A Hajnal Szép Sugara

     A budapesti Üllői úton tébláboló fagyoskodó bakfist egy kúriai bíró felesége vette fel 92 éves ágyban fekvő anyja mellé, napi egyszeri étkezés fejében, fizetség nélkül. Az ágybanfekvő beteg első etetése alkalmával megfeledkeztek arról, hogy a "kis gondozó" maga is éhes! Az ötszobás lakásban, csak egy szalmazsák jutott neki a folyosón. Ágytálazás, mosdatás, etetés és takarítás volt Erzsébet feladata. A „nagylelkű” úrhölgyet „nemzetes asszonynak” kellett szólítania, amellett, hogy a kis „honleánynak" folyamatos éhezés volt az osztályrésze.

     A Sárkány utcában egy idős asszony figyelt fel a leányzóra és megreggeliztette. Háromszori étkezés fejében, fizetség nélkül, felvette takarítani és kerti munkára. Két hónapot dolgozott ebben a „sárkányi” környezetben, melyről hamar kiderült, hogy magán-bordélyház. Egy férfi durva molesztálását elhárítva menekülnie kellett. Az Üllői út – Ferenc körút – Mária utca környékén próbálta fenntartania magát, alkalmi munkákból. Melegedni, pihenni a környék templomaiba járt. Volt ő piaci hordár a Nagycsarnokban, cukorkaárus mozikban, hajnali péksütemény és tejkihordó, krumplihámozó pékségben, „szakszerű” diótörő cukrászatok számára, ahol egyetlen szemet sem ehetett meg, mert héjastól visszamérték. Itt is kitűnt azonban különleges adottsága, mely ellenszenvet váltott ki munkatársaiból, s ezek bele-bele csempésztek edényébe hibásakat is, minek következtében menesztették.

Begyik Tibor (Minden idézet vagy közlés csak a forrás megemlítésével!)

Olaszország, TRANI 1000 körül

     Az apuliai Trani városában, az első ezredfordulón csoda történt, melynek főszereplője egy zsidó nő, aki a keresztény vallás dogmáinak valótlanságát szerette volna bebizonyítani, elsősorban önmaga számára. Ezért szentségtörő módon szentáldozáshoz járult, majd a Szentostyát a zsebkendőjébe rejtette.

Hazaérve hozzáfogott, hogy az Ostyát egy serpenyő forró olajban kisüsse, bizonyságként, hogy kenyér vagy sem! Ebben a pillanatban az Ostya hússá változott és bőséges vért ontott, kifolyva a serpenyőből. Az asszony rettenetesen megijedt, és megpróbálta elrejteni a bűncselekményt, de nem csak nem sikerült, de a vér elárasztással fenyegette az egész házat mindaddig, míg az asszony ki nem menekült a házból. A megrázó felismerést, beismerés követte, és a nő már nem tudta visszatartani a bűnbánatát! Ez pedig katartikus hatással volt rá és elkezdett hisztérikusan sikoltozni, melyre a szomszédai felfigyeltek!

Az emberek összecsődültek és a látvány hatására többek szintén sikoltoztak! A borzalmas hír futótűzként terjedt el a városban ‒ olyannyira ‒, hogy még a püspök is értesült a történtekről. Azonnal helyszínre sietett, hogy végére járjon az igazságnak. Vagy megnyugtassa a népet, vagy ha a hír igaz, akkor az eucharisztikus Ereklyét méltó biztonságba helyezze.

A püspök olyan mélyen megrendült, hogy mezítláb vitte a Relikviát rezidenciájára, hatalmas menet kíséretében.  A szentséges Ereklyét ezüstdobozba helyezte, és később átadta a Szent András templom szerzeteseinek megőrzésre, ahol jelenleg is található.

A szent ereklyét egy ház alakú ezüst ereklyetartó kristályedényébe helyezték, egymástól elválasztva a két "sült" darabkát.

A szerencsétlen nő házát ‒ ahol a csoda történt ‒, 1706-ban átalakították a "Szent Megváltó"-nak szentelt kápolnává.

A csodás Eucharisztia két töredékből áll, a felső részen feketésbarna színű, az alsóban világos vörösesbarna. Az egyházi hatóságok, a csoda hitelességét ellenőrzendő több vizsgálatot tartottak: 1616-ban, 1678-ban, 1706-ban, 1719-ben, 1824-ben, 1886-ban és végül 1924-ben az Eucharisztikus Kongresszus alkalmával (tranistoria.wordpress.com).

Az ereklyéken azonban semmilyen (profán) tudományos elemzést nem végeztek, ellentétben az egyéb Eucharisztikus csodákkal, mint Lanciano.

A Trani csodájának megünneplése mindig a Nagyhét bűnbánati hangulatában zajlik.

(Máig őrzik a szentségtörés kellékeit!)

Erzsébet asszony, a Szeretetláng kiválasztottjának élete 2 (1923-tól 1927-ig)

      1923. november 8-án, a Gyermeksegélyző Liga Erzsébetet, a svájci Luzern kantonbeli Willisauba küldte felerősödni, egy nyolcgyermekes mezőgazdasági gépgyáros családhoz. Itt bár mindent megadtak neki, de édesanyja utáni vágyakozását és hatalmas honvágyát nem sikerült csillapítaniuk. (A mellékelt képek csak illusztrációk!)

(A mellékelt kép csak illusztráció!)

Olaszország, TORINO 1640

     1640-ben Harcourt grófjának francia hadserege átkelt a Pó folyón, és megszállta a Kapucinusok hegyét. Pier Maria da Cambiano atya részletesen leírja a Santa Maria del Monte templom francia megszállásakor történt eucharisztikus csodát: „1640. május 6-án Chieribe, május 7-én Moncalieribe, majd 10-én Torinóba érkeztek. Miután elfoglalták a Pó folyó bal partját, katonáink erős védelme ellenére a hidat is a hatalmukba kerítették, ezért katonáink visszahúzódtak a Capucins del Monte kolostorba. Itt sem volt már biztonságos a helyzet. Bár május 12-én a franciák két támadását sikerült visszaverni, de a harmadik támadástól katonáink a polgári lakossággal együtt a templomba menekültek. A megszállók azonban a templomba is betörtek, és a szent helyen férfiakat, asszonyokat, fiatalokat, időseket, civileket és katonákat egyaránt megöltek. Nem kegyelmeztek azoknak sem, akik az oltárt átölelve kértek irgalmat, sőt azoknak sem, akik a kapucinus testvérek karjaiba menekültek és irgalomért könyörögtek. A szerzetes testvérek közül azonban senki sem sérült meg, de szívükön mély sebet ütött az öldöklés látványa. A katonák kifosztották a kolostort: tönkretették vagy elrabolták a kolostor szent edényeit, és elvitték azokat a tárgyakat és bútorokat, amiket a városlakók a kolostorban helyeztek biztonságba. A templomban egy francia katona felmászott az oltárra, vadul kinyitotta tabernákulum ajtaját, hogy a Szentostyákat tartalmazó cibóriumot elvigye. Ekkor azonban csoda történt. A cibóriumból lángnyelv csapott ki, és megégette a szentségtörő francia katona arcát és egyenruháját. A rémült katona üvöltve a földre vetette magát, és könyörgött Isten irgalmáért. A templomot sűrű füst töltötte meg, a megdöbbenés és a félelem hatására véget ért a vandalizmus. A drágakövekből kirakott virágokkal díszített tabernákulum ajtaja még mindig magán viseli a katona megégett kezének nyomát. (A tabernákulumot lásd az oltár kinagyított képén!)

Szeplőtelen Szívéből különös Fény árad!

      A Szűzanya fatimai üzenete felhívás, hogy új dimenziót nyissunk a történelemben, amelyet másfajta Jelenléttel táplálunk, másfajta Erővel tartunk fenn, másfajta Fénnyel irányítunk, s amelyben másfajta Cél felé tartunk − ezek már most titokzatosan és csendben jelen vannak és élnek azokban a nemzedékekben, akik az Úr Ígéreteit őrzik és azokat közvetítik utódaiknak.

     A máriás lelkiség, amely összefoglalja a Szűzanya üzenetét, Máriában egy fényes csillagot lát, akinek Szeplőtelen Szívéből különös Fény árad! Egyszerű hitre hív meg bennünket, hiszen «boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!» (Lk 1,45). Nemcsak a «gyűlölet perzselő tüzének» drámája terjed, hanem a Szeretet tüzének segítő kegyelme is. Ez utóbbiban (Isten törődése, érzékenysége és az alázatosok beavatkozása a történelembe; a felajánlás, az engesztelés és az ima által) találhatjuk meg azt a fő irányt, amely mentén elhelyezhető a fatimai üzenet néhány tipikus eleme:

− az áldozati elem, amely az eucharisztikus áldozatban és a Krisztussal való önfelajánlásban van jelen;

− az eszkatológikus elem (a pokol látomása és a bűnösök megtérése) sürgető buzdítása − az első pillanatban szinte embertelen −, holott az evangélium így figyelmeztet: «ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mind.» (Lk 13,3);

− a Szeplőtelen Szívnek való odaadás és felajánlás máriás eleme, mint út Isten misztériumának mély imádásához, amely Isten szeretet-tervére mondott szeplőtelen «igen»-ében fejeződik ki – ami által a béke adományát is elérhetjük;

− az egyházi elem, vagyis az egész Egyház összetartó közössége a világ békéjéért és az üldözött Egyházért való közbenjárásban:

− a pedagógiai-vallásos elem, amely a jámborság gyakorlataiban megnyilvánul az imádságban, odaadásban, áldozatban, a népszerű szokásokban (egyszerű és mindenki számára hozzáférhető lelki út) s egyfajta pszichológiai és szeretetteljes nyelvhasználatban (jóvátenni, vigasztalni, helyrehozni).

(A "Boldog Marto Ferenc és Jácinta" c. Folyóirat 2004. április-júliusi számának felhasználásával)

Erzsébet asszony, a Szeretetláng kiválasztottjának élete 1 (1913-tól 1923-ig)

      Kindelmann Károlyné - Szántó Erzsébet Júlia 1913. június 6-án született Kispesten. Szülei Szántó József (1871-1917) és Mészáros Júlia Erzsébet (1878-1924) hatszori ikerszülést követő 13. gyermekként fogadták el Isten ajándékaként.
 1913. június 13-án Szent Antal napján keresztelték meg Kispesten, az 1905-ben épült Szent Rudolf templomban, mely pápai engedéllyel 1955-től Nagyboldogasszonyról nevezett plébánia. (Erzsébet egész életében keresztelési dátumát tartotta igazi születésnapjának.) Házuk, a mai Wekerletelep területén volt (az akkori Vajna utcában). (A mellékelt gyermekképek csak illusztrációk!)

     3 éves koráig Erzsébet anyatejen nevelkedett. Amikor édesanyja ezt először tagadta meg tőle, sírva vonult egy sarokba. „Végtelen szomorúságában” amint rátekintett az üveges faliórára, annak számlapja helyén fényességben ragyogó galambot látott tündökölni. Mint elmondta, a látványt nem értette ugyan, de ezt a képet soha nem tudta elfelejteni.

     Az apai ősök évszázadokkal korábban bevándorolt garibaldista olasz mesteremberek voltak, eredeti nevükön Santo, ebből magyarosodott a Szántó családnév. Kezdetben Paks környékén birtokot szereztek, de ismeretlen okból elszegényedtek. Az nem tudható, hogy protestáns voltuk miatt kellett-e távozniuk hazájukból, vagy csak Magyarországon tértek át, a Szántó nagyapa mindenesetre már református esperes volt és oly „nyakas kálvinista”, hogy saját kántortanító fiát, Józsefet (E. édesapját) kitagadta, amiért katolikus lányt vett feleségül! Erzsébet soha nem láthatta református nagyszüleit.

     Szántó József 180 cm magas, jól öltözött, egyenes ember volt. Kántortanító diplomájával és nyomdász képesítésével, kénytelen volt kőművesek mellett segédmunkát  vállalni, hogy családját eltartsa, de még nyomdász is volt. Szerető lelkületének ajándékaként, (felesége tudta nélkül) titkon a Kispesti (akkor még Szent Rudolf) plébániára hittanra járt, ahol 1917-ben – közvetlenül hadba vonulását megelőzően –, ünnepélyes szentmise keretében, családja színe előtt katolizált. A frontról már csak rózsafüzére és szentírása tért haza, egy bajtársa jóvoltából! (Erzsébetben négy éves korából, határozott emlékként élt édesapja ravatalának képe, holott a rózsafüzér és szentírás egyedüli „hazatértét” ő maga állította!)  

     Júlia mama, hogy családját fenntartsa, lakóhelyük közelében kifőzdét nyitott, melyet a családot ért sorozatos tragédia következményeként végül kénytelen volt bezárni. (A mellékelt kép csupán illusztráció!)

     Az apa halálakor Erzsébet négy éves. Már korán kitűnt éles eszével, akaratosságával, mozgékonyságával és talpraesettségével. Fizikailag azonban sovány volt, és orvosi  tanácsra vidékre kerül, a Tolna megyei Cseresznyés-pusztára, ahol anyai nagyszülei nevelték 1919-ig. Ebből az időből csak a nagymamára emlékszik, aki még a disznóólba is kézre csavart, fekete rózsafüzérével ment. Arról azonban nincs emléke, hogy szentmisére jártak volna a 14 km-re fekvő Szekszárdra.

     Mire Erzsébet újra Pestre jött, hogy beiratkozzon az elemi iskolába, már alig élt valaki a  testvérei közül. Kilencen a „spanyol” influenzajárványban, egy diftériában, egy balesetben hunyt el, már csak egy nővére Gizella és drága édesanyja éltek. Iskoláit a Pannónia utcai elemiben kezdte, az akkor már épülő Wekerle telepen. Igen jó tanuló volt, kivéve a hittan és a magatartás jegyeit. Hittanból két kérdés okozott neki lelki görcsöt. A katekizmus első kérdése; hogy „mi végett élünk a földön?” Erre a választ képtelen volt önmagában értelmezni, mivel nem volt rá fogalma, hogy miként lehet a láthatatlan „Istennek szolgálni”. Második görcse abból adódott, hogy Ábrahám és Izsák története épp a hittanóra végén zárult azzal, hogy Isten egyetlen fia feláldozását kérte Ábrahámtól. A kislány lelkivilágát összezavarta a „kegyetlen” történet, alig tudott aludni és az járt a fejében, hogy: „ilyen Isten nekem nem kell, amelyik egyetlen fia megölését kéri Ábrahámtól”. Magába zárkózott és erről nem beszélt senkinek, iskolába, különösen hittanra nem akart járni, lelkibeteg lett és szegény anyja nem tudta, mi történhetett a kislányával. Hetek teltek el, amikor Júlia mama panaszkodott az érdeklődő plébánosnak az addig oly élénk Lizácska (Erzsébet beceneve) furcsa hangulatváltozásáról. Ekkor, az atya barátian elbeszélgetett a kislánnyal és sikerült végére járni nagy bánatának. Erzsébet egészen fellélegzett amikor megtudta, hogy Isten csak próbára tette Ábrahámot! 

    Valóban, a legnagyobb életbölcsesség: az életet a halál szempontjából mérlegelni, a halált pedig az örök élet fényénél nézni, így válik a halál az élet nagy kiegyenlítőjévé, szabályozójává. A szomorúnak és szenvedőnek azt mondja: Légy türelemmel, hiszen már nem sokáig tart! A léha dorbézolónak azt mondja: Vigyázz, oly hamar vége mindennek! A gőgös felfuvalkodottnak azt mondja: Várj csak, várj, mi lesz belőled nemsokára! A lelkiismeretesen küzdőnek pedig azt mondja: Tarts ki, s a végén elveszed az erény jutalmát!  

     Azt hiszem, Testvérem, ezek után nem kell tovább időznöm ennél a bevezető gondolatnál, hogy valóban fontos-e az a kérdés, amelyről szeretnék beszélni.

TÓTH TIHAMÉR: HISZEM AZ ÖRÖK ÉLETET könyve nyomán. Forrás:  

Forrás: https://www.karizmatikus.hu/hitvedelem/7560-a-torinoi-eucharisztikus-csoda.html

Olaszország, Torino 1453

     Torinóban 1453. június 16-án délután 5 órakor történt eucharisztikus csoda. Exilles környékén, felső Val Susában Renato d’Angio és a Savoia-házi Lodovico csapatainak küzdelme után, a katonák fosztogatni kezdtek. Néhányan behatoltak a templomba is. Az egyik katona feltörte a szentségházat, kivette belőle a szentelt ostyát tartalmazó kelyhet és szelencét, majd a lopott kegytárgyakat a tarisznyájába tette és öszvérháton leereszkedett Torinóba. A városba érkezve az egykori Szent Szilveszter templom előtt az öszvér megbokrosodott: a földre esett tarisznyában a szentségtartó kinyílt és a szentelt ostyával együtt a házak fölé emelkedett, az emberek nagy ámulatára.

A szemtanúk között volt egy Bartolomeo Coccono nevű pap is, aki azonnal a főpásztorhoz szaladt a hírrel. A püspök, Ludovico di Romagnano, papok és a nép kíséretében a csodás esemény színhelyére indult és térdre ereszkedve az Emmauszi tanítványok szavaival kérte az Urat: „maradj velünk.”

Nem sokkal később egy második csoda is történt. A szentségtartó a földre esett, ám a ragyogó fényben tündöklő ostya a magasban lebegett: az ostya szép lassan leereszkedett a püspök kezében lévő kehelybe. Ludovico püspök ekkor körmenetben vitte a szent ostyát a székesegyházba, megáldotta az összegyűlt híveket és hálát adott a csodáért, amellyel Torino kiérdemelte a „Legszentebb Oltáriszentség városa” címet. Az eucharisztikus csoda tisztelete rövid idő alatt elterjedt a városban. Előbb kápolnát, később pedig nagyobb templomot emeltek az eucharisztikus csoda helyén, amelyet az Úr testéről neveztek el. A Corpus Domini templom (lent) építési munkálatai 1671-ben értek véget.

Ebben a templomban, a Kegyelmek Anyja kegyképe előtt imádkozva kapta az indíttatást a ma már szentté avatott Giuseppe Benedetto Cottolengo, hogy rendet alapítson a fogyatékos gyermekek számára.

Olaszország, SZIENA 1730

     A csodáról szóló legjelentősebb dokumentumok között szerepel egy Macchi nevű szerző feljegyzése, mely szerint 1730. augusztus 14-én a sienai Szent Ferenc-templomból ismeretlen tettesek elloptak egy 351 darab konszekrált ostyát tartalmazó értékes cibóriumot. Három nappal később, augusztus 17-én az összes Ostyát sértetlenül megtalálták a Santa Maria in Provenzano szentély perselyében. Az egész nép összegyűlt, hogy megünnepeljék a Szentostyák megtalálását, melyeket aztán körmenettel vittek vissza a Szent Ferenc-templomba. A Szentostyák az évek múlásával is teljesen frissek és érintetlenek maradtak. Ez már Tiberio Borghese (+1792) sienai érseknek is feltűnt, és próbaként néhány át nem változtatott ostyát 10 évre rézdobozba zárt. Amikor a vizsgálatra kirendelt tudományos bizottság kinyitotta a dobozt, csak férgeket és bomlásnak indult ostyatöredéket talált benne. A sienai Szentostyák azonban minden tudományos ismeretünk és biológiai törvény ellenére is épen, frissek és érintetlenek maradtak. Különböző tudós emberek számos alkalommal, minden lehetséges eszközzel vizsgálták az ostyákat, de mindig ugyanarra a következtetésre jutottak: „A Szentostyákon a legkisebb kiszáradás, kémiai bomlás jelét nem mutatják.”

14 különböző vizsgálatot végeztek az ostyák állapotának ellenőrzésére. 1914-ben X. Piusz pápa engedélyezett egy vizsgálatot, aminek során a csodát számos gyógyszerész, kémikus és egészségügyben dolgozó szakember vizsgálta, köztük a sienai egyetem neves kémiaprofesszora, Siro Grimaldi is. A vizsgálatot végző csoport által kiadott jelentés szerint: „A sienai Szentostyák klasszikus példái annak, hogy a kovásztalan kenyérből 1730-ban átváltoztatott Szentostyák tökéletesen konzerválódtak. Ez a sajátságos és napjainkban is izgalmas jelenség ellentmond a szerves anyagok megmaradására vonatkozó természeti törvényeknek (...). Amit tapasztaltunk, az furcsa, meglepő és rendellenes. A természet törvényei a visszájukra fordultak: a kristályüvegben, melyben az Ostyákat őrzik, penész nyomokat találtunk, a kovásztalan kenyér azonban ellenállóbb, mint a kristály (...). A tudomány történetében tehát egyedülálló esetről van szó!” További vizsgálatokat végeztek 1922-ben, amikor a Szentostyákat hegyikristályból készült tartóba helyezték. Majd 1950-ben és 1951-ben ismét áthelyezték az ostyákat. Enrico Medi (1911-1974) olasz fizikus kijelentette: „Istennek ez a természeti törvényekbe való közvetlen beavatkozása olyan csoda, ami évszázadok óta Krisztus valóságos jelenlétéről tanúskodik az Eucharisztia szentségében.”

1980. szeptember 14-én, II. János Pál pápa lelkipásztori látogatást tett Sienában, és a Szentostyák előtt így szólt: „Íme a valós Jelenlét!” A csodálatos Szentostyákat nyáron a Piccolomini kápolnában, télen pedig a Martinozzi kápolnában őrzik. A sienai lakosok számos eseményt szerveztek a Szentostyák tiszteletére: a város kerületeinek tiszteletadását, elsőáldozó gyermekek tiszteletadását, Úrnapi körmenetet, a szeptember végi eucharisztikus ünnepséget és a szentségimádási napokat minden hónap 17. napján tartják, az 1730. augusztus 17-én történt csoda tiszteletére.

Az 1730-ban történt csoda 351 Szentostyájából, háromszáz év után is őriznek 223 partikulát, mely máig is megtekinthető a sienai Szent Ferenc templomban!

Olaszország, RÓMA 1610

     Még ma is látható annak a Szentostyának a csodálatos nyoma, amely a római Szent Pudenziana-templom Caetani kápolnájának oltáráról esett a földre. Egy pap éppen szentmisét mutatott be, amikor megkérdőjelezte Jézus valóságos jelenlétét az Eucharisztia szentségében. Az átváltoztatást követően véletlenül leejtette a Szentostyát, ami a kőre esett, melyen véres nyomot hagyott, ahol ma is látszik a nyoma.

Szent Pudenziana az egyik legrégebbi templom Rómában. Történészek szerint a templom a római Pudente szenátor otthonának helyén áll, ahol a szenátor vendégül látta Péter apostolt. A Pudenziana templomnév a szenátor lányának nevéből ered. Bár Pudenziana és nővére, Prassede nem szenvedtek mártírhalált, azáltal váltak híressé, hogy feltörölték a kivégzett vértanúk vérét. A Kr. u. 145-ben, Piusz pápa idején épült, a korai kereszténység korából származó római mozaikokkal díszített templom Pudente szenátor egykori lakása helyén épült, a szenátor lányainak kívánsága szerint. A Caetani család által építtetett Caetani kápolna oltárának lépcsőjén még ma is látható a szentmisét celebráló atya kezéből földre esett Szentostya lenyomata és ott hagyott vérfoltja.

A végima után síromra

Állítsatok kis keresztfát,

S emlékül sírom kövére

Csak ezt írjátok: «Hitt s most lát!» 

(Sírfelirat, L. Veuillot 1815-1885)

(A képen Tóth Tihamér)

I. A kérdés fontossága

    A következőkben sorra vizsgáljuk azokat az érveket, amiket az örök élet valósága mellett az emberi észből és az isteni kinyilatkoztatásból meríthetünk. Mielőtt azonban ezt tennők, néhány bevezető gondolatban magának a kérdésnek fontosságát szeretném megvilágítani utóvégre, ha egy témáról kimerítően akarok beszélni, meg kell vizsgálni, vajon valóban olyan sorsdöntően fontos tárgyról van-e szó, hogy érdemes annak ennyi időt szentelni.

   Ha végigtekintünk az emberi szellem történetén, azt látjuk, hogy ősidők óta küzd két világnézet egymással s két nagy táborra osztja az embereket.

a) A két tábor hívei sohasem egyezhetnek meg. Az egyik tábor jelszava: élni, élvezni, minél többet szórakozni, hisz oly rövid az élet és utána nincs semmi! – A másiké pedig:  «Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja?» (Mt 16,26). Világos, hogy akárhova állasz, döntő lesz egész életedre. Mert, ha nincs másvilág és nincs örök élet, akkor ostobaság lenne magamtól e földön bármit is megtagadni. Ha nincs másvilág, akkor hajrá: féktelenül ki kell élvezni ezt az arasznyi földi életet. Nagyon találón beszélt Szent Pál: «Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, nyomorultabbak vagyunk minden embernél». (1Kor 15,19) Viszont, ha mégis van másvilág és van örök élet, akkor meg mindent meg kell tennem, hogy eljussak az örök életre éspedig a boldog örök életre!

b) Igaza van Pascalnak, a nagy gondolkodónak: «A lélek halhatatlansága oly fontos, minket annyira mélyen érintő dolog, hogy mindenféle érdeklődésünket el kellene veszítenünk, ha közömbösek akarnánk maradni, hogy hogyan áll ez a kérdés. Egész cselekvésünk és gondolkodásunk annyira teljesen eltérő irányba terelődik aszerint, amint vannak vagy nincsenek remélhető örök javak, hogy az ember nem járhatja józan ésszel az útjait anélkül, hogy azok irányát e legfőbb szempontokból ne állapítsa meg».

