Mit jó hír!? Örömmámor! Bonaparte Napóleon Mária-Lujza osztrák fő­hercegnővel kötött házassága alkalmából amnesztiát adott. Többé nem kell bujkálnia, szabad lett, Dardilly és Écully várja őt.

Majdnem egész Európá­ban beköszöntött a béke, és a kíméletlen Blanchard kapitány is tudatta a Vianney családdal, hogy fiuk szabad. De Blanchardnak volt egy nagyobb röstellni valója is! A legkisebb Vianney-fiú (a szintén) Ferenc, aki 20-ik évé­ben volt, a sorozási sorshúzásnál nagyobb számot húzott, és így a behívását elodázták. Blanchard viszont azt ajánlotta az ifjúnak, hogyha behívása előtt jelentkezik szolgálattételre, ezzel kiválthatja „helyettesként” a szökevény bátyját, s a család mentesül a katonai kényszer­-belakoltatás büntetésétől.

Ferenc beleegyezett, kapott is 3.000 frankot, mely persze Jean-Marie örökrészét fogja majd terhelni. Ferenc te­hát katona lett. A legutolsó hírek az 1813. évi hadjárat után érkezett tőle, és szülei sohasem látták viszont!

A Fayot-féle házban sűrűn hullottak a könnyek, amint értesültek arról, hogy „Vincent Jeromos” hamarosan elhagyja őket. Különösen a kis Claudina, aki gyengéd szeretettel ragaszkodott hozzá, nagyon sokat sírt. „Nem lesz többé unokafivérünk” mondogatta anyjának. A falubelieknek meggyőződésük volt, hogy pap lesz belőle.

Pótanyja kierőszakolta, hogy fogadja el azokat az asztalkendőket, melyeket még nászajándékba kapott. A Dadolle-nő­vérek gyűjtést rendeztek a plébánia területén, egy Renaison-i szabó pedig reverendát készített a jövő Vianney lelkésznek, kinek azt egy ízben föl is kellett próbálnia. Valójában titkon azt remélte mindenki, hogy plébánosként vissza fog térni közéjük!

Egy idős néni 30 frankot hozott neki, a kismalaca árát e szavakkal:. „Majd emlékezzék meg rólam, ha majd pap lesz!”

És 1811. január elején az ex-Jeromos, zokogástól kísért köszöntések közepette búcsúzott jóságos pót-anyjától, aki szívesen visszavezette volna az édesanya karjai közé, de már nem volt annyi ereje. A 14 éves fia, Louis kísérte el nagy barátját egészen a szülőházig.

Vianney-né szenvedélyesen ölelte szívéhez szeretett fiát, aki annyit szenvedett. De ő is arcán hordta bánata nyomait, sok-sok könnyet hullatott titokban, sok-sok lelki gyötrelem hasogatta szívét. Kis papocskája, akit képzeletben már ott látott az oltárnál, vissza adatott neki!

Ám néhány hétre rá, hogy szentünk visszatért a szülői házba, február 8-án, meghalt a szentéletű édesanyja 58 éves korában. Fia, életének utolsó pillanatáig hűen megőrizte emlékét, és mindig könnyezve beszélt róla. Azzal, hogy édesanyját elvesztette, már semmi sem kötötte többé őt a világhoz.

Vianney Jean-Marie sohasem felejtette el a Noäs-i hónapokat, és ha ígérte is, de nem térhetett oda vissza. Ámde élete végéig sok-sok öreg barátját fogadta onnan, akik tanúi voltak az ott töltött napok keserveinek. Halála után szeretettel zarándokoltak sírjához.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Prágai Szent Adalbert (956-997)               

A cseh származású Szent Adalbert szülei fogadalmat tettek, hogyha megszűnik gyermekük rossz egészsége, akkor felajánlják Istennek. Adalbert fiatalon lett Prága püspöke, de 988-ba n otthagyta a helyét, mert hiábavalónak látta lelkipásztori munkáját az adott körülmények között. Eredetileg Jeruzsálembe készült, de Rómában megállt, ahol négy éven keresztül visszavonult életet élt egy kolostorban. Visszatérésekor Magyarországon Szent István királyt ő részesítette a bérmálás szentségében. Maga többször járt Géza fejedelem udvarában, s szívélyes kapcsolatot alakított itt ki. Adalbert társai, tartva III. Ottó ellenpártjának a bosszújától, Magyarországra jöttek, ahol Pannonhalmán Géza fejedelem, majd Szent István támogatásával monostort építettek. Szent Adalbertet 997-ben miseáldozat közben ölték meg a pogány poroszok, akik közé téríteni ment. Több lándzsaszúrással kivégezték, majd lefejezték. Testét előbb a gnieznoi katedrálisban, majd 1036-ban Prágában temették el. ( Forrás )

A Gondviselés sajátos megoldásai 4 

     Az előzőkben említést nyert, hogy Vianney Jean-Marie Baptiste-t Noäs-ben bújtatták, mint katonaszökevényt, ám egyszer majdnem elfogták. 1810. egyik nyári dél­utánján, amint Vincent Jeromos néven a tanya közelében dolgozga­tott, csendőrök tűntek fel az úton. A megbeszélt jeladás figyel­meztette őt. Egy idő óta ugyanis az idősebb Fayot gyerekek és a polgármester fiai be lettek avatva a titokba. Efféle meg­lepetések mindig várhatók voltak. Ezért a jászolrács fölött, a szénapadlás deszkájába nyílást vágtak, amely elég nagy volt arra, hogy egy ember keresztülférjen rajta. Jean-Marie hirtelen az istállóba ugrott, felugrott a rejtek­helybe, s a széna alá kuporodva Istennek ajánlotta ma­gát.

A csendőrök vajon látták-e őt elmenekülni? Nem lehetetlen! De bárhogyan is volt a dolog, élvezettel fogtak hozzá a kuta­táshoz, mely remegéssel töltötte el a jelenet tanúit. Jean-Marie visszatartotta lélegzetét. De fuldokolni kezdett az istálló melege és a napsugarak következtében rothadó széna alatt. Mi több, az egyik csendőr a szénarakásban, mely alatt Jean-Marie mártíriumot szenvedett, kardja hegyével meg­szúrta őt. A heves fájdalom dacára, nem árulta el magát.

Később bevallotta, amikor Noäs-i emlékeiről beszélt, hogy életében sohasem szenvedett annyira, és ekkor megígérte Istennek, hogy a szenvedéseiben sohasem fog panaszkodni. „S szavamat állottam!” – mondta őszinte hálával.

Meglehet, hogy pár percen belül meg is fulladt volna, ha a csendőrök, miután a kutatással megvoltak elégedve, a polgármes­terhez be nem mennek egy kis frissítőre.  

1810. derekán Jean-Marie hírt hallott családjáról. Az özvegy Fayot-nénak az orvos ugyanis előírta Charbonieres-les-Bains-i víz használatát. E gyógyfürdő Lyon-tól nyugatra, 9 kilométernyire fekszik, Dardilly-től sem messze. A beteg vonakodott, mert a szállásköltségekkel sokba kerül. Jean-Marie azonban erősen ajánlotta, hogy egyfelől az orvosnak engedelmeskedni kell, másfelől hírt is hozhat a családjáról is, akiknél szállást nyerhet. Szegény számkivetett szentünk, levelet fogal­mazott övéi számára, mely tele volt keserűséggel és megbánással. Mindazonáltal nem nevezte meg a he­lyet, ahol rejtőzködött. Aztán Fayot asszonynak felajánlott 100 frankot útiköltségre a spórolt pénzéből.

Kédőbb, Fayot Jeromos az asszony fia így tanúskodott az esetről: „Anyám megjelent a Vianney családnál, de a családfő nehézségeket támasztott a szállás miatt. Ekkor felmutatta az anyának a fia levelét, aki annyira boldog volt, hogy fiáról hírt hallott, hogy örömében sírt és megölelte anyámat.

‒ Adunk önnek lakást mondta, és ápolni fogjuk önt!.

És Vianney asszony elbeszélte anyámnak, hogy egy alkalommal amint nagyon levert volt, felkereste Balley plébánost, ki ezt a meglepő választ mondta neki: „Jó asszony, ne aggódjon a fia miatt. Mert ő se nem beteg, sem meg nem halt. Sohasem lesz katona, hanem pap lesz!”

A rideg Vianney gazda nem igen volt elragadtatva a látogatástól. Az át­olvasott levél sem enyhítette rossz hangulatát. Fia miatt már több ízben pénzbüntetést kellett fizetnie, és meg is fenyegették őt, hogy büntetésül költségére katonákat fognak nála elszállásolni. „Az utolsó fillérig felétetem vagyonát” mondta Blanchard, a sorozókapitány, aki Dardilly-be jött, hogy a besorozott Vianney Jean-Marie eltűnése miatt vizsgálatot tartson.

‒ Neki is éppúgy, mint a többieknek, be kellett volna vonulnia, ismételgette az apa, és az egész ház békességben maradha­tott volna!

‒ Úgy látszik, válaszolt az özvegy, ön nem igen örül annak, hogy a fia nálam van!

‒ Hol lakik ön, hogy felkeressem őt?

‒ Nem mondhatom el, de higgye el nekem, hogy a fia értékesebb ember minden vagyonuknál! 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(A szülői ház Dardilly-ben)

https://youtu.be/O4Vw0K33RXQ

https://youtu.be/vUq7panhlts

A belső béke nyomában

A Gondviselés sajátos megoldásai 3 

     Szentünk igyekezett magát hasznossá tenni. De a tél a mezei munkát meghiúsította. Forez hegységeiben bőven esik a hó s hosszú ideig fedi a földet. Ő Vincent Jeromos úgy gondolta, hogy ta­nító lesz. A községben sok volt az analfabéta és szükségesnek ta­lálta, hogy legalább a miseimákat el tudják olvasni. Fayot-né gyer­mekei, más ifjak és férfiak jöttek hozzá, hogy írni-olvasni ta­nuljanak s valamit a katekizmusból. A fiatalember jelenléte senkinek sem tűnt gyanúsnak, mert külseje teljesen paraszti volt. Csak a polgármester és unokanővére Claudia tudták az idegen nevét.

Jean-Marie várta az alkalmat, hogy misére le­mehessen Noäs községbe. Szíve összeszorult, valahányszor hal­lotta a harangszót, s nem tudott a hívásának eleget tenni. Végre, amint egy hétköznap Jacquet plébános, aki a forradalom alatt számkivetésben élt, kora reggel misézett. Vianney nekibátorodott s a majdnem üres templomba ment, ahol meggyónt, megáldozott.

Ezekben a magasan elszórt falvakban az volt a szokás, hogy vasárnap délelőtt mindig maradt valaki oda­haza, aki csak lélekben egyesült a templomban lévő családtagokkal. A mi Vincent Jeromosunk is sokszor vállalta a házőrző szerepét.

A Noäs községbe vezető út nagyon meredek volta miatt Fayot-né nem vitte ma­gával a hároméves Claudinát. Szentünk, úgy bánt a kis ártatlannal, mint ezt a jó testvéreknél szokás. Mulatott a leányka gyermekes fecsegésén és részt vett ártatlan játékaiban. Amint azonban a harangszó jelezte a Szentmise Úrfelmutatását a gyermeket letérdepeltette maga mellé.

Egy alkalommal a szolgáló templomból jövet nevetve mondta a kislánynak: „Claudina öleld meg unokafivéredet hálából, hogy vigyá­zott rád!” De szemérmességében Vianney Jean-Marie gyengé­den eltolta magától a kis karokat. Az anya megkorholta a szolgálót és megparancsolta, hogy a tréfát ne ismételje meg többé.

Vianney Jean-Marie lassan-lassan beletörődött a sajátos helyzetébe, és nem mert a hivatására gondolni, ezért még fokozot­tabban vetette magát az isteni Gondviselés karjaiba! Mégis egy titkos bánat emésztette őt, hogy mi lett övéivel Dardilly-ben?

Ők úgy tudják, hogy a harctérre ment. Sőt Blanchard kapitány intézkedett, hogy a katonaszökevény fia miatt az apa fenyítő büntetésben ré­szesüljön.

De Noäs-ben is szomorúság érte. A jó Fayot-né sorvadni kezdett, aki Jean-Marie második gondos anyja lett.

Hogy rajta segítsen és hogy kevesebbet gondoljon bánatára, Vianney testestől-lelkestől a kétkezi munkára adta magát. A tanya földművesei közé állott, de pótanyja korholása dacára, alig evett és meghűlt, mellhártya-gyulladást kapott és magas láz fogta el. Amennyire csak lehetett, ápolták. Erős szervezete végül is megmentette.

Ettől kezdve kevesebbet törődött a csendőrök jelenlétével. Nem félt többé megjelenni a vasárnapi Szentmiséken. Akik őt látták, azt mondták, hogy sohasem láttunk még efféle jámbor fiatalembert.

A templomból jövet szívesen meglátogatta a vallásos a Dadolle-nővéreket, akikkel jámbor dolgokról társalgott.

Hóolvadás után az utak ismét járhatóbbak lettek, a csen­dőrök jövetelét jelezték a környéken. Az erdőnek ez a sarka nem ígért nekik eredményt, jóllehet, hol éjjel, holnappal tűntek fel, nagy hirtelenül. De miként a Fayot család hagyománya mesélte, valahányszor a csendőrök hirtelen benyitottak éjjel az özvegyasszony istállójába, nem találták ott senkit. Érdekes azonban, hogy ilyen események előtt, valami előérzet az erdőbe csalta imádkozni szentünket.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Gondviselés sajátos megoldásai 2 

     A dolog egyre komplikáltabb lett. Vianney az erdőtengerben, akarata ellenére lett katonaszökevénnyé. A község polgármesterénél, Paul Fayot-nál jelentkezett. Ez az egyszerű földműves nem a községben lakott, ha­nem a Robins-tanyán, két kilométernyire beljebb a hegységben.

Fayot nagyon népszerű volt és ez volt az oka annak, hogy a község választópolgárai az ő rokonságából vagy az ő leszármazottjai közül választották meg mindig az utódját.

A maga módja szerint értelmezte a császári törvényeket. 1810. januárjában, amikor Vianney Jean-Marie a polgármester ke­zeire bízta magát, már két katonaszökevényt rejtett el háza melléképületében. Egy újabb katonaszökevény érkezése nem volt túl örömére. Nagy családot kellett eltartania, azután meg a csendőrség időről-időre bejárta ez erdő ren­getegeit, melyek a katonaszökevényektől szinte hemzsegtek, mintha mindannyian találkát adtak volna egymásnak. Ámde nála, a falu polgármesterénél, a csendőrök mindig csak megpihentek s iddogáltak!

Végül, megnyugtatta a fiatalembert, kifejtve előtte, hogy őt már úgyis katonaszökevénynek tekintik, így nem marad más hátra, minthogy elrejtőzik a csendőrök elől. A polgármester tehát unoka­nővérének, Claudia Fayot házát jelölte ki számára tartózkodási helyül. A ház asszonya özvegyen maradt négy gyer­mekkel. A legidősebb 14 éves volt. Derék, könyörületes asszonyként ismereték. Hogy a lebukás veszélyét csökkentsék, szentünknek a Vincent Jeromos nevet adták.

Ennek a 38 éves Claudiának valóban arany szíve volt. Személyesen vezette a gazdaságot, könyörületességből szívesen segített a szegényeken, minden egyes kenyérsütés alkalmával számukra egy kenyeret félretett. Ezt a szerencsétlen fiatalemberünket is szívesen fogadta házába, aki oly különös körülmények kö­zött lett a gondjaira bízva.

Amikor gyermekeinek titoktartásáról meggyőződött, hogy, a jövevényt unokafivérüknek fogják tekinteni s nevezni. A katonaszökevény napközben rejtve maradt. A két első hónapon át a polgármes­ter házához tartozó csűrben vagy az istállóban tartózkodott. Ha az őrjárat arra járt, a csendőrök nem gyanakodtak. Elővigyázatból, Fayot-né huszonnyolc héten át vederben vitte a szökevény ennivalóját, mintha az állatoknak hozott volna valamit s csak sötétben mert Jean a levegőre menni és a család tagjai közé vegyülni. Az Evangéliumból vagy a Szentek Életéből felolvasott nekik, vagy épületes történeteket mesélt, amelyeket Balley plébánostól, vagy anyjától hallott. Jóságával valamennyiüket meghódította. Jámborságán épültek mindannyian.

Az istálló egyik szögletében, az egyik ablak mellett, deszka­fallal kerítettek el egy kis helyet, amit „szobának” neveztek el.

