Előre kell bocsájtanom, hogy bár kutyám nincs, de kutyabarát vagyok. Ezért e „kétpercest” fogadják tőlem szeretettel!
A kis 'pótlék'
Köztudomású, hogy egy munkahelyi közösség, gyakran többet tud a kollégák és kolleginák benső gondolkodásáról, mint a házastársuk – ha egyáltalán...
Nos, egy ilyen közösségben, ahol teljes véleményszabadság dívott, minden kérdést „kiveséztek”, ilyen volt a kutyatartás ügye is! A vélemények megoszlottak! Volt aki mellette, volt aki ellene, és voltak akik bizonyos feltételek mellett tudták csak elképzelni!
Egy igen csinos, hosszú fekete hajú férjezett asszonyka – nevezzük Ellinek –, ellentmondást nem tűrő hangon állította, hogy ő bizony nem takarítaná lakásában a kutyaszőrt, a télen-nyáron való napi sétáltatásról nem is beszélve.
Egyszer aztán a kolleginák Elli sajátos émelygéseiről megállapították, hogy alighanem áldott állapotban van, a barátnője titkon még gratulált is neki, amit ő kicsit kérdőn felhúzott vállal, megköszönt.
Két hónap se telt el, amikor Elli – se szó, se beszéd – kilépett a cégtől! A munkatársainak kurtán-furcsán csak annyit mondott, hogy a férje vidéken kapott megbízatást és elköltöznek! Az amúgy sokszor bizalmaskodó munkatársak, most nem mertek a részletekre rákérdezni, mert érződött, hogy Elli szűkszavúsága mögött némi konfliktus rejtőzik. Így aztán mindenki sajnálkozva – majd hívjál, írjál –, megjegyzések és nagy puszik közt búcsúztak el tőle!
Tán három hónap is eltelt, amikor egy reggel nagy lelkendezve jött be az egyik férfi mesélve, hogy találkozott Ellivel, aki karcsú, csinos, és egy kis kutyust sétáltatott büszkén. A munkatársak nagyot néztek, és a volt barátnőjének egy könny gördült le az arcán.