Valóban: minden emberi életnek ez az egyetlen döntő kérdése: van-e másvilág vagy nincs? Döntő kérdés, mely elől ki nem térhetünk. Tehetek úgy, mint az egyszeri katona, aki – szegény – odahaza elfelejtett imádkozni, de a csatában a csapkodó golyózáporban kezdett el imádkozni ilyenformán:

«Istenem (ha van Isten), mentsd meg lelkemet (ha van lélek), hogy ne jussak a pokolba (ha van pokol), hanem a mennyországba (ha van mennyország)». Nem, Testvéreim, ezt mi nem tehetjük meg. Nekünk mindnyájunknak (határozottan) választanunk kell: hiszünk-e az örök életben vagy sem!

TÓTH TIHAMÉR: HISZEM AZ ÖRÖK ÉLETET könyve nyomán. forrás:

     Kedves Olvasóim! Szent Filoména vértanú emléknapja van, melyet ugyan töröltek a liturgikus naptárból, de népszerűsége és más szenteket is felülmúló csodás segítsége változatlan és Fényes Csillagként ragyog!
Az egész világon templomok és oltárok hirdetik e Rómában vértanúságot szenvedett gyermeklány közbenjárásának páratlanságát.
     A naptári törlés oka az, hogy történelmiségéről, életének, vértanúságának részleteiről csak magánkinyilatkoztatásokból tudunk.             Életszentségét nem csupán a katakomba-sírját fedő terrakotta-táblák jelei bizonyítják, de a nevéhez fűződő páratlanul sok közbenjárás és rendkívüli csoda is igazolják.
     Pápák és szentek egész sora tisztelte és hirdette nagyságát! Különösen kiemelkedők ebben XII. Leó, XVI. Gergely, IX. Piusz, XIII. Leó pápák, Vianney Szent János, Tiszteletreméltó Maria Pauline Jaricot, Szent Maddalena di Canossa, B. Bartolo Longo, Szent Pio atya és sorolhatnánk a neves személyek hosszú sorát!

Szent Filoména könyörögj érettünk!

Olaszország, RÓMA 595

     Az 595-ös római csodát említő legjelentősebb írások között megtaláljuk Pál diakónus 787-ben írt Vita Beati Gregorii Papae dokumentumát, amely Nagy Szent Gergely életéről szól. Abban az időben, amikor a csoda történt a Szentmise bemutatásához nem ostyát, hanem kovásztalan kenyeret használtak, amit a hívők készítettek el. Nagy Szent Gergely pápa maga is szemtanúja volt a csodának. Az egyik vasárnap, amikor a Szent Péter templomban mutatott be szentmisét, Gergely pápa észrevette, hogy a szentáldozásra érkező hívek között ott van az egyik hölgy, aki a szentmise bemutatásához szükséges kenyeret készítette, és ez a hölgy hangosan nevet. Az ingerült pápa magyarázatot kért tőle a viselkedésére. Az asszony erre elmondta, hogy nem hisz abban, hogy az a kenyér, amit saját kezével készített, Krisztus testévé és vérévé fog átalakulni az átváltoztatással. Szent Gergely ezért nem részesítette őt a szentáldozásban, és imádkozott Istenhez, hogy világosítsa meg az asszonyt. Amikor befejezte az imát, látta, hogy a nő által készített kenyér egy része hússá és véré változott. A bűnbánó asszony erre letérdelt, és sírni kezdett. A csoda ereklyéjének egy része ma is megtalálható a németországi Andechs település bencés monostorában.

A „Kisház” története és későbbi sorsa 1

     Sajnos, az utókor már nem láthatja Erzsébet asszony „sajátkezűleg” (egy-két önkéntes mesterember segítségével) épített kis lakását. A szerény hajlék már befejezéshez közeledett, mikor két szomszéd is feljelentéssel fenyegetőzött. Az persze nyilvánvaló volt, hogy nincs rá semmiféle építési engedély. A jobb felőli (víkendházas) szomszéd (M), aki Palesztínából települt haza, igen határozott fenyegetést tett. Erzsébet azidőben eszperantót tanult magánúton és könyve szószedetben egy bölcs mondásra talált: „Egy kis jóindulat, a legrosszabb szándékot is képes megenyhíteni.” Ekkor könyvével együtt átment a szomszédhoz és megmutatta neki. A férfi zavarba jött és másnap azon ajánlattal szólította meg szomszédasszonyát, hogy „felejtsük el az egészet, hiszen a házikó szebb, mint a régi tyúkól volt!” A másik telek felől is lényegében hasonló „eljárással” oldódott meg a feszültség. Az utolsó támadás azonban a családon belülről érte! Közvetlenül „beköltözés” előtt állt, mikor (még ott lakó) József fiával feszültsége támadt, aki attól tartott, hogy édesanyja majd "elvonul" elhanyagolva beteg felesége és a három kicsinye gondozását! Miután Erzsébet asszony meggyőzte őt töretlen anyai-, anyósi- és nagymamai szeretetéről, helyre állt a nyugalom. 

 Erzsébet asszony különös álma

      Idézet a Naplóból: Nemigen szoktam álmodni, és ha igen, mire felébredek, azt is elfelejtem. De ezt az álmot nemhogy elfelejtettem volna, hanem ez inkább a felébredés után még jobban és élénkebben előttem volt.

Egy nagy, fekete korongot  láttam. A korong  a felhők közepe táján volt, körülötte szürkésen gomolygó  felhőkkel. A korong  bal oldalán különös kinézésű férfiakat láttam, egészen soványakat, majdnem test nélkülieket. Szürkés ruha volt rajtuk. Arcukat nem láttam, csak tarkójukat. Ezekről hirtelen megéreztem, hogy ördögök, mégpedig a fő gonoszok. Mikor a korongra pillantottam, épp akkor lettek kész. Valami vasszerű lemezzel takarták el az imént még kristálytisztán látható korongot. Amikor a vaslemezzel elfedték, jól megvizsgálták, hogy jó munkát végeztek-e. És nagy vigyorgó önteltséggel megállapították, hogy jó munkát végeztek, munkájuk eredményével meg vannak elégedve. A jobb oldalon fehér felhőkben éreztem, hogy valaki nézi őket. Nem tudom, hogy ki volt az, csak éreztem, hogy nem rosszindulattal van. Lábainál három személyt /férfit/ láttam. Nem tudom, kik voltak, de úgy éreztem, a gonoszok ellenfelei lehettek, mert ahogy nézték a fekete korongot, azon tanakodtak, hogy miképpen lehetne eltávolítani. Közben a bal oldali személyek közül, aki a legközelebb állt a jobb oldali személyekhez, közel hajolt és így szólt, szörnyű kárörvendően, mint aki egész biztos a dolgában:
„Ezt aztán vizsgálgathatjátok, ezt jól megcsináltuk.” S még azt is mondta, hogy sok bajunk lesz vele. Álmomban én is jól szemügyre vettem a fekete korongot, és nem tudom, hogy a jobboldali személyek  is észrevették-e, de ahogy én elgondolkozva nézegettem, miként is lehetne a sötétségtől a korongot megszabadítani, észrevettem, hogy a szélénél kis átlátszó hajszálnyi rés van. Miután ezt észrevettem, nagy megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Elhatároztam, hogy szólok a többinek, nincs minden veszve, csak fogjunk hozzá a fekete lap eltávolításához, mert  sikerülni fog.

      Személyes hozzászólásom: Erzsébet asszonnyal való beszélgetéseim során többször szóba került ez az álma. Természetesen megkérdeztem tőle, hogy ki lehet az a három személy? Feltételezéseket magam is mondtam, de ő mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a kármelita személy a Marcell atya (Marton Boldizsár) lehetett. A másik kettőre vonatkozóan már nem volt olyan határozott, de közösen feltételeztük, hogy esetleg Szent István és Mindszenty József. 

Olaszország, PATIERNO 1772

     1772. január 27-én, a Nápolyi tartomány San Pietro a Patierno nevű falujában betörés történet a Péter Apostol templomba. A tolvajok több értékes apróság mellett, elvitték a Szentostyákat tartalmazó cibóriumot is. Az egyházmegye nagyarányú nyomozásba kezdett, de hiába!

Majdnem egy hónap telt el, amíg 1772. február 18-án, a 18 éves Giuseppe Orefice hajnalban kiment dolgozni a Duca di Grottelle hercegi gazdaságba, ahol a trágyadomb felett erőteljes csillogásra lett figyelmes.

Hazatérve az apja, nem tulajdonított jelentőséget az elmondottaknak. Másnap Giuseppe ‒ az apjával és fiatalabb fivérével ‒, ment ki a helyszínre. Ezúttal mindhárman megtapasztalták a villódzó ragyogást, sőt mintha titokzatos csillagok hullottak volna a földre.

Így aztán Giuseppe és testvére még aznap elhívta a plébánia papját a jelzett helyre, és ott ellapátolva a nedves ganét, alatta megtalálták a teljesen ép, száraz és hófehér Ostyákat. Ezt követően több pap is kutatott a helyszínen, és megtalálták az összes ellopott Szentostyát!

A Szentostyákat ünnepélyes körmenetben helyezték el a San Pietro Apostolo templomban, ahol máig is őrzik.

A megoldódott bűnügy és az Eucharisztia-csoda híre gyorsan elterjedt, felfigyelt rá az akkori püspök Liguori Szent Alfonz is, aki szigorú vizsgálat után hitelesítette a csoda igazságát.

Patierno csodájának főszereplői az emberi és a keresztény társadalom két sarokköve: a család és a papság. Az Úr egy családnak nyilvánult meg, de csak a papság segítségével ismerték fel a "Jelenlétet"!

Szent Domonkos élete

     Szent Domonkos lélekkel eltelt férfi volt, akit Isten azért támasztott, hogy válaszoljon az Egyház égető szükségére, hogy képzett prédikátorokat adjon neki. A Szentlélek ösztönzésére megalapította az első apostoli Rendet, amely egyesíti a megszentelő szemlélődést az apostolok és az ősegyház által gyakorolt evangéliumi küldetéssel. (William A. Hinnebusch OP)
     Szent Domonkos (Domingo de Guzmán) a XIII. század egyik legnagyobb hatású prédikátora volt, prédikációi azonban egyáltalán nem maradtak fenn. A kortársak tanúsága szerint legjellemzőbb s egyben legvonzóbb tulajdonsága volt, hogy mindig Istennel vagy Istenről beszélt.
     Domonkos a mai Spanyolország területén, az ókasztíliai Caleruegában született 1170-1174 körül. Szülei nemesi származásúak voltak: apja, Félix de Guzmán, Caleruega földesura, édesanyja pedig Aza Boldog Janka (Juana de Aza), akit a helyi spanyol Egyház ma is mély tisztelettel övez a szegények iránti szeretete és könyörülete miatt. Anyja Domonkos fogantatása előtt látomásban szemlélte, hogy kiskutyát hord méhében, amely szájában egy fáklyát visz, és méhéből kijőve az egész világot lángra gyújtja.
     Gyerekkorától papi pályára szánták, s ennek megfelelően taníttatták, de két további testvére is pap lett: Antal nevű bátyja egy közeli káptalan kanonokja volt, öccse, Mannesz pedig követte Domonkost a Rendbe, s később őt is boldoggá avatták. Tehetséges diák volt, és a stúdiumot mindig nagyra értékelte. Fiatalon fogékonynak mutatkozott az istenszeretetre és az életszentségre is: teljesen azonosult a neki szánt papi küldetéssel, és már ekkor megnyilvánult édesanyjától tanult együttérző készsége. 15-16 éves lehetett, amikor egy éhínség alkalmával eladta a tanuláshoz elengedhetetlen drága könyveit és minden más értékét, hogy a nélkülözőkön segítsen. Ez az egyszerű, radikális nagylelkűség tanárait és diáktársait is megdöbbentette. Többen követték a példáját.
     Ez a tette hívta fel Domonkosra a közeli Osma püspökének a figyelmét is, aki 1194 körül meghívta, hogy az osmai papi káptalan tagja legyen, mely Szent Ágoston Regulája szerint élő, szigorú fegyelmű klerikus közösség volt. Teológiai tanulmányai után Domonkost itt szentelték pappá. Mintegy 8-10 éven keresztül élte ennek a közösségnek szemlélődő-szolgáló életét, s nem gondolt arra, hogy hamarosan egy új szerzetesrend alapítója lesz. Éjjelente imádságban virrasztott, a bűnösök megtéréséért könyörgött Istenhez, hogy bőven adja meg neki azt az igazi szeretetet, amellyel hatékonyan gondoskodhat az emberek üdvéről. Az aszkézis szerves részét képezte mindennapjainak: hosszú éveken keresztül gyakorolta azt az ágostonos fegyelmet, amelyet később nagy buzgalommal adott át másoknak. Hamarosan a káptalan alpriorjává választották.
Életének fordulópontja 1203-ban érkezett el – ekkor mintegy 30 éves lehetett –, amikor egy királyi diplomáciai küldöttség tagjaként elkísérte püspökét Skandináviába. Útjuk keresztülvitt Dél-Franciaországon, ahol közvetlen közelről szembesültek az ún. kathar ill. albigens eretnekséggel, megtapasztalva a tévtanok terjedésével szemben tehetetlen, gyakran korrupt és felkészületlen klérust. Egy szálláshelyen az albigens fogadóssal keveredett beszélgetésbe. Addig vitatkozott meggyőzően és égő buzgalommal a ház eretnek gazdájával, amíg az végül nem tudott ellenállni a bölcsességnek és a Léleknek, mely általa szólt. Így azt az embert Isten Lelkének segítségével visszavezette a hitre. Domonkos, az ibériai félszigeten korán megismerte az iszlámot és a judaizmust, de a keresztény eltévelyedéssel való személyes találkozás életre szólóan mély benyomást tett rá.
Az egyház szükséghelyzetére akart választ adni, amikor társával Diegoval együtt prédikálni kezdett Dél-Franciaországban úgy, ahogyan azt Jézus tanácsolta apostolainak (Mt 10,5-15): szegényen, pénz nélkül, az Evangéliumot hirdetve, a katolikus hitigazságokat kifejtve-védve. 
     1207-től Domonkos teljesen egyedül maradt, de ebben a helyzetben sem csüggedt el, és nem tántorodott el hivatásának és küldetésének céljától: folytatta a prédikálást, és „a történelem egyik legborzalmasabb vallásháborúja idején [1208-1215] végigvándorolt a veszélyeztetett területen, keresi az eszmecsere lehetőségét a tévelygőkkel és a félrevezetettekkel; együtt tűrt és szenvedett az emberekkel.
     Domonkos az együttérzés és a kimondott szó kegyelmét kapta, amely gyengédséggel, szívós kitartással, rendkívüli lényeglátással és bölcsességgel párosult. Az albigensekkel folytatott hitvitái ugyan nem hoztak látványos, tömeges megtéréseket, mégis ennek az időszaknak a hozadéka, hogy megérlelődött benne a Prédikátorok Rendjének gondolata. Lassan társak gyűltek köré. Egyikük Toulouse-i házában telepedtek le, s itt kezdték meg a közös életet és prédikációt, előbb csak magánfogadalmat téve Domonkos kezébe. 1215-ben Toulouse püspöke úgy hagyta jóvá őket, mint szerzeteseket, akik gyalog, imádságban és evangéliumi szegénységben hirdetik az Evangélium igazságát. Az Egyház hagyománya azt tartja, hogy a Szűzanya Szent Domonkosnak adta a Rózsafüzért, mint szívének oly kedves imát. A tény kétségkívül az, hogy a domonkos rendiek voltak a szentolvasó legfőbb terjesztői, és ennek kapcsán számtalan csoda kiesdői!
     Domonkos élete ezután teljesen összefonódott Rendjével. Elkísérte püspökét 1215-es a IV. Lateráni Zsinatra (amely behatóan foglalkozott az albigens eretnekség kérdésével és Dél-Franciaország helyzetével), hogy a pápa elé tárja elképzelését. III. Ince arra biztatta őt, hogy válasszanak maguknak regulát, és így váljanak igazi szerzetesrenddé, amely már nem kötődik a Toulouse-i egyházmegyéhez. Domonkos társaival Szent Ágoston Reguláját választotta, melyet kanonokként már több évtizede követett. Az új Rendet végül III. Honóriusz pápa erősítette meg és hagyta jóvá 1216. december 22-én.
     Életének hátralévő 5 évében a Rend megszervezése kötötte le. Testvéreit Európa egyetemi városaiba küldte (Párizs, Bologna), hogy prédikátori hivatásukhoz alapos teológiai képzést kapjanak. Kezdettől fogva mindenütt nagyszámú hivatást vonzottak, tanárok és diákok egyaránt csatlakoztak hozzájuk. Emellett több női közösséget is alapított és lelki-anyagi jólétüket mindvégig a szívén viselte.
     Domonkos, nem feledkezett el hithirdetői hivatásáról sem: Róma környékén és Lombardiában is prédikált; emellett szeretett volna eljutni a kunok közé is téríteni, ez a vágya azonban korai halála miatt nem teljesült. Az 1221-es nagykáptalant követő évtizedben azonban a testvérek Európa minden táján meghonosították a Rendet, és valóra váltották alapítójuk missziós terveit.
     Az 1221-es Bologna-i nagykáptalanra, ahol zarándoklása végének közeledtével súlyos betegségbe esett. Halálos ágyán nagy bizalommal mondta a testvéreknek, hogy halála után hasznosabb lesz számukra, mint életében volt. Erre az ígéretére hivatkozva a Rend azóta is bizalommal kéri közbenjárását az O Spem Miram kezdetű responzóriummal.
     1221. augusztus 6-án halt meg, testvéreitől körülvéve. Rendje ekkor 5 éve létezett, ő maga pedig még nem volt ötven éves. „Testvérei lába alatt” szeretett volna nyugodni, az ő templomukban temették el, sírja ma is Bolognában található. Személyes jóbarátja, IX. Gergely pápa avatta szentté 13 évvel halála után, 1234-ben. Ünnepe augusztus 8-án van. FORRÁS felhasználásával!

 A Szeretetlánggal, miként a Mária-jelenésekkel való foglalkozás, akadálya az ökumenizmusnak? 

     Válasz: Az 'aggodalom' a mariológia több évszázados protestáns kritikájára utal, jóllehet legszívesebben „jegelik" a témát! A hitújítók feledni látszanak Luther higgadt mariológiáját: „Amikor maga az Isten nevezi Máriát anyjának /.../ Senki sem mondhat Róla vagy Neki ennél nagyobbat, mégha annyi nyelve volna is mint ahány fűszál /a réten/, ahány csillag az égen, vagy a tenger homokja. A mi szívünknek is el kell gondolkodnia azon, hogy mit jelent Isten Anyjának lenni.” (Luther: Kommentár a Magnificathoz)    Hasonlóképp iránymutató mindannyiunk számára Luther ezen kijelentése is: "Szűz Mária az a szív volt, akibe (az isteni) szavak mélyen behatoltak és benne is maradtak." (LD 8,51: Sermon zum zweiten Weihnachts-tag)

Olaszország, FIRENZE 1230; 1595

     Az első csoda 1230-ban történt. Egy Uguccione nevű pap, miután bemutatta a szentmisét, nem vette észre, hogy néhány csepp konszekrált bor maradt a kehelyben, amely később vérré változott. Giovanni Villani történész részletes leírást készített a csodáról: Másnap ugyanebben a templomban szentmisét mutatott be, és a kehelyben eleven, megtestesült és megalvadt vércseppeket talált. Megmutatta a kolostorban lakó apácáknak, az összes jelenlévőnek, a püspöknek, a papoknak, majd a firenzeieknek is, akik áhítattal gyűltek össze, hogy tanúi legyenek a csodának. A kehelyből a vért kristálykancsóba tette, és nagy tisztelettel ismét megmutatta a népnek.”

A paviai Ardingo püspök magához kérette az ereklyét, és néhány hétig a püspökségen tartotta, 1230 mielőtt visszavitette a kolostorban lakó nővérekhez, akik aztán a Szent Ambrus-templomban őrizték. 1399-ben IX. Bonifác pápa a porziunculaival azonos bűnbocsánatot adott a Szent Ambrus templomot látogató és a csoda ereklyéje előtt tiszteletüket tevő hívek számára.

1980-ban ünnepelték a csoda 750. évfordulóját. Az ereklyét (ami néhány csepp vérből áll, és a mérete nagyjából egy négyzetcentiméter) értékes monstranciában őrzik a Mino da Fiesole által készített fehér márvány tabernákulumban.

1595 nagypéntekén a templom Sépulcre elnevezésű oldalkápolnájának oltáráról leesett egy égő gyertya és tüzet okozott. Az ott levő emberek igyekeztek megfékezni a tüzet, és sikerült kimenteniük az Oltáriszentséget és a kelyhet. A zűrzavar következtében hat ostya a szentségtartóból a lángoló szőnyegre esett. Ám később a tűz ellenére is épen és sértetlenül találták meg őket. 1628-ban Marzio Medici firenzei érsek alaposan megvizsgálta a Szentostyákat, és megállapította, hogy tiszták és sértetlenek. Ezt követően értékes ereklyetartóba helyeztette őket. A firenzei Szent Ambrus-templomban minden év májusában 40 órás szentségimádást tartanak, amelynek során olyan szentségtartóba helyezik az oltáriszentséget, ami egyben a két ereklyét őrző ereklyetartó is.

 A családi engesztelés 2

A keddi nap a családodért felajánlott nap legyen. Végezz helyettük annyi lelkiáldozást ahányan vannak. Ajánld fel őket egyenként Édesanyánknak és Ő védelmébe veszi őket. /.../ Leánykám, a családodért nagy felelősséggel tartozol. Most is neked kell őket különös gonddal Hozzám vezetni, mindegyiket a maga módján, mert nagyon különbözőek. Kegyelmeimet szünet nélkül óhajtsd számukra. Együtt fogunk működni, de a te erődet igénybe kell vennem. Legkegyesebb pártfogódat ne felejtsd el (Szent József). Őt is kérd  mindennap! (I/35) 

        Megváltó munkámhoz nagy szükség van reátok! /.../ Te és minden családanya, akik az Én Szívem szerint cselekedtek, munkátok értéke nem kisebb még a legnagyobb papi méltóságra emelt személyek tevékenységénél sem! Értsétek meg ti édesanyák a fenséges hivatást, melyet reátok bíztam. Ti vagytok hivatva benépesíteni az Én Országomat, betölteni a bukott angyalok helyét! A szívetekből és öletekből indul el Anyaszentegyházam minden lépése! Országom úgy növekszik ahogy ti édesanyák munkálkodtok a teremtett lelkek között. Nektek van a legnagyobb és legfelelősségteljesebb munkátok. Legyetek annak teljes tudatában, hogy a ti kezetekbe adtam a lelkek sokaságának üdvösségre vezető munkáját. (...) Add át az illetékeseknek; azok a családok akik a csütörtök vagy a pénteki napon a családjukban megtartják az engesztelő imádási órát, ha a családjukban meghal valaki egyetlen szigorú böjti nap után a család halottja kiszabadul a tisztítóhelyről. (...) Juttasd el kérésem a Szentatyához! Általa kívánom kiosztani a nagy kegyelmekkel járó áldásomat, melyet minden alkalommal azokra a szülőkre adok, akik a teremtés e nagy munkájában Isteni tetszésemet és akaratomat elfogadják. Adjanak különös áldást, mely egyedül álló, s csak szülők részére adható! Minden gyermek születésénél, rendkívüli nagy kegyelmekkel árasztom el a családokat!” (III/155)

Olaszország, Cava dei Tirreni 1656

     1656. májusában, a Szardíniát megszálló spanyol katonák miatt szörnyű pestisjárvány tört ki Nápolyban. A pestis futótűzként terjedt el a környező falvakban és településeken, és hamarosan elérte Cava dei Tirreni városának kapuját is. A járvány több ezer áldozatot követelt. Don Paolo Franco atya azon kevés túlélők közé tartozott, akiket nem tett gyávává a csapás, hanem a fertőzésveszély ellenére – égi sugallatra – a lakosságot engesztelő körmenetre hívta a néhány kilométerre található Monte Castellóig. Amikor felértek a hegycsúcsra, Franco atya megáldotta Cava dei Tirreni városát az Oltáriszentséggel. A pestisnek ekkor május 25-én, csodás módon vége szakadt, és Cava lakói azóta is minden év júniusában ünnepi körmenettel, a "Festa di Castello"-val, emlékeznek meg a csodás eseményről.