Itt Vianney Jean-Marie megosztotta ágyát a tizenhárom éves Louis-al, aki alig tudott aludni. „Édesanyám! ‒ mondta zokogva ‒, három álmatlan éjszaka után. Unokafivérem imádkozással tölti az időt, és alvásomban zavar. Nem akarok vele maradni!” Fayot-né fia számára kénytelen volt egy másik ágyat beállítani.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

 https://youtu.be/CgaqqxgODkc

Az imádság a hívő ember lélegzetvétele
      Az ókori görög nyelv az embert az 'antroposz' szóval fejezte ki, amely 'felfelé nézőt' jelent. Talán nem is lehetne jobban kifejezni az ember lényegét, azt a tulajdonságát mely megkülönbözteti a többi élőlénytől. A “felfelé nézés” legkézzelfoghatóbb jele az imádkozás, akár rövid fohász vagy hosszú elmélkedés keretében. A lényeg ugyanaz: megtalálni Istent, kifürkészni a végtelent, s a véges emberi létben is megtapasztalni az örökkévalóságot.
     Korunk embere sajnos, a "felfelé nézés" helyett lefelé tekint, az anyagiak és a fogyasztás bűvöletében. Az Evangélium iránymutatásának hiányában, szinte ellenállás nélkül hagyja magát elmerülni a zajos világ káprázatában – észre sem véve –, hogy közben elveszíti élő kapcsolatát az Élet Forrásával.
     A világ békétlenségének, végzetes eltévelyedésének oka a hitbeli gyengülés, az egyre kevesebb imádság. Riasztó jelenség, hogy az emberek, még az életveszély és a látványos kudarcok láttán sem vonják le a tanulságokat, hogy Teremtőjük felé fordulnának segítségért, sőt, inkább vádaskodnak; "mindezt, miért engedi meg Isten?" Holott a magukat racionalistának tartóknak, fel kellene ismerniük, hogy a bűnök és mulasztások, mint feldobott kövek zuhannak vissza. Csakis az Isten iránti bűnbánatban és a szeretet-párbeszéd felújításával remélhetnének békét és megújulást!
     Az Istennel való párbeszéd az imádság, melyet a mai ember mind formáját, mind lelkületét és célját illetően is feledni látszik, vagy csak gőgjében szégyenli!(?) A gőg ugyanis az imádság legfőbb ellensége! Jóllehet, még a 'hitetlen' (de jószándékú) ember is imádkozhat: "Istenem ha vagy, segítsd, hogy megismerjelek!" Ez volna a minimum!
     Lisieux-i Kis Szent Teréz szerint: "Az imádság a szív ügye, lényege a szív fölemelése Istenhez, és ezzel az Istenben való hit kifejezése." Vagyis, az imádság, szeretetből indíttatott beszélgetés Istennel. Az imádság állapotában az ember – dicsérve vagy kérve – kiemelkedik önmagából, és a végtelen felé tárul. Sámuel könyvében azt találjuk, miszerint az ima "a lélek kiöntése az Úr előtt". (1Sám 1,15)
Az imára való képesség különbözteti meg az embert minden más földi élőlénytől. Minden őszintén imádkozó ember szívében a Szentlélek működik, mert "Senki sem dicsőítheti Istent, csakis a Szentlélek által." (vö. 1Kor 12,3) "Akiket ugyanis Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk: Abba, Atyánk!" (Róm 8,14-16)
Ehhez azonban újra meg kell határoznunk helyünket és célunkat a világban, tudatosítva, hogy ki beszél kivel, ki vagyok én és "ki Isten"? Fel kell és el kell ismernünk a Megváltás végtelen szeretet-értékét, és hálatelt szívvel, gyermekien, újra meg kell tanulnunk megszólítani Mennyei Atyánkat!

(folyt.)

     A Feltámadást követő első vasárnapot (Fehérvasárnapot), II. János Pál pápa 2000. április 30-án, 'ex catedra' az Irgalmasság Vasárnapjának nyilvánította. Ezzel egy időben sorolta a szentek sorába Fausztina nővért, az Irgalmasság apostolát. 
A magyarság számára kiemelkedő volt a fenti dátum, mert Dr. Antalóczi Lajos pápai prelátus – az Irgalmasság magyarországi apostola – a Szentatya meghívottjaként együtt koncelebrált az ünnepi Szentmisén, majd utána a pápai ebédre is meghívott volt.
     Az esemény azért is nyomatékkal bír, mert még azon év decemberében elhunyt Antalóczi atya, az Isteni Irgalmasság Naplójának fordíttatója és kiadója! (A fenti eseményen jelen volt e blog szerkesztője is, amiként a Fausztina Napló fordítási-, kiadási munkálataiban is részt vett! A képen Szent Fausztina és Antalóczi Lajos atya)   

  Hozzátok szólok, ne csüggedjetek! (– mondja Jézus)

     ,,Ha a lélek már oszló hulla lenne, s emberi értelemben képtelen az újjáéledésre, s már minden el volna veszve, nem így az Istennél! Az irgalmasság csodája teljesen életre kelti a lelket.'' (Napló 1448)
Bízzatok Bennem, ,,az Isten irgalma erősebb mint a nép bűnei" (Dives in misericordia 20). ''Nem tudom megbüntetni, még ha a legnagyobb bűnös is lenne, azt, aki irgalmamra hivatkozik, hanem felmentem őt mérhetetlen és kifürkészhetetlen irgalmamban.'' (Napló 1146) ,,Mielőtt eljövök mint igazságos Bíró, előbb szélesre kitárom irgalmam kapuját. Aki nem akar az irgalom kapuján átmenni, annak igazságosságom kapuján kell áthaladnia.'' (Napló 1146)

Hallgassatok tehát Rám és bízzatok Irgalmamban! Várlak benneteket a Bűnbocsánat Szentségével, ám ne halogassátok!

https://youtu.be/IBqo8VcSRwY

A Gondviselés sajátos megoldásai 1

     Ugyanaznap (jan. 6.) Margit nővére, maga tette meg az utat Écully-ból Roanne-i kórházba, hogy érdeklődjön öccse állapota iránt. Fájdalmasan csalódott, amikor hallotta, hogy szegény testvére már eltávozott.

Miután Jean-Marie Villemontais községen áthaladt, Forez­ hegységhez ért, melyek rendesen, gyönyörködtetik az embert. A mi fiatal újoncunk azonban nem ért rá a ter­mészeti szépségeket csodálni, hisz egészen más gondolatok kavarog­tak fejében. Lehangoltsága felsőfokra hágott. A feltört lábait már csak vonszolta, kissé letérve a császári úttól, egy kis erdő felé vette az útját, mely őt a téli hideg szél ellen védheti. Itt úgy gondolta, hogy megpihent egy pillanatra.

Hátizsákjára ült. és hogy kétségbeejtő gondolataitól meneküljön, újra a rózsafüzért imádkozta. Hangosan a Szent Szűzhöz ‒ szeretett oltalmazójához ‒ fordult és bensőséges bizalommal kérte őt, hogy valamiképp segítse őt ki lehetetlen helyzetéből!

Hirtelen ‒ mesélte ő maga ‒ feltűnt egy ismeretlen ember, aki azt kérdezte, hogy mit csinál itt? De a választ meg se várva, felvette a nehéz hátizsákot és követésére szólította fel. Sokáig gyalogoltak a hegység erdőiben, és már éjszaka volt, de még mindig mentek. És szentünk annyira gyenge volt, hogy már alig tudta követni.

Ez az ismeretlen, parasztruhában valójában, egy Guy nevű ka­tonaszökevény volt, aki más hasonlókkal bujdosott a Forez-i er­dőségekben. A magányos újoncot Guy magával vitte a szökevények közé. Jean-Marie mit sem tudott tenni, hiszen sem a helyzetet és a célt nem ismerte, a fáradságtól és a láztól különben is a végsőkig el volt csigázva. Éjjeli nyuga­lomra volt szüksége, az ő menetszázada pedig ‒ melynek elérését nem adta fel ‒, még igen távol volt.

Közben egyre beljebb hatoltak a hegység kanyargó szakadé­kaiba, míg végre Noäs község határába értek, mely kicsi szi­get volt az erdőségek tengerében.

Útközben óhatatlanul társalogni kezdtek. Guy azáltal, hogy a fiatal Vianney hátizsákját vitte, megnyerte a bizalmát, aki beval­lotta, hogy miként került ilyen helyzetbe.

‒ Hiszen önnek egyáltalában nincs katona kinézése! ‒ felelte Guy.

‒ Az meglehet, de mégis engedelmeskedni tartozom a törvénynek!

‒ Nos, ha engem követ, el tudom rejteni falunk­ban, mely erdőségekkel van körülvéve!

‒ Nem, nem! A szüleimnek már így is elég sok kellemetlenséget okoztam!

‒ Ó, csak legyen nyugodt. Hiszen vannak már mások is, akik itt bujkálnak!

Szentünk csak most mérte fel, hogy milyen sajátos helyzetbe került! És most már nem tehetett egyebet, minthogy kövesse a társát, legalább az éj óráinak tartamára. Más­nap majd elválik. Hiszen a Gondviselés kezeibe adta magát, ha egyenlőre érthetetlen is!

Noäs községe 660 méternyire van a tengerszint fölött. Guy ismerte a gyalogösvények irányát, és mentek egészen egy kunyhóig, melyben Augustin Chambonniere facipő-mester lakott fiatal feleségével. Guy kopogtatott, megnevezte magát s a mester ajtót nyitott. Jean a fiatal katona pedig összeesett az éhségtől és a fáradtságtól. Feltámogatták, és a házigazda enni-inni adott neki. Ezalatt a háziasszony megágyazott, és szentünk mély álomba merült.

Másnap, hogy megkeressék napi kenyerüket, Guy elve­zette Jeant Tornaire erdőőr kunyhójához, aki őket farönkök fűrészelésével bízta meg. Két nap múlva csak az erősebb Guyt akarta megtartani. Vianney Jean-Marie-nak másutt kellett mun­kát keresni.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

https://youtu.be/iK0eZIMVXm4

Nem mindenki született katonának!

     November 12-én a spanyolországi sereg számára az osztagát Lyon-ból Roanne-ba rendelték, ahol folytatták az újonckiképzést. Igen ám, de a lábadozó Vianney nem volt elég erős arra, hogy gyalog tegye meg az utat, így kocsiba ültették. A szekérrázás és a már csípős hideg következtében visszaeső beteg lett. Magas láza volt, és a Roanne-i kórházba vették fel, ahol ágostonrendi apácák gondozták. Itt hat hétig maradt.

Levelet íratott szüleinek és Ferenc fivére meg is látogatta. De aggódó anyja és apja is megtették a hosszú utat. Jean-Marie hiába vigasztalta őket, hiába köszönt el tőlük a legközelebbi viszontlátással, ők nehéz szívvel tértek vissza Dardilly-be, azzal az érzéssel, hogy gyermeküket utoljára látták.

Az ápoló nővérek­nek csakhamar feltűnt a többi beteg között ez az előzékeny, nyugodt, türelmes és imádságos katonaújonc. Amint meglátták, hogy rózsa­füzérét mily ájtatossággal végzi, ösztönszerűleg kényeztetni kezd­ték. Ő maga is megvallotta később, hogy sohasem fogja elfeledni azokat a kis figyelmességeket, amelyekkel a Roanne-i apácák kedveskedtek neki!

Ez a fiatalember, mondták egymás közt az apácák, sose lesz katona, mert már a Spanyolországba vezető úton meghal! Őszinte részvéttel sajnálták, hogy idő előtt távozik a kórházból. Ő azonban így szólott:

‒ Kedves Testvérek! A törvénynek engedelmeskednem kell!

A nővérek válasza ez volt:

‒ Imádkozva inkább tudna használni a nemzet ügyének, semmint azáltal, hogy a háborúba megy!

‒ Testvérkéim, köszönöm jóindulatú szavaikat. Emlékezzenek meg később is rólam! ‒ zárta a beszélgetést Jean.

1810. január 5-én a kapitány megbízottja értesítette Vianney közlegényt, hogy a másnap induló csapattal a spanyol határ felé indulnak, ezért a délutáni órákban a kapitány hivatalában köteles jelentkezni, hogy átvegye a menetlevelét!

És szentünk gondterhelten távozott a kórházból. És mivel még korán volt a kaszárnyába menni, betért a közeli templomba.

Ám itt az oltár előtt annyira belemerült mondanivalójával az Úrhoz, hogy észre sem vette az idő röptét. Amikor az iroda ajtajánál meg­jelent, azt már zárva találta.

Másnap Vízkereszt napján, kora reggel újból búcsút vett az önzetlen apácáktól. „Elkísérték őt a kórház kapujáig, és könnyek közt búcsút mondtak neki”.

Ő pedig újból a parancsnoki irodába ment. Mondani sem kell, hogy a szolgálattevő katonák válogatott szavakkal adták tudtára, hogy az osztaga már elment, és sorra leírták késének a következményeit. Blanchard kapitány egyenesen kikelt magából, láncra verésről és katonai csendőrről beszélt. Ilyen fenyegetésekre újoncunk min­den tagjában reszketett. Egyszeriben az egyik altiszt közbe vetette magát az érdekében, mondván, hogy ez a szegény fiú nem gondolt szökésre, hiszen a kórházból jött, és maga jelentkezett a parancsnoki irodában eligazításért!

Ezek után, a kezébe nyomták a me­netlevelét és parancsot kapott, hogy legalább az utócsapatot igyekezzen elérni!

A sápatag lábadozó szentünknek persze fogalma sem volt arról, hogy mindezt hogyan fogja teljesíteni. De parancs az parancs! Mennie kellett neki, aki a legkevésbé sem hasonlított egy harcba indulóhoz. Elindult hát a Clermont felé vezető úton bandukolva. A tarisznya egyre csak nyomta a vállait, de ment lehangoltan, Istenhez fohászkodva és a rózsafüzért mondva. „Talán soha nem mondtam el a rózsafüzért annyi bizalommal” ‒ vallotta be később, az Ars-i híveknek.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

018) https://youtu.be/e55h27NAN84

https://youtu.be/Ur1B4HuzYSQ

A világ gyarlósága beleszól

     Elérkeztünk hősünk történetének egyik homályos és igen zava­ros részletéhez, amelyre ‒ hála a rendelkezésre álló okmányoknak, ‒ fényt tudunk deríteni.

Az Écully-i plébános közbenjárására történt „katonai felmentés” ‒ mint kiderült ‒, sajnos csak a nagyobb papi rendeket felvett személyekre vonatkozott. A Lyon-i szeminaristákra vonatkozó felmentési ígéret sajnos, csak a császár esetleges kivételezése volt. Az 1809-es „harci helyzet” azonban igen kedvezőtlen volt Napóleon számára. Egyidőben két oldalról is támadták, Ausztria és Spanyolország részéről.

Az új háborúkhoz új és friss csapatok kellettek az emberveszteségek pótlására. Ennél fogva, egyre keményebb lett a katonaállítási törvény, így erősen csökkentették a kivételeket! Ágyútölteléknek besoroz­tak olyan fiatalokat is, akik még el sem érték az előírt korhatárt, miként olyanokat is, aki valamilyen okból addig fel voltak mentve.

A helyzet egészen abszurd volta, hogy bár a Lyon-i egyházmegyében a papnövendékek sorozási mentességét nem függesztették föl, mégis Vianney Jean-Marie-t és három társát váratlanul behívták.

Nagyon valószínű, hogy vagy Balley plébános mulasztotta el felhívni az egyházmegye figyelmét a fiatal Vianney szeminarista státuszára, vagy adminisztratív hiba történt az érseki helynökök részéről, elmulasztva Vianney nevét bevezetni a szemináriumi névjegyzékbe. Így történhetett, hogy a sorozóhatóság besorozta őt. Menetlevele a spanyol harctérre szólt: a Bayonne-i katonai parancsnoksághoz.

A behívót Dardilly-ból Écully-be küldték, és Balley plébános majdnem rosszul lett. Nyomban Lyon-ba sietett, hogy növendéke esetét tisztázza. A toborzó irodák viszont nem ismerték el Vianney szemi­narista voltát. Világos magyarázattal érveltek, miszerint, későn kezdte meg tanulmányait, egy falusi gazdánál lakik és a plébániára csak tanulni jár. Különben sem szerepel neve az egyházi hatóság által kiállított névjegyzékben. Így, a reklamáció eredménytelen volt!

Íme egy újabb lehangoló erkölcsi megpróbáltatás szentünk számára, mely reményeinek halálát jelentette. Legalább is ezt hitte, hiszen majdnem 24 éves volt, a tanulmányokban amúgy is lemaradt, és ezzel a behívással, már aligha lesz pap belőle!

A törvény megengedte ugyan, hogy valakit egy helyettessel a katonai szolgálatból ki lehetetett váltani, persze nem kis pénzzel! Így Jean-Marie kérte apját, vegye meg ezt a helyettest, mert ez volt az egyedüli lehetőség tanulmányai folytatására. A családfő, aki eddig is csak fé­lig-meddig egyezett bele a fia hivatásába, hallani sem akart a dologról. Kivásárolta már az idősebb Ferencet és pénze alig volt. Mégis, fia szomo­rúsága, valamint az anyai könnyek, megindították őt. Készpénzével a 8 kilométernyire fekvő Lyon-ba ment, hogy helyettest keressen. Talált is egy fiatalembert, aki háromezer frank fejében ráállt a vásárra, ha ez összegen kívül kétszáz frank értékű ajándékot és néhány ruhadarabot is kap. Ámde három nap elteltével a fiatalember visszaadta a kapott összeget. Így aztán szentünk kénytelen volt elindulni.

Október 26-án szentünk bevonult újoncként, az egyik Lyon-i kaszárnyába. A katonai életet egyáltalán nem ismerte, és bizony társai harsány magaviselete, káromkodása módfelett megbotránkoztatták.

A megfeszített addigi tanulás, a szellemi kimerültség és persze az önsanyargatás megviselték egészségét. Hirtelen belázasodott, amit csak fokozott a szokásaiban beállt változás. Október 28-án már nem tudott lábraállni.

A katonaorvos igen súlyosnak találta állapotát és kórházba szállíttatta Mint később mondta: „a kaszárnyában csak komiszkenyeret ettem, mert mást nem bírt a gyomrom!”

A két hétig, míg a kórházban volt, Balley plébános és közeli rokonsága többször meglátogatta őt.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Bérmálás Szentsége 

     A Lalouvesc-i zarándoklatról Vianney mezítláb tartott hazafelé, de ez alkalommal nem kéregetett, hanem fizetett a kenyérért és a szállásért. Sőt, mi több! Mindenkinek adott alamizsnát, aki könyörületességére hivatkozott, és az útjának efféle megszentelése, szerfelett tetszett neki. Ide vonat­kozólag később mondta: „Meggyőződtem a Szentírás ama mondatának igazságáról, hogy jobb adni, mint kapni ‒ hozzá­ fűzve ‒, senkinek sem fogom tanácsolni, hogy a koldulás foga­dalmát tegye.”

Az út kellemetlenségei érzékelhető módon feltárták előtte a nincstelenek nyomorúságát s részvevő szívét még inkább fogékonyabbá alakította az utak szerencsétlen vándorai iránt.

Écully-ben Balley plébános, aki imában egyesült az ő kedves „zarándokával”, tárt karokkal fogadta. Ez időtől fogva szentünk, olyan előmenetelt mutatott fel, hogy elkedvetlenedésre nem volt oka. A tankönyvek többé nem voltak ellenszenvesek. Örömteljes bátorítás volt számára látni, hogy mily szépen alakul ki előtte a papság felé vezető út.

Balley plébános ettől fogva kevesebb aggodalommal nézett a fiú jövője elé. Az öreg mester legkedvesebb reménye az volt, hogy az Úr oltáránál, majd egyszer nagy tanítványának segédkezhet.

Időközben Jean-Marie elérte a katonai sorozás korát. Bár a Jéna-i hadműveletekből I. Napóleon győztesen került ki, 1806. őszén, 80.000 embert kellett a rendesnél korábban soroztatni.

Mivel Vianney Jean-Marie papi tanulmányait már megkezdte, a katonai szolgálat alól mentesült. Joseph Fesch Lyon bíboros-érseke azt a kiváltságot kapta császári-unokaöccsétől, hogy a papok és papjelöltek, akik egyházmegyéje hivatalos ki­mutatásában szerepelnek, mentesek a katonai szolgálattól. Ennek következtében az Écully-i plébá­nos megkérte Groboz egykori missziós társát, aki a bíboros titkára lett, hogy Vianney növendékét vezettesse be a papjelöltek kimutatásába. Ez meg is történt.

1807 Nagyböjtje idején Écully-ben, Jean-Marie a bérmálás szentségében részesült. Ekkor 21 éves volt. Aznap nagyon hideg volt, és sokat havazott. Három-négy órányi távolságból jöttek a bérmálandók, és mivel a templom kicsi volt a befogadásukra, javarészt a templomon kívül várakoztak hóban, fagyban, panasz szó nélkül. Naponta kétezren áldoztak, háromezren bérmálkoztak.

Fesch érsek amikor megállt szentünk előtt, leolvasta bérma nevét a céduláról, meg­kente homlokát szent krizmával és elmondta a szertartás szavait: „Jean-Baptiste megjelöllek a kereszt jelével s megerősítelek az üdvösség krizmájával, az Atya és Fiú és Szentlélek ne­vében” és enyhén arcul csapta! (Fesch bíboros képét lásd alul!)

A fiatal Vianney védőszentként az előhírnököt Keresztelő Szent Jánost választotta. Ettől fogva majd Jean-Marie-Baptiste, aláírást használ. Egész életében ez a második védőszent volt egyike a legkedvesebb szentjeinek.

Mellesleg, Jean-Marie 20 éves nővére Margit is ugyanaznap bérmálkozott. El lehet képzelni szentünk meghatottságát!

A Szentlélek „leszállt ez igaz lélekbe mint a szép ga­lamb a fészkébe” (az Ars-i plébános kifejezése) és „kiköltve a szép reménységet” a kegyelem csodáit, me­lyek egy napon elvezetik ez ifjút az oltár dicsőségébe.

Szentünk, két éven keresztül élvezte szíve mélyén a béke kimondhatatlan boldogságát, amit 1809 őszén villámcsapás­-szerűen zavart meg egy katonai behívó!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

https://youtu.be/hj-80RN4Cxw

     A püspök megkeresztelte Valeriánuszt és az boldogan tért haza hitveséhez, könnyekkel küszködve vallotta meg hitét, mely teljesen átformálta az életét.
     A szobájukat ekkor nagy fényesség telítette be és megjelent Cecília őrangyala, aki kissé meghajolva köszöntötte őket. Mindkettejüknek egy-egy ragyogó koszorút helyezett a fejére, ám ekkor lépett be hozzájuk Tiburtius, Valeriánusz öccse, aki nem látott ugyan semmit, de szinte belebódult abba a pompás illatba, ami átjárta a szobát. Mindjárt meg is kérdezte, hogy "Mitől van ilyen csodás illat, és miért vagytok ti ennyire meghatottak?"
     A boldog ifjú pár elmondta Tiburtiusznak az illat és örömük okát, hogy itt járt náluk az Úr angyala.
     Mondanunk sem kell, hogy Cecília sógora – aki szintén katona volt – azt a kihívó kérdést tette fel, miszerint: "Szeretném én azt látni!" A válasz is ugyan az volt a sógornő és bátyja részéről, hogy "Megláthatod, ha megkeresztelkedsz!"
     A két testvér most együtt kereste fel a püspököt, aki hitoktatás után Tiburtiuszt megkeresztelte, akit a továbbiakban Tiborként említünk.
Híre terjedt, hogy a császári hadtest két tisztje keresztény lett. A város-parancsnok Almakhius fülébe is eljutott a "szégyenletes" hír.   Elfogatásukra elküldte Maximus nevű főtisztjét. Valeriánusz és Tibor megnyerő emberséges példája azonban a főtisztet is megtérítette. A prefektus dühöngött és vérpadra küldte a két testvért és Maximuszt is családjával együtt. Cecília, saját vértanúsága előtt buzdította őket, hogy Krisztus várja őket, nem koszorúval, de a dicsőség koronájával.
     Tibornak kínzatásként parázson kellett járnia, de semmi sérülést nem szenvedett. Ezt követően lefejezték.
A Via Labicana országútja mellett lévő őskeresztény temetőben temették el.
     Sírfeliratát, Szent Damáz pápa írta meg: "Abban az időben, midőn kard járta át a gyengéd Anyának szívét, e kiválasztott vértanú megvetve a világ fejedelmét, mennyei magasságok felé sietett, boldogan követte Krisztust! E helyen mindig szent tiszteletben és dicséretben részesülsz Isten kedveltje, dicső Tiburtius. Kérlek ne feledkezz meg Damázról sem!"
     Szent Tibor maradványait később a megépült Szent Cecília Bazilika altemplomába helyezték el, ahol ma is megtekinthető! Szent Tibor, könyörögj érettünk!

 (Képünkön Cecília Bazilika, középen Szent Tibor oltára.)

https://youtu.be/q7KU6dJ-pJo

Az igaz célért hozott áldozat

     A bölcs plébános szavai kijózanítólag hatottak Jean-Marie-ra. Méghogy „Isten veletek lelkek?” Ó nem, ezt nem! Az aratni való sok és az arató kevés, és Isten ezt aligha fogja megengedni!

Ezek után a lelke békére talált, és a kishitűség démona megszűnt őt kísérteni. Emlékezőtehetsége mindazonáltal továbbra is hálátlan maradt hozzá, de ez egyféle elszántságot ébresztett szentünkben. Felismerve a nehézségek nagy­ságát, hősi elhatározásra szánta el magát: fokozottan segítségül hívja az eget! Fogadalmat tett hogy mezítláb elzarándokol Lalouvesc-be, Régis Szent Ferenc sírjához (franciául: Jean-François Régis jezsuita 1597-1640).

Lalouvesc község Écully-től jó száz ki­lométer és tavasz volt, 1806. zsendülő tavasza. Szentünk aszkéta soványsága dacára, mozgékony és szívós volt. Egy reggel miután misét hallgatott és megáldozott, egyik kezébe a botját, a másikba rózsafüzérét fogta és elindult. Hosszasan gyalogolt, miközben az éhség és a szom­júság gyötörte. Meg kellett tehát állnia, hogy élelemért kopogtasson egy út menti ház ajtaján. Jámbor arckifejezése dacára, mint haszontalan semmittevőt elkergették, sőt még­ csendőrökkel is fenyegetőztek. 

A szükséges ennivalóval elláthatta volna magát, mert min­den eshetőségre számítva, hozott pénzt magával, ámde hűségesen be akarta tar­tani a fogadalmát, hogy útközben lehetőleg nem vesz semmit, s alázatból kéregetni fog. Folytatta tehát útját, füvet evett, forrásvizet ivott, de a kimerülés következtében szédü­lés fogta el. Éhségtől gyötörve, benyitott egy házba. Egy asszonyt látott, és joggal remélhette. hogy ez majd ad neki enni.

Az asszony épp gombolyagot fejtett, s a fonal végét az ismeretlennek nyújtva megkérte, hogy a fonallal együtt lépjen ki a küszöbön. A fiatalember szolgálatkészen, maga után húzta a fonalat, de amint a küszöbre ért, az asszony hirtelen kizárta őt!

A következő éjjel sem kapott szállást, és a csillagos ég alatt kellett aludnia. Szerencséjére további útján, kevésbé kemény szíveket talált. Az alamizsnaképp kapott kenyérda­rabok lehetővé tették, hogy elérje az 1100 méter magasságban fekvő Lalouvesc-i szentélyt. Kimerülten, de boldogan célhoz ért!

Amint a faluba ért, Jean-Marie egyedüli gondolata az volt, hogy egyenesen a Szent sírjához megy és elpanaszolja neki jövetele okát, hogy elnyerje azt a kegyelmet, hogy le­galább annyit tudjon megtanulni latinul, hogy elvégezhesse a teológiát. Ezt a kegyelmet kétségkívül elnyerte, de valóban csak olyan kis mértékben, hogy megfeleljen a követelményeknek. A jó Isten, aki minden lélek sorsát intézi, azt akarta, hogy próbára téve szol­gája hitét, hozzá szoktassa őt a még hősibb harcra.

A jámbor zarándok meglátogatta a Régis Szent Ferenc által megszentelt helyeket. Imádságos lelkülettel járt-kelt az ősrégi templomban, ahol a Szent már lázasan tartott missziót 1640 karácsonyán, s annyival inkább égett a bűnösök üdvéért, minél közelebb érezte a halálát. A rettenthetetlen apostol Régis Szent Ferenc december 26-án, a szomjúság­tól gyötörve, miután reggeltől délután kettőig gyóntatott és prédikált, bemutatta szentmiséjét, majd ismét gyóntatott egy üveg nélküli ablak alatt, elájult. Elvitték a parókiára, de csak annyi időre tért magá­hoz, hogy meggyónt. Gyors sorvadás végzett vele decem­ber 31-én éjjel, 43 éves korában.

Mily példa, mily bátorítás Vianney Jean-Marie részére! Az itt nyert élmények­kel töltekezett anélkül, hogy sejtette volna, hogy majdan valamikor zarándokok fognak jönni-menni az ő templomában is, az ő plébániájában is, hogy hasonló benyomásokban részesüljenek, mint ő ezen a helyen.

A Lalouvesc-i bazilikában (ld. alább!) meggyónt és megáldozott. A gyóntató jezsu­itának bevallotta, hogy a koldulás fogadalma mily nehézzé tette neki az utat, és tanácsát kérte. Istennek tett ígéretét tartsa-e visszamenet? A gyóntató megfordította a fogadalmat, éspedig azt, hogy visszafelé ő adjon alamizsnát ahelyett, hogy elfogadjon!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A latin nyelvvel való nehézségek

     Sajnos az utókor egyházi személyei közül sokan mindmáig „butának” tartják szentünket, és ezzel sajnos nemcsak lekicsinylik egyedülálló példaképüket, de súlyos tévedésben vannak! Az Ars-i plébános ugyanis bölcs gondolkodó volt, bensőséges Mária-tisztelő, kimagasló szent az Egyház egén és a lelki élet mestere, ám szikrányi érzéke sem volt a nyelvtanhoz, különösen nem a latin bonyolult rendszeréhez! Ezt a „fogyatékosságát” még fokozta, hogy a Dumas polgár iskolájában tanult francia alap-nyelvtant is elfelejtette! És bizony, aki az anyanyelve mondattanát nem érti, az az idegen nyelvtanét még annyira sem fogja! Az már csak költői kérdés, hogy vajon mi szükséges az üdvösséghez, a kiváló nyelvtudás, vagy a bensőséges krisztusi hit?

A kis-szemináriumban Jean volt a legidősebb, és bizony a nálánál fiatalabbak visszafojtották a nevetésüket, amikor a számukra egyszerű feladatot, szinte képtelen volt megoldani.

Ez a stabil hitéletű és biztos hivatású fiatalember szembesült azzal, hogy a latin tanulás jóval keményebb munka, mint a szőlőművelés.

Éjjeleken át, a lámpa gyér világa mellett dacos kitartással hajlott a könyv fölé, hogy bebiflázza a deklinációkat és a szavakat, melyhez kérte a Szentlélek segítségét, ám ha tudni vélte is, másnapra mégis teljesen elfelejtette!

Osztálytársainak többsége szerette Jeant, és amikor megpróbálkozott fordítani az Újszövetség válogatott történeteiből, a barátok megpróbáltak segíteni neki.

Szentünk halála után, több évfolyamtársa visszaemlékezett a Vianney-re, és a következő történetet mesélték. Egy Matthias Loras nevű fiatalabb társát, Jean-Marie-nak egy szón való értetlensége annyira felbosszantott, hogy nyakon vágta. A sértett, aki persze természeténél fogva szintén hirtelen volt, ekkor letérdelt a 12 éves gyermek előtt és alázattal bocsánatot kért tőle. Matthias, aki aranyszívet rejtett magában, hirtelen megbánta tettét, és könnyekig megindultan Vianney Jean-Marie karjaiba borult, ki még mindig térdelt. Ez az eset megpecsételte hűséges és ben­sőséges barátságukat. Matthias Loras, aki misszionárius lett az Egyesült Államokban, majd Dubugue-ben püspök, sohasem felejtette el ezt a jelenetet.

Jean-Marie előmenetele sok-sok hónapon át, majdnem a semmivel volt határos. Mégis csodálatos kitartással dolgozott, imádkozott és sanyargatta magát. Keveset evett, fáradt arcvonásai elárulták erőinek csökkenését. Szállásadó nénje, aki nem tehetett róla, kötelességének tartotta, hogy e körülményre fel­hívja a plébános figyelmét. „Fiam ‒ magyarázta a tanára ‒ az kétségte­len, hogy imádkozni és bűnbánatot is kell tartani, de másrészt annyit kell enni, hogy az ember egészségét ne veszélyeztesse!”

Szentünk lelki válságba került, mely majdnem végzetes lett a hivatására. A nyelvtanulás teljesen felülmúlta az erőit. A gonosz léleknek más se kellett, sorra sugallta Jeannak a „jobbnál-jobb” megoldásokat életére! Levetítette szemei előtt az otthon meleg tűzhelyét, a mezőket, a munkákat, melyekkel sokkal könnyebben tudott ered­ményt felmutatni.

Szentünk, ki is mondta elöljárójának, hogy az otthonába akar visszatérni! A plébános éles tekintetével kita­lálta kedves növendéke bánatának okát és így felelt: „Hová akarsz te menni szegény fiacskám? Hiszen nem mást, de bánatot és szomorúságot mennél keresni! Nagyon jól tudod, hogy atyád egyedüli kívánsága az, hogy téged otthon tartson, és ha haza mész, többé nem ereszt el. És ezzel azután búcsút is mondhatsz minden tervednek Jean-Marie! Isten veled papság! Isten veled lélekmentés!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

https://youtu.be/VHLOdkBHEQ0

(Forrás nyomán: Radó Polikárp OSB. Az Egyház szentjei, PALLADIS rt. kiadása Budapest, 1940)

     Szent Tibor (Tiburtius) vértanú élete elválaszthatatlan sógornője, Szent Cecília történetétől. Ezért először Cecíliáról emlékezem meg, mivel általa tért meg a Jézusért vértanúságot is vállaló Tibor. 

     A III. század első felében történtek szerint, a kiemelkedő jómódban élő Cecília, szülei tudta nélkül keresztény és Krisztus jegyeseként kívánta leélni életét. Ebbéli szándékában, megerősítette a katakombák rejtekében a püspök is, feladva rá a szüzek fátylát.
     Amikor szülei úgy határoztak, hogy feleségül adják a rangban hozzáillő, Valeriánus nevű pogány katonatiszthez, ő nem ellenkezhetett.
Abban a képtelenségben reménykedett, hogy vőlegénye tiszteletben fogja tartani titkos esküjét.
     A házasságkötés, nagy dínom-dánommal meg is történt, ám amikor az ifjú pár elvonult, Cecília közölte nagy titkát férjével.
     Valeriánusz, hetykén számon is kérte menyasszonyától, hogy "Ugyan bizony ki akadályozhat meg engem abban, hogy asszonyommá tegyelek?"
     Cecília azonban határozott választ adott vőlegényének: "Az Isten által mellém rendelt őrangyalom!"
     Valeriánusz, nyomban rá is kérdezett: "Miféle őrangyal? Szeretném én azt látni!"
     Cecília nem késlekedett a válasszal: "Megláthatod, de előbb meg kell keresztelkedned!"
     Az ifjú férjen olyan jószándékú kíváncsiság vett erőt, hogy nyomban a kereszténység mibenléte felől érdeklődött. A nászéjszaka, hitoktatással telt el Cecília részéről, majd elmondta férjének a titkos jelszót, amivel megtalálhatja a püspököt, akinél másnap jelentkezett is.

(Folytatás holnap!)

A szolid gyerek felvétetett

     Lehangolva tértek vissza Katalin férjéhez, aki vállalkozott arra, hogy a vesztett ügyet kezébe veszi.

Eleinte Balley plébános megismételte az elutasítást, de arra a javaslatra, hogy legalább nézze meg a sógorkáját, mert biztos benne, hogyha csak egy szót vált vele, fel fogja venni! Ebbe a lehetőségbe az atya belement!

Jean most csak anyja kíséretében jelent meg. Balley plébános szigorú tekintettel végig mérte a 19 éves, sovány, sápadt és jámbor fiatalembert. Beszéltette őt. Úgy találta, hogy a vallásos ismeretekben otthonos. Nyílt és bizalmat gerjesztő mosolya tetszett neki. Végül így szólt: „Felveszem őt!”, majd a fiatalemberhez fordult: „Légy nyugodt kedves barátom, ha szükséges lesz, én feláldozom magam érted!”