 A családi engesztelés 1

         Szűzanya szavai: "Én jóságos, megértő Édesanyátok vagyok, és veletek összefogva megmentelek benneteket. Szent István Nekem ajánlotta (országotokat), és Én ígéretemmel biztosítottam, hogy szívemen viselem az Ő és a magyar szentek kérését. Egy új eszközt szeretnék kezetekbe adni. Nagyon kérlek, fogadjátok megértéssel, mert Szívem bánkódva néz le országomra. (I/37)

      Kármelita kislányom! Általad kívánom nyilvánosságra hozni Anyai Szívem határtalan szeretetét és aggodalmát, mely a családi szentélyek széthullása miatt fenyegeti az egész világot. Édesanyai segélykiáltásom mindenek előtt hozzátok intézem és veletek összefogva akarom a világot megmenteni! /.../ Együtt érző szíved szeretete az, mely érdemessé tesz Szeretetlángom továbbadására és mind, aki Velem érez /alkalmassá válik/ e a nagy kegyelem befogadására, mellyel a lelkeket megmentjük az örök kárhozattól. (III/140)

     Anya vagy te is, és Én anyai Szívem tengernyi bánatát és szenvedését megosztom veled. Tudom, te átérzed anyai fájdalmamat. Gondold el, ha hat gyermeked elkárhozna, mily fájdalmad lenne miattuk! És Én? Ó, gyötrelmeim, melyekkel látnom kell, amikor a sok lélek a pokolba szédül! Segíts, kislányom, gyermekem!” (II/50)   

Olaszország, CASCIA 1330

     1330-ban Cascia városában papot hívtak egy súlyosan beteg földműveshez, hogy szentáldozásban részesítse. A pap a Szentostyát nem egy kendőben és burszában, nem kapszulában vagy cibóriumban vitte magával, hanem hanyagul breviáriuma lapjai közé csúsztatta. A beteget amint a gyóntatása után meg akarta áldoztatni, kinyitva a könyvét és döbbenten látta, hogy a Szentostyán friss vérfoltok vannak, összevérezve a könyv lapjait. Az ijedt és bűnbánó pap azonnal a Siena-i Ágoston-rendi kolostorba sietett a szentéletű Simone Fidati atyához, hogy tanácsot kérjen tőle. A pap meghallgatta a történetet, feloldozta bűnétől és arra kérte, hogy őrizze meg a breviáriuma vérrel megjelölt két oldalát. A pápák közül sokan engedélyezték az ereklye előtti hódolatot, és bűnbocsánatot adtak a zarándokoknak. Emellett Cascia városi törvénykönyvében egy 1387-es bejegyzés megemlíti az esetet, és elrendeli, hogy „a hatóságok, a városi tanács és Cascia lakói minden évben Úrnapján menjenek el a Szent Ágoston-templomba, és a pap vezetésével körmenetben vigyék körbe Krisztus legszentebb testének ereklyéjét a városban.” 1389-ben a pápa megerősítette a csoda hitelességét, és hitelesként említi egy 1687-i apátsági kódex.

1930-ban, a csoda 600. évfordulója alkalmából Cascia városában Norcia egyházmegye eucharisztikus kongresszust rendezett, amelyen közzétették a csoda teljes dokumentációját, és megáldották az ebből az alkalomból készíttetett értékes ereklyetartót. A pergamenpapír töredéke 52 x 44 mm. A fény ellen nézve látható, hogy a vérfoltok egy emberi arc körvonalát képezték. Az 1330-ban történt eucharisztikus csoda ereklyéjét a casciai Szent Rita bazilikában őrzik.

A földi élet felelőssége

Alfred Monnin SJ atya "Szól az arsi szent" c. könyvéből részletek.

Sok keresztény van, aki azt sem tudja, hogy miért él a világon.

A Jóisten megteremtett minket és a világba helyezett, mert szeret és üdvözíteni akar. Ahhoz viszont, hogy az ember üdvözüljön, meg kell ismernie Istent, szeretnie és szolgál­nia kell Őt, és ez bizony szép hivatás! Ez az egyetlen tennivalónk a földön. El­veszett idő, amit másra fordítunk.

Mindent egyedül Istenért kell vé­geznünk! Ébredéskor ezt kell mondani: "Istenem, ma érted aka­rok dolgozni! Elfogadom, amit kül­desz, hiszen Tőled jön. Fölajánlom magam áldozatul. De lásd Istenem, nélküled semmit sem tehetek, kér­lek segíts engem!"

A halál óráján mennyire sajnál­juk majd azt az időt, amit haszon­talan dolgokra fordítottunk ahelyett, hogy megtettük volna a magunkét az önmegtagadásban, imában, bűnbánatban, jó cselekedetekben, munkálkodva üdvösségünk lehetőségén! Mert a fájó az lesz, amikor lát­juk, hogy a mennyországért semmit sem tettünk!

Ó, milyen szomorú ez! A keresztények nagy ré­sze csak azon van, hogy eleget tegyen testének, ennek a hullának, amely persze el fog rothadni a földben! A földi élményeik során, nem gondolnak szegény lelkükre, amelyre vagy örök boldogság, vagy örök kárhozat vár! Egyszerűen képtelenek józanul szemlélni a múlandóságot!

A kevély ember, úr akar lenni mindenki fölött, s azt hiszi, hogy ő valaki, holott csak por és hamu, melyet felkap a szél vagy elsodor a víz! Gyakran elgondolom, hogy mennyi testvérünk, nővérünk halt meg már, és belőlük is maréknyi hamu lett?

Azt mondja a világ, hogy nagyon nehéz üdvözülni, pedig valójában nincs ennél könnyebb - Krisztus a mi Urunk által! Csupán meg kell tarta­ni Isten és az Egyház parancsait, kerülni a hét főbűnt, tenni a jót és kerülni a rosszat. Ennyi!

A jó keresztények, akik munkálkodnak a lelkük megmentésén és üd­vösségükön, boldogok és elégedettek, hiszen reményeikben már előre élvezik a mennyország örömét. Viszont a rossz keresztények, akik tudatosan önmagukat ítélik kárhozatra, mindig elégedetlenek, keserűek, bol­dogtalanok, és sajnos azok is lesznek egy egész örökkévalóságon! Látjátok a különbséget?

Íme egy jó életszabály: csak olyat tegyünk, amit nyugodtan fölajánlhatunk a jó Istennek. Nem ajánlhatunk föl neki rágalmazást, gyalázkodást, igazságtalanságot, haragtartást, káromlást, tisztátalan­ságot, hiúságot! Márpedig a világban szinte mást sem tesznek! Ámde a világ, a gaz­dagság, gyönyörök, a hatalom elmúl­nak, de a mennyország és a pokol soha nem múlik el!

Legyünk tehát éberek!

(Források a 2. részben!) (Vége!)

 A kiválasztott személye  

        Valamely égi üzenet közvetítésénél a kiválasztott személy, mint „emberi eszköz” működik közre. Érthető tehát, ha a magánkinyilatkoztatások − így a Szeretetláng üzenetek is − az isteni vonások mellett, emberieket is tükrözhetnek! Nyilván, az emberi tévedés nem zárható ki ott, ahol az emberi elme valamilyen szerepet játszik, hiszen a természetfeletti élményeknek találó emberi szavakba való átültetése óhatatlanul magában hordozza a pontatlanság lehetőségét. Ezek kiszűrése, pontosítása vagy magyarázása soha nem a látnok feladata, hanem a teológiai képzettségű lelkivezetőé és végső soron az adott magánkinyilatkoztatást kivizsgáló egyházi hatóságé!

Erzsébet asszony 1983-ban

       Ő maga is átérezte alkalmatlanságát és kérdésére így írja le naplójában a Szent Szűz válaszát: „A világon a legkisebb legtudatlanabb és legkevésbé érdemes lélek vagy akit valaha is kiválasztottam a kegyelmek továbbadására. /Mégis/ a te kicsinységeden és alázatosságodon keresztül akarom /véghez/ vinni közléseimet.” Erzsébet így folytatja sorait: „A Szűzanya szavait mélyen átgondoltam. Ő tudja ki, mi vagyok, s ez igen megnyugtatott.... Ó Szűzanyám, de jó hogy megmondtad ezt nekem, ez az amit érzek én is állandóan. A gonosz kevélységgel zaklat de tudom, hogy nyomorúságos semmi vagyok, és nem is akarok magamról semmi többet képzelni.... Nem tudom gondolataimat papírra írni csak azt, hogy teljesen megsemmisültem.” (II/64-65)

Erzsébet asszony e sorok írójának otthonában 1979-ben

Íme a Szent! 

     1905. január 8-án X. Piusz pápa napsugaras időben harmincezer hívő előtt folytatta le az Ars-i plébános boldoggá-avatását, példaképül állítva a francia klérus elé. A bazilika harangzúgása hirdette az ünnepélyes eseményt. A vatikáni ünnepségek visszhangra találtak Ars kis községben is, ahol augusztus másodikától 4-ig tartó fényes triduumon 3 bíboros, 15 püspök és 22 ezer hívő vett rész.

Az Ars-i plébános ügye az I. Világháború alatt sem állt le. XV. Benedek pápa szigorúan kivizsgáltatta a szenttéavatáshoz megkívánt két csodát. Az egyik Eugéne nővér, aki súlyos vérzéssel járó visszértágulatból gyógyult meg 1905-ben, a másik Matilde Rougeol, gégetuberkolózisból épült fel 1910-ben Boldog Vianney közbenjárására Ars-ban!

1925. május 31., Pünkösd napján az „igénytelen lelkipásztor” a legnagyobb egyházi tiszteletben részesült. A római Szent Péter bazilikában 35 bíboros, 200 püspök vette körül XI. Pius pápát. Fél 11-kor az egyház feje kihirdette Vianney Jean-Marie Baptiste-t „szentnek jelentjük ki”, és augusztus 8-a emléknappal 1928-ban felvétette az Római egyházi Naptárba. 

1929-ben XI. Piusz pápa a papi hivatások védőszentjének nyilvánította.

1956. október 12-én a város hivatalosan Ars-sur-Formans nevet kapta.

1959-ben, szentünk halálának századfordulójára XXIII. János pápa kiadta a Sacerdotii nostri primordia enciklikát.

1969. óta VI. Pál pápa kezdeményezésére augusztus 4-én, a szent halálának emléknapján ünnepelhetjük a „papok” példaképét!

1986-ban Vianney születésének 200. évfordulójára Szent II. János Pál Ars-ba látogatott és a nagy szentre hivatkozva így nyilatkozott: „Vianney Szent János elsősorban azzal fo­gott meg, hogy a szegényes emberi eszközökön keresztül működő kegyelem erejére mutatott rá. Különösen megrázott hősies gyóntatói szolgálata. Ez az alázatos pap napi 18 órát töltött gyóntatószékben, rendkívül szerényen táplálkozott, pihenni is csak néhány órára vonult vissza. (...) Személyét megismerve meggyőződésemmé vált, hogy a lelkipásztor küldetésének jelentős részét éppen a gyóntatáson keresztül valósította meg, vállalva a gyóntatószék önkéntes rabságát. (...) Sajnos ritka példa, hogy egy lelkipásztor annyira tisztában legyen a felelősségével, mint az Ars-i Szent plébános! (...) Legyen az ő élete bátorítás mindazoknak, akik ma megkapják a papságra hívó kegyelmet.”

Vianney Szent János felajánló imája

Jézusom! Neked szentelem szívemet: zárd a tiédbe. A te Szívedben akarok lakni, a te Szíveddel akarok szeretni, a te Szívedben akarok élni ‒ a világ előtt ismeretlenül, csak általad ismerve.

A te Szívedből akarom meríteni az igaz szeretetet, mely eméssze fel szívemet: benne erőt, világosságot, kedvet és igazi vigasztalást fogok találni. Zárkózzék el bár előlem minden szív, mégsem fogok csüggedni, mert Jézusom isteni Szíve mindig nyitva áll és nyitva is marad számomra.

Jézus Szentséges Szíve! Szívem a te szeretetednek oltára legyen, az amelyen magamat Neked feláldozom. Szemeim mindenkor Szent Sebeidre tekintsenek: elmém mindig irgal­madra gondoljon: egész valóm csak szent Szíved iránt való szeretetemet fejezze ki.

Dicsértessék, szerettessék és imádtassék Jézus szent Szíve!

Légy türelemmel, én lelkem, holnap úgy lesz, amint Isten akarja, de addig teljesítsük az Ő szent akaratát. A tegnapi nap elmúlt, s amit tegnap szenvedtem, abból már nem fáj semmi. De érdeme meg­marad, ha azért szenvedtem, hogy Isten akaratát teljesítsem. Ma is érdemszerzően akarok szenvedni, bár a mai nap csak egy nap, s rövid idő! Istenem, tehetek-e kevesebbet, mint egy napnak szomorúságait, fájdalmait, szenvedéseit és fáradságait Neked felajánlani. Megfeszített Istenem, ma minden, minden Irántad való szeretetből és szent akaratod teljesedése végett történjen! Ámen.

(Források a 2. részben!)

     2009 januárjának közepén az ostya megváltozott töredéke természetes módon kiszáradt és úgy nézett ki, mint egy vérfolt vagy egy alvadék rög, ám attól kezdve külsőleg nem változott. Még ugyanabban a hónapban az érsek kórszövettani vizsgálatokat kért az ostyáról. Március 30-án egyházi bizottságot állított fel a jelenség tanulmányozására.

A megváltozott ostya egy darabját két szakértő, Maria Sobaniec-Łotowska és Stanisław Sulkowski orvosprofesszorok elemezték egymástól függetlenül, hogy biztosítsák az eredmények hihetőségét. Mindketten kórszövettan szakorvosok Białystok Orvostudományi Egyetemén. Az elemzéseket az egyetem morfopatológiai osztályán végezték el.

A vizsgálatokat kimerítően leírták és lefényképezték. A teljes dokumentációt átadták a Białystoki Érsekségnek.

Külön rendkívüliség, hogy a konszekrált Ostya nem feloldott része beágyazódott a ruhaanyagba. Mindazonáltal a vörös vérrög olyan világos volt, mint mindig. A mintadarab elég nagy volt ahhoz, hogy elvégezhessék rajta az összes szükséges vizsgálatot. Laboratóriumi elemzések megerősítik: a szívizomrostok és a kenyér szerkezete úgy fonódnak egybe, hogy azt emberi eszközökkel képtelenség lenne reprodukálni.

Mindkét, egymástól független vizsgálat eredményei tökéletesen megegyeztek. Azt a végkövetkeztetést vonták le, hogy az ostya átalakult töredékének szerkezete azonos egy halálhoz közel álló, élő személy micokardiális (szív) szövetével, felvéve a halálhoz közel álló szívizom alakját. Ez a fajta jelenség megmagyarázhatatlan a természettudományok által. A szívizomrost szerkezete mélyen egybefonódik a kenyérével, olyan módon, hogy azt emberi eszközökkel lehetetlen megvalósítani, Maria Sobaniec-Łotowska orvosprofesszor nyilatkozata szerint.

A vizsgálatok bebizonyították, hogy a Szentostyához semmiféle idegen anyagot nem adtak. Ugyanakkor az Egyház azt tanítja, hogy a kenyér-ostya Krisztus Testévé válik, a pap krisztusi szavaira. A kórszövettani vizsgálatok 2009. január 21-én keltezett eredményeit belefoglalták a Białystok-i Érseki Kúria dokumentációjába.

A Białystoki Érseki Kúria hivatalos közleménye megállapította: „A Sokółka-i esemény nem ellenkezik az egyház hitével; inkább megerősíti azt. Az egyház vallja, hogy az átváltoztatás szavai után, a Szentlélek erejéből, a kenyér átalakul Krisztus Testévé, és a bor az Ő Vérévé. Továbbá ez egy felhívás az Eucharisztia minden kiszolgáltatójának, hogy az Úr Testét hittel és gonddal osszák ki, a hívek pedig imádattal fogadják Őt”.

Vianney Szent János, papok védőszentje!

Segítsd a papi hivatásokat

és járj közbe ifjúságunkért, hogy sokan meghallják az Úr hívását!

„Egészen ő!”   

     Convert prelátus, aki 1889. júliusában Ars-i plébánossá lett, még találkozott olyan családokkal, akiket a Szent meglátogatott. „Arckifejezésük ‒ tanúskodott ‒, a szentség jellegzetességét viselte, amilyennel mi ritkán találkozhatunk: nyugodtság, derű, sugárzó boldogság megkülönböztette őket a többi ezer és ezer között”.

Részletek a boldoggá-avatási per tanúságtételeiből: Prosper de Garet bárónő, Ars polgármesterének felesége Vianney Szent János szentté avatási eljárása során a következőket vallotta: A plébános mindenekfelett szerette a tisztítótűzben szenvedő lelkeket. Meg vagyok győződve róla, hogy közvetlen kapcsolatban volt velük, és hogy a tisztítótűz olyan hely volt számára, ahol nagyon jól kiismerte magát.

Szentünk, több alkalommal is így prédikált: „Ha tudnátok, hogy a tisztítótűzből kiszabadított lelkek, milyen kegyelmeket képesek kiesdeni azok számára, akik szabadulásukért imádkoztak, bizony nem halogatnátok az értük való áldozatot!”

A Bourg-ból való Ecrivieux kisasszony nagyon aggódott hirtelen elhunyt apja miatt, aki egész életében mindenfajta vallási befolyást visszautasított. A plébánoshoz fordult, aki habozás nélkül ezt válaszolta neki: „Megmenekült, de meghatározhatatlanul sok ideig marad a tisztítótűzben.”

Édesanyámról, aki nagyon vallásos nő volt, halála után azt hittem, hogy nincs szüksége imára. A plébánossal beszéltem erről, ő pedig ezt mondta: „Ellenkezőleg, imádkozzon sokat érte.” És a nővéremhez fordulva így folytatta: „Legyen nyugodt, édesanyja jó helyen van.” – „Azt jelenti, hogy a mennyországban van?” – „Nem, nem így értettem.” Mire megértettük nővéremmel, hogy ezzel azt akarta kifejezni, hogy nem kell sokáig a tisztítótűzben szenvednie.

Egy jó tettekkel teli élet után Adele Murinais hosszú és fájdalmas betegségben meghalt. A plébánost arra kértem, hogy imádkozzon érte, aki ezt felelte: „Érte nem kell imádkozni.” Amikor a kisasszony rokonai arra kérték, hogy mutasson be szentmisét az elhunyt lelki üdvéért, megtagadta ezt, mondván: „Nincs rá szüksége!”

Egy rokonom, De Bar kisasszony édesanyját gyászolta, akinek élete tele volt megpróbáltatásokkal. A plébános odament hozzá, és ezt mondta neki: „Ön elvesztette az édesanyját, aki a mennyben van.” – „Merem remélni, plébános úr.” – „Igenis, a mennyben van.” És amikor a kisasszony odanyújtotta neki anyja rózsafüzérét, hogy megáldja, a plébános tisztelettel az ajkához emelte.

A perfelvétel és az apostoli pör anyagát 1890. május 13-án a Szertartások Kongregációjának ülésén elfogadták, s a határozatot maga XIII. Leó pápa erősítette meg, ki ide vonalkozólag ezt a megjegyzést tette: „Ez az ügy nagyon kedves nekem, ne szenvedjen halasztást! Nagyon szeretném a tiszteletre­méltó Vianney-t boldoggá avatni!” Az Isten nem adta meg neki ezt az örömet, mert 1903. július 20-án elhunyt.  Ez év augusztus 4-én ‒ tehát pontosan 44 évvel Vianney halála után ‒ X. Piusnak lett fönntartva, hogy Vianney-t oltárra emelje. 1904. január 26-án a pápa elnöklete alatt megvizsgálták a tiszteletreméltó Vianney-nek tulajdonított csodákat.

1904. február 21-én kiadott dokumentumával a pápa elismerte a csodák hitelességét, és alkalmasnak találta arra, hogy a tiszteletreméltó Vianney Jean-Marie Baptiste boldoggáavatási perében döntő szerepet játszanak.

1904. június 17-én a tiszteletre-méltó Ars-i plébános testét kiemelték a sírból, csodálkozva állapították meg, hogy a testrészek sértetlenek voltak. A testbőr kissé sötétebb lett, és a test erősen összeszáradt. Az arcvonások felismerhetők voltak. Szíve teljesen ép maradt, és azt külön ereklyetartóba helyezték. Amikor 1905. április 2-án a még élő Ars-i aggastyánoknak megmutatták az arcát, könnyezve mondták: „Egészen ő!”

Az 1862-ben megépült bazilikában egy díszes mellékoltáron, üveg-szarkofágban helyezték el épen maradt testét. Arcát egy viaszmaszk takarja. (Források a 2. részben!)

(folyt.)

Lengyelország, SZOKÓLKA 2008

     A lengyelországi Szokólka (Sokółka) városában 2008. október 12-én, vasárnap reggel a fél 9 órai szentmise során, amelyet a Szent Antal plébániatemplomban mutattak be, egy felszentelt ostya kiesett az egyik pap kezéből az áldoztatáskor, közel az oltárhoz. A pap,  Stanisław Gniedziejko félbeszakította az áldoztatást, felvette az ostyát, és a liturgikus előírásoknak megfelelően azt egy kis víztartó edénybe helyezte – néhány templomban a tabernákulum mellett található egy ilyen edény, amelyben a pap leöblítheti ujjait az áldoztatás után. Az ostyának fel kellett volna oldódnia a vízben, amelyet később megfelelő módon eltávolítottak volna. 

Julia Dubowska nővér, az Eucharisztikus Nővérek Kongregációjának tagja volt a plébániai sekrestyés. A szentmise végén az atya kérésére egy másik edénybe öntötte át a vizet és az ostyát. Tudván azt, hogy a megszentelt ostya egy idő múlva feloldódik, az új edényt a plébánia sekrestyéjében található széfben helyezte el. Csak a nővérnek és a papnak volt kulcsa a széfhez.

Egy héttel később, október 19-én, Missziós Vasárnapon, amikor a pap érdeklődött az ostya állapota felől, Júlia nővér kinyitotta a széf ajtaját, és kovásztalan kenyér finom illatát érezte. Amikor felnyitotta az edényt, a még mindig javarészt érintetlen ostya közepén egy görbe, fényes vörös foltot, egyfajta vérfoltot vett észre: egy test élő részecskéjét. A szín nem festette pirosra a vizet, az színtelen maradt.

A nővér azonnal értesítette a papot, aki magával hozta a plébánia többi papját és a látogatáson lévő misszionáriust, Ryszard Górowski atyát. Mindnyájan elámultak és elnémultak a látottakon.

Diszkréten és nagy óvatossággal hallgattak az eseményről, tekintve annak jelentőségére, hogy ez egy Szentostya volt, amely Krisztusnak az Utolsó Vacsorán kimondott szavai erejében, valóban az Ő Teste volt. Azonnal értesítették Białystok metropolita érsekét, Edward Ozorowskit, aki az érsekség titkárjával és más egyházmegyei tisztviselőkkel Szokólkába ment. Mindnyájukat nagyon meghatotta, amit láttak. Az érsek elrendelte, hogy az ostyát biztos helyen őrizzék, várva, hogy mi fog történni.

Október 29-én az edényt az ostyával átvitték a plébániaépület Isteni Irgalmasság Kápolnájába és a tabernákulumban helyezték el. Másnap az érsek döntése értelmében a vérfoltos ostyát kivették a vízből és egy kis korporáléra (fehér vászonkendő) helyezték, amelyet visszatettek a tabernákulumba. Az ostyát ilyen módon őrizték három éven át. Az első évben titokban tartották. Közben az egyházi hatóságok mérlegelték, hogy mit tegyenek, hiszen Isten egy jeléről volt szó, amelynek szüksége volt értelmezésre.

(folyt.)

     Augusztus 2. - az Angyalok Királynéja vagy népiesen Angyalos Boldogasszony ünnepe, mely egyben a Porciunkula kápolna fölszentelésének emléknapja és a ferencrendiek legnagyobb ünnepe.

Porciunkula – egy kis kápolna, amit Szent Ferenc épített újjá 1208-ban. Itt éltek az első testvérek, és maga Szent Ferenc hívta először Porciunkulának, azaz kis helynek, sőt kis Szentföldnek (magyarázat alább →)!

Ferenc itt alapította meg az első és második rendet, hiszen itt öltöztette be Klárát, és 1226-ban ide jött meghalni (sírja fölé 1568-ban bazilikát emeltek). Itt Porciunkulában jelent meg neki az Úr és az Istenanya. Arra bátorították, hogy kérjen Tőlük valami „nagy kegyelmet”, bármit! És Szent Ferenc nem csekélységet kért, hanem azt, hogy aki ezt a kápolnát meglátogatja, „teljes búcsút” nyerhessen, vagyis, mentesüljön a bűnei által kiérdemelt tisztítótűz szenvedéseitől!