Ez a krisztusi megnyilvánulás meglepte Jean-Marie-t, és eltöltötte szívét a reménység.

Bizony, későbbi Szentünk hamar jelét adta annak, hogy képes majd az erények magas fokát is elérni.

Nagynénjénél majdnem minden étkezéskor megelégedett a levessel, más ételhez nem is nyúlt, bár erősen kínálták. A fejlődési korban volt, de már jól ismerte az önsanyargatás fogalmát, és ezt a lemondást a hivatása kibontakoztatásáért ajánlotta fel Istennek.

De a kegyelmek kiesdését más módokon is eszközölte. Nagy barátja lévén a szegényeknek, az úton látott koldusoknak elajándékozta a szüleinél lévő új cipőit, és ezt azért tehette, mert ezeket a saját keresetéből vásárolta még. Szülei mégis szigorúan megfedték, mert mezítelen lábbal állított az atyai házba. Ámde javíthatatlan maradt. Egy másik alka­lommal találkozott az úton egy szegény asszonnyal és két gyermekével. Megszánta őket, és minden pénzét, 7 frankot nekik adta.

Megkezdődtek a tanulmányok és ez az iskola valójában egy kis-szeminárium volt. Balley plébános, teológiailag nagy tudású, elismert pap volt az egyházmegyéjében. A fellépése komoly, szava pedig határozott hangú volt, bár tekintete mindig szelíd és jóindulatú maradt. Vianney Jean-Marie csakhamar jól érezte magát nála.

Nem is lett volna semmi gond Jean-Marie-val, ha a latin nyelvtan nem ment volna igen nehezen neki. Bár a betanult szövegeket szabadosan elmondta, de ha tollat kellett vennie a kezébe, nyomban lassú és zavart lett.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     https://youtu.be/5beAA7VoL0U

Húsvét vasárnapja és az ezt követő időszak

     A nyugati kereszténység húsvétja mindig március 22. és április 25. közé esik (beleértve e két határnapot is). A következő nap, húsvéthétfő a legtöbb keresztény hagyományú államban hivatalos ünnep.

     "A húsvét vasárnapjától pünkösdvasárnapig tartó ötven napot ujjongó örömmel üljük meg: egyetlen ünnepnapként, sőt "nagy vasárnapként". Ezeket a napokat az Alleluja gyakoribb éneklése jellemzi." (ESz. 22.)
Nyolcaddal kezdődik a húsvéti idő, és nyolc nappal követően is ünnepeljük húsvét vasárnapját – mintegy kilépve az időből, és ugyanolyan lelkesedéssel, ahogyan tettük húsvét vasárnapján. Hallgasd meg: https://www.youtube.com/watch?v=JkCFABYlEIg
Az ősegyházban ezen a héten az újonnan megkeresztelteket tanították. Bevezették őket a szent misztériumokba, az Eucharisztia titkaiba (Fehérvasárnap). A görög liturgia fényeshétnek nevezi ezt a hetet.
Húsvét második vasárnapja Fehérvasárnap (Dominica in Albis), illetve "in albis depositis" – azaz a fehér ruha letételének napja. Hiszen a húsvét éjjelén megkereszteltek fehér ruhába öltöztek, melyet nyolc napon át hordaniuk kellett. 2000 óta ez a nap az Isteni Irgalmasság Vasárnapja.  
A szent Ötvennap a "tempus paschale", a húsvéti idő. Mindkét olvasmány után (a válaszos zsoltárban is) énekelhető Alleluja válaszként. "A keresztény ember örök húsvétban él, s húsvéti lelkülete akkor alakul ki, ha évről évre megtartja a szent Ötvennapot." (vö. Török-Barsi-Dobszay: Katolikus liturgika, 53.)
Ilyenkor gazdagabban díszítjük a templomot virágokkal. A húsvéti gyertyát és a keresztet sokfelé külön díszítik, de ilyen a szent sír is, ahová most a feltámadott Krisztus szobrát tesszük.
Ünneplésünk legyen folyamatos ebben az ötven napban, de azután is, mert "ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek" (1Kor 15,17).

Márpedig feltámadt és megkaptuk tőle az örök élet ígéretét!

( Forrás felhasználásával )

Tormay Cécile: Feltámadás

     A természet kínosan vajúdott a véres golgotai emlékek súlya alatt. Egyszer már megvirradt a földön azóta, hogy Elvégeztetett, de Jeruzsálemben csak felhők között látták a napot. Könnytől volt nehéz a lég, elfojtott bánat sóhajtott még a szélben is… A második gyászos alkonyaton aztán végre egy derengő sugár szállt le a magasból. Oda szállt el a Jozefát völgyébe, hol a tüskés bozót s a csenevész olajfák sűrűjében az apostolok bujdokló kis csapatja rejtőzött a tömeg vak dühe elől. A tovatűnő napfényt kérdőn követték tekintetükkel mindannyian: vajon mit hoz nekik, ha holnap visszatér?...

Mióta a Mestert megfeszítette a nép, nem váltottak hangos szót egymással. Kétségbeesetten, tanácstalanul néztek a jövő elé. Naphosszat tépelődtek, éjente pedig sírtak és fohászkodtak.

Imádkozással telt el az éjszaka is. Az idő múlt, s a virradat habozva kezdte már tépdesni a halmok felett az éji szemfödőt. A domb irányában megszaggatott köntösben egy gyászoló asszony haladt el ekkor a köves úton – vivén kezében illatos keneteket, drága gyolcsot és virágokat.

Lent a völgyek ölén szárnyra kelt a hajnali szellő, túl a halmokon pedig, a pálmák ringó koronái között, mintha láthatatlan szövétnekek gyúltak volna ki, egyszerre füstös pír szökött fel az égre. A Golgota felett hirtelen lángözön árasztotta el a boltozatot, s a Megváltó keresztje – összekötve egymással a földet és eget – elsőnek győzte le az éjszakát. És mentől fényesebben ragyogott a glória Jézus keresztje körül, annál nagyobb árnyat vetett le az a kereszt Jeruzsálemre, mely mint egy óriási fehér csonthalom hevert ott a Golgota lábánál.

Az apostolok előfutottak rejtekükből. Új reménység szállt szívükbe, mert ismét fénylett a mindenség, csakúgy mint akkor, mikor a Mester még közöttük járt.

A domb mögött e percben régi pompájában kelt fel a nap, és vele egyszerre megjelent a bársonyos mezőn egy nő alakja is. Mintha a Nap tűzkorongjából futott volna elő, ragyogott, lángolt a fényárban egész valója. Szállongó, vörös fürtjei mint égő szárnyak csapkodtak körülötte a légben, s vinni látszottak őt repülve az apostolok felé.

Megdöbbenve ismertek rá valamennyien: Mária!...Mária Magdolna!

És ő lelkendezve tárta ki feléjük karjait, s szava, miként az első húsvéti harangszó e Földön, diadalmasan csendült meg hegyek-völgyek felett:

Üres a sír, de Ővele van tele az egész világ!

Tormay Cécile, 1903. 

A dolgok, nem mindig mennek egyszerűen!

     Jean-Marie példás magaviselete mindegyre beszédesebb volt a hivatás erejéről, és nagyon valószínű, hogy Jean-Marie közölte Rey plébánossal is a vágyát, az akadályokkal együtt. Ő azonban nem segített!

Sajnos ez az atya a száműzetés ideje alatt fájdalmas be­tegségeket szerzett, és néhány hónap múltán végleg leköszönt a Dardilly plébánosságról és Lyon-ba költözött. Az utódja Fournier Jakab pedig, aki 1803. július 7-én követte, nem igen fordult meg a Vianney-házban.

A Jóisten csak látszólagosan hagyta ma­gára alázatos és jámbor szolgáját! Az isteni Gondviselés már lassan előkészítette az utat, amelyen Vianney el fogja érni a szentség tetőfokát.

Ugyanabban az időben, amikor Rey-t Dardilly-ba helyezték, egy másik hitvalló papot, Charles Balley-t, Écully-be nevezték ki. A tizenhat gyermekes családból származó Balley igen buzgó pap volt, és az üldöztetések elől Lyon-ba menekült. Itt a missziósatyák közé állott, akik számtalanszor halálveszedelemnek tették ki magukat, a katolikus hit terjesztéséért. Az enyhülést követően Balley-nek első gondja volt, az Écully-i plébániai szék elfoglalását követően, hogy papi hivatásokat keressen.

Bár csak 52 éves volt, de a hányatott élet nyomorúságai és a folytonos életveszedelem testileg-lelkileg megtörték. Mind­ennek dacára fáradhatatlanul járt-kelt, hogy apostoli tevékeny­ségének örökösöket találjon, és kereste az ifjakat, „kiknek homlokán fel tudja találni az isteni hivatás ismertető jegyét”. Ennek okán, hitközségi iskolát alapított.

Vianney Katalin férje, aki jó keresztény volt, elmondta ezt a hírt fiatal sógorának Jean-Marie-nak, aki már ismerte Balley-t, hiszen a rémuralom idején minis­trált neki.

Így aztán Vianney Jean-Marie értesülve a plébániai iskola létezéséről, úgy érezte, mintha szíve több reménnyel telt volna el. Vajon elérkezett-e az alkalmas pillanat, hogy édes­apjának megismételje kérését? És ebben az anya, nem szűnt meg bátorítani gyermekét. Férje előtt kifejtette, hogy Jeant nem papneveldébe küldenék, csupán tanulni Écully-be, ahol elsőáldozáshoz is járult annak idején! Margit nénjénél kapott szállást, aki főzött is rá. Az édesapa végre engedett a kérésnek.

E kellemes hír hallatára kis papjelöltünk sürgette édes­anyját, hogy máris keressék fel Balley főtisztelendő urat. Így is történt, Anyjával és nővérével, felkeresték az Écully-i plébániát!

Balley plébános magas, karcsú termetű volt, és már első látásra rendkívüli benyomást keltett. A két nő előadta kérelmét. Elmondták, hogyan támadt Jeanban a papi hiva­tás, és bevallották azt is, hogy bizony a körülmények miatt, kevés iskolát végzett.

A dolgok azonban nem mentek olyan egyszerűen! Balley plébános meghallgatta őket, de elutasító volt. „Annyira el vagyok foglalva – felelte –, hogy nem tudok még egy növendéket felvenni!”

A két nő kitartott kérése mellett. „Értsék meg, telt ház van és nem vagyok képes, nem vagyok képes!”

Ilyen véget ért az első találkozás.

A hivatás bontakozása 

     1802. tavaszától kezdve a liturgikus ünnepségeket újból megtartották! Szentünk az Úrnapján rózsát szedett, amit elszórt az úton, testvéreinek pedig segített füzéreket fonni pusz­pángból és a magyalfa lombjából. Micsoda megremegtető érzés volt számára, amikor a templom kapuja kitárult és énekszó mellett feltűnt a ragyogó szentségmutató, melyet az áhítatos nép imában kísért.

Ettől fogva minden kínálkozó alkalommal betért a templomba, munkába menet-jövet. Amikor a misére haran­goztak, Jean-Marie már a szántóföldön volt, és a miséző pappal egyesült az imában.

A vasárnapot kivéve, kevés ideje maradt elmélyült ájtatosságra, az is inkább csak este. Az istállóban lévő ágya fölött egy kis polc volt, amelyre vallásos könyveit helyezte. Az Evangéliumot vagy Krisztus követését vette elő, és s egy fenyőgally gyenge világánál olvasott. Hálótársa Ferenc, jobban szeretett aludni, és anyja fi­gyelmét fölhívta öccsére, aki így kíméletesen megtiltotta Jeannak, hogy sokáig virrasszon. A fiú zúgolódás nél­kül engedelmeskedett, de az éj csöndjében mégis Istenre és jövőjére gondolt. Lelke mélyén hallotta, hogy „Kövess engem” (Mt 8,22)!

De hogyan is juthat el a papi méltóság elnyeréséhez? Már 17. évében járt és csak elemi tudása volt. Neki kell feküdni a latinnak! Vajon kör­nyezete mit szólna a dologhoz? Anyja aligha akadályozná, ám az apja kérdéses volt számára. Édesapja vallásossága átlagos volt, mert a mindennapi kemény munka teljesen lefoglalta lelkületét. Anyagilag sem engedhette meg magának a család, mert Ferenc sorozás előtt állott és őt valamiképp ki kell majd vál­tani a katonai szolgálat alól. Aztán közben Katalin is menyasszony lett, és tehetősebb hozománnyal kellett ellátni! Jean-Marie reménye erősen kétséges volt!

Mindennek ellent mondott a megmentésre szoruló lelkek nagy száma! A megannyi plébánia lelkipásztor nélkül, a kisgyermekek hitoktatás nélkül, és legfőképp a Szentségek kiszolgáltatásának szükségessége.

Anyja és nagynénje voltak az elsők, akik­nek bevallotta titkát, előttük csakhamar kifejtette hivatásának igazi indítóokait. „Ha pap lehetnék, sok lelket nyernek meg a mennyország számára”. És nem kellett érvelnie, mert anyja karjaiba vetette és sírt örömében. De a kemény apát meggyőzni, erre Jean-Marie egy ideig nehezen vállalkozott, de anyja bátorítására a pihenés óráját fölhasználta és megnyilatkozott apjának. Sajnos, a fent említett indokokat hallhatta, megtoldva, hogy ez anyagi összeomlást jelentene a család szá­mára. Ne is gondoljon ilyesmire, különben is ezekben az időkben a papok sorsa bizonytalan! ‒ mondta a családfő.

A jámbor anya hiába hozta föl érveit a férjének, miszerint a legjámborabb, legerényesebb, legjobb gyermekükről van szó, ezek az érvek épp az ellenkezőt érték el. Jean-Marie pedig fájdalmas hallgatásba merült ugyan, de a harcot sem a személyes elszántsága, sem a lelke mélye nem adta fel!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

017) https://youtu.be/bXdNn8abiwM

A történet vége

     Széchenyi és Crescence házasságának két szakasza van, akárcsak Széchenyi életének.

Az első, a forradalomig tartó felfokozott időszak, amikor a rendületlenül szerelmes grófnak csak az volt a baja feleségével, hogy az nem tartja vele a szédületes tempót (pl. szeret nála tovább ágyban maradni).

’48-ban, amikor miniszter lett, hetekig nem járt be az ügyeket intézni, mert Crescence súlyos lázzal járó torokgyulladást kapott, ő pedig el sem mozdult felesége betegágya mellől.

A fegyveres harcok elindulása után azonban Crescence miatt is az önvád mardosta. Rávette a családot, hogy hagyják el Pestet. “Crescence, Marie, Béla és Ödön gőzhajón elutaznak. – Viszontlátom-e őket valaha is? Azt hiszem… nem! Megszakad a szívem… és mégis meg vagyok könnyebbülve!”

Később, amikor Széchenyit a döblingi elmegyógyintézetbe hurcolták, megpróbálta rávenni feleségét, hogy váljon el tőle. “Én nyomorult nem láthatlak Téged! (…) Hagyj el engem – kérlek, követelem, hogy tépd el a köteléket, mely hozzám fűz – mert különben velem együtt Te is elveszel! Engem semmi sem menthet meg (...) Te fordulj Istenhez, a Megváltóhoz, gyermekeidhez, nálam nemcsak támaszt nem lelsz, sőt én vagyok legnagyobb ellenséged!”

Crescence nem hagyta el, Bécsbe költözött, hogy Döblingben minél többször meglátogathassa. Fennmaradt levelezésük a gyerekek jövője és családi ügyek körül forgott. Az 50-es évek végén felségsértési per várt volna Széchenyire röpirata miatt, súlyos depressziója mellett, családja védelme miatt (tisztázatlan körülmények között) választotta az öngyilkosságot.

Amikor Széchenyi 1860-ban meghalt, Crescence Bécsben maradt, és ott élt 1875-ös haláláig.

A Legnagyobb magyart Nagycenken temették el a családi kriptába.

(Forrás az első részben!) (Vége)

     „ A hét első napján, amikor a nap felkelt, Mária Magdolna, Mária, Jakab anyja és Szalóme drága kenetekkel elindultak a sírhoz, hogy megkenjék Jézus holttestét. Ezt mondták egymásnak: „Ki fogja nekünk elhengeríteni a követ a sír bejárata elől?” De amikor odaértek látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. Bementek a sírba, és egy fehér ruhába öltözött ifjút láttak, amint ott ült jobb felől. Megrémültek, de az megszólította őket: „Ne féljetek! Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt! Siessetek, és mondjátok meg tanítványainak és Péternek: Előttetek megy Galileába. Ott meglátjátok majd őt, amint megmondta nektek.” (vö. Mk 16,1-7)
     A nagyszombat húsvét vigíliája, Krisztus sírban pihenésének emlék-napja. A nagyszombat elnevezés a nagyhétre utal, mivel ez a nap is része a „három szent napnak”. A Fülöp-szigetiek fekete szombatnak, a csehek pedig fehér szombatnak hívják e napot. Ekkor ér véget a böjti időszak és Nagyszombattal elérkezik a keresztény egyházak legfontosabb ünnepe, a Húsvét, amely a kereszténység legnagyobb örömhírét hirdeti: Jézus feltámadt halottaiból, hogy minden egyes embert megváltson a bűntől.
     A    nagyszombati szertartás előtt a hívek a sötétbe borult templomban gyülekeznek.  Gyertyát hoznak magukkal otthonról. A nagyszombati örömünnep este a tűzszenteléssel kezdődik, a fehér ruhát öltött pap megáldja a tüzet, meggyújtják a Krisztus feltámadását jelképező húsvéti gyertyát.
A szertartás során a liturgia részvevői átélik Krisztus feltámadását, a világosság győzelmét a sötétség fölött, az egyiptomi rabságból, a sátán szolgaságából való szabadulást, lelkük föltámadását, és egyúttal ünneplik a keresztfán szerzett megváltásukat is.
     A prédikáció után a keresztség megújítása következik.
Ha vannak keresztelendők, akkor itt történik meg a keresztelés. Ez is ősi hagyomány, mivel régen mindig húsvét vigíliáján keresztelték meg a jelölteket. Megáldják a keresztkutat és a szenteltvizet.
     A Szentmisén felhangzó Alleluját az addig hallgató harangok, az orgona és a csengők hangjai kísérik, majd felcsendül a Glória és szólnak a harangok, hirdetve Krisztus feltámadását, megváltásunk örömét.
Ezt követi az éjszakai virrasztó mise, a vigília is a feltámadást ünnepli. Noha a körmenet nem része a vigíliának, a mise végén, a 11. század óta az esti órákban elindul a feltámadási körmenet. Ezzel hirdetik a világnak, hogy feltámadott Krisztus.
     Magyarországon a katolikus hívek körében hagyomány, hogy szombat este, az ünnepi mise után fogyasztják el a bőséges húsvéti vacsorát.
     A nagyszombati vigília templomi szertartása a IV. századra nyúlik vissza. A ma is jól elkülönülő négy lényegi rész már akkor kialakult: a fény liturgiája, az igeliturgia, a vízszentelés és az áldozati liturgia (eucharisztia).

Nagyszombati népszokások:
     Ezen a napon a reggeli mosdóvízbe sok helyütt piros tojást tettek, ennek egészségvarázsló szerepet tulajdonítottak. Női munkákat tiltó nap volt, nem szabadott seperni, főzni és mosni sem. Az állatokat sem fogták be ezen a napon.
     Nagyszombaton szentelték meg a tüzet: a templom előtt vagy a templom mellett máglyát raktak, számos helyen a temetőből összehordott korhadt keresztfákból. A megszentelt tűz lángjával vagy parazsával gyújtották meg a templom óriási húsvéti gyertyáját.
A szentelt tűz maradványait az emberek hazavitték. Szokás volt, hogy Nagycsütörtöktől Nagyszombatig nem raktak tüzet, majd Nagyszombaton az új tüzet a templomból hazavitt szentelt parázzsal gyújtották meg. Ezen melegítették meg az ünnepi ételt. A megszentelt tűz parazsából és szenéből tettek az állatok ivóvízébe, szétszórták a házban és a földeken.
     Ugyancsak nagyszombati szertartás a vízszentelés, azaz a templom keresztvizének megszentelése. (A megszentelt víz, nem azonos a szenteltvízzel) A megszentelt vízből a nép vitt haza és megöntözték vele a házakat is.
     A feltámadási körmenetet a középkorban még vasárnap hajnalban, ma már nagyszombat estéjén tartják. Régebben a körmenetben a falu legtekintélyesebb embere hordozta a feltámadt Jézus szobrát.
Éjszaka Jézus keresésére indultak az emberek. Ekkor a hívők énekelve körbejárták a helységbeli kereszteket, majd a legtávolabbinál megtalálták az általuk előzőleg elrejtett Jézus szobrot.

Szokás volt a húsvéti ételáldás is. Ilyenkor fehér kendőbe kötött tányéron vitték a templomba a sonkát, főtt tojást, kalácsot és tormát. A mise végeztével a pap megszentelte a csomagot, majd az asszonyok sietve, majdhogynem szaladva vitték azt haza, mert úgy tartották, hogy aki gyorsan ér vissza a házába, az a munkában is ügyes lesz. Az ünnepi asztalnál mindenki kapott egy kis szeletet a megszentelt ételből. A morzsából vittek az állatoknak is, hogy jól szaporodjanak, egészségesek maradjanak.

A hajnal szép sugara a francia égen

     Jean-Marie, aki az iskolapadokat nem sokat koptatta, a napi munka közepette élesítette eszét s finomította ítélő- és emlékezőképességét.

Mindezeknek majd papi élete során vette hasznát, mert Jézus példáját követve, az igazság hirdetésénél a termé­szet jelenségeit és a családi élet eseményeit sorakoztatta föl példaként.

Napnyugtával, a munkások néha összegyűltek, hogy együtt térjenek vissza a faluba. Fecsegő csoportok alakultak, bizalmaskodtak, énekeltek, sikamlós sza­vak is be-becsúsztak a beszélgetésbe, az énekbe. Ez nem tet­szett szentünknek. Ezért azután hátul maradt. Rózsafüzérrel kezében, kedve szerint imádkozott. Egyesek, akiket a forradalmi idők jelszavai megrontottak, gúnyt űztek jámborságából.

Jean-Marie a gúnyolódókat el tudta hallgattatni. Mint jó megfigyelő, ismerte mások hibáit, visszavágásai finomak és találóak vol­tak. Erényességénél fogva azonban szívesebben hallgatott, de nem dugta el rózsafüzérét. S az ostoba fiatalok örömet találtak abban, ha olykor a szerszá­mait elrejthették. Ez a bárgyú csínytevés, a kevésbé türelmeseket talán kihozhatta volna sod­rukból, de szegény Jeanra nem volt hatással. Anélkül, hogy felhagyott volna jóságos mosolyával, a bozótosban megkereste a kapáját, és nyugodtan hozzálátott a munkához. Ennél fogva a buta társaknak, nem volt érdemes őt provokálniuk, hiszen nem vesztette el soha a türelmét, amint várták!

Egy alkalommal bátyja egy csekélység miatt, alaposan megkorholta, ám Jean-Marie bár könnyen mentegetőzhetett volna, szívesebben hallgatott. Az erény ilyen példáinak előbb-utóbb gyümölcsöt kellett teremnie.

Eközben új hajnalhasadás köszöntött be a francia Egyház egén. Az első konzul, aki arra törekedett, hogy a belső béke által rendet teremtsen az országban, meggyőződött arról. hogy vallás nélkül nem tud értékeset és maradandót alkotni. Ezért megindultak a tárgyalások a pápával, egy konkordátum megkötésére. Ezt a nevezetes okmányt Párizsban 1801. július 16-án szignálták, és augusztus 15-én Rómában ratifikálták, majd 1802. ápri­lis 5-én a törvényhozó testület törvényerőre emelte.

A hívek kitakaríthatták a Notre Dame katedrálist, melyben nagy tivornyák közt ünnepelték a „felvilágosodottak” az Ész Istennőjét, egy mezítelen kurtizánt! Ez büszkén ült az oltáron, nem is sejtve, hogy hamarosan lefejezi őt is az oly dicső forradalom!

Micsoda mély meghatottság fogta el Párizst, amikor egy tavaszi reggelen április 18-án, megszólalt a Notre-Dame öreg harangja, mely 10 év óta néma volt, az ég azúrjába diadalmasan belekondult, hogy Hús­vét ünnepével együtt hirdesse francia földön a katolikus Egy­ház feltámadását. A Vianney-család örömkönnyek közt vette tudomásul az új hírt.

Már néhány hónappal előbb, Rey Jakab, akitől a számüze­tés sem a lelkipásztori címet, sem a hívei­ ragaszkodását nem vonhatta meg, visszaérkezett Dardilly-be.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Az egyetlen tiszta megoldást a sors kínálta

     Zichy Károlyt ebben az évben helyezték Budára, a magyar udvari kamara élére, családja is vele költözött.

Széchenyi is hamarosan ide tette át székhelyét. További nagy tettekkel akarta elkápráztatni szerelmét. “Crescence lehet az oka, hogy egy egész nemzet megújhodásra vezettetik; ő az Amphitrite, aki a sast itatja.” Néha az asszony is válaszolt a neki írt levelekre, máskor kétségbe esett, és elégette Széchenyi leveleit. Akkor már mindkettejük számára egyértelmű volt, hogy szerelmesek egymásba, de soha nem lehetnek egymáséi.

Széchenyi megküldte reformtárgyú munkáit Crescence-nak, aki a férfi kedvéért tanult meg magyarul, hogy olvashassa azokat. Az 1828-as Lovakrul-t még nem értette, de a két évvel későbbi Hitelt, amelyet Széchenyi alig burkoltan neki ajánlott, már kijegyzetelve küldte vissza, bátorítva szerelmét a tervek megvalósításában.

Széchenyi egyre nehezebben viselte a beteljesületlen viszonyt, újra utazni kezdett. Fiuméban azt írta naplójába, hogy küzdhetetlen honvágyat érez, de nem egy ország, hanem Crescence iránt.

1834 végén éppen a Duna-szabályozással volt elfoglalva, amikor hírt kapott: Zichy Károly gróf Bécsben meghalt.

Azonnal hazautazott, és felajánlotta szolgálatait az özvegynek. Crescence, aki éppen hetedik gyermekével volt terhes, csak a szülés után vallotta meg érzelmeit: “Tíz év óta, amióta szeretni tudok, szívem egészen az öné, esküszöm erre.”

1836-ban házasodtak össze egy évtizednyi reménytelen szerelem után.

A Magyar Tudományos Akadémia címerében ma is a sast itató Amphitrité mitológiai alakja található. A címert Széchenyi István tervezte: „Önre gondoltam, amikor a festmény eszméje bennem megfogamzott. Önnek kell az öreg szittyát, akit a sas ábrázol, a sötétségből kivezetni.” Seilern-Anspang Crescence idealizált képmásánál jobb jelképe nem is lehetne a magyar reformkor legfontosabb intézményének.

Két közös fiuk mellett Széchenyi sajátjaként felnevelte Crescence hét gyermekét és Zichy gróf előző házasságaiból való hét gyermekét is. A Zichy-gyermekekkel nagyon jó kapcsolatot ápolt, apjuknak tekintették.

(Forrás az első részben!) (folyt.)

A liberalizmus külsőt válthat, átmenetileg hirdethet jót is, de a célja az egyházellenesség mindig megmarad!

     Az államcsíny (1799. nov. 9.), amely Bonaparte kezébe helyezte Franciaország sorsát, megszabadította az Egyházat az ateista-liberális járomtóI. Az első konzul engedékenységét felhasználva, csakhamar visszatértek a papok a száműzetésből.

A templomok megnyíltak, így Écully-ben is, és Dardilly katoli­kusai tömegekben vonultak oda. Elsők között volt a Vianney család. Végre megünnepelhették a vasárnapot! Jean-Marie megremegett a boldogságtól, amint az oltár előtt meglátta az örökmécsest pislogni, mely a Szeretet jelenlétét jelezte.

Közben a kis Vianney alaposan belejött a mezei munkákba, melyeket szívből végezte és Istennek ajánlotta. Később el is árulta legénykora benső életének titkát: „Kell, hogy felajánljuk Isten­nek minden munkánkat, minden lépésünket és pihenésünket. Ó, mily boldogság Istennel dolgozni! Rajta! Ha Istennel dolgozol, te vagy az, aki dolgozik, de Ő az, aki megáldja munkádat. Te jársz, és Ő áldja meg minden lépésedet. Isten mindenért megfizet, amiként felrótta a figyelem és elégtételadás minden hiányát. Vannak, kik mindenből előnyt tudnak húzni, ha felajánlják Istennek apró szenve­déseiket!”

Egy reggel ‒ jegyezte fel Vianney Margit ‒, egy Lyon-i apáca jött a házunkba. Mindegyikünknek adott egy szentképet, de volt a táskájában egy Szűz Mária-szobrocska is. Ezt is sze­rettük volna megkapni, és végül Jean-Marie meg is kapta. Harmadnap Ferenccel ment a szántóföldre és magával vitte a szobrot is. Amint este haza­ért, így szólt anyánkhoz: „Légy mindig bizalommal a Boldogságos Szűz iránt. Én ma sokszor hívtam őt segítségül és ő mindannyiszor segített, simán lépést tarthattam fivéremmel és el sem fáradtam nagyon.”

A földekre dolgozni mindig csendben mentek, mint két trappista, hogy ne zavarja Ferencet, halkan imádkozott. „Rajta! ‒ mondta magának kapálás közben ‒, a magam lelkét is meg kell munkálni, ki kell gyom­lálni belőle a gyomot, hogy készen legyen a jó magvetésre.”

Ha azonban csak egyedül dolgozott a mezőn, nem foj­totta magába elragadtatását: hangja elvegyült a madarak csi­csergésével: fennhangon imádkozott és szent dalokat zengedezett.

Gyermekkora óta megőrizte abbeli szokását, hogy óraütéskor egy Üdvözlégyet mondott el, a következő ima hozzácsatolásával:

„Áldott legyen az Úr! Bátorság lelkem, mert az idő múlik, s az örökkévalóság közeledik. Úgy éljünk tehát, mintha most kellene meghalni. Legyen áldott a boldogságos Szűz, Isten Anyjának szent és Szeplőtelen Fogantatása!”

Ebéd után, mikor mindnyájan lepihentek, Jean-Marie is leheveredett a fűbe, azonban „az alvást csak tetette ‒ ő imádkozott”.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     Manapság a világban olyan elvek, eszmék és törvények érvényesülnek, amelyek nemegyszer szemben állnak a családban élő hittel és erkölccsel, és magát a családot veszélyeztetik. A család nem vonhatja ki magát teljesen a korszellem, elsősorban az elszemélytelenedett, haszonra és versenyre épülő társadalom hatása alól, de ebben a környezetben kell kialakítani azonosságtudatát, sajátos értékrendjét, amely kiállja az idő próbáját. Ez annál fontosabb, mert a mai társadalomban éppen a család tud leginkább emberi és érzelmi menedéket biztosítani az élet egyéb területein átélt nehézségekkel és kudarcokkal szemben. A család az a hely, ahol az ember számíthat a másikra, biztonságban érezheti magát benne – Krisztus, a mi Urunk Által...

(www.romkat.ro/hu/node/97#6 )

A szerelem, felszínre hozta a jóra való készséget

     Széchenyi azonnal beleszeretett Crescence-ba, és érzelmeit nem is tartotta titkokban: levelekkel ostromolta választottját, a színházakban és a bálokon minden alkalmat megragadott, hogy az asszony közelébe kerüljön. A bécsi udvari körök kedvenc témája lett a feltűnően udvarló huszárkapitány és az általa kompromittált Zichy grófné kapcsolata.

“Igazi kacérkodás ez! – írta Széchenyi 1825 elején – de jól érzem magam a közelében!” Hogy kapcsolatuk mennyire vált közelivé, nem tudjuk. Mindenesetre Zichy Károlyt láthatóan dühítette a szemtelen udvarló, Cresence-nak pedig egyre jobban tetszett a kitartó huszártiszt.

A botránnyal fenyegető helyzetet mégis a grófné oldotta meg, amikor hódolója leveleit visszaküldte, a társasági eseményeken pedig tartózkodóan (de azért nem hűvösen) viselkedett vele.

A fiatal szerelmes ekkor harcmodort váltott: elhatározta, hogy tetteivel fogja megnyerni az asszony szívét. Kis túlzással ennek az elhatározásnak köszönhetjük a magyar reformkort.

“Én angyalom, ki szívemben oly nemes tiszta szerelmet lobbantottál – fogadd köszönetemet! (…) Tudnod kell, hogy csak rád gondolok, lelkemet irántad való szerelmem tölti el, minden pillanatot néked szentelek, és ami jót csak kezdek, és teszek, mind a te Műved!” 1825. október 22-én Széchenyi arról írt választottjának, hogy hamarosan be fogja bizonyítani: valóban jobb emberré tette a szerelem, és Crescence-nak köszönhetően minden honfitársának nagy szolgálatot fog tenni.

Két hét múlva birtokai egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság céljára. 1849-es visszaemlékezésében egyértelműen fogalmaz egykori motivációjáról: „Az én eszemben az ő elcsábítása járt. Ő testileg ellenállt, de a lelkét magamévá tettem, mert ő az egész világon engem szeretett a legjobban. Hogy egészen megnyerhessem, ráléptem a hazafiság mezejére, 24 szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul, de ellenzékinek léptem föl a mágnástáblán, s 60 ezer forintot ajánlottam föl, hogy mire, azt igazában nem is tudom tisztán, de magyar nyelvészeti akadémia lett belőle.”

(Forrás az első részben!) (folyt.)

Előre kell bocsájtanom, hogy bár kutyám nincs, de kutyabarát vagyok. Ezért e „kétpercest” fogadják tőlem szeretettel!

A kis 'pótlék'

     Köztudomású, hogy egy munkahelyi közösség, gyakran többet tud a kollégák és kolleginák benső gondolkodásáról, mint a házastársuk – ha egyáltalán...

Nos, egy ilyen közösségben, ahol teljes véleményszabadság dívott, minden kérdést „kiveséztek”, ilyen volt a kutyatartás ügye is! A vélemények megoszlottak! Volt aki mellette, volt aki ellene, és voltak akik bizonyos feltételek mellett tudták csak elképzelni!

Egy igen csinos, hosszú fekete hajú férjezett asszonyka – nevezzük Ellinek –, ellentmondást nem tűrő hangon állította, hogy ő bizony nem takarítaná lakásában a kutyaszőrt, a télen-nyáron való napi sétáltatásról nem is beszélve.

Egyszer aztán a kolleginák Elli sajátos émelygéseiről megállapították, hogy alighanem áldott állapotban van, a barátnője titkon még gratulált is neki, amit ő kicsit kérdőn felhúzott vállal, megköszönt.

Két hónap se telt el, amikor Elli – se szó, se beszéd – kilépett a cégtől! A munkatársainak kurtán-furcsán csak annyit mondott, hogy a férje vidéken kapott megbízatást és elköltöznek! Az amúgy sokszor bizalmaskodó munkatársak, most nem mertek a részletekre rákérdezni, mert érződött, hogy Elli szűkszavúsága mögött némi konfliktus rejtőzik. Így aztán mindenki sajnálkozva – majd hívjál, írjál –, megjegyzések és nagy puszik közt búcsúztak el tőle! 