A kérés abban az időben rendkívüli volt, mert → teljes búcsút akkoriban csak a szentföldi keresztes háborúkban résztvevők nyerhettek, vagy az, aki a Szentföldre indulókat hathatósan támogatta. Az Úr Krisztus helybenhagyta a kérést, ámde Ferencet a pápához utasította. III. Honorius 1216-ban teljesítette Ferenc kérelmét, és augusztus 1-én déltől másnap estig minden esztendőben „toties-quoties” (esetenként, mindannyiszor), a szenvedő lelkekért is felajánlható teljes búcsút engedélyezett azoknak, akik fölkeresik a Porciunkula-kápolnát, gyónnak, áldoznak és imádkoznak a pápa szándékára.

A 14. sz. végétől a pápák a Porciunkula-búcsút megadták a ferences templomoknak, később a klarisszák és a kapucinusok összes templomának, melyet XV. Gergely pápa 1622-ben a ferenceseken kívül az összes hívőre kiterjesztette.

A 1678-ban egy 3 hajós bazilikát építettek a Porciunkula fölé úgy, hogy a kis kápolna a központi kupola közepe alatt áll. Az 1832-es nagy földrengéskor a bazilika sok része beomlott (de a kis kápolna sértetlen maradt!). 1840-ben a bazilikát helyreállították, és márvány homlokzatot kapott.

Ha valakiben netán felmerülne a kérdés, hogy "mi az üdvös abban, ha az Isten Anyját még az Angyalok Királynőjeként is tiszteljük", nos a szent írók a következőkben látják ezt üdvösnek: A Boldogságos Szent Szűzben a Megváltó Társát szemléljük, aki a Szeplőtelen Fogantatás titka által, egyedülálló módon mentes maradt az ősbűn átkától, és még a személyes bűntől is. A Mindenség Királyának Anyjaként, királynőként tisztelhetjük. Istenanyai méltósága és még a Szent Angyalokat is megelőző tökéletessége révén, ennél fogva az Angyalok Királynőjeként is tisztelhetjük Őt. Ez a Mária-tisztelet végeredményben a Szentháromság Egy Istenre irányítja figyelmünket, hiszen a Szűz Máriával való kapcsolatunk tulajdonképpen az Istennel való kapcsolatunkat segíti, mégpedig olyan értelemben, hogy Mária által jutunk el Jézushoz. Ezért nagyon lényeges, hogy minél buzgóbban, és minél nyitottabb szívvel szemléljük az Istenszülő Szűz szent titkát, dicsérjük Őt Istentől kapott égi-földi méltóságában, keressük közelségét, figyeljünk indításaira, kérjük közbenjárását, és fogadjuk a kegyelmeket, amelyeket az Úr, Szent Anyjának keze által kíván adni nekünk. A fenti teologikus sorokat egyszerűbben foglalja össze XIII. Leo pápa a Divinum illud munus körlevelében (1897): „A vallásos tisztelet ugyanis, amelyet a szent égi lakóknak és az angyaloknak, a Szűz Istenszülőnek és Krisztusnak megadunk, végül is magára a Szentháromságra áramlik vissza és benne végződik.” (DH 3325) Ebben teljesedik be a bensőséges Mária-tisztelet egész jelentősége.

Angyaloknak Királynéja, tiszta Szűz! Kérjed a te szent Fiadat érettünk.

Ékes virágszál, hozzád esdeklünk! Szép Szűz Mária, könyörögj értünk!

Lengyelország, LEGNICA 2013

     2013. december 25-én a legnicai Szent Jácint-templomban szentáldozás közben egy Szentostya véletlenül a földre esett. Azonnal fölvették, és a kánonjog előírásai szerint vízzel teli tartóba, majd azzal együtt a tabernákulumba helyezték. Andrzej Ziombra atya más papokkal együtt nézte meg, hogy 2 hét után feloldódott-e a vízben a Szentostya. Azt tapasztalták, hogy az Ostyán vörös foltok jelentek meg. Az akkori legnicai püspök, Stefan Cichy bizottságot állított fel a jelenség laboratóriumi kivizsgálására. A vizsgálat meglepő eredménnyel zárult: az ostyából vett minta „emberi szívizomra hasonlít, amelyen az agóniára jellemző elváltozások láthatók”.

A történtek elemzésére teológiai és tudományos bizottságot hívtak össze.

2014. január 26-án a tudósok maguk vettek mintát belőle. Nekünk, papoknak egyértelmű volt, hogy csoda történt. A bizottság ellenőrizte, hogy vajon nem valamilyen gomba, penész vagy más okozta-e az elváltozást. (…) A Wroclaw-i Törvényszéki Orvostani Intézet azonnal kizárta, hogy baktérium vagy gomba okozta volna az ostya elszíneződését. Egy másik kórszövettani elemzés szerint a darabkák egy része szívizomszövethez tartozónak látszott. Szükségesnek éreztük egy második szakvélemény kikérését is, ezért a szczecini Igazságügyi Orvosszakértői Intézetbe vittük ugyanezen mintát, de annak eredetéről nem tettünk nekik említést. Az Intézet különböző vizsgálati módszereket alkalmazott. A vizsgálatot követően a szczecini Pomerániai Orvostudományi Egyetem Kórszövettani Tanszéke a hisztopatológiai kép alapján úgy vélte, hogy »a szövettöredékek harántcsíkolt izom töredékes részeit tartalmazzák, amelyek súlyos agónia során szoktak előfordulni. A szövet emberi eredetű.« A vizsgálat eredményeit a Szentszék Hittani Kongregációja elé terjesztették, és ők elismerték az esemény természetfeletti mivoltát. Érdekes, hogy a vizsgálati eredmények hasonlóságot mutattak a Kr. u. 700-ban történt lancianói eucharisztikus csoda eredményeivel, és más, nemrégiben történt csodákéval is, mint pl. a 2008-as lengyel sokolkoi csoda, a 2006-os mexikói tixtlai csoda, vagy az 1996-os argentin Buenos Aires-i csoda.

2016. április 17-én a Szentszék ajánlására Főtisztelendő Zbigniew Kiernikowski, Legnica új püspöke a szentmisén arra kérte Andrzej Ziombra plébánost, „alakítsanak ki megfelelő helyet a relikvia számára, hogy a hívek megadhassák neki az illő tiszteletet.”

A Szent Jácintról (1185-1257) elnevezett templomban történt legnicai csodának kiemelt jelentőséget tulajdonítanak. Szent Jácint a Szent Domonkos-rendhez tartozott, elkötelezett volt az Eucharisztia iránt, és maga is szemtanúja volt egy eucharisztikus csodának. Amikor a könyörtelen mongol csapatok elérték Kijevet, Szent Jácint fogta a Szentostyákat tartalmazó cibóriumot, és biztonságba akarta helyezni. Mikor a templom végébe ért, egy hangot hallott az oltárhoz közeli Szűz Mária szobor felől, amely ezt mondta: „Jácint, Jácint! Látom, hogy a Fiam megmentésén fáradozol, de ugye nem engeded anyját sem a szentségtörő barbárok kezébe jutni?” Jácint bocsánatot kért mondván, hogy nem bír ilyen nagy súlyt megemelni, de a Szűzanya így válaszolt: „Ha egy kicsivel több hittel és szeretettel lennél irántam, könnyedén elbírnád ezt a terhet.” „Semmire nem vágyom, csak hogy téged szeresselek és benned bízzam” – válaszolta erre Szent Jácint. A szobor azonnal pehelykönnyűvé vált, és Szent Jácint szerzetestestvérei kíséretében csodával határos módon átkelt a széles Dnyeper folyón, és észrevétlenül áthaladt a Mongol csapatok között.

A tiszteletreméltó plébános   

     Langalerie megyéspüspök így búcsúztatta: „Jól van derék és hűséges szolgám, lépj be uradnak örömébe, más szóval napszámod véget ért, eleget dolgoztál. Jöjj élvezd munkád jutalmát. És tudd meg kedves és tisztelendő paptársam, hogy püspöki életem legszebb, leginkább várt napja lesz az, amikor az Egyház csalatkozhatatlan szava meg fogja engedni nekem, hogy ünnepélyesen e szavakkal üdvözölhesselek: Euge serve bone et fidelis, intra in gaudium Domini tui”.

A beszéd elhangzása után, a koporsót a templomba vitték, ahol csak a papság, a világi előkelőségek és a megboldogult hozzátartozói kaptak helyet. A gyászmise alatt áhítatos csend uralkodott a gyászoló községben.

A gyászszertartás után Keresztelő Szent János-kápolná­jában, egykori gyóntatószéke előtt helyezték el, hol az Isten szolgája annyi szegény lelket oldozott fel és erősített meg.

Mindaddig, míg a koporsó itt maradt, éjjel-nappal az Ars-i hí­vek álltak őrt. Augusztus 14-én a templomhajó közepén épí­tett sírboltba helyezték el a koporsót. A sírbolt padló nyílását egy fekete márványtábla zárta el, melyen e szavak voltak olvashatók:

„Itt nyugszik Vianney Jean-Marie Baptiste Ars-i plébános”. (Szentünk földi maradványai 45 évig, 1904-ig ehelyütt nyugodtak.)

1860-ban Pierre-Marie Bossan (+1888) egy új bazilika tervét tette le, mely a régi 12. századi templomocskát, építészetileg bravúrosan közösítette egy új kupolás épülettel. Az alapkövet 1862. május 1-én áldotta meg Gérault de Langalerie, Belley püspök. A komplexum 1870-ben fejeződött be.

Az új bazilikát kezdetben Szent Filománának szentelték. (E bármíly híres szent történelmiségének egyházi kétségbevonása miatt, 1997-ben az Ars-i bazilika titulusát, az eredeti kis templom szentjéről, Szent Szixtusz-ra változtatták!)

Új zarándoklás vette kezdetét. A nép szava, amely ez esetben valóban az Isten szava volt, az Ars-i plébánost szentté kiáltotta ki. Ettől kezdve a templomába azért jártak, hogy őt tiszteljék s közbenjárását kérjék. Mindennap sok-sok zarándok térdelt a márványlapon, maga Villecourt bíboros egyházi méltóságának díszében földig hajtotta meg fejét, hogy a márványlapot megcsókolja.

Közben az egyházmegyei hatóság nem maradt tétlen, hiszen édes kötelessége volt, hogy az Ars-i plébános szent­ségi jellegét hivatalosan megállapítsa.

1862. november hó 21-én Langalerie megyéspüspök megbízott egy egyházi testületet, hogy kivizsgálja az Isten szolgájának életére, erényeire, csodá­ira vonatkozó adatokat. Megkezdődött a perfelvétel, mely két­száz ülésben 66 tanúvallomást hallgatott meg, s amely 1865. március 6-án, nyert befejezést.

Néhány nappal később a megyéspüspök Rómába vitte a hivatalos másolatot, mely 1674 fólió oldalból állott, s átadta a Szertartások Kongregációjának, hogy az apostoli pör megindítása iránt tegyen javaslatot a pápának. A perfelvétel és az apostoli pör között szabály szerint tíz év szokott lenni.

IX. Pius pápa 1866. február 6-án kelt dekrétuma ez esetben fel­függesztette a szabályt. De a vatikáni zsinat, a francia-német háború, a piemonti csapatok Rómába való bevonulása megakasztották az ügyet. Végre 1872. október 3-án a pápa által kinevezett bizottság megkezdte munkáját, melynek eredménye gyanánt Vianney Jean-Marie-Baptiste a „tiszteletreméltó” jelzőt kapta.

Az úgynevezett apostoli tárgyalások ‒ melyeknek irányításával három egymást követő Belley-i megyéspüspök: ­Richard, Marschal és Soubiranne lett megbízva és tizenkét évig tartottak. 1866. október 12-től 1874. augusztus 3-ig 147 tanút hall­gattak ki 311 ülésben, a tanúvallomások 2886 folio lapot töltöttek meg. Közben óriás értéke lett a Szent Plébánoshoz kötődő ereklyéknek. (Alul lásd az ágyából való kis szalma-darabot!)

 (Források a 2. részben!) (folyt.)

A Szeretetláng litánia és a rózsafüzér eredetisége

Sokakban merült fel a kérdés, néhány imádság és imaszokás eredetét illetően.

1) Az un. Szeretetláng Litániát egy ágyhoz kötött pécsi pap Dr. Kálmándy László írta 1977-ben. Ő egyike a tizenkéthetes böjtöt vállaló "tizenkét papnak”. Erzsébetet és e sorok íróját személyesen ismerte és olvasta a teljes lelki naplót is. Személye jelentős szerepet játszott a katolikus "röpiratok” (gépelmények) írásában, terjesztésében. Nevéhez köthető számtalan korabeli "Gobbi üzenet” fordítása is, Mária Papi Mozgalma számára. Ő írta "Dr Szentmihályi Gábor" álnév alatt az első Teológiai Szakvéleményt a Szeretetlángról! Több gyönyörű imát is írt, épp ezért érthetetlen, hogy a Szeretetláng Litánia formájánál miért hagyta el a litániáknál szokásos felvezető és utókönyörgéseket!? (Azóta már pótolva lett!)

2) A „Szeretetláng Rózsafüzér” a Németországban nyomtatott szeretetláng füzetek révén lett ismert hazánkban. Ennek folytán azt tartotta mindenki, hogy egy német pap írta (Róth Anna Tarzicia IML nővér fordításában). Lényegében csak a rendszerváltás tájékán lett közismert, hogy egy Anna nevű Pécs környéki asszony írta, égi indíttatásra. A füzetkék hátulján népszerűsített un. "Szeretetláng rózsafüzér" Erzsébet asszonynak tetszett, de az Égiek nem szóltak róla és a benne elhangzó "Szeretetláng könyörgés" ígért érdemein kívül, búcsú-kiváltsága nincs (ellentétben a rendes /Domonkos/ rózsafüzérrel)!

Ami felróható, hogy zavart kelt a közös imádságokban, miszerint Szeretetláng rózsafüzér alatt egyesek a "Szűz Mária Fájdalmas és Szeplőtelen Szent Szíve" kezdetű (fogalmazvány-füzért), míg mások a rendes "Domonkos" rózsafüzér Üdvözlégyeibe illesztett Szeretetláng-betétes mondását értik. Nem beszélve arról, hogy e megnevezéssel tartják számon a szív alakú szemekből álló szentolvasót is! (Melynek – egyébként kiváló – ötlete sem Erzsébet asszonytól származik!)

3) A piros szívekből álló szentolvasó készíttetésére szintén a dunántúli látnok asszony 'kapott indíttatást' 1986-87-ben. Így Erzsébet ezt már nem ismerhette! Ez az amúgy szép és találó kivitelezés, egyébként nem feltétele a Szeretetláng könyörgéssel mondott rózsafüzérezésnek!

    Megjegyzés: Valamennyi Mária-jelenés a „Domonkos Rózsafüzér” imádkozását kérte kiváltságoltjától és ez áll a Szeretetlángra is! Erzsébet asszonytól is a Szűzanya a "rendes" rózsafüzér imádságot kérte (a Szeretetláng fohász hozzáfűzésével!) Erre vonatkozóan lásd a Lelki Napló:  I/110; II/114; III/193; III/206; IV/27; IV/.29; IV/36. bejegyzéseit! Sajnos el kell mondani, hogy a fenti – "Szűz Mária Fájdalmas és Szeplőtelen Szent Szíve" kezdetű (kis-rózsafüzért) – kegyelmi értéke és kiváltsága nem egyenrangú, sem a "rendes" rózsafüzérrel, sem az "Isteni Irgalmasság rózsafüzérével" (Fausztina Napló 476) melyeket az Úr Jézus és Anyja, a pápák sora és a szentek ajánlanak, az Egyház pedig a legmagasabb szinten búcsúkkal látta el!  (Higgyék el, nem mindegy!)

    Egyébiránt, az ismeretlenség homályából előtérbe kerülő különféle "rózsafüzér-láncima" ötletek, gyakran zavart okozhatnak a hívek közösségében (mint fentebb említettük), mert esetenként megosztják, háttérbe szoríthatják a közismert, az Egyház által jóváhagyott, a szentek által ajánlott – a konkrét égi- és egyházi kiváltságokkal rendelkező – szentolvasó imádkozását! Azt azonban el kell ismerni, hogy a "Szeretetláng rózsafüzér" feltűnően gyorsan elterjedt az egész világon! Ebből fakadóan, tehát két dolgot nem hagyhatunk figyelmen kívül:

a) Minden jó szándékú istendicsőítés a Szentlélek indíttatására történik (lásd 1Kor 12,3)! 

b) A klf imakezdeményeket sokan imádkozzák! Üdvös lenne tehát, ha az illetékes Egyházi Hatóságok megvizsgálnák és esetenként búcsúkkal látnák el ezeket, segítve ezzel Isten Népét! A kegyelmi érdemeik is nagyobbak lehetnének, az Egyház javára is! (És persze aligha kétséges, hogy szekularizálódó világunkban még a magán indíttatású ima-kezdeményezések is nagyon pozitív hatásúak!) 

Lengyelország, KRAKKÓ 1345

     1345-ben III. Kázmér lengyel király elrendelte, hogy az abban az évben elismert eucharisztikus csoda tiszteletére építsenek egy templomot, és az a Corpus Christi nevet kapja.

A csoda Krakkó közelében, egy Wawel nevű faluban történt. Tolvajok törtek be a kis falusi templomba. A tabernákulumból ellopták az Oltáriszentséget tartalmazó pikszist. Elmenekültek a zsákmányukkal, de később rájöttek, hogy a pikszis nem aranyból készült, ezért azt a Szentostyákkal együtt a faluhoz közeli mocsárba dobták. A templom papjai a pikszis keresésére indultak, de megtalálásához nem sok reményt fűztek. A sötétedés után azonban különös fény áradt arról a helyről, ahol a Szentostyákat tartalmazó pikszis volt a mocsárban. A ragyogó fénysugarak több kilométerről is láthatóak voltak. A rémült falusiak megdöbbentek a látottakon, és azonnal jelentették a krakkói püspöknek. A püspök háromnapi böjtöt és imádságot rendelt el. A harmadik napon körmenetet szervezett a mocsárhoz, ahol megtalálták a különös fények forrását, az ép Szentostyákat tartalmazó pikszist. A nép Istent dicsérve ünnepelte a csodát. Úrnapján évente megemlékeznek a csodáról a krakkói Corpus Christi-templomban.

A csodát megjelenítő freskók, az esettel kapcsolatos iratok és dokumentumok a krakkói Corpus Christi-templomban találhatók.

     Augusztus elsején Liguori Szent Alfonzra emlékezik az Egyház. Az itáliai katolikus teológus, egyháztanító a Redemptorista Rend megalapítója, a barokk kor katolikus erkölcsteológiájának egyik legjelentősebb alakja volt. Jogi, zenei, művészeti tanulmányok után lett pap.

     Liguori Szent Alfonz (Marianella, 1696. szeptember 27. – Pagani, 1787. augusztus 1.) az egyik legnagyobb Mária-tisztelő, egyháztanító, rendalapító, püspök, valamint a katolikus erkölcsteológia egyik legjelentősebb alakja.

Szállj le emésztő tűz, szállj le mennyei szeretet!
Eméssz el bennem mindent,
ami szent Fölségednek nincs kedvére,
hogy mostantól fogva egészen és osztatlanul a tiéd legyek.
Csak ezért akarok élni.

(Liguori Szent Alfonz imája)

Liguori Szent Alfonz, könyörögj érettünk!

Istenünk, te Egyházadban mindig új példaképeket állítasz elénk, akik megmutatják nekünk az erényes élet útját. Segíts testvéreink szolgálatában úgy követnünk Liguori Szent Alfonz püspököt, hogy egykor vele együtt a mennyei jutalomban is részesedjünk.

„Arckifejezése nyugodt és derűs volt, mintha élt volna.”  

     A lélekharang ismét megszólalt, mire a hitközséget mélységes fájdalom fogta el. Könnyes szemekkel mondogatták: „Meghalt a mi szent lelkipásztorunk!”

De a környező falvak templomai is harangoztak, tudatva mélységes részvétüket.

Szentünk halálhíre villámgyorsan terjedt, a sürgönyök minden­hová elvitték a hírt. Tömegek indultak meg Ars felé. Már augusz­tus 4-én reggel feketéllett az út a tömegektől.

Vianney már évekkel előbb kifejezte ab­béli kívánságát, hogy halálakor ne vetkőztessék le. Elsősorban attól tartott, hogy önsanyargatása nyomait meg fogják látni. De ezt a tilalmát nem vették tekintetbe, sőt, a szívét eltávolították, és egy fiolába vért vettek tőle! (Lásd alább!) Reggeli öt óra tájban átöltöztették és reverendát, harisnyát, stólát adtak rá, majd a földszinti szobába vitték. „Arckifejezése nyugodt és derűs volt, mintha élt volna.”

Kezdetét vette a negyvennyolc órai szakadatlan felvonulás. Önkéntes rendőrség tartotta fenn a rendet. Persze mindnyájan látni akarták a lelkipásztort. A bebocsátottak csak egy Miatyánk és Üdvözlégy elmondása idejéig maradhattak a szobában. A fiúintézet két növen­déke szüntelenül hozzáérintették a szenthez a kegytárgyakat. Kiürítették az összes Ars-i kegytárgy üzletet, és az asszonyok kötényszámra vitték a kereszteket, rózsafüzéreket, érmeket, mint kiderült anélkül, hogy fizettek volna! 

Raffin, a Trévoux-i közjegyző hiába pecsételte le a paplak egyes helyiségeit, a jámbor lopásokat nem lehetett megakadályozni. Egyesek vakmerőségét már a rendőrségnek kellett erőszakosan megakadályoznia.

A halott-látogatást augusztus 4-én délután egy félórára felfüggesztették, amikor első ízben sikerült az Ars-i plébános arc­vonásait lefényképezni. Készítettek is róla végre képeket a fotográfusok, és a „modell, ezúttal nem tiltakozott”! A portrék néhány darabját „élővé” retusálták.  (Lásd az alábbi képet!)

A temetést augusztus 6-ára tűzték ki. Előtte való este oly tömegek érkeztek Ars-ba, hogy az ennivalóban csakhamar hiány állott be. A tömeg nagyobb fele, miután szállást nem tudott kapni, kénytelen volt a templomtéren a csillagos ég alatt tölteni az éjt. De ennek ellenére senki sem tágított!

Augusztus 6-án nyolc óra tájban 300 pap és szerzetes, 6000 hívőből álló menet alakult. A nyitott koporsóban látható volt a megdicsőült holtteste. Amikor a koporsót felemelték, a tömeget ugyanaz az ellenállhatatlan lelkesedés fogta el, mint az ő életében. Mindenki a koporsóhoz akart férni, hogy utoljára szemlélje az Ars-i plébános arc­vonásait. Végre megindulhatott a menet és Vianney Jean-Marie Baptiste még egyszer végighaladhatott kedvelt községe utcáin. És ez bizony nem gyász-, hanem diadalmenet volt. Fehér ruhás leányok, karinges papok mögött következett a nehéz ólom és tölgykoporsó, amit felváltva vittek, papok, Iskolatestvérek és az Ars-i legények. A szomszéd községek harangjai elvegyültek a tömeg hangos zokogásába.

A menet a templomtéren állapodott meg. A koporsót a kereszt tövébe helyezték. Langalerie megyéspüspök végezte a temetési szertartást és emlékbeszédében a következőket mondta:

‒ Jól van, derék, hű szolgám! Menj be urad örömébe! (Mt 25,21) Kedves híveim, elmélkedjünk néhány pillanatig e sokat ígérő szavak fölött, amelyek bennünket ez alkalommal bizalommal és vigasztalással töltenek el. De a szavak egyben üdvös figyelmeztetést is foglalnak magukban, annak a nevében mondom ezt, ki ezentúl csak életének példája és talán sírjának csodái által fog hozzátok szólni. – Majd rövid vonásokban az Ars-i plébános emberfölötti életét vázolta. – Hosszú évtizedek, talán századok óta nem alakult ki hasonló körülmények között olyan papi élet, amely annyira eredményes, annyira szent, annyira elfoglalt, annyira foglalkoztatott és annyira az isteni szolgálatban felőrölt élet lett volna, mint az övé!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Az isteni Szeretet által 

    A katolikusok számára világos; hogy Mária személye, történelmi tevékenysége teljesen és közvetlenül Jézus Krisztus üdvözítő szerepéhez kapcsolódik. Az őskígyó elleni harc győztese Jézus Krisztus, de Máriáé a láb, a szeretettől Lángoló Szív, mely teljesen tehetetlenné kívánja tenni a sátán munkáját.

       Isten angyala amikor Máriához belépett, nem egyszerűen a nevén szólította, hanem ekként: „Üdvözlégy malaszttal (kegyelemben) teljes!” (Lk 1,28-29) Tehát a kegyelemben ragadható meg Mária személyisége. Az Úr Szolgálóleányának kegyelmi teljessége abban értendő, amiért az angyal köszöntötte, vagyis azon hivatására, szolgálatára, hogy a Messiás anyja legyen. Az Istenanya kegyelme Jézus Krisztustól forrásozza teljességét, aki „feltöltője” a kegyelmeknek. Nyilvánvaló tehát, hogy a Szent Szűz csupán közvetítője a kegyelmeknek, és ha azt mondjuk, hogy „Jézust adja nekünk” ezt akként értelmezhetjük, amint János mondta: „Isten szeretet” (1Jn 4,8)!