Tán három hónap is eltelt, amikor egy reggel nagy lelkendezve jött be az egyik férfi mesélve, hogy találkozott Ellivel, aki karcsú, csinos, és egy kis kutyust sétáltatott büszkén. A munkatársak nagyot néztek, és a volt barátnőjének egy könny gördült le az arcán.

Hősök nevelik a hősöket!

     E négy lelkész, a hatóságok megtévesztésére külön-külön lakott Écully-ben. Elővigyáza­tosságból mesterséget vállaltak, amit azonban nem gyakoroltak.

Balley asztalos volt és Groboz szakács. Csak az éj beálltával léptek ki lakásukból és félreeső utakon haladtak a házhoz, hol misét mondtak.

A kis Vianney mélységes tisztelettel szemlélte az oltárnál ezeket a papokat, akik idő előtt megöregedtek, és akik annyi fáradság, annyi nélkülözés stigmáit hordták arcukon, melyeket a lelkek szolgálatában szereztek, totális életveszélyben. Nos, ők csakhamar észre­vették a kékszemű gyermeket, aki oly ájtatosan, és összesze­detten imádkozott.

1797 egyik napján, amikor Groboz Dardilly-be jött, meglátogatta a Vianney családot, és megáldotta a gyermekeket.

A kis Jean-tól ezeket kérdezte.

‒ Hány éves vagy?

‒ Tizenegy éves!

Mióta nem gyóntál ?

‒ Még sohasem gyóntam ‒ felelt a gyermek.

‒ Rajta, végezzük el azonnal!

És kis szentünk a szobájuk nagy órája alatt, először járult szentgyónáshoz. A gyermek tiszta, ártatlan lelkülete csodálatba ejthette a jó papot, aki észrevette, hogy a gyermeknek szüksége van a val­lásos ismeretekre. Groboz-nak nem kellett győzködnie a szülőket, hogyha a kis Jean néhány hónapig lakhat a közeli faluban nagynénjénél, Humbert Margit házában, éjjelente járhat a titkos hittanórákra. Az első szentáldozáshoz egy homályos pajtában járult, amely elé, hogy eltereljék a hatóságok figyelmét, egy nagy szénásszekeret húztak. Jean-Marie éhezte Krisztust, hittel, vággyal, szeretettel fogadta szí­vébe az Oltáriszentséget. Oly boldog volt, hogy nem akarta elhagyni a pajtát, ahol az elsőáldozás kegyelmé­ben részesült. Később nem is tudott beszélni első szentáldozásáról anélkül, hogy a boldogságtól ne könnyezett volna.

Mivel Jean-Marie az iskolai órákon csak ritkán vehetett részt, ezért alig tudott írni és olvasni.

1799-ben „a második rémuralom alatt – mely sajnos, Robespierre buká­sát követte –, a katolikusokat üldözték. A papságot száz számra végezték ki, vagy szállították hajóval Guyane-i táborokba.

Az istentelen liberalizmus hatalmi tombolása VI. Pius pápát nem csak megfosztotta a franciaországi pápai birtokoktól és az egyházi államtól, de 1798-ban Bonaparte Napóleon (még) tábornoki utasítására elfogatta és a franciaországi Valence-be hurcoltatta, ahol a következő évben elhunyt, 81 éves korában.

Egyébként a köztársasági naptár volt érvényben, amelyben a 10-ik nap helyettesítette a vasárnapot. A keresztény ünnepeket eltörölték és helyükbe nevetséges szertartásokat vezettek be.

Imádkozni csak rejtett helyeken lehetett!

Ötven évvel később Jean-Marie az Ars-i gyermekeknek mutogatta egyszerű rózsafüzérét, melyet első szentáldozásakor kapott és felszólította őket, hogy ők is őrizzék meg hűségesen a rózsafüzérüket!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Az ismert férfi, aki feleségül vett egy 14 gyermekes nőt

Forrás nyomán: http://www.nimrod-mohacs.hu/content/1824-legnagyobb-magyar-mag%C3%A1n%C3%A9lete

     Széchenyi István (1791-1860) az ismert férfi, feleségül vett egy 14 gyermekes nőt, mely a manapság címlapokra kívánkozó különös történetnek számítana.

Mégis a feledés homályába merült, mert a történelem csak a korszakot meghatározó férfi nagy tetteit jegyzi.

Széchenyi Istvánt méltán nevezik “a legnagyobb magyarnak” és tisztelet övezi ma is. Ennek ellenére a férfiról, az emberről keveset tudunk.

A politika és a hazafias tettek végrehajtása mellett ő is élte a mindennapjait, szeretett, óvott, féltett, és vállalta szerelmét 14 gyermekkel is. Sőt két közös gyermekük is született! Ez mai szemmel is elismerésre méltó!

Nagyon örültem, amikor megtaláltam Nyáry Krisztián írását, aki élővé és becsülhetővé tette a szememben.

Az iskolában tanult történelem csak a tettei által ismertette Gróf Széchenyi Istvánt, de Krisztián írása megmutatta a szerethető ember privát oldalát is.

Maga mellé emelte a NŐT, Seilern Crescence grófnőt, aki méltó párja és felesége volt Széchenyinek.

Álljon itt a történet, Nyári Krisztián (szül: 1972) tollából:

A 33 éves gróf Széchenyi István számára az 1824-es év válságokkal indult. Édesanyja meghalt, szerelme, Henriette Liechtenstein kikosarazta. „Lőjem főbe magam?” – kérdezte önmagától naplójában.

A fiatal huszárkapitány ebben a feldúlt lelki állapotban érkezett Bécsbe, és ekkor találkozott újra távoli rokonával, Zichy Károly udvari kamarással és annak feleségével, a 25 éves Seilern-Anspang Crescence-szal. “Crescence nyílik, mint egy rózsa”– írta Széchenyi 1824. szeptember 2-án naplójában.

A Morvaországból származó, osztrák grófnő a bécsi arisztokrácia legszebb asszonyának számított, s ezért sokan irigyelték férjét, aki húsz évvel volt idősebb nála.

Zichy gróf kétszeres özvegyként 1819-ben vette el a zárdából kikerült félárva lányt, akire rögtön rászakadt a korábbi házasságokból származó hét gyerek nevelése. Esküvőjük után, három egymást követő évben három közös gyermekük is született, így a fiatal feleség először 1824-ben térhetett vissza a társasági életbe.

(folyt.)

Előre kell bocsájtanom, hogy bár kutyám nincs, de kutyabarát vagyok. Ezért e „kétpercest” fogadják tőlem szeretettel!

A becézgetett csöppség

     Egy vallási zenéket játszó együttes a Duna tévétől kölcsönkapott egy videó kamerát, hogy azzal felvételeket készíthessen az anyaságról szóló zenei klippjéhez.

Pechjükre igen borús, zimankós időt fogtak ki, és csak tébláboltak a Duna korzón. Már fel akarták adni, amikor a távolban egy kabátba burkolózó női alakot pillantottak meg esernyővel, aki láthatóan a kabátjával átölelt kicsijét becézgette. Nyomban ráálltak a kamerával, és ahogy közeledett az alak, egyre inkább öröm töltötte el a „stáb” szívét, hiszen kezdett kibontakozni az anyaság idilli képe! 

– Srácok, ennél jobb képsort nem is találhattunk volna! – mondta lelkendezve a zenekar énekese.

Amint a hölgy „prömierplánba” került, akkor vették észre, hogy a becézett „csomag", nem egy baba, hanem egy kiskutya!

A fiúkban összeomlott minden illúzió és lelkesedés, s nyomban indultak, hogy a stúdiónak visszaadják a kamerát!

Az istentelen forradalom nem csak a hitet pusztítja, de felfalja saját követőit is!

     Robespierre bukása (1794. júl. 27.) mégis a gyer­mekoktatás terén szerencsés fordulatot hozott. A Forradalmi Nemzetgyűlés nem követelte meg a tanítóktól az előírt eskü letételét. Elismerte, hogy minden polgár taníthat (1794. nov. 17.). E könnyítés folytán (1795. év kez­detén) „Dumas polgár” iskolát nyitott Dardillyben. Az új tanító különben derék ember volt, és a tanítványok szép számmal jöttek. Megtanította őket írni-olvasni, számolni, a történelemből és a földrajzból is előadott keveset.

Jean-Marie kitűnt szorgalmával és jó magaviseletével. „Dumas úr ‒ beszéli Margit, ‒ nagyon megvolt elégedve és többször mondta a többinek: „Ó bárcsak olyanok volnátok, mint a kis Vianney!” És valóban, a gyermek előmenetele szemmel­ látható volt. Nem csak késő estig ismételte a katekiz­must, de tanítgatta Margit nővérét is, vagy pedig fennhangon felolvasott a Szentek Életéből, mit a szülők és a szegények is ájtatos figyelemmel hallgattak.

Kár, hogy a templomok zárva voltak. Robespierre halálá­val felvillant egy pillanatra a remény sugara, és az üldözés is sokat veszített keménységéből. Az 1795. évi febr. 21-én kelt ren­delet eltörlölte a forradalmi nemzetgyűlés által elrendelt  „legfelsőbb Lény” kultuszát, és felfüggesztette a papságra sérelmes pol­gári szabályzatot is. Ámde ennek ellenére három hónap múlva, május 30-án új rendelet született, miszerint a (megnyitott) templomokban csak az végezhet vallási szolgálatot, aki aláírásával alávetette magát a köztársaság törvényeinek. Rey, Dardilly egykori lelkésze nem jelent meg többé, amiként más esküt tett lel­kész sem jelentkezett, hogy a templomot elfoglalja. A Vi­anney család különben sem fogadta volna szívesen a rendelet szellemében működő lelkészeket, így – ha tehették –, tovább is a magánhá­zakban hallgattak Szentmisét.

De csodás események is történtek. Egy ún. „hajlíthatatlan” papot ‒ Joseph Chaminade atyát (ld. alul) ‒ letartóztatták, ámde a börtönbeszállítás közben megszökött, és a rendkívüli hidegben kénytelen volt egy ismerős katolikus családhoz bezörgetni. Ezzel persze hatalmas veszélynek tette ki a családot is, akik azonban szeretettel fogadták. Vele együtt körbeülték a kandallót, hogy imádkozzák a rózsafüzért. Üldözői azonban rájuk nyitottak, mert valamelyikük látta a házba bemenni. Keresték is mindenhol, de a ház ismételt átkutatása után sem találták meg, holott Chaminade atya eközben is ott ült a riadt családtagok között szorongatva a rózsafüzérét. A hatósági pribékek végül azt hitték, hogy vagy rosszul látták a bemenekülését, vagy ha be is ment, nyomban tovább is állt. Így végül elmentek. A család, akik még mindig a pap körül ültek, csodálkozva kérdezték: „Tisztelendő Atya! Hogyan nem látták önt?”

Ekkor az egyik kisgyermek megszólalt: „A papbácsit azért nem láthatták, mert egy gyönyörű hófehér néni állt előtte, aki beragyogta őt a fényességével!”

A kisfiún és az atyán kívül senki nem látta a Szűzanyát, aki jelenésével nem csak pap fiát, de a családot is megmentette a meghurcolástól!

1794. év végéig a Lyon-i körzetben élő katolikus lelkészek, akik a halálbüntetés veszélye ellenére harmincan is voltak, biztosították a lelkek szolgálatát egyszer itt, másszor ott.

Francia­ország missziós terület lett, sőt még rosszabb! Maga a helyi püspök de Marbeuf is számkivetésbe került, de a helynöke Linsolas álöltözetben, továbbra is a városban rejtőzött, és ő ügyesen felosztotta az egyház­megyét plébánia csoportokra. Minden egyes csoporthoz misszio­náriusokat rendelt ki, akiket világi hitoktatók segítettek.

Écully is ilyen missziósközpont lett, és ehhez tartozott Dardilly is. Megőrizték azon hű hitvallók neveit, akik e területen hősies szolgálatot teljesítettek. Mindenekelőtt két sulpiciánus atya, a nagy szeminárium egykori igazgatói, egy kolostorából elüldözött szerze­tes, majd Groboz, a Szent Kereszt plébánia segédlelkésze működött titokban. Ő volt az, aki miután Itáliába menekült el, visszajött, meg­mászva az Alpeseket, hogy a kivégzett oltártestvérek helyeit pasztorálja.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Minden hatalom, a közoktatással próbálja polgárait a maga képére alakítani!

     Az este vándorai között volt néha egy-egy elítélt pap, néha egy-egy istentagadó, aki teleszívta magát ezen időszak szerencsétlen gondolataival. Az isteni Gondviselés mégis megakadályozta a Vianney-család elárultatását. Könnyen elgondolható, hogy bizony sokszor kitették magukat a veszélynek. A va­csorát követően, kapuzárás után, a vendégeket felszólították, hogy térdeljenek le. Egy gyermek tiszta és csengő hangja szólalt meg: Jean-Marie mindnyájuk nevében elmondta az esti imát. Majd fivéreivel elvezette ezeket a szegényeket a fészerbe, ahol vastagon elhintett szalma várakozott rájuk. Csakhamar Isten szent békéje lebegte körül a könyörületes-szívű ember házát.

Lefekvés előtt atyja példáját követte, aki viszont utánozta a nagyapát, Vianney Pétert. Kitakarította a helyiséget, ahol az imént a rongyos koldusok ültek, az esőtől átázott, kopott köpenyeiket a kialvó tűz melegénél megszárogatta. Majd édesanyjával s legidősebb nővérével vallásos tárgyú dolgokról tár­salgott, mert jámborsága növekedőben volt. Végre az egész család több Miatyánkot és Üdvözlégyet mondott el a tisztít­helyen szenvedő lelkekért ‒ a „túlvilág koldusaiért” majd jó éjt kívántak egymásnak.

Egy idő óta Jean-Marie a tisztítótűzben szenvedő lelkekért való ájtatosságokat is gyakorolta. Az 1793. év folyamán elhunyt egyik nagynénjük. Ekkor a Vianney gyerekek így bosszankodtak egymás közt: „Ezentúl még egy Miatyánkkal és egy Üdvözléggyel többet kell mondanunk, pedig már így is elég belőle!” A hét éves Jean-Marie azonban így felelt: „Ej, Istenem, mi az egy Miatyánk és egy Üdvözlégy, ha egyszer szegény nagynénénknek segíthetünk vele!”

Kis Szentünk, aki nem volt elkényeztetett gyermek, már elég korán kénytelen volt, falusi szokás szerint, az istálló egyik sarkában aludni, ahová ágyat helyeztek részére és Ferenc szá­mára. „Legyünk jók ‒ mondta fivérének ‒, nehogy bűnösöknek találtassunk!”

A kis Vianney értelmi világa gyorsan nyiladozott, amint ezt a különböző megnyilatkozásai igazolják. Sajnos azonban a vallásos ismereteket kivéve, kilenc éves korára még alig értett valamit a világi tudományokhoz. Nagyobbik nővére Katalin elég jól megtanította a betű ismeretére, így tűrhetően betűzte az imádságot, de mindenképp itt volt az ideje, hogy iskolába járjon. Ám Dardilly-ben egyáltalában nem volt iskola.

Az 1793. évi december 19-i törvény elrendelte, hogy minden 6 éves gyermek tartozik nyilvános iskolába járni há­rom egymást követő éven át, és ez a kivetett adó egy részének pénzbüntetési terhe mellett. A Nemzetgyűlés ezzel megoldottnak tekintette a népoktatást, holott ez nem volt olyan egyszerű, hiszen a forradalom bezáratta az egyházi iskolákat, sőt a tantestület jelentős részét kivégeztette, vagy száműzetésbe kényszerítette. „A tanítás szabad” jelentette ki a törvény első fejezete, ámde senki sem taníthatott ezentúl, míg le nem tette az esküt és nem nyerte el a polgárjogról szóló igazolványt, egyben természetszerűleg sem pap sem szerzetes, nem volt tanítónak választható. Márpedig nem voltak képzett, jakobinus szellemű tanítók!

Így tehát Dardilly kis iskolája, mely 1791-ig keresztény vezetés alatt állt, ezen időtől be volt zárva, és nem is nyílt meg.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(Alább, a régi iskola helyén épült mai iskola)

Előre kell bocsátanom, hogy bár kutyám nincs, de kutyabarát vagyok. Ezért e három „kétpercest” fogadják tőlem szeretettel!

Drágám szeretlek

Egy vidéki kisváros plébánosa, amint naponta ment az egyházi-tulajdonú temető kis templomába misézni, elhaladt az utca felé néző kőfeszület előtt..

Az atya mindig meghatva tekintett a kereszt fölhantolt tövére, ahol naponta friss virág díszelgett, mögötte rejtve egy kis festett táblácskával: "Drágám, szeretlek!"

A „drágám” megszólítást Jézus felé, kissé furcsának találta bár, de úgy gondolta, hogy elnézhető egy egyszerű hívő, Úr iránti szeretet-gesztusaként.

Évek múltával történt aztán, hogy a kőkereszt kissé dőlni kezdett és szükségessé vált a stabilizálása. Amint a munkások elkezdték a kereszt tövének a föltárását, a kopott táblácska alatt egy kutya-csontvázat találtak.

A plébános amint belépett a templomba, térden állva kért bocsánatot az Úrtól!

A tisztaság készsége

     Egy nyári délután Jean, gabonával megterhelt sza­marat vezetett a malomba. A szomszéd 7 éves leány­kája Vincent Marion, el akarta őt kísérni. A szülők meg is engedték. Meleg volt. Megpihentek az árnyékban. A bizalmas beszélgetés órája volt ez, és Marion értékelte a nyugodt, engedelmes szomszédfiút, akinek kék szemei oly szelídek voltak. Így szólt a kislány teljesen ártatlanul:

‒ Jean-Marie, ha a szülők is úgy akarják, megegyezhetnénk, hogy majd feleségül veszel!