Alacoque Szent Margit 1673. XII. 27-i látomásában Jézus Krisztustól a következő üzenetet kapta: ,,Isteni Szívem oly szenvedélyes szeretettel van eltelve az emberek iránt, hogy Szeretetének Lángját nem képes magában tartani. A te közvetítéseddel áradjon az emberekre...” 

Csaknem háromszáz évvel később, a Szent Szűz hasonló élményben részesít egy magyar édesanyát: „Oly sok bűn van az országban. Segíts Nekem, mentsük meg. Én fénycsóvát adok a kezedbe. Ez Szívem Szeretetlángja lesz. Az Én Szívem Szeretetlángjához add a te szeretetedet is, és add tovább, kislányom! - Édesanyám, miért nem teszel nagy csodákat, hogy higgyenek Neked úgy, mint Fatimában? - Leánykám, minél nagyobb csodákat tennék, annál inkább nem hinnének Nekem. Kis kármelitám, az első szombatot is azért kértem, és mégsem veszik figyelembe. Én jóságos, megértő Édesanyátok vagyok, és veletek összefogva megmentelek benneteket. Szent István Nekem ajánlotta (országotokat), és Én ígéretemmel biztosítottam, hogy szívemen viselem az Ő és a magyar szentek kérését. Egy új eszközt szeretnék kezetekbe adni. Nagyon kérlek, fogadjátok megértéssel, mert Szívem bánkódva néz le országomra." (I/37) 

Peru, ETEN 1649

     Az eteni eucharisztikus csoda 370 évvel ezelőtt történt Peru északi részén, Puerto Eten városában. A szentségimádásra kitett Oltáriszentségben az Isteni Gyermek és három egymáshoz kapcsolódó ragyogó fehér szív jelent meg.

Az eucharisztikus csoda először 1649. június 2-án történt az Úrnapi áhítat és szentségimádás során. Az ünnepség végén Jerome da Silva Manrique ferences szerzetes épp a szentségtartót tette vissza a tabernákulumba, amikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy a Szentostyában megjelent az Isteni Gyermek, akinek ragyogó arcát vállig érő barna fürtök keretezték. Ennek a látványnak a templomi hívek is részesei voltak.

A második jelenés néhány nappal később, július 22-én történt, a város védőszentje, Mária Magdolna tiszteletére rendezett ünnepségen. A chiclayoi konvent elöljárója, Marco Lopez testvér beszámolója szerint az Oltáriszentségben megjelenő Gyermek, lila köntöst viselt. A köntös alatt mellközepéig érő inget viselt a dél-amerikai indiánok hagyományához híven. Az Isteni Gyermek ezzel akarta jelét adni annak, hogy azonosul Eten városának indián származású lakóival, és kiárasztja rájuk szeretetét. A csodás jelenés körülbelül 15 percig tartott, és sokan az egymásba kapcsolódó három fehér szívet is láttak a Szentostyán, mely a háromszemélyű Szentháromság: az Atya, a Fiú és a Szentlélek jelenlétét szimbolizálta az Oltáriszentségben.

Az esemény "Ciudad Eten Eucharisztikus csodája", vagy "El Nino del Milagro" néven ismert, jól dokumentált és igazolt. A tényeket és az ősi kéziratokat, melyek pontosan leírják az eskü alatt és a közjegyző előtt tett tanúvallomásokat nagy körültekintéssel és szigorúan tanulmányozták.

Erről az eseményről azóta is minden évben megemlékeznek a városban. Az ünnep július 12-én kezdődik, amikor az Isteni Gyermek szobrot a szentélyéből Eten város templomába viszik, és július 24-ig tart.

Békésen elaludt, mint aki jól végezte dolgát

     Augusztus 2-án délután 3 órakor, gyóntatója jónak látta, hogy Vianney-t újra a Betegek Szentségében részesítse. Gyóntatója visszaemlékezett szentünk mondására: „Mily jó az Isten, mert ha mi nem keressük fel őt, akkor Ő jön hozzánk!” (Szentkép az Ars-i plébános aláírásával)

A lélekharang megszólalt. Eközben a Jassans-i plébános húsz pap (!) kíséretében hozta a Szent Útravalót, hogy most ünnepélyesen ellássák vele szentünket.  A harangszó hal­latára könny szökött a haldokló szemébe. Jeromos testvér meg is kérdezte:

‒ Főtisztelendő atyám, miért sír?

‒ Mert szomorú dolog, amikor az ember utoljára áldozik!

Amint a menet a szobába ért, magától felült ágyában, a kezeit összekulcsolta és még jobban zokogott. Gyóntatója megáldoztatta, majd a Betegek Szentségében részesítette. „A szent­ségeket megszokott hittel és áhítattal vette föl” ‒ mondta Beau plébános.

Eközben nagy horderejű ‒ de gyarló kérdés ‒, foglalkoztatta az Ars-i köz­véleményt: halála után ki fogja örökölni plébánosuk holttestét?

Abban a végrendeletben, amit Vianney 1855. október 10-én írt, a többi között ez olvasható: „Halálom után holttestemet a megyéspüspök rendelkezésére bocsátom!”

De felmerült a kérdés, hogy mit fog ha­tározni Langalerie püspök, hiszen a megyéspüspök nem fog-e engedni a Dardilly-ak kérésének, akik már több ízben kérték szent földijüket.

Ez okból augusztus 3-án délután egy órakor, Ratfin Gilbert Trévoux-i jegyző, négy tanú kíséretében, Vianney szobájába lépett. „Hol akarja magát eltemettetni?” ‒ kérdezte a jegyző. Vianney halkan mondta: „Ars-ban!” Majd Raffin megfogalmazta a végrendeletet, amit azonban Vianney már nem volt képes aláírni.

Délutáni három órakor Beau plébános, több paptársával együtt elvégezte a haldoklók imáját, miközben Vianney megtartotta szemlélődő lelki nyugalmát.

Hét órakor érkezett meg Langalerie megyéspüspök. A beteg felismerte őt, mosolygott és megpróbált köszönetet mondani a látogatásáért, de nem tudott kiejteni egyetlen szót sem. A püspök megölelte őt s azt mondta neki, hogy a templomba megy érte imádkozni. A Szent szelíden mosolygott.

Esti tíz óra tájban úgy látszott, hogy Vianney a végét járja: Toccanier káplán a haldoklók teljes búcsújában részesítette. Éjfélkor Monnin misszionárius csókra nyújtotta keresztjét s ismét el­mondta a haldoklók imáját.

1859. augusztus 4-én csütörtökön, reggeli két órakor, abban a pillanatban, amikor a fiatal misszionárius e szavakat mondta, hogy: „Isten angyalai elébe siessenek és bevezessék őt a mennyei Jeruzsálembe...”

Vianney Jean-Marie-Baptiste, Jeromos testvér karjaiban, haláltusa nélkül visszaadta lelkét Teremtőjének. Elaludt, mint aki jól végezte dolgát.

Szentünk 73 évet, 2 hónapot, 27 napot élt, és Ars-i plébánosként 41 évig, 5 hónapig és 23 napig működött.

Négy óra tájban Beau, a gyóntatója mondta érte az első Szentmisét. Fekete miseruhát készített a sekrestyés. Ám a Jassans-i plébános, aki 13 éven át volt Vianney lelkiismeretének bizalmasa, nem akart a gyászmiséhez fekete miseruhát ‒ mivel, mint mondta ‒, Vianney élete annyira szent volt, hogy nem hiszi, hogy csak egyetlenegy szándékos bocsánatos bűn is terhelte volna lelkét.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     Dr. Odorado Linoli az anatómia és patológiás szövettan, valamint a kémia és a klinikai mikroszkópia professzora a korábbi századok során elkövetett csalás lehetőségét is kizárta. Ezt a jelentést a Sclavo Notebooks in Dignostics-ban publikálták (Collection #3, 1971) és nagy érdeklődést váltott ki a tudományos világban. Emellett 1973-ban az Egészségügyi Világszervezet (WHO) legfőbb tanácsadó testülete kijelölt egy tudományos bizottságot, hogy alátámassza Linoli eredményeit. Kutatásuk 15 hónapon át tartott és 500 vizsgálatot végeztek. Megerősítették, hogy a Lanciano-ból vett minták semmiben sem hasonlíthatók a bebalzsamozott szövetmintákhoz. A testi szövetminta természetére vonatkozóan megállapította a bizottság, hogy az élő szövet, mivel az élő szövetekre jellemző módon és gyorsasággal reagált minden klinikai ingerre. Megállapításaik teljes mértékben alátámasztották Linoli professzor megállapításait. Az 1976. decemberében publikált, az WHO és az ENSZ orvosi bizottságának munkáját összefoglaló kivonatban kijelentették, hogy a tudomány, szembesülvén azzal, hogy a jelenségre lehetetlen magyarázatot adni, korlátainak tudatában felfüggesztette a vizsgálatot.

Az eddig elvégzett tudományos vizsgálatok egyértelmű és mindenre kiterjedő, igenlő választ adtak a közép-olaszországi Lanciano Eucharisztikus Csodájának hitelességét igazolva.

A csodás ereklyék előtt évente több tízezer, a világ minden részéről érkező hívő rója le tiszteletét. A múlt század leghíresebb látogatói között volt Karol Wojtyła, akkori krakkói érsek, aki 1974-ben kereste fel a legősibb Eucharisztikus Csoda szentélyét. 

1902. óta a lancianói Eucharisztikus csoda ereklyéi a Szent Ferenc templom főoltárának második tabernákulumában láthatók. (Forrás a 28. részben)

„Mily szép a halál annak, ki a kereszten élt!” 

     Szentünk a 11 órai katekézis előtt a sekrestyébe hívta az egyik önkéntes templomőrt, és kevés bort kért tőle. Néhány csepp ivott belőle és segítség nélkül indult, hogy beüljön a gyóntatószékbe, de már nem értették meg. Annyit mégis kivettek a beszédéből, hogy kedvelt tárgyáról beszélt, mivel többször az ol­tár felé fordult s könnyező szemeit a szentségházra emelte.

Délután Jeromos testvér karjára támaszkodva, görnyedten tért vissza a lakására. Halálosan fáradtnak látszott. A Garets­ család útközben találkozott vele, és feléjük áldásra emelte erőtlen kezét. „Ez az ő utolsó áldása!” ‒ jegyezték meg maguk közt megrendülve.

A lépcsőház lábánál gyenge ájulás fogta el. A Jeromos testvér ajánlotta neki, hogy maradjon az udvaron, mert a friss levegő jót fog tenni. Nagyon gyengének érezte magát. Nagy nehezen tudott szobájába feljutni. Ágyba fektették, és kérésére magára hagyták.

Éjjeli egy óra tájban, dacára a nyomasztó hőségnek, úgy érezte, hogy teste hűlni kezd és kopogtatott. Lassagne Katalin, aki Vianney tudta nélkül, a szomszédos szobában tartózkodott, elsőnek futott be. „Ez már életem vége, hívassa a Jassans-i plébánost...” ‒ mondta sóhajtva. Majd Jeromos testvér lépett be, akit Katalin értesített. Ez volt az az időpont, a negyed kettő körül, amikor az Ars-i plébános rendszerint felkelt. Most azonban nem beszélt sem felkelésről, sem a misemondásról.

‒ Ez már életem vége ‒ ismételgette ‒, hívassa el a gyóntató atyámat!

‒ Az orvosért is megyek! ‒ mondta a sekrestyés.

‒ Ez már fölösleges, az orvos nem tehet semmit...!

Toccanier káplán, sírva lépett a szobába:

‒ Főtisztelendő plébános úr! Szent Filoména, aki önt 16 évvel ezelőtt meggyógyította, ez alkalommal is meg fogja gyógyítani!

‒ Ó! Szent Filoména sem tehet már semmit!

Beau, a Jassans-i plébános és Saunier orvos virradatkor, majdnem egy időben érkeztek meg. Az orvos a betegen általános kimerültséget állapított meg. Így szólt:

‒ Ha a hőség alábbhagy, remélhetünk még, de ha a hőség fokozódik, elveszítjük őt! A hőség bizony egyre füllesztőbb volt, mert vihart jeleztek a felhők.

Kimondhatatlan levertség fogta el az éjjel érkezett zarán­dokokat, amikor arról értesültek, hogy a plébános úr halálán van, és reggel nem jön misézni, és talán többé nem láthatják őt a temp­lomban. Ostrom alá fogták tehát a kicsi udvar kapuját. Egye­seknek érthetetlen módon, sikerült az ágyához jutni és meggyónni. Magyarázat csak annyi lehet, hogy talán maga a Szent hívatta őket.

Ő, aki mind ez ideig annyira nehézkes volt, ha ápolásáról volt szó, most engedelmes lett, mint egy gyermek. Most köszönettel elfogadta a kényelmesebb derékaljat a kemény szalmazsákra, nem úgy mint a tizenhat évvel ezelőtti betegsége során. Sőt, zokszó nélkül magához vett minden or­vosságot, amit előírtak.

Értelmének teljes birtokában volt mindvégig ‒ tanúsította a gyóntatója. Gyónását megszokott áhítattal, nyugodtan végezte, anélkül, hogy beteg­ségére célzást tett volna, a gyógyulást kifejezetten nem kívánta. Nyilvánvaló, hogy a sátán nem kapta meg a hatalmat, hogy a Szentet végső óráiban gyötörje. Ő ugyanis mindig attól tartott, hogy utolsó pillanataiban esetleg a kétségbeesés lesz úrrá rajta, de ezúttal nem vett rajta erőt még a haláltól való félelem sem.

Az Ars-i szent plébános miután a földi keserűség poharát fenékig kiürítette, most élvezte „a halál gyönyörűségét” s ezzel beteljesedett egyik mondása: „Mily szép a halál annak, ki a kereszten élt!”

Állapota mindegyre súlyosabb lett. De az Isten szolgája a tökéletes lelki nyugalom kegyelmében részesült, így szeretett volna egyedül maradni. (Források a 2. részben!) (Folyt.)

Amíg élünk, a lélekmentés a legfontosabb!

     A természet ösztönös lázadozásai dacára soha nem hosszabbította meg ágybani pihenését, amely úgy­ sem volt alvás! „Kedvem lett volna egy kissé tovább aludni ‒ mondta egy alkalommal, de nem haboztam fel­kelni: a lelkek üdve nagyon fontos!” Gyakorlatilag tehát mégis mindig a szokott órában a gyóntatószékben volt! Meg is jegyezte egyszer: „A bűnösöknek mégis csak sikerülni fog a szegény bűnöst kivégezni!”

Reggel 4-5 óra között, valamint délután 3 és 4 óra tájban rettenetesen küzdött az álom ellen. Hiába küzdött ellene, többször mégis elnyomta az álom. „Jóindulatú gyónók, akik ezt észrevették, félbeszakították gyónásukat, hogy néhány pillanatra megpihenhessen.”

Káplánja mindezt látva, megkérdezte tőle: „Főtisztelendő atyám! Ha a jó Isten megengedné önnek azt a választást, hogy azonnal égbe juthasson, vagy pedig még folytathassa a bűnösök megtérítésének munkáját, melyiket választaná?”

‒ Itt maradnék!

‒ De a szentek a mennyben boldogok! Nincs ott többé se szenvedés, se kísértés!

‒ Igaz! ‒ felelt Vianney ‒, a szentek nagyon boldogok, mert ők a nagytőkések, akik nagyon sokat dolgoztak, mert tudták, hogy Isten bünteti a lustaságot, s csak a szorgalmat jutalmazza! De ők viszont már nem tudnak szenvedés árán lelkeket toborozni Istennek, mint mi ‒ jóllehet ‒, szüntelenül segítenek nekünk!

‒ Ha az Isten a világ végéig itt hagyná önt a földön, és elég ideje volna a lélekmentésre, akkor is föl kelne olyan korán ?

‒ Ó kedves Barátom! Örömest fölkelnék mindig éjfélkor. Nem a fáradtság az, amely engem elrettent, hiszen én lennék a leg­boldogabb pap, ha nem nyugtalanítana az a gondolat, hogy majd lelkipásztorként tartozom megjelenni Isten ítélőszéke előtt! ‒ válaszolta szentünk, és az arcán két nagy könny gördült végig.

1859. áprilisának vége felé, maga köré hívta az Ars-i férfiakat, akik a Húsvét szentségi megülésére készültek.­ Beszéde bevezetőjében magát Mózeshez hasonlította, aki halála előtt Izrael népét maga köré gyűjtötte: „Gyermekeim! Mily fölséges cselekedet az, amellyel fölkészítettétek szíveteket a húsvéti parancs teljesítésére azzal, hogy a Jóistennek lakást készítettetek. Egykoron testvéreim én mentem hozzátok és semmit sem tagadtatok meg tőlem. Min­dezt köszönöm néktek! Ma a misszionárius fog benneteket meglátogatni, s úgy fogadjátok mintha én jönnék: szívem kíséri őt! Sajnos, még mindig vannak bűnösök a hitközségben! El kell mennem innen, hogy más térítse meg őket!”

Ez volt az ő szerény búcsúdala (ld. Lk 2,29). Vianney e szavaiból többen tényleg kiérezték a búcsúzás fájdalmát, s közeli halálára következtettek.

1859. júliusának utolsó napjaiban rekkenő hőség volt. A túlzsúfolt kis ars-i templomhajóban majd megfulladtak az emberek. A zarándokok kénytelenek voltak olykor kimenni, hogy friss levegőt szívhassanak. Szentünk azonban hősi hivatásának a vértanúja mégis a gyóntatószékben tartózkodott! Lehet, hogy egy régebbi gondolata is motiválta ebben: „Ha valamely pap az Isten és a lelkek érdekében kifejtett munka közbeni szenvedé­sben múlna ki, ez csak javára válna!”

Július 29-én péntek éjjel nagyon rosszul érezte magát, de ennek dacára, éjjel egy óra tájban a templomba ment. A gyóntatószékben azonban elfogta a fuldoklás! Több ízben ki kellett vánszorognia a templomból, hogy az udvaron néhány percig megpihenjen. Láz tört ki rajta.

Úgy tűnik, érzékelte a halála dátumát, mert 1859. júliusában a jó keresztény Saint-Etienne Madame Pauze gyónása végén, szentünk így szólt:

‒ Viszlát gyermekem! Három hét múlva újra meglátjuk egymást!

Három héttel később Vianney atya és Madame Pauze majdnem egyszerre haltak meg, így találkozhattak az Úr előtt.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     1574-től kezdve számos egyházi vizsgálatot rendeltek el, amelyet a XX. században 1970-71-ben, majd 1981-ben folytattak a legmodernebb orvostudományi eszközökkel. A legnagyobb tudományos pontossággal végzett szövettani és laboratóriumi vizsgálatok a következő eredményeket állapították meg:

1. A „csodás Test” valódi emberi szövet, mely harántcsíkolt szívizomszövet, szívbelhártya, a bolygó ideg és a bal szívkamrából áll.

2. A „csodás Vér” valódi vér. A kromatográfiás elemzés ezt egyértelműen és megcáfolhatatlanul alátámasztotta.

3. Az immuno-hematológiai tesztek teljes objektivitással és bizonyossággal megállapították, hogy mindkettő ugyanabba az AB vércsoportba tartozik, mint a Torinói lepel férfija, és amely a leggyakrabban előforduló vércsoport a Közel-Keleten.

4. A vérben a friss emberi vérre jellemző arányban található fehérjék normál eloszlást mutatnak, mely megegyezik a friss vér fehérjetartalmával és arányával. Jelen vannak továbbá következő elemek: klorid, foszfor, magnézium, kálium, nátrium, és kalcium.

5. A szöveti metszeteken nem találtak só vagy egyéb tartósítószer nyomokat (melyek a középkorban használatos balzsamozási technikákra utaltak volna).

6. A Csodás Húst és Vért 1200 éve természetes állapotában őrzik, az ereklyék ki vannak téve fizikai, légköri és biológiai hatásoknak, ennek ellenére eredeti állapotukban maradtak fenn. Ez már önmagában véve rendkívüli jelenség. (Linoli Jelentés 4131971).

(Forrás a 28. részben) (folyt.)

Szemelvények a Szeretetláng Naplóból:       

     Ma az Úr Jézus a názáreti hajlékról kezdett beszélgetni, „mely a család kedves, meleg fészke volt. Tudod, itt készítettem elő Én is lelkemet a nagy áldozatra, a szenvedésekre, melyeket értetek vállaltam. Neked is a családi szentélyben kellett megérlelődnöd, és mivel te árva voltál, a te családalapításod által készített otthon számodra az a hely, melyben lelkednek el kellett készülnie arra a nagy elhivatottságodra, mely csakis a családi szentélyben érlelődhet meg. Én tudom, ismerem adottságaidat, és ezért isteni gond-viselésem tervszerűen rendezett el mindent, hogy alkalmassá tegyen mindarra, amit rajtad  keresztül  akarok  a világ tudomására hozni. A családi szentélyből, igen, csakis innen kell elindulnotok az életre, az élet nehéz küzdelmeire, és ennek  összetartó melege az, ahol újra felmelegedhetnek a nagy eltévelyedések után a lelkek. Itt önmagukra találnak, és újra Istenhez térnek. Kell, hogy ti, édesanyák, szívetek megértő melegét kiárasszátok még a családtagok elválása után is. Nagy felelősség az, amely reátok hárul. Nehogy azt higgyétek, ha (a gyermek) megnő, szülőre nincs szüksége. Anyám is követett Engem szeretetével és áldozatos életével és imáival mindenhová. Ezt kell tennetek nektek is. Én megáldom minden törekvéseteket. Édes-anyám lekötelez erre. Az Ő közbenjáró nagy hatalma az, amellyel kieszközölte Tőlem a családok részére ezt a nagy kegyelmi áradatot, melyet most készül a földre árasztani. Ahogy Ő is mondja, ilyen még nem volt, mióta az Ige Testté lett. A baj gyökerére teszi anyai jóságának gyógyító erejét, melyet nem nyilvános csodának szánt, mint a nagy, csodálatra indító és világhírű kegyhelyeket. Ő azt akarja, hogy minden család egy kegyhely legyen, egy csodás hely, ahol veletek összefogva teszi csodáját a lelkek mélyén. Szívről-szívre járva kezetekbe adja Szívének Szeretetlángját, mely a családokban uralkodni akaró sátánt a ti áldozatos imáitok által megvakítja.” S közben a Szűzanya szólt még néhány szót: „Kármelita kislányom! Általad kívánom nyilvánosságra hozni anyai Szívem határtalan szeretetét és aggodalmát, mely a családi szentélyek széthullása miatt fenyegeti az egész világot. Édesanyai segélykiáltásomat mindenekelőtt hozzátok intézem, és veletek összefogva akarom a világot megmenteni. (III/139-140)  

        „Úr Jézus szelíd szavakkal tovább beszélt: 'Te és minden család-anya, kik az Én Szívem szerint cselekedtek, munkátok értéke nem kisebb még a legnagyobb papi méltóságra emelt szemé-lyek tevékenységénél sem. Értsétek meg ti, édesanyák, azt a fensé-ges hivatást, melyet rátok bíztam. Ti vagytok hívatva benépesíteni az Én Országomat és betölteni a bukott angyalok helyét. Szívetekből, öletekből indul el Anyaszentegyházam minden lépése! Országom úgy növekszik, ahogy ti, édesanyák, munkálkodtok a teremtett lelkek között. Nektek van a legnagyobb és mindenek fölött a legfelelősségteljesebb munkátok. Le-gyetek annak teljes tudatában, hogy a ti kezetekbe adtam annak munká-ját, hogy a lelkek sokaságát üdvösségre vezessétek.'” (III/155)

„Juttasd el kérésemet a Szentatyához, aki által kiosztani kívánom a nagy kegyelmekkel járó áldásomat, melyet azokra a szülőkre adok, akik a teremtés e nagy munkájában isteni tetszésemet és akaratomat elfo-gadják. (Rájuk) minden alkalommal különös áldást adjanak. Ez az áldás egyedülálló, s csak a szülők részére adható meg. Minden gyermek születésénél rendkívüli nagy kegyelmeimet árasztom a csalá-dokra.” (uo.)

A Szentlélek sugallatára hívunk mindenkit ebben az esztendőben is az engesztelő ima-hadjáratra a lelkek és hazánk megmentéséért!

Kapcsolódjatok be minél többen, mindenki ott, ahol tud!

Alapszándék:

Kérjük nagy alázattal, hogy Jézus Krisztus drága Szent Vérével, a Szűzanya Szent Palástjával és a Szent Angyalok lángpallossal védjék meg a Kárpát-medencét! Tartsák távol határainktól a járványokat, a természeti csapásokat és az idegenszívűeket, oltalmazzon minket az Antikrisztus előharcosainak támadásaitól!
Könyörögjünk édes Magyar Hazánkért és az egész emberiségért!

"Ha Isten velünk, ki ellenünk?" "Bátorság! Ne féljetek!" 