‒ Ó nem, soha! ‒ válaszolt élénken Jean, hirtelen meglepődve – ne beszéljünk erről Marion!

Felálltak és a két gyermek folytatta útját a távoli malom felé.

Hatvan évvel később ez a Vincent Marion meghatott hangon és neheztelés nélkül beszélte el ennek a szép, kedves, s talán egyedüli idilljének a történetét.

Jeannál már ekkor megvolt az a tartózkodás és bensőséges szemérmesség, amely képessé tette őt, hogy még a legtisztább és a legjogosabb szeretet megnyilvánulásoknak is ellenálljon. „Jól tudom, hogy ezek megengedettek ‒ vallotta be később ‒, néha mégis tartózkodtam még attól is, hogy szegény jó anyámat megcsókoljam!”

A liberális politika, már akkor is azt hitte, hogy a templomok bezárásával megszüntetheti az Isten iránti tiszteletet. Ez persze többé-kevésbé sok lélek elvadulásával járt, mely mindenféle társadalomra káros, hiszen az Isten nélküliség, istentelenséget szül! De az emberi szív jóságát nem volt hatalmukban el­nyomni, és ez a könyörületességben nyilvánult meg. (A Dardilly szülői ház.) Márpedig ebben a Vianney család élen járt. És ezen isteni erénynek apostola volt természetesen a mi kis szentünk is. A szegényház számára, fával megrakott szamarat vezethetett Jean-Marie, akinek ragyogott az arca. De könnyen találtak menedék­helyet Dardilly-ben a szerencsétlen nincstelenek is.

A Vincent család ‒ Marion szülei ‒ és a Vianney-család megegyeztek abban, hogy a Vincent család a szűkölködő nőket fogadja be házába, míg a férfiak pedig a Vianney­ családban találnak helyet. Jean-Marie sokszor vezette be a szegényeket atyja házába. Bizony, a mezítlábas koldusokkal gyermekek is voltak. E nyomorultak láttára könnyekig megha­tódott, és kézen fogta a szegény kis ártatlanokat, s anyjának gondoskodását kérte ki számukra. Egyiknél hiányzott a cipő, a másiknál a kabát, a nadrág, az ing. Vianney asszony elérzékenyült, és kisfia szívében örömmel látta, amint a kívánt ruhadarabok távoznak a szekrényből.

A szegények az asztalnál étkeztek a vendéglátó gazdák­kal együtt, először őket szolgálták ki. Egy este a Gondviselés húsz ily szegény vendéget küldött a Vianney-házba.

Már nincs elég leves mindenki számára ‒ mondta néha férjének a feleség.

„Jól van, én lemondok róla” ‒ felelte a derék családfő.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Dardilly-i ház konyhája) 

016) https://youtu.be/PElLFNcxqkQ

A lélek készsége

     A környéken más pásztorok is voltak. Ezek persze nem mindig voltak méltó társai a jónevelt gyermeknek. Ámde Jean-Marie nem akadályozhatta meg, hogy ne tébláboljanak körülötte. Néha keresztülmentek a Vianney-féle réteken s megrongálták a kis oltárt.

De azért olykor kérdésekkel is bombázták a kis Jeant, aki bátran, bosszankodás nélkül vá­laszolt, mert korbeli társai még azt sem tudták, hogy kit ábrázol a kis szobrocska? Persze lehet, hogy valami­kor ők is jártak a templomba, de a szüleik nem tartották bennük a „lelket”. És íme, a kis Vianney akaratlanul is barátai apostola, hitoktatója lett. Az egyszerű oltár előtt állva, ismételgette mindazt, amit ő a titokzatos éjek csendjében hallott: tanította őket azon imákra, miket anyjától tanult. „Nem szabad engedetlenkedni a szülőknek ‒ figyelmeztette őket, ‒ nem szabad haragudni, ká­romkodni, mocskosul beszélni!” És szent komolyság­gal, szinte „paposan” intette társait, hogy legyenek jók, és szeressék na­gyon a Jóistent!

Persze a hallgatóságot nehezen lehetett huzamosan egy helyben tartani, s ezért a beszédeknek rövideknek kellett lennie. A kis hitszónok mégis ügyesen összetartotta a kis gyülekezetet, sőt körmeneteket is rendezett. Mialatt egész Franciaországban tiltva voltak a vallásos szertartások, ezen ismeretlen völgyben gyermekek felsorakoztak két botból tákolt kereszt mögött. Rózsafüzért mondtak, és egyszerű szent éneket éneketek.

Értelemszerű, hogy a kis hitszónok, kevésbé szeretett más, ismeretlen gyermekek társaságában lenni. Lár­más és szenvedélyes játékuk, egyes kifejezéseik nem tet­szettek neki. Néha mégis elfogadta meghívásaikat a diszkosz­ játékhoz. Elképesztően ügyes volt ‒ tanúsította később egy játszótársa ‒ könnyen le­győzött bennünket. Ha veszítettünk, mi rendesen elkeseredtünk, ám amikor ezt látta, így szólt: ‒ Ej, hagyjuk abba! ‒ és visszaadta nekünk, amit elnyert, sőt egy sou-val is megtoldotta!”

Gyakran nagy darab kenyeret hozott ki a legelőre, amit megosztott szegény társaival, de ezen irgalmas cselekedet felhatalmazta őt arra, hogy megkorholja a durvábbakat, kik haragjukban bottal verték társaikat vagy az állato­kat. „Ezt nem szabad, ez bűn!” Rendszerint hallgattak szavára. Mindazonáltal a figyelmeztetés több ízben nem volt ínyére az egyik kamasznak, aki nagyobb volt nála, és néhányat a lábára vágott a kis Jeannak, biztos lévén abban, hogy nem fogja viszonozni. Nem is adta vissza, de ahogy ránézett, az nagyon elszégyellte magát!

Szerencsére a társaságban akadtak jól nevelt és szelíd gyermekek is, mint Duclos Ferenc, Provin András és Dumond János. Oly napokon, mikor Margit nem kísérhette el fivérét, az apa megengedte, hogy magával vihesse ezen barátait.

Egy alkalommal Jean-Marie elrejtőzött az ezüstlevelű füzek közé, hogy imáját elvégezhesse. A többiek mindenfelé keresték, hogy hová lett. De egyikük, aki ismerte a rejtekhelyeit, elárulta és rátaláltak, amint térden állva, mély áhítatba merülve imádkozott.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A felvilágosodás sötétsége

     1793. A jakobinus-liberalizmus rémuralma akkor is, ott is, a kivégzésekben volt igazán „eredményes”! Lyon-ban patakokban folyt a vér, és a Terreaux pia­con a nyaktiló nem szünetelt. Chalier prokonzul kétezer Lyon-i polgárt sorakoztatott fel a kivégzésre. De a „nagy és dicső” forradalom sajátossága, hogy a Précy-féle néplázadás bitófára juttatta Chalier prokonzult is. Harcok dúltak.

A 7 éves gyermek nem tudott magának kielégítő magyarázatot adni a napi eseményekről. Atyja szántóföldjén közelről hallhatta a csata zaját. De a háború zaja kevésbé aggasztotta annyira a jámbor fiút, mint a harangok makacs némasága!

A templom folyamatosan zárva volt. Az útkereszteződésekben, a kőkeresz­tek megmaradt talapzata hirdette a liberális kultúrát. A „szabadság-egyenlőség-testvériség polgárjoga” szellemében, ajánlatos volt a lakásokban gondosan elrejteni a feszületeket, a szobrokat és a szentképeket.

Kis szentünk tizenegy éves volt, amikor otthon, a szobájuk a nagy órája alatt, először járult szentgyónáshoz egy bujkáló papnál, aki hősiesen vállalta a hivatását Krisztusért, és a lelkekért. Ezt követően éjnek idején járt hittanórákra, ahol a kolostorukból elűzött, civil ruhát öltött apácák tanították. Az elemi iskola óráin csak néha vehetett részt, atyjának ugyanis szüksége volt az ő munkaerejére is a mezőn. Ezért alig tudott írni és olvasni. Nem volt tehetséges, és amit tanult, azt is nagyon hamar elfelejtette. Az igazán hívő keresztényeknél egyedül a szí­vek szentélye maradt sértetlen. Ami János-Máriát illeti, ő egyáltalán nem adta ki kezéből az ő Szűz Máriáját, ellenkezőleg, még több elővigyázatossággal őrizte, mint előbb, a mezőre menet zubbonyának egyik zsebében hordta.

A gyermekek könnyen felejtenek és gyorsan vigasztalód­nak. A forrada­lom hiába áztatta vérben Franciaországot, Dardilly mezőin a madarak ugyanúgy énekeltek, és a bárányok ugyanúgy ugrándoztak. Vianney Jean-Marie e rémes hónapok alatt hosszú órá­kat töltött a természet csöndjében, ahol a „szabadgondolkodók” nem törölhették ki az Isten arcvonásait.

1793. május 8-án 7 éves kora betöltésével elég nagy lett ahhoz, hogy hasznát vehessék, különösen a nyáj őrzésére. Nővérkéje a kis Margit, kezdetben kézen fogva ve­zette öccsét, mivel a völgybe vezető gyalogutak meglehetősen kanyar­gósak. Mindketten megígérték anyjuknak, hogy jók lesznek. Különben is volt foglalatosságuk, pamut fonalat vittek magukkal, hogy míg a nyáj legel, ők harisnyát  kössenek.

Az éneklő madaraktól zengett az erdő, és Vianney Jean-Marie szerette a természet hangját. Egy életen át megőrizte ennek szép emlékét. Ez volt benne az a magány utáni vágy, mely később, szinte ellenállhatatlanul tört fel belőle.

A tömegek törtetése és lármája közepette is csak ezen atyai földek felé sóhajtozott, ahol annyira boldog volt, mivel csak itt talált alkalmat arra, hogy mély átadottságban imádja Istent.

Egy ilyen idilli alkalommal így szól nővéréhez: „folytasd a harisnyám kötését, imádkoz­nom kell a patak partján!” Itt egy öreg fűzfa üregébe beállította a kis Mária-szobrot, gallyal, mohával, virággal díszítette fel s térden állva morzsolgatta rózsa­füzérét az angyali gyermek.

(Képen a szoba a nagy órával, ahol először gyónt.) 

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Hűség az Istenhez, hűség a lelkekhez 

     E rettenetes fenyegetések ellenére a hű papok bejárták Dardilly környékét és a Vianney-ház egyiket a másik után rejte­gette. Néhanapján misét is mondtak náluk. Szinte csoda, hogy a házigazda, akit a vérbeli jakobinusok gyanúba is fogtak, nem fizetett fejével a szent vakmerőségért.

Écully-ből küldött megbízható szervezők bizonyos napokon felkeresték a katolikus házakat és jelezték a helyet, ahol a követ­kező éjjel az isteni titkokat fogják ünnepelni. A Vianney­ család éjjel elindult, csendben, néha hosszas gyaloglással. A kis Jean-Marie boldog volt, hogy velük mehet az ünnepségre. Fivérei és nővérei néha zúgolódtak a hosszas menetelés miatt, de az anyjuk így szólt nekik: „Utánozzátok a kis Jeant, aki mindig kitartó!”

A megbeszélt helyre érkezve, bevezették őket a fészerbe, vagy valamely félreeső szobába, mely alig volt kivilágítva. A szegényes asztal mellett fáradt arcvonású, szelíd mosolyú ismeretlen imádkozott, aki kitárt karokkal közeledett az újon­nan érkezőkhöz. Majd a jó lelki pásztor egy függöny mö­gött gyóntatott. Néha ifjú jegyespár kérte áldását házasságukra. Végre megkezdődik a kicsitől-nagytól egyaránt annyira óhajtott Szent­mise. A pap minden kelléket elhelyezett, majd felöltötte magára a gyűrött, kopott miseruhát. Azután mély csend közepette megkezdte a liturgikus imát. Azután anél­kül, hogy mindent megértett volna, mély figyelemmel hallgatta annak a papnak a tanításait, aki a lelkek iránti szeretetből kockára tette fejét. Az átváltoztatás szavai, a felmutatott Szentség, a körülállókból, mély megindultságot váltott ki! A szent szavak közé sok­szor belevegyült a zokogás. A katakombák miséje volt ez a bebörtönözés és a vértanúság előtt.

Mennyire megilletődött lehetett e felejthetetlen percekben a kis Vianney lelke. Anyja és testvérei közt térdelve imádkozott, akárcsak egy angyal, ő is sírt, másokat hallván. Vajon lehetséges-e, hogy ezeken az éjjeli összejöveteleken fogamzott meg benne a papi hivatás?

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Caracas. (LifeSiteNews):
     Jorge Urosa Savino venezuelai bíboros, Caracas emeritus érseke azt mondta, hogy a vatikáni pogány ceremónia, melyen Ferenc pápa is részt vett, nyilvánvalóan „szinkretista” volt, amit „teljes mértékben el kellett volna kerülni”. (A szinkretizmus a nem keresztény rituálék és hiedelmek beépülése az autentikus katolicizmusba.)
A bíboros így nyilatkozott: „a kritika oka éppen a ceremónia primitív jellege és pogány megjelenése, valamint a nyíltan katolikus szimbólumok, gesztusok és imák hiánya a különféle gesztusok, táncok és a meglepő rituálé leborulásai alatt.” „Az ilyen típusú szinkretizmust teljesen el kell kerülni. A római latin rítus liturgiáját, különösen a Szent Eucharisztia liturgiáját egyedül Istennek ajánlják fel: ez egyszerű, komoly és könnyen érthető azok számára, akik megfelelő bevezetést kaptak. Egy esetleges amazóniai-rítusnak tiszteletben kell tartania az Eucharisztia szent természetét, és meg kell őriznie annak alapvető elemeit. Lehet bevezetni más gesztusokat, kivéve a nem katolikus, animista vagy naturalista gesztusokat. A Katolikus Egyház elsődleges feladata Jézus Krisztus Evangéliumának hirdetése.”

Forrás bővebben: https://www.karizmatikus.hu/hitvedelem/teveszme-kritika-oesszefoglalo-irasok/7746-a-biboros-helyteleniti-az-amazoniai-szinodus-pogany-ritualejat.html

Az adott társadalom súlyos felelőssége! 

     1791. év januárjában, amikor a polgári alkotmány a Lyon-i körzetben is érvénybe lépett, Jean-Marie még nem volt 5 éves. A helyi plébános Rey Jakab, aki 39 év óta szolgált Dardilly-ban, gyengeségből letette a szakadár esküt. Az esküt megtagadó bujdosó paptársai, akik a felvilágosították Ray plébánost tettének súlyáról, szegény bizony bűnbánatot tartott, s egy ideig még maradt a plébániáján, de később Itáliába emigrált.

Dardilly lakossága alig akarta észrevenni a változásokat, hiszen a templom nyitva maradt, és jött egy új lelkész, akit már az alkotmányra esküt tevő püspök küldött. A szertartások látszatra semmit sem változtak, csupán a „szentbeszédek” szóltak kissé politikusabb nyelven, mint pl. „polgártársak”, és a „felvilágosult gondolkodás”.

A Vianney család is jóhiszeműen hallgatta egy darabig, de szemeik egyre inkább felnyíltak. A legidősebb leány Katalin, bár ez idő tájt csak 12 éves volt, egyszeriben megsejtette a veszélyt, és ebbéli gyanúját megbeszélte szüleivel. Az embereknek egyre inkább valami „nem stimmelt” az új plébános hozzáállásában, melynek eredményeként ritkábban jártak a vasárnapi Szentmisékre.

Vianney házaspárt végül egy Écully-ből jövő nőrokonuk világosította fel, hogyha tehetik, ne járjanak s „felesküdött papok” miséjére, mert tévtanokat hirdetnek, ami nekik kötelező!

„A jó papok megtagadták az eskü letételét. Őket életre-halálra üldözik ugyan, de bujdosásuk során itt-ott, magánházaknál Szentmisét és katekézist tartanak! Ezekhez kell nektek fordulnotok!” ‒ mondta a rokon, szinte suttogva.

E kijelentés hallatára Vianney asszony, felháborodásában nem félt másnap szemrehányást tenni a szerencsétlen papnak az Egyháztól való elszakadása miatt, s még idézte is az evangéliumi szakaszt, a levágott szőlővesszőről, amely a tűzre vettetik. A pap ezt válaszolta: „Igaza van asszonyom!”

A templomot hamarosan be is zárták, és beköszöntöttek az üldözés véres napjai. Ki is hirdették, hogy minden pap, aki megtagadja az eskü letételét, 24 órán belül a bebörtö­nzés és kivégezés büntetésének teszi ki magát, bárminemű felmentés lehetősége nélkül. Mindaz, aki egy bujdosó pap nyomára vezet, vagy följelenti, 100 frankot kaphat! Aki ellenben menedéket nyújt egy papnak, az száműzetéssel számolhat!­

Ezt írják elő az 1793. évi április 24., szeptember 17. és október 20-án kelt törvények.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     Ahogy a koronavírus terjed a világban, sok embert meglep a halál lehetősége. Sokan bizony nem csak a levegő után kapkodnak, hanem a Szentségek után is! A lehetőség azonban szinte megszűnt! Az egészségügy dolgozói mindent megtesznek ugyan a testért, de semmi szolgálatot nem tehetnek a lélekért! Egy fuldokolva haldokló asszony kétségbeesett Twitter-üzenete sokkoló:

„Emberek!

Utolsó óráimban elhagyott az Egyház...

életem terheivel... Szentségek nélkül...

elkárhozom...!”