Sanctus, Sanctus, Sanctus

Dominus Deus Sabaoth.

Pleni sunt cæli et terra gloria tua.

Hosanna in excelsis.

Benedictus qui venit in nomine Domini.

Hosanna in excelsis.

Az engesztelő imaórákat 2020-ban is (az év hátralevő részében) az alábbi Mária-ünnepeken, az Irgalmasság Órájában tartjuk:

Augusztus 15. (szombat) –15-17 órakor – Nagyboldogasszony

Szeptember 8. (kedd) – 15-17 órakor – Kisboldogasszony

Október 8. (csütörtök) – 15-17 órakor – Magyarok Nagyasszonya

November 21. (szombat) – 15-17 órakor – Szűz Mária bemutatása

December 8. (kedd) – 12-15 órakor – Szeplőtelen Fogantatás

 A részvétel módja, a szándékok részletezése és az ajánlott imák:

Imádkozzuk otthon, összekapcsolódva az összes imádkozóval, a Szent Angyalokkal, a Szentekkel és a Szűzanyával.

Az Engesztelő rózsafüzért minden egyes emberért, a világ vezetőiért, a papokért, az Egyházért!   http:// oratio.hu/r-olvaso08.php 

Az Irgalmasság rózsafüzérét Magyarország békéjéért, a járvány megállításáért és minden magyar ember megtéréséért.    http:// oratio.hu/r-atya4.php 

A Szeretetláng rózsafüzért, hogy a Szent Anna réten minél előbb felépüljön az Engesztelő Kápolna a Világ Győzelmes Királynője tiszteletére.   http:// oratio.hu/r-maria06.php

A Fájdalmas rózsafüzért Európa és a világ békéjéért, miniszterelnökünkért, a kormányért. Az idegenszívűek hatalmának megtöréséért.    http:// oratio.hu/r-alap2.php 

Hittel, reménnyel és szeretettel Hozzád fordulunk Szép Szűz Mária, az Angyalok és a Világ Győzedelmes Királynője.

Kérünk, terítsd ránk palástodat, védelmezz meg minket minden látható és láthatatlan ellenséges támadástól, hogy nemzetünk, a Te jogos és örökös tulajdonod fennmaradhasson!

A ránk váró nehéz időkben az a remény éltet, hogy szentjeinkkel és Szent Angyalaiddal védelmezel minket. Ámen

Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején.

Hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz.

Mi asszonyunk, mi közbenjárónk, mi szószólónk, engeszteld meg nekünk szent Fiadat, ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak.

Ámen

Szent Mihály arkangyal, védelmezz minket a küzdelemben; a sátán gonosz kísértései ellen légy oltalmunk!

Esedezve kérjük: "Parancsoljon neki az Isten!" 

Te, pedig mennyei seregek vezére, a sátánt és a többi gonosz szellemet, akik a lelkek vesztére körüljárnak a világban, Isten erejével taszítsd vissza a kárhozat helyére!

Ámen

Lehetőségeitek szerint, küldjétek tovább! Visszajelzéseket erre az e-mail címre küldhettek: erdeinem@gmail.com

„Majd pihenünk eleget a másvilágon!”

     Mint az előzőkben olvashattuk, a Szent Szűz és Szent Filoména jelenéseire szentünk maga is tett célzást. Erről élete vége felé 1859. májusában újból említést tett. A paplak fogadószobájában Belvey bárónő kérdést tett fel az agg plébánosnak: „Az a gondolat foglalkoztat, hogy helyes-e, ha anyagi forrásainkat kizárólag a missziók javára használjuk fel?”

Mialatt a bárónő imád­kozott, szentünknek megjelent Szent Filoména fényes fel­hőtől övezve, és kétszer is ezt mondta: „A lelkek üdvénél nincs értékesebb dolog!” Míg Filoména beszélt, Vianney állva maradt, szemei az ég felé tekintettek s az arca ragyogott!

De még más természetfölötti kedvezményben is részesült az Ars-i plébános.

Bőségesen részesült a könnyek ajándékában. Avilai Szent Te­réz szerint a könnyek az Isten iránt érzett kimondhatat­lan gyengédségből, vagy pedig abból a lelki fájdalomból származnak, amit a szív érez, mert látja az annyira megbántott Istent! „Ezeknek a könnyeknek Isten az oka, melyeket az elragadtatás sajtol ki a szemekből!” (Lacordaire)

Vianney mindig könnyezett valahányszor a bűnről vagy a bűnösről beszélt. Ha a keresztúti ájtatosságot végezte, mel­léből feltört a zokogás. Sőt, amikor áldoztatott, könnyei gyakran a miseruhára hullottak. Különösen élete végén a könnyei miatt már nem tudott prédikálni az Oltáriszentségről, az Isten szeretetéről és jóságáról, a mennyei boldogságról, hogy ne kellett volna félbeszakítania beszédét. De zokogni tudott a természet szépségén is!

Vianney benső lelki életét tanulmányozva láthatjuk, hogy az ő élete állandó ima és szakadatlan összeköttetés volt az éggel. Az Ars-i plébános teljesen átadta magát az isteni akarat átala­kító erejének. „Szeretném magamat teljesen elveszteni, hogy egyedül csak az Istenben találjam föl magamat!” Bensőséges óhaja teljesült: az isteni Bölcsesség eljegyezte magát a lelkével.

Életének utolsó évében (1859), Vianney nem kevesebb, mint százezer idegent evangelizált templomában. Siettek jönni az embe­rek, mivel érezték, hogy az Isten szolgája élete végéhez közeledik. Mindenki látni, hallani akarta őt, s a lehetőség szerint nála gyónni. A munkát már nem tudta egymaga elvégezni: az egyházmegyei misszionáriusok is gyóntattak a kápolnában. A nép­áradat oly nagy lett, hogy néha olyanok, akik Vianney-vel akartak beszélni, hat napig is kénytelenek voltak várakozni, csakhogy egy pár szót válthassanak vele. Hogy gyorsabb mun­kát végezzen, gyóntatott még késő éjszaka is, és csak látszatra pihent le, mert éjjeli egy órakor már fölkelt, de néha előbb!

A lelki békét és a bűnbocsánatot szomjazó tömegek nem törődtek azzal, hogy egy öreg papot tesznek tönkre, akit az önfeláldozó élet és a szakadatlan munka már teljesen kimerített.

Katekézisei már nem voltak egyebek, mint erőltetve kimondott felkiáltások sorozata, melyeket könnyek kísértek. Természetesen már nehezen lehetett őt megérteni. Időről-időre egy-egy köhögés árulta el szenvedését: de az Isten iránt való szeretete és a lelkek iránt való buzgósága legyőzték erőtlenségét.

Végül már annyira gyenge lett, hogy alvás előtt kénytelen volt tejet inni, és bizony ez volt az egyedüli változtatás szokásos étkezéseiben.

Elmúlt már az az idő, amikor azt mondta: „De­rék hulla vagyok: ha ettem egy keveset és két óra hosszat aludtam, újra kezdhetem a munkát!” Most már olyannyira kimerült volt, hogy megelégedett ezzel a mondással: „Majd pihenünk eleget a másvilágon!”

Nem csoda, ha Garets gróf, szüntelenül kérte: „Jó főtisztelendő uram, kímélje magát!”

Rövidke éjjeleit azzal töltötte, hogy izzadtan hánykolódott kemény és keskeny ágyán. Nem is merné az ember elhinni, ha Athanáz testvér nem beszélte volna el, hogy „minden reggel harcolni kellett önmagával, hogy napfelkelte előtt fölkeljen, hogy átmenjen a templomba. Volt, hogy négyszer is összeesett a fáradtságtól, közben így sóhajtozva: Csak mindig újra hajrá, Krisztusért!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Olaszország, LANCIANO 750

Források nyomán: https://translate.google.com/translate?hl=hu&sl=en&u=http://www.visionsofjesuschrist.com/weeping2219.html&prev=search

     A közép-olaszországi Abruzzo tartomány városában, az ősi Anxanum romjaira épült Lanciano több, mint 1200 éve őrzi a katolikus egyház első és legnagyobb Eucharisztikus Csodájának ereklyéit. A csoda 750-ben következett be, a Szent Legonziano-nak szentelt templomban. Egy bazilita szerzetesnek kételyei támadtak, hogy Jézus valóban jelen van az Oltáriszentségben. A szentmise bemutatásakor, az átváltoztatásnál az ostya valóban élő hússá, a bor pedig élő vérré változott át, a résztvevők szeme láttára.

A testszövet a mai napig ép, a vér pedig öt szabálytalan formájú és különböző nagyságú rögben alvadt meg, ennek ellenére – csoda a csodában –, hogy mind az öt vérrög tömege egyenként 15,85 gramm!.A hússá vált szentostyát 1713-tól kezdve egy művészi, finoman cizellált, ezüst szentségtartóban őrzik, míg a vért egy gazdagon díszített, ősi kristálykehelyben tárolják. A csodás ereklyéket először a bazilita szerzetesek, majd a bencések őrizték, végül 1252-ben a helyi püspök, majd egy pápai bulla a minoriták gondozására bízta. A szerzetesek 1258-ban építették azt a Szent Ferenc nevét viselő templomot, amelyben a hússá vált Szentostya és a Vér ma is látható.

(folyt.)

Fogadják szeretettel a "Kelet Pió atyájáról" készült fimeket!

SZENT CHARBEL 7 perc 4/I https://youtu.be/UOW3hvblc7I

SZENT CHARBEL 7 perc 4/II https://youtu.be/qqye7meRsfc

SZENT CHARBEL 7 perc 4/III https://youtu.be/ZhoxqOw6u7Q

SZENT CHARBEL 7 perc 4/IV https://youtu.be/X2lO7ok6meU

Olaszország, Bolsena 1263
     A bolsenai eucharisztikus csoda, amit Raffaello egy vatikáni freskóján is megörökített, 1263-ban történt. Egy prágai pap Rómába tartó zarándokútján megállt Bolsenában. Bár istenfélő ember volt, nehezére esett elfogadnia, hogy Krisztus az átváltoztatás után valóságosan jelen van a Szentostyában. Amikor a Szent Krisztina székesegyházban a szent sírja felett szentmisét mutatott be, és elmondta az átváltoztatás kánonját, az Ostyából azonnal vér kezdett szivárogni, ami végigfolyt a kezén, egészen az oltárra. A pap először megpróbálta elrejteni a vért, ám végül félbeszakította a Szentmisét, és kérte, hogy e csoda hírét vigyék át a szomszédos Orvieto városába, ahol IV. Orbán pápa székelt.

A pápa nyomban megbízta küldötteit az eset kivizsgálásával, majd amikor a tények bizonyítást nyertek, utasította az egyházmegye püspökét, hogy vigye el hozzá az ostyát és a vérfoltos terítőt. Utasítás adott, hogy ezeket az ereklyéket helyezzék el az orvietói katedrálisban. A vérfoltos terítő a mai napig tiszteletnek örvend és megtekinthető Orvietóban.
A csoda arra indította IV. Orbán pápát, hogy megbízza Aquinói Szent Tamást, hogy alkossa meg Úrnapja ünnepének mise- és zsolozsmaszövegeit, melyet a pápa az egész Egyházra kiterjesztett, hogy mindenki megismerhesse Isten szeretetét azok iránt, akik imádják és dicsőítik Őt.

(Alsó képek: A bolsenai Kendő, melyet az Orvietó-i katedrálisban őriznek)

Az Ars-i plébános látomásai

     Egy alkalommal szentünk azt hívén, hogy magában van, nem vette észre, amint Chanay Johanna a konyhába lépett, épp így sóhajtott: „Ó, vasárnap óta nem láttam a mi Urunkat!” Ám összerezzent, amikor a nővér megkérdezte tőle: „Mért, vasárnap előtt látta Őt?” Szentünk nem vá­laszolt semmit.

Még 1850. táján egy tanítása során ezt mondta: „Ha eleven hitünk volna, akkor az Oltáriszentségben bizonnyal látnánk Őt. Vannak oly lelkészek, kik a Szentmise alatt mindig látják az Urat!”

Látomásaival kapcsolatosan Vianney úgy beszélt a Szent Szűzről és Szent Filoménáról, mint akiknek látogatásához hozzá volt szokva. Egyszer egyik kiváló ismerősének ezeket mondta: „Ha tudnák az emberek, hogy mik történnek itt, nem mernének rálépni a kőpadlóra!”

E tekintetben nem volt közlékeny Toccanier káplánjával sem, aki egy alkalommal rákérdezett: „Azt állítják önről, hogy látomásai vannak!” Szentünk erre csak e vallomást tette: „Igen! Egyszer láttam ágyam felső végé­ben egy fehérbe öltözött valakit, aki oly szelíden beszélt, mint egy gyóntató.”

Francois Bourdin, aki évekkel előbb Szentünknél való gyónása során tért meg, most két egymást követő gyónása után nyolc napra, mégis kétségei voltak, hogy áldozhat-e. Így áldozása helyett, beállt utolsónak a gyónók sorába. Amikor az estig való vára­kozás után végre a sekrestye ajtajához ért, Bourdin letérdelt a gyóntatószékbe. Kívüle senki más nem lépett a sekres­tyébe. Ám nem volt a gyóntatószékben. Az ajtónak hátat fordítva nálánál valamivel magasabb, csodálatosan szép úrinővel beszélgetett, aki halványkék ruhát viselt.

Az Ars-i plébános nem vette észre a belépő Bourdin-t. Csak a gyönyörű hölgy vetett rá jóságos pillantást. A titokzatos, hang nélküli párbeszéd körülbelül egy fél óra hosszat tartott. Ez idő alatt a gyónó fejét kezeibe temetve térdepelt. Úgy érezte, mintha a melle súlyos tehertől szabadult volna meg, és szívében a kegyelemi hatás érzékelhető volt.

Majd szentünk mint aki meglepődött, hirtelenül megragadja a gyónó karját. Bour­din felállt, kereste a látomást, de eltűnt anélkül, hogy az ajtó megnyílt volna. Vianney ahelyett, hogy meghallgatta volna, e szavakkal bocsátotta el: „Barátom, menjen békével! Ön bizonnyal az Isten kegyelmében van!”

Lassagne Katalin mesélte. »Délután egy óra volt, amikor a paplakban mentem fel a lépcsőn, figyelmes lettem a plébános úr hangjára, amint valakivel kérő hangon beszél. Kisvártatva egy gyönyörű lágy hangot is hallottam.

‒ Mit kívánsz, mit kérjek Szent Fiamtól?

‒ Ó, jóságos Anyám, a bűnösök megtérését, a szenvedők vigasztalását, betegeim gyógyulását, különösen egy huszonnyolc év óta szenvedőét, aki már így sóhajtozik keserűségében, hogy „halál vagy gyógyulás.”

‒ Drága kicsi fiam! Ő meggyógyul, de később!«

Katalin e szavaknál nyitott be a szobába és igen meglepődött amikor látta, hogy a kandallónál egy középmagas gyönyörű hölgy áll, vakítóan fehér csillogó ruhában, melyet arany rózsák díszítettek. A homloka körül csillag-korona ragyogott.

Természetesen azt hitte, káprázik a szeme! Meg is kapaszkodott az ajtóban, és akaratlanul csak annyi tört fel belőle, hogy „Édes jó Anyám!” A Szűzanya mosolygott, és így szólt:

„Én Anyátok vagyok és ti az én gyermekeim vagytok. Tudok és akarok segíteni rajtatok, csak mindig Fiamat kövessétek!” Ezen szavak után eltűnt.

Katalin mozdulni sem tudott. Amikor a boldog pillanatokból kissé felocsúdott, Vianney atyát az asztala előtt látta ragyogó arccal, a kezét a mellére szorítva állt, mozdulatlanul.

1859 elején a Lyonban lakó Ladreyt asszony éppen elhagyta a gyóntatószéket, amikor Vianney visszaszólította ezzel a kérdéssel: „Mondja, miért nem imádkozik tovább M. Neyrand atyáért?” Ez a pap három hónappal azelőtt halt meg, és korábban Ladreyt asszony gyóntatója volt. Az asszony, néhány hét után abbahagyta a papért mondott imáit, és így válaszolt az Ars-i plébánosnak.

‒ Az atya olyan szent volt, hogy már nyilván a mennyben van, ezért hagytam abba!

– Nem gyermekem! Mióta meghalt, a tisztítótűzben kínokat szenved, mert gyónóival szemben nagyon elnéző volt.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

 A kezdet kezdete

       Magyarországon az első plébániai Szeretetláng imacsoport 1968-ban a budapesti Szent Család kápolnában jött létre (VI. ker. Székely Bertalan u. 25. A képen, a mára már felújított állapotában), ahol kezdetben a papság engedélyével, majd aktív vezetésével és részvételével folytak az engesztelő szentségimádások.

      1975-ben ismerte meg Erzsébet asszony Antalóczi Lajos egri káplánt, későbbi pápai prelátust, bölcsészdoktort, akinek szívügyévé vált a Szűzanya Szeretetlángja. 

      1976. febr.17-én Erzsébet asszony Mester prelátus meghívására,  Fuhrmann Ernő pápai kamarás és prof. Kosztolányi István szentírásfordító kíséretében Rómába utazott, hogy a Szeretetláng üzenetét ismertessék VI. Pál pápával. A neves professzort (aki Fuhrmann atya gyóntatója volt) Erzsébet asszony addig nem ismerte, és az Úr felszólítására kérte fel, hogy kísérje el Rómába. Kosztolányi atya emberileg nem tartotta megvalósíthatónak a felkérés teljesítését, hiszen 30 éve nem kapott útlevelet. Kijelentette, hogy jelként fogadja az égtől, ha aranymiséje napján Rómában adhat hálát Istennek. Minden feltétele teljesült (ld IV/31-32).

      1985-ben a Dél-amerikai Ekvádorból hazalátogatott Róna Gábor jezsuita atya, és családja körében került kezébe egy Szeretetláng füzet. Visszatérve állomáshelyére, felvette a kapcsolatot Róth Anna nővérrel, aki megküldte neki az általa kiadott Lelki Naplót. Róna atya ezt fordította le spanyolra, és ezt hagyta jóvá Bernardino Echeverria Ruiz guayaquili érsek. Ezt követően a Szeretetláng Üzenete valóban futótűzként terjedt el a Dél-amerikai kontinensen.

      Ennek csodájáról tett tanúságot + Zsoldos Imre SVD atya, a tajvani Fu-Jen Egyetem rendes tanszékvezető tanára. Idézzünk egy húsz évvel korábbi nyilatkozatából: ,,25 éves misszionáriusi munkám után félévi európai szabadságra érkezésemet Rómában többnapos magas szintű hittudományi továbbképzés követte. Ezután magyar hazámban töltöttem egy hónapi szabadságot. Ekkor találkoztam a világhírnevet befutott Szeretetláng kiválasztottjával: Erzsébet asszonnyal, pesthidegkúti, maga építette kis otthonában, a Harmatcsepp utcában. Még a római kurzust is felülmúló volt a vele való négyórás beszélgetésem. (…) Lefordítottam kínaira is a Szeretetlángot, és megmagyarázhatatlan, hogy a több kiadást elért könyvecske után 1990-ben is nő azoknak a kínai keresztényeknek a száma, akik ennek a magyar misztikusnak közlései szerint rendezik át mindennapi életüket”. (Antalóczi, Jelenések üzenetek és a jövő 178-179) 

       Erdő Péter bíboros a X. Országos Szeretetláng Találkozón így nyilatkozott: „Világoskodjék hát ez a karizma az egész magyar népnek is, miközben sok országban már komoly kegyelmi hatásokat eredményezett.” ( SZERETETLÁNG LELKI NAPLÓ, Szent István Társulat Bp, 2010. 469.)

Olaszország, ALATRI 1228
     Alatri városának Szent Pál apostolról elnevezett székesegyházában ma is őrzik az 1228-ban történt eucharisztikus csoda ereklyéjét. Egy fiatal lány, hogy kedvese szerelmét visszanyerje, jósnőhöz fordult segítségért. A jósnő arra kérte a lányt, hogy szerezzen egy Szentostyát, és vigye el hozzá, hogy abból szerelmi bájitalt készíthessen. A lány szentáldozáshoz járult de ezt követően a Szentostyát egy kendőbe köpte. Súlyos lelkiismeret furdalása miatt, hazatérve, nyomban a kenyeresládába rejtette. Éjjelente nehéz álmai voltak és csak harmadnapra tudta eldönteni, hogy végül a jósnő kívánságát teljesíti. Ezért felnyitotta a ládát, ámde a kendőben, legnagyobb rémületére a Szentostya egy része véres hús volt. Zokogva futott a plébánoshoz, hogy szentségtörő tettét megvallja. A pap elment a házba és elvitte a szentségi Relikviát, egyben jelentette a püspökének. A főpásztor tovább küldte a helyzet leírását IX. Gergely pápának, aki az 1228. március 13-án kelt „Fraternitas tuae” kezdetű bullájában - mintegy hiteles tanúságtétellel -, a következőket írta:
„Gergely püspök, Isten szolgáinak szolgája, köszönti és apostoli áldását küldi tiszteletreméltó testvérének, Alatri püspökének. Kedves testvérem, megkaptuk leveledet, amelyből értesültünk, hogy egy bizonyos fiatal lány egy gonoszlelkű asszony biztatására, azután, hogy a pap kezéből magához vette Krisztus Legszentebb Testét, megtartotta szájában, majd kedvező alkalommal egy kendőbe rejtette. Három nap elteltével a kenyér formában kapott Test helyén húst talált és ezt a mai napig mindenki saját szemével láthatja. Tekintve, hogy neked mindkét nő alázatosan megvallotta vétkét, véleményünket kéred a rájuk mért büntetés tekintetében. Először is hálát adunk Istennek, aki mindig csodálatos módokon tevékenykedik, ebben az esetben megismétel csodákat és új csodákat hajt végre, amelyekkel megerősíti a Katolikus Egyház igazságába vetett hitet, táplálja a reményt, meggyújtja a szeretet lángját, figyelmezteti a bűnösöket, megtérésre indítja a gonoszokat és helyre igazítja az eretnekek téves tanait. Ezért kedves testvérem, apostoli levelünk útján meghagyjuk neked, hogy a leányra, aki inkább gyöngeségből, semmint gonoszságból követte el tettét, enyhe büntetést szabj ki, annál is inkább, mivel feltehetőleg bűnvallomása során kellően megbánta bűnét. A felbujtóra azonban, aki eltévelyedésével a fiatalt szentségtörésre buzdította, alkalmazz olyan büntetést, amilyet megítélésed szerint erre alkalmasnak találsz. A bűnös is keresse fel azonban a legközelebbi püspököt, hogy alázatosan megvallhassa bűnét, és bűnbocsánatért esedezhessen.” A pápa ezt az eseményt a Jézus Eucharisztiában való valóságos jelenlétével kapcsolatos, széles körben elterjedt eretnek nézetekkel szembeni jelnek tekintette, ezért megbocsátott a két bűnbánó asszonynak.

(Képen a pápai bulla)

A csodák közt az ő személye volt a legnagyobb!  

     A csoda isteni pecsét, isteni kézjegy, mindazáltal e nélkül is lehet valaki szent. Ha az Ars-i plébános nem mű­velt volna csodát, nem kevésbé lett volna csodálatraméltó, jóllehet a széleskörű ismertsége talán kisebb lett volna! Végtére is az ő élete nem volt-e állandó csoda? Ezt írták Szent Bernátról is: „Csodái között, ő volt az első és a legnagyobb csoda!”

„Emberileg érthetetlen dolog ‒ állította Gardette kanonok ‒, hogy harminc esztendőn át képes volt megfelelni annak a feladatnak, amelynek terhe alatt minden más, bármily erős szervezetű pap összeroskadt volna.” Maga az egyik kezelőorvosa is így nyilatkozott: „Ha jellemezném az életmódját, melyet alkalmam volt ki­ismerni, a puszta életben maradása, élettanilag teljesen érthetetlen előttem!”

Pál apostol írja: Az én apostoli mivoltom jelei végbementek köztetek minden béketűrés, jelek és csodák és erők által. (vö. 2Kor 12,1-12)

1858. február 9-én Ars-ba jövetelének negyvenedik évfordulóján a polgármester unokanővére menyegzőt tartott. Nagy lakomát csaptak a jegyespár tisztele­tére, és a lakoma mélyen az éjszakába nyúlt. Szentünk már 72 éves agg volt, s a böjt következtében kimerült, mégis a vasárnapi szentbeszédét oly harcias hangnemben tartotta meg, mint hajdanán, és értésére adta a híveknek s a bűnbánó lakodalmasoknak, hogy mily fáj­dalmat okozott neki a botrányos és gyermekes magavisele­tük. Ki is jelentette, hogyha a legközelebbi lakodalom is kicsapongással lesz egybekötve, akkor látni fogják, hogyan hagyja el a falut! Az eset Ars-ban nem ismétlődött meg!