Forrás nyomán: https://www.returntoorder.org/2020/03/if-i-die-im-going-to-hell/?pkg=rtoe0916

Ámosz próféta

     Március 31-én Szent Ámoszra emlékezik az egyház. Ámosz az első „klasszikus próféta”; az első, aki jövendöléseit könyv formájában hagyta az utókorra, egyszóval, akinek beszédei megmaradtak. A prófécia 1,1 versének megfelelően Júda szülötte, a hegyek között, az izraeli határ menti Tekoa kis városában látta meg a napvilágot. Pásztor volt és fügetermesztő. Egy könyvével, ő a harmadik kispróféta a Szentírásban. A legrégibb próféta 360 körül Krisztus születése előtt. Megjövendölte Izrael népének bukását, mert elterjedt köztük a zsarolás, az elnyomás és a pogány istentisztelet. II. Jerobeám júdeai király idején Bételben lépett fel.

Athanasius Schneider, az Astana-i érsekség segédpüspökének 2020. március 19-én kelt leveléből részletek.

Azok a katolikusok, akiket talán csak rövid ideig, néhány hétig vagy hónapig megfosztottak a szentmisén való részvételtől és a szentáldozás vételétől, átérezhetik azoknak az üldöztetéseknek az idejét, amikor a hívek éveken át nem vehettek részt szentmisén és nem részesülhettek szentségekben, mint például a kommunista üldöztetések során a Szovjetunióban.

Isten következő szavai erősítsék azokat a katolikus híveket, akik jelenleg meg vannak fosztva a szentmisétől és a szentáldozástól (idézetek):

“Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. Sőt amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek.” (1Pét 4,12–13)

“Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. (2Kor 1,3–4)

“Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között, hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, dicsőségre és tisztességre.” (1Pét 1,6–7)

Az Egyház egyik kegyetlen üldözésének idején kartágói Szent Cyprián (+258) a következő tanítást adta a türelem értékéről:

„A türelem az, ami szilárdan megerősíti hitünk alapjait. Ez az, ami reményünk növekedését a magasba emeli. Ez az, ami tetteinket irányítja, hogy megmaradhassunk Krisztus útján, miközben az Ő türelmével járunk. Milyen nagy az Úr Jézus, és milyen nagy az Ő türelme, hogy az, akit imádtak a Mennyben, nem állt bosszút a földön! Vegyük fontolóra szeretett testvéreim az üldöztetéseinkben és szenvedéseinkben az Ő türelmét; éljünk teljes engedelmességben az Ő eljövetelére várva". (De patientia, 20; 24)

Isten megengedi, hogy a nyilvános istentisztelet és a szentmisék megvonásának rövid próbája a pápa és a püspökök szívében új apostoli buzgalmat keltsen a halhatatlan spirituális kincsek iránt, amelyeket Isten rájuk bízott - azaz buzgalom Isten dicsősége és tisztelete iránt, Jézus Krisztus egyediségéért és megváltó áldozatáért, az Eucharisztia központi szerepéért és annak szent és fenséges ünnepléséért, Krisztus eucharisztikus testének legnagyobb dicsőségéért, a halhatatlan lelkek üdvösségéért , tisztességes és apostoli gondolkodású papságért. (...)

Imádkozzunk teljes bizalommal az Egyház Édesanyjához, kérve Szeplőtelen Szívének közbenjárását, hogy a szentmisétől való megfosztás jelenlegi helyzete bőséges lelki gyümölcsöt teremjen az Egyház igazi megújulása számára (...). Hallgassuk meg Szent Cyprián szavait:

„Ha a katasztrófa okát felismerjük, egyúttal azonnal megtaláltuk a seb orvoslását is. Az Úr azt akarta, hogy a Családját próbára tegye; és mivel egy hosszú béke megrontotta az Istentől kapott tanítást, a mennyei dorgálás felébresztette a hitünket; és bár többet érdemeltünk volna a bűneinkért, az irgalmas Isten mindazonáltal úgy enyhítette, hogy minden, ami történt, inkább próbának, mint üldözésnek tűnt.” (De lapsis, 5) (...)

(Vége!)

A jó példával járó szülői nevelés

     Jean-Marie valóban nem volt közönséges gyermek. A kegyelemnek ez a kiválasztottja négy éves korában egy este szó nélkül kiment a szobából. Anyja észrevette eltűnését. Hívogatta, de semmi válasz. Fokozódó aggodalommal kereste őt a kis kertben, a farakás és a szalmakazlak mögött. Kis Nagy Isten! Tán csak nem a jószágitató gödör felé ment?! Végül az istállóban, a két békességesen kérődző tehén között talált rá térdelve. Összetett kézzel, buzgón imádkozott, a maga előtt a kis Szűzanya szobrocskával. Az anya karjaiba zárta kisfiát s szí­véhez szorította.

„Kicsi fiam, te itt? ‒ sóhajtott fel könnyek közt anyja. Miért rejtőzöl el, hisz jól tudod, hogy együtt is imádkozhatunk!”

A kicsi Jean csupán édesanyjának okozott fájdalmat látja.

„Bocsánat, nem tudtam, többé nem teszem” ‒ zokogta, s anyja karjaiba temette magát.

Miközben e családi jelenetek egy ismeretlen kis faluban lejátszódtak, rémes események voltak keletkezőben Franciaországban. Sem a Bastille bevétele (1789. júI. 14), sem az egyházi vagyon elkobzását kimondó rendelet (nov. 2), sem a kolostorokat eltörlő törvény (1790. febr. 13) nem érintették közelebbről a jó falusi népet, őket vagy tévesen tájékoztatták, vagy semmit sem értettek a történtekből. Nyugodtan élték napjaikat mindaddig, mígnem a forradalom „a papság világi alkotmánya” által fenye­gette meg papjaikat börtönnel, kivégzéssel. (1790. nov. 26)

Vianney asszony lehetőleg a kora reggeli misén vett részt, rend­szerint legidősebb leánya Katalin társaságában. De csakhamar kiváltságos társa lett a kedves kis Jean-Marie, ki már kifejezetten éhezte az Istent. Valahányszor a közeli templom harangja jelezte a mise kezdetét, a kisfiú könyörgött anyjának, hogy vezessék oda.

Az anya készséggel engedett a kérésnek, s a padban együtt térdelve magyarázta a pap mozdulatait. A gyermek hamarosan átérezte a szent szertartásokat. Tekintete vagy a pap gyönyörű egyházi ruházatán járt, vagy a ministránst figyelte, akinek fehér karinges vörös ruhája megigézte őt. Ő is szeretett volna az oltárnál szolgálni, de kis karjai még igen gyengék voltak ahhoz, hogy felemelhesse a nehéz mise­könyvet.

Később, amikor elismerően dicsérték, hogy oly korán megszerette az imát és az oltárt, könnyes meghatottsággal így válaszolt: „Ezt Isten után anyámnak köszönhetem. Ő olyan jó volt! És bizony az erény könnyen átszármazik az anyák szívéből gyermekeik szívébe. Az a gyermek, aki oly szerencsés lehetett, hogy ilyen példás anyja volt, nem tekinthet és nem gondolhat rá könnyek nélkül!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Athanasius Schneider, az Astana-i érsekség segédpüspökének 2020. március 19-én kelt leveléből részletek.

(...) Hogyan reagáljanak a katolikusok és hogyan viselkedjenek ilyen helyzetben? Úgy kell felfognunk és elfogadnunk, mint próbatételt az isteni gondviselés kezéből, amely nagyobb lelki haszonnal fog járni, mintha nem tapasztaltuk volna meg. Ezt a helyzetet úgy kell felfognunk, mint isteni beavatkozást az Egyház jelenlegi példátlan válságába.

Isten most az irgalmatlan világ „egészségügyi diktatúráját” használja fel az Egyház megtisztítására, hogy felébressze az Egyházat, elsősorban a pápát és a püspököket a szép modern világ illúziójából, a világgal való flörtölésből , az időleges és földi dolgokba való elmerülésből. E világ hatalma mostanra erőszakkal elválasztotta a hívőket pásztoraiktól. A papságot a kormányok arra kötelezik, hogy nép nélküli liturgiát mutasson be.

Ennek a tisztító isteni beavatkozásnak megvan az az ereje, hogy megmutassa mindannyiunknak, mi az, ami a legfontosabb az Egyházban:

Krisztus Testének és Vérének eucharisztikus áldozata, valamint a halhatatlan lelkek örök üdvössége. Az Egyházban azok, akiket váratlanul és hirtelen megfosztottak a leglényegesebbtől, most mélyebben láthatják és értékelhetik annak értékét.

(...) Ezt a próbát úgy kell elfogadnunk, mint bőséges kegyelmek forrását, amelyet az Isteni Gondviselés készített számunkra. Sok katolikus most valamilyen módon megtapasztalhatja a katakombák, a föld alatti Egyház helyzetét. Remélhető, hogy egy ilyen helyzet a hit és a szentség hitvallói számára új lelki gyümölcsöket fog teremni.

Ebben a helyzetben a katolikus családok arra kényszerülnek, hogy szó szerint megtapasztalják a "családegyház" jelentését. A vasárnapi szentmise hiányában a katolikus szülők (...) szenteljenek egy imaórát az Úr napjának megszentelésére, és lelkileg egyesítsék magukat akár a városukban vagy a közelben a papok által zárt ajtók mögött bemutatott szentmisékkel. A vasárnapi szentórát például a következő módon lehet megtartani:

Rózsafüzér imádkozása, a vasárnapi evangélium olvasása, a bűnbánat gyakorlása, a lelki áldozás, litánia, ima azokért, akik szenvednek és meghalnak, az üldözött személyekért, ima a pápáért és a papokért, ima a jelenlegi fizikai és lelki járvány véget éréséért. A katolikus családnak a nagyböjt péntekein is imádkoznia kell a keresztút állomásait. Ezenkívül vasárnap délután vagy este a szülők összegyűjthetik gyermekeiket, hogy felolvassanak számukra a szentek életéből, különösen azokat a történeteket, amelyek az egyház üldözésének időszakaiból származnak. Számomra kiváltság volt, hogy gyermekkoromban átélhettem egy ilyen élményt, amely egész életemre megadta a katolikus hit alapját.

(folyt.)

A Mária-tisztelet kezdetei

     Vianney Mátyás szép időben kora reggel kiment a szán­tóföldre. Katalin és az idősebb Ferenc pedig kihajtották a ház teheneit és juhait. Egy szamár követte őket hátán hordozva a ki Jeant és Margitot. A rétre érkezve a gyermekek a fűben ugrándoztak, vagy pedig a legelésző nyájra vigyáztak. A vidám és tréfakedvelő Jean-Marie lelkesedést öntött a játékba.

A kék szemű, barna hajú, szolid, de élénk tekintetű fiúcskának korán megnyilat­kozó jámborsága egyáltalán nem zárt ki bizonyos fokú termé­szetes szilajságot. „Heves természetű volt, s hogy megszerezze a tökéletes szelídség erényét, bizony hosszú és érdem teljes küzdelmébe került. Ez az érzékeny és ideges gyermek már kiskorától fogva tudott magának parancsolni. Fennkölt jellemű anyja pedig, kiismerte a példaadó viselkedését, és őt állította oda példaképül testvéreinek. „Látjátok ­szólt amikor azok nem engedelmeskedtek azonnal Jean-Marie sokkal engedelmesebb, mint ti, ő azonnal megteszi azt, amit kérek tőle”.

Hébe-hóba mégis sírva fakadt ez a kislegény, leginkább akkor, ha a kedvenc rózsafüzérét eltulajdonította Margit nővére. Ilyenkor fájdalmas panasszal futott anyjához, aki így intette:. „Kicsi fiam, add oda a rózsafüzért nővérkédnek, Isten iránt való szeretetből!” És Jean-Marie könnyezve azonnal átnyújtotta a rózsafüzért, mely így gazdát cserélt. Ez egy 4 éves fiúcska részéről mindenesetre súlyos áldozat. Hogy könnyeit felszárítsa, kedveskedés helyett anyja meg­ajándékozta őt egy fából faragott Szűz Mária-szoborral. Ezt az egyszerű szobrot-gyönyörűséggel szemlélte a kisfiú, és a konyha kemencéjére helyezte el. (Ez a szobrocska látható balra, és a konyhai hely az alsó képen!) Valóban ez a szobor az övé lett most, teljesen az övé! Mily boldogság! „Ó, mennyire szerettem ezt a kis szobrot ‒ mondta 70 évvel később ‒, nem tudtam tőle megválni sem nappal, sem éjjel és nem tudtam volna nyugod­tan aludni nélküle. A Szent Szűz legrégibb szerelmem, előbb szerettem Őt, mint ahogy megismertem.”

Gyermekéveinek tanúi, de különösen Margit nővére elbe­szélték, hogy az Úrangyala harangszó első kongására a legelsőnek ő térdelt le. Néha a lakás egyik szögletébe vonult, majd egy székre helyezte a kis szobrot és tökéletes összeszedettséggel imádkozott előtte.

Anyja példáját követve bárhol volt is, a lakásban, a kertben, vagy az utcán, Jean-Marie imával köszöntötte az óraütést. Keresztet vetett magára, majd elmondta az Üdvözlégy Máriát. Az egyik szomszéd aki látta, rossz néven vette, mert azt hitte, hogy az ő láttára vetett keresztet a gyermek. Panasszal fordult az apához, hogy Jean-Marie tán ördögnek nézi őt, mert amint meglátta keresztet vetett.

A szomszédok, kik a gyermeket hangosan imádkozni hal­lották, így szóltak a szülőkhöz: „Hallod-e szomszéd! Ez a gyerek olyan jól ismeri a könyörgéseket, hogy tán pap vagy szerzetes lesz belőle!” (Források a 2. részben!) (Folyt.)

Gyermekkora

     1778. február 11-én Écully-ben egy Mathias Vianney nevű gazdálkodó megnősült, a fiatal felesége Marie Beluse hozományul a legjobbat: tevékeny és bensőséges katolikus hitét hozta.

Isten hat gyermekkel áldotta meg frigyüket, akiket az idők szokása szerint még születésük előtt a Szent Szűz­nek ajánlottak fel. Első lányuk Katalin, aki fiatalon ment férjhez, kevéssel menyegzője után szentül hunyt el. Jean-Marie, ötéves korá­ban az égbe költözött. Ferenc, az atyai ház örököse lett, és megszületett a „második” Jean-Marie, akit majd az Ars-i plébános néven, szentként tisztel a világ. Margit – akit a család "Gothonnak" is nevezett –, születésben megelőzte szentünket, a Vianney-gyermekek közül egyedül élte túl híres öccsét. A gyermekek sorát egy második Ferenc zárta, a „fiatalabb” melléknévvel, és akit elvittek katonának, nem is tért vissza többé. (Lentebb balra, szentünk nővére Margit.)

Életírásunk főszereplője 1786. május 8-án éjféltájban született és még aznap megkeresztelték. A keresztszülők apai nagybátyja és ennek felesége voltak. A keresztapa a sok névkeresés helyett egyszerűen saját neveit adta keresztfiának. Így lett szentünk neve franciásan: Jean-Marie Vianney. (A medence, amiben megkeresztelték!)

Az újszülöttnek, mihelyt a tárgyakat egymástól meg tudta különböztetni, anyja örö­mest mutogatta neki a feszületet, vagy a szentképeket, melyek a lakás szobáit ékesítették. Amint a csöppnyi gyermekkarok könnyebben tudtak mozogni a pólyán kívül, az anya már vezetgette kis kezeit a keresztvetésre. A baba ezt csakhamar megszokta, olyannyira, hogy egy napon 13 hónapos korában, amint az anyja elfelejtette az etetés előtt a kezét vezetni a keresztvetésben, az ártat­lan gyermek zárva tartotta ajkait és többször nemet intett kis fejével. Ám anyja ebből megértette mit akar a gyermek. Keresztvetés után, máris megnyílt a kicsi száj.

A kis Jean a jámborság tekintetében koraérett gyermek volt és jobban tudott reagálni kiváló anyja gondos figyelmeztetéseire, mint fivérei és nővérei. Egyike volt azoknak a szerencsés természetűeknek akik könnyen tudtak elmélyülni az imában. 18 hónapos kora óta, amikor a család az esti imára összegyűlt, önmagától térdelt le övéi közé, az utánzási ösztöntől is vezettetve és kellőképpen összekulcsolta kis kezeit. (Részlet szentünk keresztleveléből.)

Anyja ezután lefektette és mielőtt még egyszer utoljára megcsókolta volna, fölé hajolva -- a kis Jézusról a Szent Szűz­ről, a jó őrangyalról suttogott neki. A gyermek elszunnyadt az anyai suttogás közben.

A szorgalmas, tevékeny anyja mellől nem igen mozdult el a kis Jean-Marie. Anyja pedig háztartási teendői közben tanítgatta kis fiát a gyermekes szólásmód változatos kifejezé­seire. Így tanította meg a Miatyánk és az Üdvözlégy Mária kapcsán az Istenre és a lélekre vonatkozó ismeretekre. A kis legény korát meghazudtoló fürge ésszel csakhamar naiv kérdé­seket tesz föl. Ami pedig őt mindenekfölött érdekelte, az Jézus gyermekségének sok kedves titka volt, különösen a karácsony, a jászol, a pásztorok.

Megtörtént, hogy ezek az ártatlan beszélgetések a késő éjszakába húzódtak el, csakhogy meghallgathassa a Szentírás történeteit, a kis Jean-Marie anyjával és Katalinnal, legjámborabb nővérével virrasztott. Néha letérdelt a kőpadlóra összekulcsolt kezeit anyja kezei közé rejtette.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Nagyböjt 5. vasárnapja Fekete vasárnap, amikor a díszes kereszteket lepellel le lehet fedni és csak Nagypénteken tenni újból láthatóvá azokat.
     Az ötödik vasárnap evangéliuma visszavezet bennünket Krisztus szenvedésének előestéjére, az Utolsó Vacsora termébe. Ott állhatunk Jézus mellett, amikor az áruló Júdás eltávozik, s a Mester kimondja az új parancsolatot, mely elgondolkodtat bennünket keresztény hitünkön, s annak legfőbb parancsán: „Új parancsot adok nektek. Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket!” (Jn 13,34)