Az Ars-i plébános nem beszélt soha az isteni kegyelem azon megnyilvánulásairól, melyekben része volt. Idevonatkozó rákérdezések kellemetlenek voltak neki, s láthatólag fárasztották. Hogy ezeket kikerülje, az volt a szokása, hogy az Isten szeretetéről vagy a Szentek Életéből vett elragadó részletekről áradozott. Innen van az, hogy csupán néhány tanú szá­jából, s nem a sajátjából tudtunk meg egyes dolgokat, melyek misztikus életének titkaira vonatkoznak.

Mindazáltal megtörtént, hogy szentünk akaratlanul is elárulta magát részben azzal, hogy nagyon erős megindultságát nem tudta leplezni, részint pedig azzal, hogy beleesett az alázatosságára kivetett hálóba. Egy napon kipirult arccal a „Gondviselés”-be ment:

‒ Ó mily kegy! Mily szerencse! Mily rendkívüli dolog! ‒ sóhajtozott önfeledten, Lassagne Katalin jelenlétében.

‒ De hol? ‒ kérdezte Katalin.

‒ A templomban... a templomban! ‒ válaszolta szentünk visszafogottan.

Aztán, többet nem akart mondani. „A nagy erők, amelyeket az Isten a lelkek világában működtet, természetszerűleg elragadtatást, hallgatást, valami 'istenit' idéznek elő, ami minden kifejezést elnémít!”

Mit is láthatott a plébános ezen a napon a templomban? Talán „a szentek ama körmenetét”, amelyről egyszer beszélt, és mely oly nagy hatással volt rá, hogy emlékét egész életében meg­őrizte.

Akik abban a szerencsében részesülhettek, hogy a Szentmiséjén jelen lehettek, észrevehették azt az átalakulást, amely egész lényét megváltoztatta. S ennek annyira tudatában volt, hogy az árvaházi leánykáknak azt ajánlotta, hogy ne tekintse­nek a miséző papra!

Amikor ő, a „hit angyala”, a „szeretet szeráfja” misézett, szemei tűzben égtek, s az arca lángba borult. Egy ministránsa megfigyelése szerint, egész magatartása magán viselte az elragadtatás összes ismertető jelét. Az emberek ösztönszerűleg figyelték a lábait, hogy érintik-e még a földet.

Bevallotta, hogy az eucharisztikus színek elegendő táplálé­kot nyújtottak neki, miként több más szent életében előfordult. „Ó, mily éhes lettem mise közben ‒ mondta egy al­kalommal Lassagne Katalinnak. ‒ Amikor az áldozás ideje elér­kezett, így szóltam az Üdvözítőhöz: Istenem, tápláld testemet és lelkemet! ‒ S az éhségem teljesen eltűnt!”

Az, hogy szentünk mise közben láthatta-e a mi Urunkat? Nos, Toccanier káplán szerint, az volt az általános vélemény, hogy az Oltáriszentségben Vianney az Úr érzékelhető jelenlétének is örvendhetett. „Az átváltozta­tás után, amikor Urunkat ujjaim között tartom, teljesen meg­feledkezem magamról” ‒ vallotta szentünk.

(Források a 2. részben!) (folyt.)

A Humanae vitae miatt az egész világ szembefordult VI. Pállal, ugyanakkor kivívta többek közt Szent Pio atya és az életvédő mozgalmak elismerését. Steve Mosher nemzetközileg elismert életvédőnek, a Population Research Institute elnökének gondolatait ismertetjük.

     Nem sokan emlegették, hogy tegnap július 25-én volt a Humanae vitae enciklika megjelenésének 44. évfordulója. Ugyan ki emlegette volna? A világi média bizonyosan nem; hiszen még a gondolatot is nevetségesnek tartja, hogy az ember önfegyelmet gyakorolhat a szexualitás terén is. Szót nem ejtenének VI. Pál bátor kiállásáról, amellyel elutasította a sterilizációt és a fogamzásgátlást, mint amelyek ellentétesek a természeti törvénnyel és Istennek a házasságra vonatkozó, szerető elgondolásával. De még a katolikusok között is sok a bizonytalanság afelől, hogy miért is tiltja az Egyház a fogamzásgátlást. 

     Pedig VI. Pál gyönyörű, profetikus és a világ kultúrájával olyannyira ellentétes enciklikája nem hagy kétséget afelől, hogy a mesterséges fogamzásgátlás és az ennek következményeként kirobbantott szexuális forradalom szét fogja választani a házastársakat, mert meggyengíti a házasság egyesítő hatását és termékenységét. A Humanae vitae miatt az egész világ – és sajnos sok katolikus is – szembefordult VI. Pállal, aki ugyanakkor kivívta a szentek és a szentéletű hívők elismerését. Szent Pio atya utolsó levelét - röviddel halála előtt írt - VI. Pálnak címezte:

1968. szeptember 12.

   ...Tudom, hogy szíve sokat szenved ezekben a napokban … amiért sokan, még a katolikusok közül is, nem engedelmeskednek a magasztos tanításnak, amelyet Ön a Szentlélektől ihletve, Isten nevében ad számunkra. Imáimat és mindennapi szenvedéseimet ajánlom fel Önnek mint legkisebb fia apró, de szívből jövő hozzájárulását, hogy Isten vigasztaló kegyelme segítségével folytassa az egyenes, ugyanakkor fájdalmas utat az örök igazság védelmében, amely nem változik az évek múlásával. Lelki gyermekeim és az imacsoportok nevében köszönöm Önnek egyértelmű, határozott szavait, amelyeket különösen legutóbbi enciklikájában, a Humanae vitaeben fogalmazott meg; és újra megerősítem hitemet és feltétlen engedelmességemet az Ön világos iránymutatása iránt. Isten adjon az igazságnak győzelmet, Egyházának békét, a világnak nyugalmat, Szentségednek pedig egészséget és jólétet, hogy miután ezek az átmeneti kétségek eloszlanak, Isten Országa győzedelmeskedjék minden szívben, Önnek mint az egész kereszténység legfőbb Pásztorának vezetésével.

Alázatos tisztelettel, Padre Pio kapucinus, San Giovanni Rotondo

      Paul Marx OSB a Population Research Institute alapítója ugyancsak röviddel halála előtt írt levelében szintén e nagy és sokak által félreértett tanítással foglalkozik.

1968. július 25-én VI. Pál pápa Humanae vitae enciklikája megerősítette a katolikus tanítást az életről, a szerelemről és a szexualitásról. E dokumentumban a pápa felsorolta, milyen következményekkel fog járni a katolikus tanítás elhagyása. Előre megmondta a következőket:

1. A fogamzásgátlás miatt több lesz a házasságtörés.
2. A fogamzásgátlás gyakorlata az „erkölcsiség általános romlásához” fog vezetni.
3. A fogamzásgátlás hatására a férfiak nem fogják többé tisztelni a nők egész lényét, hanem „önző élvezetük puszta eszközeinek” tekintik majd őket, nem pedig szeretett társuknak.
4. Végül pedig, ha a házaspárok által széles körben elfogadottá válik a fogamzásgátlás, gátlástalan kormányok nyomásgyakorlással fogják ráerőltetni az emberekre.

     Vagyis VI. Pál megjövendölte, hogy a fogamzásgátlás „választott életformából” tömegpusztító fegyverré fogja kinőni magát. Milyen hátborzongatóan igazolják e próféciát a népességszabályozó és kötelező sterilizációs programok, a termékenységkorlátozó kvóták és az abortusz terjesztése gyakorlatilag a világ minden táján!
A fogamzásgátlás társadalmilag és lelkileg egyaránt tragikus következményekkel jár. Más szóval a fogamzásgátlás Isten valóságképének elutasítása. Ék, a legmeghittebb szeretetközösség szférájában, amit ember – az Eucharisztia szentségén kívül – egyáltalán ismer. Lealacsonyító méreg, mely elsorvasztja az életet és a szeretetet a házasságban és a társadalomban.
A pápa látta, hogy a szexualitás és a szaporodás közti természetes, Isten által rendelt kapcsolat elszakításával a nők és a férfiak – de főleg a férfiak – számára a szexualitás kínálta élvezet lehetősége kerül a középpontba, és az emberek nem úgy tekintenek majd a szexualitásra, mint az új élettől és a házasság szentségétől elválaszthatatlan valóságra. Kétségbe vonja-e bárki, hogy ma itt tartunk?

Üdvözlettel, Krisztusban, Paul Marx OSB Szent János Apátság

(Magyar Kurír nyomán)

Szent Anna! 

Szülői szemmel tekints a mi gyermekeinkre is oltalmazón!

Rád bízzuk és anyai-nagymamai szeretetednek átadjuk őket.

Esdd ki számukra mindazt a kegyelmet, amely itt a földön szükséges és lelkük javát szolgálja!

Esdj ki mindnyájuknak szívbeli szeretetet Isten és embertársaik iránt, és kitartó hűséget a szent Keresztségben kapott kötelmeikhez!

Segítsd tisztánlátásukat a hit- és a nemzettudat kérdésében!

Óvd meg gyermekeinket a bűntől, őrizd meg tisztának valamennyiüket!

Ne engedd, hogy rossz példát kövessenek, amit ők se mutassanak másoknak!

Esdd ki számunkra, hogy mint szülők, az Isten, a haza, a családi és felebarátaink szeretetében nevelhessük gyermekeinket!

Állj mellettünk, hogy majd velünk együtt ők is elnyerhessék az örök üdvösséget, hogy Istenszülő Gyermeked mellett, Téged is köszönthessünk!

Amen

Hollandia, Meerseen 1222 és 1465

     Meerssen kis városában volt egy kis kápolna, melyet IV. (Tengerentúli) Lajos francia király felesége, Szász Gerberga a X. században kibővíttetett. Ebben a templomban két eucharisztikus csoda is történt!
Az első egyházilag elismert csoda 1222-ben történt. A vasárnapi szentmise alatt az átváltoztatás pillanataiban a pap szeme láttára eleven vér kezdett folyni a Szentostyából, ami foltot hagyott a misekendőn.
A második rendkívüliség 1465-ben történt, amikor hatalmas tűzvész pusztította el a templomot, de egy parasztgazdának sikerült kimentenie az azóta is érintetlen, vérrel borított csodálatos Szentostyát. Ezt a történetet a környékbeliek a „tűz csodája” néven emlegetik. A tűzvészt követően a templomot gyorsan újjáépítették, majd XI. Piusz pápa basilica minor rangra emelte. Meerssen ma is az egyik leghíresebb zarándokközpont Hollandiában. A csoda ereklyéjét minden évben körmenetre viszik Úrnapja ünnepén.

     Zebedeus fiaként, vagy idősebb Jakabként beszél róla az Evangélium. Bátyja volt Jánosnak a "szeretett tanítványnak". Őket kettejüket nevezte Jézus a "mennydörgés fiainak", Boanérgesznek (Mk 3,17)!

Jakabot, Szent Pál – Péter és János mellett – az egyház oszlopának nevezi (Gal 2,9).

És valóban kiváltságos volt az Úr előtt, hiszen egyike a háromnak akiknek megmutatta isteni dicsőségét a Tábor hegyen!

Ő volt Jeruzsálem első püspöke, és neki volt az első Mária-jelenésben része 40-ben – ráadásul – a Szűzanya még a földön élt!

A világ legnagyobb zarándokhelye Santiago de Compostela is a személyéhez fűződik, amiként a "El Camino" zarándoklatok is!

Spanyolország és minden spanyol nyelvű ország védőszentje, ezen kívül a zarándokoknak, kereskedőknek, gyógyszerészeknek, és a muszlimok elleni küzdelemnek is!

Heródes Agrippa fejeztette le (ApCsel 12,1-2) Kr.u. 42. március 25-én. De a Római Katolikus Egyház az ünnepét július 25-re tette!

Szent Jakab apostol. segítsd népünket a krisztusi hit megtartásában, és a muszlim migráció elleni eredményes küzdelemben! Amen

 Isten Lelke meg akarja újítani az Egyházat 

      Megkíséreljük vázlatosan bemutatni azt a széleskörű, emberileg aligha magyarázható világfogadtatást, mellyel a Szeretetláng Üzenete „szállás talált” (vö I/107) a világ népeinek szívében! Ez a „futótűzként” (I/59) való terjedés nem Erzsébet asszony sikere, nem egy „ájtatosság” sikere, hanem kifejezetten az Egyház sikere, közvetlenül az Istenanya kegyelmi közbenjárása által! 

Vágyom arra, hogy a Szentszék elismerje Szűz Mária Szeplőtelen Szíve Szeretetlángja Mozgalmát, annak Lelki Naplóját, s hogy Kindelmann Erzsébet boldoggá-avatási perét elindítsák. Kérem Istent, hogy oltalmazza és világosítsa meg a Mozgalom minden tagját.

 A Szeretetláng Lelki Mozgalom

       A világ minden emberéért imádkozó társaság, mely az Evangéliumon, az Egyház tanításán és Erzsébet asszony Lelki Naplója alapján áll, mindenkor szem előtt tartva az egyházi hierarchia útmutatását és döntését! Célja: a megváltás jézusi művének a Fatimai Szeplőtelen Szív szándéka szerint való segítése a lelki élet hagyományos eszközeivel; (áldozat, imádság, böjt, virrasztás, szentségimádás, szentmise, életfelajánlás, apostolkodás). 

      A Szeretetláng Mozgalom az Egyházon belül jött létre és ott terjed, alávetve magát az egyházi hierarchiának. Ez olyannyira természete, hogy például az édesanyáknak adandó áldás a Szentatyára van bízva! Hasonlóképp a Szeretetláng ünnepének bejegyzése, illetve a „Láng átadásának” február 2-i Gyertyaszentelő Boldogasszony liturgiája keretében való megvalósítása is. (vö I/40-41). A Mozgalom évente országos találkozót tart és 2011. augusztus 1. és 8. közt megrendezte a Szeretetláng Nemzetközi Találkozóját is Magyarországon. 2011-ben 64 országban volt bejegyzett aktív Szeretetláng Közösség! (A képen a Szeretetláng ismertető kínai nyelvű címlapja)

(Legfelül az "Szeretetláng plakett", melyet Szent II. János Pál pápa és több főpap is megkapott a Mozgalomtól!)

Hollandia, Bergen 1420

      A Schelda folyó mentén fekvő Bergen op Zoom városát számos csatorna szeli át. 1421. pünkösdje előtti vasárnap a Szent Péter és Pál-templom plébánosa, anyira erősen kételkedett az átlényegülésben, hogy a szentmisét követően a megmaradt Szentostyákat a folyóba dobta. Néhány hónappal később halászok megtalálták a vízfelszínen lebegő, vérfoltos Szentostyákat.

A csodálatos Szentostyák híre gyorsan elterjedt, és hamarosan számos zarándok érkezett, hogy láthassák azokat. A püspök engedélyezte az ostyák előtti hódolatot, és bár a reformáció ideje alatt hosszú ideig tiltották a szentségimádásokat, a katolikusok csendben tovább őrizték emlékezetükben a csodát.
A XX. században a hódolat újra elfogadott lett, és számos rendezvényt tartottak a csoda emlékére. (Szent Péter és Pál templom)

     Idősebb Szent Jakab a védőszentje Spanyolországnak, a zarándokoknak, kereskedőknek, gyógyszerészeknek és a szatócsoknak is. Őt magát is kezében vándorbottal, vállán tarisznyával, kalapján a kagylódísszel (pecten jacobaeus) ábrázolják. A kagyló a compostelai búcsújárás igazoló jelvénye lett. 

A Compostela-ban található szent ereklyék valódiságát XIII. Leó pápa az 1884. november 1-jén kelt „Omnipotens Deus” kezdetű bullájával erősítette meg.

Szent Jakabról nevezték el azt az utat (spanyolul Camino de Santiago = El Camino), mely Spanyolország Navarra, La Rioja, Kasztília és Galícia tartományain halad át, és amelynek célpontja Szent Jakab sírja.

Hazánkban is több egykori és ma is meglévő település viseli nevét: pl. Zselicszentjakab, Tornaszentjakab és neki van szentelve a soproni Szent Jakab Kápolna a Szent Mihály templom mellett, a lébényi vagy a lengyeltóti Szent Jakab templom, miként az erdélyi Jakabfalva is. Szent Jakab ünnepe Magyarországon már Szent László rendelkezései között kötelező ünnepként szerepel.

Emléknapja a katolikus és evangélikus egyházban július 25., az ortodox közösségekben április 30. A kopt egyház április 12-én, az etiópok pedig december 28-án ünneplik.

(Források az első részben!) (Vége!)

Szent Jakab apostol! Könyörögj az Úrnál és Édesanyjánál, az „Oszlopos Szűz Máriánál” Egyházunkért, Európáért és Édes Magyar Hazánkért, hogy híven megőrizzük Krisztus tanítását! Amen.

Nagyobb kereszt az, ha nincs kereszt!

     1854-ben Matilde Besancon nevű ötéves kisleány Grenoble-ból érkezett. Játék közben egyik 12 éves társnője fejénél fogta meg és a nyakizmai meglazultak. A gyermek támaszték nélkül nem tudta egyenesen tartani a fejét. Hosszú hónapok után végre el­határozták a gyermek szülei, hogy Ars-ba mennek, hogy Szent Filoména közbenjárását kérjék. Kérésük nem nyert meghallgat­tatást. A jó szülők Vianney miséjén is részt vettek, akinek figyel­mébe ajánlották a kis beteget. Úrfelmutatás közben a gyermek felkiáltott: „Édesanyám! Ide nézz!” S valóban, fejét minden irányban támaszték nélkül tudta mozgatni.

Egy Lyon-i asszony egy szegény fiút hozott Ars-ba, akinek szeme alatt veszedelmes daganat támadt. A gyermeket meg akarták operáltatni, de előbb azt szerették volna, hogy az Ars-i plébános előtte áldásában részesíti. Abban a pillanatban, amikor Vianney a gyermek homlokára akarta tenni a a kezét, az asszony azonban megragadta szentünk kezét és a beteg testrészre tette. A daganat hirtelen eltűnt. Az eset nagy port vert föl a faluban.

Este amint Toccanier káplán és Athanáz testvér Vianney-t a szobájába kísérték, így szólt hozzájuk:

‒ Barátaim, ma ugyancsak szépen megjártam. Mennyire restelltem magamat emiatt! Ha találtam volna egy patkány­lyukat, oda bújtam volna.

‒ Miért, mi történt? ‒ kérdezte a káplán.

‒ Bármit is mondjanak az emberek, a jó Isten még most is csodát művel. Egy asszony gyermekét hozta hozzám, kinek a szeme alatt nagy daganat volt. Meglapogtatta velem s a daganat eltűnt!

‒ Na, ez egyszer nem mondja plébános úr, hogy ezt is Szent Filoména művelte! ‒ felelte Toccanier.

Szentünk kissé zavartan így szólt:

‒ Bizonnyal neki is része volt a dologban!

Athanáz testvér ide vonatkozólag ezeket írta jegyzetfüzetébe: „Jeromos testvér másnap újságolta: Ha láttátok volna a plébánost, miként szelte keresztül a tem­plom teret a gyermek gyógyulása után, megmosolyogni való dolog volt. Szinte szégyenkezve, két kézzel eltakarva arcát és úgy rohant, mintha bottal üldözték volna!”

A szenttéavatási pör okmányai legalább harminc csodá­ról tudnak, és ez persze csupán töredéke a valós rendkívüliségek számának!

Elképzelhetjük azt, hogy ezer és ezer beteg kérte az Ars­-i plébánost, hogy szenvedéseiktől szabadítsa meg őket, és mennyien nyertek meghallgattatást? Valószínű, hogy nagyobb részük nem gyógyult meg látványosan, annál inkább lelkileg, ami ‒ jegyezzük meg ‒ a nagyobb csoda! Szentünk azt hirdette, hogy „Nagyobb kereszt az, ha nincs kereszt!”

Egy alkalommal ezt mondta egy súlyos betegnek: „Barátom! Nem tudom, vajon imádkozzam-e a felgyógyulásáért? Mert nem szabad levenni a keresztet azokról, akik hősiesen tudják viselni!”

És bizony, ha valaki gyógyulásért fordult hozzá, Vianney mindenekelőtt hitet kért számára. „Asszony, nagy a te hited!” ‒ kiáltott fel az isteni Mester, mielőtt a kánaita asszony leányát meggyó­gyította. „Ha valaki meg akar gyógyulni, nem visel­kedhet így!” ‒ mondta egy Marseille-i fiatalembernek, akit nyavalya tört, de nem volt sem hite, sem erénye.

Máskor: „Legyen hát! Végezzen egy kilencedet!” ‒ mondta egy asszonynak, aki beteg rokona szándékára zarándokolt el Ars-ba, majd így fojtatta halkabban: „Csak azt nem tudom, vajon a jó Isten meg fogja-e hallgatni, mert a maguk házában nincs több hit, mint egy lóistállóban!” Ez sajnos, be is teljesedett. A beteg meghalt a kilenced végére, és ebben nem a halál a tragédia, hanem a felkészületlenség!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

      Svéd Szent Brigitta (1302/3-1373) ‒ észak misztikusa ‒ szorosan hozzátartozik a svéd történelemhez. Elragadó alakja, akit Bridgetként is ismernek, gyakran együtt említenek a nála fiatalabb Sziénai Szent Katalinnal (1347-1380), mert „nő létükre” mindketten eredményesen segédkeztek az államközi és egyházpolitikai kérdésekben.
Szent Brigitta özvegy, földi tevékenységében elismerésre méltó egy új női szerzetesrend létrehozása, a pápa avignoni tartózkodásának megszüntetésére, az egyház megreformálására irányuló erőfeszítései. A 14. század egyik legmegnyerőbb egyénisége, aki éleslátásával és lelki inspirációival felismerte a bűnt a politikai és gazdasági életben. De nemcsak felismerte, nemcsak bátran ostorozta, de tett is ellene!
     Eziránt a karizmatikus látnok iránti érdeklődés a feminizmus, a történelem, a teológia és a vallásosság iránti érdeklődés is egyben. Vannak, akik a filozófusnőt látják benne, aki nagymértékben befolyásolta korának világszemléletét és megváltoztatta a középkor női gondolkodását, sokan azonban a keresztény egységért folytatott erőfeszítések inspirálóját látják benne.
     A tudományos és a közfigyelem valószínűleg tovább fog növekedni azáltal, hogy II. János Pál pápa 1999-ben Szent Cirillel és Metóddal, Nursiai Szent Benedekkel, Sziénai Katalinnal és Edith Steinnel (keresztről nev. Szent Benedicta †1942), együtt Európa társvédőszentjévé nyilvánította.
     Svéd Szent Brigitta a 14. század egyik legmegnyerőbb, ugyanakkor egyik legbátrabb, igencsak szókimondó asszonya volt, akit a pápa éppen azért választott ki Európa társvédőszentjévé, mert mély istenkapcsolata, jellemessége és alázata példa lehet számunkra. Számtalan kórház, otthon és menhely viseli nevét, mégis általános ismertségét a 365 napon át mondandó „Szent Brigitta 15 imájának” köszönhető!
     A középkori magyar imádságkódexekben csaknem kivétel nélkül mindenütt szerepel Szent Brigitta tizenöt imája. Később, tekintve, hogy Szent Brigitta rendje Magyarországon nem telepedett meg, ismertsége és nevezetes imája is feledésbe merült.
     A „Brigitta imát” 365 napon keresztül kell végezni és az Úr rendkívüli kegyelmeket ígér azoknak akik elvégzik. A II. világháború előtt a rendi kiadók kiadásai már alig voltak fellelhetők! E blog szerkesztője több ezer példányban kinyomatta „szamizdatként” 1985-ben „A boldogság titka” címmel.
     A nevezett ima 1990 után legálisan is megjelenhetett, és igen jelentős népszerűségre tett szert. Az előírás szerint az imákat naponta el kell imádkozni. Amennyiben komoly ok(ok) miatt mulasztás történik, másnap két alkalommal kell elmondani, mert a privilégiumok akkor nyerhetők el, a lélek épülését és az ígéretek beteljesülését fokozza a meditatív imamondás.

(A 15 imát, lásd az életrajzi sorozat befejező, XVIII. részében!)

Hollandia, Amszterdam 1354

     1345-ben Húsvét előtt, március 12-én, egy Ysbrand Dommer nevű férfi, halála közeledtét érezve, hívatta az Oude Kerk-i egyházközség lelkipásztorát, hogy magához vehesse a Szent Útravalót.

A pap feladta neki a Betegek Szentségét és amikor megáldoztatta a haldoklót, az öklendezni kezdett. A hányadékot egy szolgáló felfogta és a pap intésére a kandalló tüzébe dobta.

A következő nap Ysbrand gyógyultan ébredt. A szolgáló amikor reggel a tűzre akart rakni, a kandalló fölött furcsa fényt észlelt, és a parázsló tűztérben meglátta a teljesen sértetlen Eucharisztiát ragyogni. Az Ostyát kivette anélkül, hogy kezét a lángok megsértették volna. A lány ijedtében kiáltozni kezdett olyannyira, hogy a szomszédság is összecsődült, akik szemtanúi lettek az eseménynek. A felgyógyult házigazda elküldte a szolgálót a papért, az Oltáriszentséget pedig egy puha kendőbe burkolta és a fehérneműs ládába helyezte.

A csodák sorozata azonban nem ért véget. A plébános hiába vitte el templomába a gyolcsban lévő Szentostyát, mert másnapra mindig eltűnt a zárt helyről és újra Ysbrand Dommer fehérneműs ládájában ragyogott! A harmadik alkalommal az atya megértette, hogy az Úr Jézus abban a házban akar maradni, ezért ünnepi körmenetben vitték vissza az Oltáriszentséget a házba, melynek egy részét kápolnává építették át.

A csoda szemtanúi a falu polgármesterével együtt gondosan leírták mindazt, amit láttak. A hiteles irat alapján később Jan van Arkel utrechti püspök 1346-ban elismerte a csoda hitelességét, és engedélyezte a Csodás Ostya tiszteletét.

Nyomban kialakult egy hagyomány is, miszerint a Virágvasárnapra virradó éjjel az Eucharisztia "megtett útján", vagyis a templom és a kápolna között az esemény emlékére, csöndes körmenetet tartottak az emberek.

Az évenkénti körmenet 1578-ban betiltották a protestáns önkormányzati hatóságok, mi több, a kis kápolnát felgyújtották és lerombolták. (Ld. lennt!) Ennek ellenére a katolikusok továbbra csendes sétaként emlékeztek meg – és emlékeznek mindmáig is –, melyet "Stille Omgangnak", csendben menetnek hívnak.

Az Eucharisztia Csodának köszönhető, hogy Amszterdamban egyáltalán fennmaradt egy katolikus mag.

Bízzon Filoménában! 

     1857. február 25-e hamvazó szerdáján, Dévoluet családnevű édesanya Saint­ Romain-ból, egy szegényes taligát tolt maga előtt, benn a 8 éves béna, járásképtelen fiacskájával. Az otthonmaradt gyermekét a cselédlányra bízta. Egyenesen a templom melletti várószobába sietett.

A Szent észrevette őt anélkül, hogy ismerte volna és így szólt: „Jöjjön előbb ön, mert bizonyára sietős!” Meggyónt az asszony, s mert tán az idő is kevés volt, egy szót sem szólt a nyomorék gyermekről. Egészen leverten vett részt­ Vianney miséjén, amely alatt sikerült neki helyet kapni a sekrestye közelében. Amint szentünk belépett a sekrestyébe, utána be akarták zárni az ajtót. Erre az édesanya a lábát az ajtó és a kü­szöb közé tette. Ezt látva a plébános odaszólt: „hadd lépjen be!” Erre az asszony nyomban térdre hullott szentünk előtt, és úgy kérte, hogy áldja meg nyomorék gyermekét. „Ezt a fiú bizony elég nehéz ahhoz, hogy így vitesse magát ‒ mondta Vianney. Álljon föl ó asszonyom és állítsa talpra a gyermekét is!”

‒ De ő nem képes arra! ‒ mondta az asszony.

‒ De bizony hogy képes, csak bízzon Szent Filoménában!

Az Ars-i plébános odament a gyermekhez, homlokon csókolta, majd így szólt:

‒ Menjen jó asszony a fiával, és imádkozzanak Szent Filoména oltáránál, ő majd meggyógyítja!

Az anya amikor ölbe akarta venni gyermekét, szentünk rászólt:

‒ Nem, nem érti?! Hagyja a gyermeket a saját lábán menni!

És úgy is volt! A Filoména oltárához való eljutásban, már csak a hatalmas tömeg volt a legnagyobb akadály, de sikerült! A fiúcska saját erejéből ment és le is tudott térdelni ‒ mi több ‒, háromnegyed óráig imádkozott anélkül, hogy a fáradság nyomai látszottak volna rajta. Édesanyja, aki szintén térdelt, egyfolytában sírt és nem tudott imádkozni egy szót sem, ámde hálával tekintettek Szent Filoménára.

Végre a gyermek felállt minden segítség nélkül és ezt mondta: „Éhes vagyok!” Az anyja megfogta kezét, de ő kirántotta, és úgy ahogy volt, harisnyában rohant a templomajtó felé. Ki akart menni, de az eső megakadályozta őt. A fiú így szólt az anyjához: „Lá­tod, édesanyám, el kellett volna hoznod a cipőmet!?” (A fiú ugyanis már útközben kifogásolta ezt.) Az asszony ölébe vette fiát, és a cipőkereskedőhöz mentek vásárolni. Amint a fiú a lábára húzta az új cipőjét, az eső elállt, s ő az utcára futott, hogy játsszon a korabeli gyermekekkel.

Habár Ars hozzászokott a csodákhoz, ez a csoda mégis nagy port vert fel a faluban, és a híre Vianney füleihez is eljutott, ő pedig nem győzte elhárítani a maga „érdemeit” a csodában!

Egy beteg asszony jött a postakocsival. Mankóira támaszkodva várta, hogy a plébános kijöjjön a templomból. Szentünk Toccanier káplánnal jött és odaszólt az asszonynak, hogy „Próbáljon lépni!” Az asszony csak megrökönyödve habozott.

‒ De csak próbáljon járni, ha már egyszer azt mondják magának! ‒ szólt a káplán is.

És lám, az asszony eldobta a mankóit.

‒ Vigye csak magával, a gyűjteményem már megtelt! ‒ mondta Vianney. (Alsó kép a "gyűjtemény")

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     1075-1128 között épült az a katedrális, mely lényegében ma is ott áll. Latin kereszt alakú, 6 hajóval és 25 kápolnával, két 67 méter magas kupolás toronnyal rendelkezik. A felszentelésre 1211. április 21-én került sor. 

Az ezt követő nemzeti ünnepeken nemcsak a király, a püspökök és a főúri személyiségek vettek részt, hanem az egész nép is. A szertartás nagysága évszázadokra kihatott az európai zarándoklatokra.

A két ünnepen kívül később hozzáadták „Jakab csodái”-nak nevezett ünnepet is (október 3.), amit később áttettek október 5-re.

Jakab apostol sírja Szent Bonaventura szerint a legdicsőségesebb minden nemzetek szentjeinek sírja között. Dante azt írja, csak az az igazi zarándok, aki már megjárta Compostelát.

Különféle nevekkel illetik és dicsőítik, mint: „Nagyobb”, „Idősebb”, „Iacobus Maior”, „Iacobus Magnus”, „Iacobus Zebedai”, „Santiago Matamoros”.

Szent Jakabot, különösen a spanyolok a Matamoros, azaz Mór-ölő jelzővel is illetik. Ennek eredete a 844. május 23-án a mórok ellen Clavijo (La Rioja) mellett, Ramiro király vezetésével vívott győzelmes csatából ered, melyben a sereg szeme láttára megjelent Szent Jakab fehér lovon, és győzelemre vezette a keresztény seregeket. Ezért ábrázolják Jakabot gyakran a csata közben páncélban, lovon ülve, karddal kezében és ettől kezdve a Reconquista – Spanyolország területének visszafoglalása az araboktól, mely 700 esztendeig tartott – védőszentje lett az apostol.

(Források az első részben!) (folyt.)

Aki a lelkekbe látott 

     1855-ben Bossan kisasszony, a Lyon-i Fourviere kegytemplom építészének nővére bizalmasan azt mondta:

‒ Főtisztelendő atyám, hamarosan férjhez megyek. Kérem, adja rám áldását!

Ám szentünk ahelyett, hogy megáldotta volna, könnyek közt mondta:

‒ Ó kedves leányom! Nagyon szerencsétlen lesz ön, ha megteszi!

‒ Szerencsétleeen? De miért, mit kéne tennem? ‒ kérdezte a lány kétségek közt.

‒ Lépjen be a szaléziánus női rendbe. Igen, mégpedig hamar, mert önnek nem adatik ötven év, hogy az üdvösség koronáját elkészítse!

Nos, ez a Bossan kisasszony, szaléziánus apácaként halt meg 49 éves korában!

Moizin Hedvig kisasszony, Bourg-ból határozott vonzalmat érzett a zárdaélet iránt, ám a családja következete­sen ellenezte ezt. A szegény gyermek tehát Vianney-vel beszélte meg bánatát. Szentünk így szól: „Vigasztalódjék, mert egy éven belül minden bánata eloszlik!” A lány egy évre rá elhunyt.

1857. egyik nyári reggelén 11 óra tájban két fiatal úri­lány, akik inkább kíváncsiságból, mint jámborságból érkeztek Ars-ba, s meghallgatták Vianney katekézisét. A könnyelműbb, igen unta szentünk beszédét és társnőjének odasúgta: „Mily torz egy fazon! Egyáltalán nem volt érdemes idejönnünk olyan messziről!”

Vian­ney azonnal gúnyos mosollyal válaszolt:

‒ Bizony kisasszony! Kár volt oly messziről idejönni egy torz alak kedvéért! ‒ Azután tovább folytatta a katekézist.

Na, el lehet képzelni a kis vakmerő kínos zavarát. Ennek ellenére mégis a templomban maradt, s a tanítás után barátnőjével felkereste Vianney-t, hogy bocsánatát kérje. A plébános a szokásos jósággal fogadta őket.

‒ Penitenciaképp most gyónjon meg és holnap áldozni fog! ‒ Majd a barátnőjének, aki kissé oldalvást vezetett, csendben ezt mondta: ‒ Majd ha hazatérnek, vigyázzon útitársnőjére, mert sajnos szerencsétlenség fogja érni, de mivel holnap az Oltáriszentséget szent útravalóként magához veszi, üdvössége nincs ve­szélyben!

A két lány végül, egészen megilletődött áhítattal végezte el szentgyónását és szentáldozását. Soha nem hitték volna, de egyszerűen boldognak érezték magukat, és gyalog indultak ha­zafelé. A barátnő, akit figyelmeztetett szentünk, már elfelejtette az oltalmazó szavakat, amikor társnője hirtelen felsikoltott, mert a bokáját egy vipera marta meg. A méreg rögtön hatott és a szegény gyermeklány ott az út mentén halt meg, nyilvánvalóan minden orvosi segítség nélkül!

Ez az elbeszélés gondolatokat ébreszt, és titok előtt állunk, hogy miért nem lettek a lányok pontosabban figyelmeztetve? Meglehet persze, hogy szentünk csak annyit tudott, hogy valami baj éri a lányt, de a baj közelebbi körülményeit nem ismerte. Ugyanakkor más esetekben viszont, Isten engedelmével, nemcsak a veszélyt látta előre, de azt is megmondta, hogy miként lehet a bajt kikerülni.

Az Ars-i plébános tehát, minden előismeret nélkül olva­sott a szívekben, azután bárhol, a sekrestyében, a szószéken, az egyszerűbb beszélgetések közben is, megnyilatkozhattak ezek az intuíciói.

Egy alkalommal egy Lyon-i nő 10 éves lányával ment be a sekrestyébe, hogy megáldassa a kegytárgyakat. Mielőtt Vianney megáldotta volna, egy érmet félre ­tolt: „Ezt nem áldom meg, mert a kislány ezt elcsente!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

     Tény, hogy miután Szent Jakab apostol évekig hirdette az igét a mai Spanyolország tengerparti részén, nem véletlen, hogy tanítványai itt temették el. 

Hispánia abban az időben folytonos háborúságok színhelye volt és nem csoda, ha minden a földdel vált egyenlővé! Így, Szent Jakab sírjának nyoma sem maradt.

A 9. század elején egy Pelagius nevű remete lelt rá ismét, aki egy mező adott pontján, csodálatos fényjelenséget, csillag-esőt látott, és furcsa hangokat hallott egy fa felől. Erről beszámolt Teodomiro, a galíciai Iria Flavia városának püspökének, aki ásatást kezdett a jelölt helyen. Épületromokat talált és három csontvázat, mely megfelelt egy korábbi leírásnak, miszerint a két tanítványt, Atanasiust és Theodoret, Szent Jakab két oldala felől temették el.

A pöspök Iria Flaviában, 3 napos böjtöt rendelt el, és senkit sem engedett a lelőhely közelébe.

II. Alfonz (759-842), Asztúria királya meglátogatta a sírt és bencés szerzeteseket rendelt az őrzésére. 834-ben kibocsátott oklevélében Szent Jakabot királysága védőszentjévé tette, sírja felett pedig tiszteletére egy templomot építtetett, melyet a bencések gondjaira bízott. Ezt 899-ben III. Alfonz kibővítette, ám cordobai kalifa Al-Mansur Ibn Abi Aamir 997-ben lerombolta, de magát a sírt, isteni csoda folytán megkímélték. Az ereklyék megtalálásáról szóló történet az antealtaresi monostor 1077-ben kelt alapító okleveléből ismerhető meg.

Miután pedig Szent Jakabot ó-spanyol nyelven Sant Iago-nak hívják, ez a város nevének eredetére is választ ad. "Campus stellae" latin jelentése a "Csillag mezeje". Együtt pedig Santiago de Compostela, ahol a Bazilika főoltára alatt Szent Jakab ereklyéi, ezüstkoporsóban nyugszanak.

A középkortól Compostela a leghíresebb zarándokhely Szentföld és Róma után. 

(Források az első részben!) (folyt.)

Németország, Wilsnack 1383
    Ezer évvel ezelőtt Európában, a Magyar Királysághoz hasonló egységes állam és közbiztonság, még nem létezett. Gyakorta kiskirályok, hercegségek és bandák uralták a kontinens nagy részét.
1383. augusztusában egy Heinrich von Bülow nevű lovag, féktelen virtusában kirabolta, elpusztította és felégette Wilsnack faluját. Igenám, de a plébániatemplom maradványai között három vérző, ám teljesen ép Szentostyára leltek. Ezt követően számos további csoda is történt. Az egyik Dietrich von Wenckstern lovaggal történt, aki kételkedett benne, hogy a Szentostyák valóban véreznek. Emiatt elvesztette látását, és csak akkor kapta azt vissza, amikor megbánta, hogy kételkedett a csoda valódiságában. A hír hamar elterjedt, és 1384-ben a havelburgi püspök elismerte a wilsnacki „vérző” Szentostyák csodáját. Az ereklyék tiszteletét IV. Jenő pápa két bullájában is jóváhagyta 1447-ben.
VI. Orbán pápa támogatta a templom rekonstrukcióját, amihez a magdeburgi érsek, valamint Havelberg, Levus és Bradenburg püspökei is hozzájárultak felajánlásaikkal.
Wilsnack a 16. századra az "északi Santiagoként" Európa egyik legjelentősebb búcsújáróhelye lett. A csoda tiszteletére érkező zarándokok adományainak köszönhetően felépülhetett a csodának szentelt Szent Miklós-templom, amely még ma is az egyik legjelentősebb példája az Észak-Németországra jellemző, vöröstéglás gótikus stílusnak. A három Szentostyát tartalmazó szentségtartó az 1522. évi protestáns gyújtogatások következtében elveszett, a csodáról azonban számos írásos dokumentum és művészei alkotás maradt fenn. – Uram irgalmazz nekünk!

 Jézus tanítása:

     „Ugye tudod, mit tettem érted? Hisz' sokat elmerülsz kínszenvedéseim szemlélésében. Ó mily boldog vagyok, ha azt látom, hogy nem hiába szenvedtem érted, értetek. (...) Lelketek, mely a föld iszapjában él, nem tud önmagától megszabadulni. Én kiszedlek /titeket/ a bűn iszapjából, s utána szent Véremmel moslak meg benneteket. Boruljatok le szent keresztem tövében, és engedjétek, hogy hulljon rátok ez az áldott szent Vér. Vércseppjeim a váltó a kezetekben, rajtatok múlik, hogy beváltsátok. Ez a váltó nem jár le a világ végezetéig. A kegyelem állapotában élő lélek bárhol beválthatja, bármikor, halála napjáig. De erről nem vagytok biztosítva, azért ki-ki azon legyen, hogy váltóját, szent Vérem váltságdíját mind gyakrabban igénybe vegye /és/ ne élete alkonyán, mert így a kifizetett értéket nem sokat használhatja már. Használjátok életetek lendületes erejében. Én is életem teljében áldoztam fel Magam értetek. A legszívesebben  ezt a viszonzást fogadom el tőletek. Hányszor hallom lelketekből felsóhajtani ezt a szót: Én Megváltóm! De sajnos, ez csak a megszokás /szava/. Ó, hogy fáj Szívemnek ez az érzés nélküli fohász, mely csak elmélázó közömbösségből ered. Ne így szeressetek Engem! Különösen kérem ezt a Nekem szentelt lelkektől. Feszítsétek meg magatokat az áldozatos és önmagatokat megtagadó élet által. Mert nem mindegy az Nekem, hogy a kapott váltókat hogyan rendezitek. Én, a Megváltó, Vérem árán nagy kegyelmi bőséget bocsátottam rendelkezésetekre. Ez az érték nem más, mint isteni szent Vérem! Bocsásd meg leánykám, hogy ismét panaszba fulladnak szavaim. A te megértő szereteted igazán boldogít Engem.” (III/150-151)

Az intuíció adománya   

     1856. szeptember 3-án Tourdonnet gróf magával vitte Ars-ba egyik siket cselédjét, aki nem volt egy túl ájtatos típus. A hasonló cselédekhez képest ő is szinte hitetlen volt. Mégis az állítólagos „Ars-i csodatevő” iránti kíváncsiság elhozta őt a grófjával, és mindennek ellenére, nem kevesebbet várt, mint a gyógyulását. Ilyen egyszerű!

Tourdonnet gróf cselédjét a templomajtóban hagyta, és maga miután nem kevés várakozás után a sekrestyébe jutott, természetesen szentünkkel akart négyszemközt beszélni.

 ‒ Főtisztelendő plébános úr, meg tudná-e gyógyítani cselédemet? ‒ kérdezte a gróf.

‒ Ó, a Máriát? ‒ felelt Vianney ‒ éppen most láttam őt Szent Filoména előtt imádkozni!

‒ Bocsánat főtisztelendő úr, összetévesztheti valakivel, mert a templom ajtajában vár rám!

A gróf, már eleve azon is csodálkozott, hogy a szent plébános tudta a lány nevét, mindazáltal kisietett a templom elé, és Mária persze nem volt ott. Aggódva körüljárta a templomot, de nem találta sehol. Visszatérve a templomba, kereste erre-arra, mígnem a Filoména oltár közelébe érve, ott találta a kis cselédjét térden, mélyen imába merülten. Csodálkozva kiejtette a nevét, és a lány ezt meghallotta!

A gróf teljesen elhűlt, annál is inkább, mert a lány elég rejtve, a tömegtől fedve volt ahhoz, hogy a plébános akár a sekrestyéből, akár a gyóntatószékből láthatta volna. Az pedig, hogy a siketen született cselédje tökéletesen hallott, a gróf számára igazi talány volt, sőt egyenesen istenbizonyság! Ám ilyen nyilvánvaló jelek hatására sem ment el gyónni, hogy az üdvössége szempontjából rendezze az életét Istennel! És bizony ez a mulasztása fájdalmasan nyilallhatott belé, amikor az Úr színe elé került, mert a gróf sajnos hamarosan meghalt!

Szentünk nem feltételezte és a legkevésbé sem kitalálta azt, amit a lelkekben érzékelt, hanem ő egyszerűen lélekbe látott, éspedig Isten különös kegyelméből. Szentünk az intuíció kegyelmi adományával bírt.

Az Ars-i plébánoshoz forduló egyszerű zarándokok és magas rangú tisztviselők is, akik hivatásukra, betegségeikre, perükre, családi viszályaikra, az államügyek megoldására vonatkozólag kértek szentünktől tanácsot, mindig pontos és helyes feleleteket kaptak. Megjövendölt olyan eseményeket, me­lyeknek semmi előjele nem volt, de később tényleg bekövetkeztek. Sok ember lelkiismeretét és lelkiállapotát annyira ismerte, hogy ámulatba ejtette őket. A közhit, amely természetfölötti képességeket tulajdonított neki, olyan erős volt, hogy habozás nélkül hittek szavának.

Az igaz, hogy nála az intuíció és lélekbelátás nem volt állandó, és nem minden szív volt nyitott könyv előtte. A leggyakrabban a természetes ész által javasolt eszközöket ajánlotta. De elég gyakran, még mielőtt valaki az ajtót kinyitotta volna, máris feltárta azt, amit mondani akart, sőt azt is, amit a gyónásban elrejteni szándékozott. Ebből következik, hogy bizony akadtak olyanok, akik hallva intuíciós képességéről, nem mertek előtte megjelenni, mert attól tartottak, hogy lelkiállapotukat leleplezi.

Egy cselédleány ajkán gyónás­ közben csak nem akart elhangzani a nehéz önvád. Majd meggyónja legközelebb ‒ gondolta magában a leány. De szentünk így szólt: „Mi van azzal a dologgal, és körülményesen leírta azt, amit a lányka el akart titkolni. Nos, arról nem beszélsz, jóllehet elkövetted!?” E kijelentés meglepte a leányt, s magában kérdezte: Honnan tudhatja ezt? S ekkor a plébános a ki nem mondott gondolatra így válaszolt: „Az őrangyalod mondta nekem!” És szentbeszédeiben is gyakran kitért rá, hogy angyalunk az, aki mélységes bűnbánatot kér számunkra Istentől.

Mindazáltal, az Ars-i plébános látnoki jövendölései nem egyszer ellent­ mondani látszottak az emberi logika elemi szabályainak, amiként az értelmes emberek reális elképzeléseinek is. Mondta is az egyik Lyon-i leány az anyjának: „Azt hiszem, hogy a plébános badarságokat beszélt!” Ennek ugyanis Vianney kijelentette, hogy majdan egy men­ház főnöknője lesz. Aztán később az események igazolták, hogy a plébános bizony jól látta a lány jövőjét!

(Források a 2. részben!) (folyt.)

Németország, Walldürn 1330
      Az 1330-ban Walldürnben történt csodáról a legrészletesebb tanúvallomásokat tartalmazó dokumentációt  egy bizonyos Hoffius testvér állította össze 1589-ben.
Heinrich Otto atya éppen szentmisét mutatott be, és az átváltoztatás után véletlenül felborította a kelyhet. A kiömlő bor valóságos Vérré változott, megjelenítve a korporálén a keresztre feszített Krisztus képét. A korpusz körül 11 egyforma Krisztus-arc vált láthatóvá, töviskoronázva!
A papnak nem volt bátorsága, hogy felfedje az ügyetlenségét, még kevésbé az általa megtapasztalt csodát, ezért a korporálét éveken át elrejtve tartotta az oltár alatt. Az évek során, igen súlyos betegségbe esett, sok szenvedéssel, és már halálára készült amikor a gyónáson kívül elmondta egy paptársának a korporáléval kapcsolatos történetet.
A csodás korporálé a püspök elé került és ő kihelyezte a népnek hódolatra. Az ereklye már a kezdetektől fogva nagy tiszteletnek örvendett, a hívők számos csodával határos megtérést és gyógyulást tulajdonítottak neki. IV. Jenő pápa 1445-ben megerősítette a csodát, és a bűnbánati búcsú elnyerésének lehetőségét kínálta fel az ereklye tisztelői számára.
A kihelyezett vászonkendőn a vérfoltok elhalványultak ugyan, de UV fénnyel megvilágítva, világosan látható a megfeszített Krisztus alakja (lásd a képen)!
A csoda Európa-szerte ismert lett, és az évszázadok során számos művészt ihletett meg. A relikviát őrző Szent György bazilika 1698-től 1718-ig épült Franz Lothar von Schönborn mainzi érsek kezdeményezésére. 1962-ben a templom a basilica minor kitüntető címet kapta XXIII. János pápától. A templomot 1938 óta az ágostonrendi szerzetesek működtetik.

(A csodás korporálé)

     Szent Jakabot március 25-én fejezték le, a későbbi Szeplőtelen Fogantatás ünnepén. Az Egyház azonban úgy határozott, hogy ünnepét egyetemlegesen július 25-én kell megülni, mert ez a legalkalmasabb időpont. 

Jakab kivégzése után Heródes megtiltotta, hogy a testét eltemessék, a tanítványai Atanasius és Theodore azonban éjjel ellopták mesterük testét, és hajóra tették. Amint elszabadultak a kikötőből, a hajót az isteni gondviselésre bízták anélkül, hogy kormányozták volna. Az Úr angyalának vezérletével a hispániai Galíciában, az akkori Iria Flaviában, a mai Padrón-ban ért partot, ahol a helyi uralkodónőtől segítséget kértek, bár Szent Jakab már életében járt ott, de ellenségeskedésre talált.

Jakab apostol testét egy hatalmas kőre helyezték, mely lassanként, mint a viasz, befogadta a testet és csodálatos módon szarkofággá változott. A tanítványok kérték az uralkodónőt: „Az Úr Jézus Krisztus küldi tanítványa tetemét hozzád, hogy akit nem akartál életében befogadni, fogadd be holtában.”

Elmesélték neki a csodát, hogy miként értek oda minden kormányzás nélkül, és illő helyet kértek sírjának. Miután végighallgatta őket, csalárd módon így válaszolt: „Keressétek meg az ökreimet ezen és ezen a hegyen, és fogjátok kocsiba őket, s azzal szállítsátok el uratok testét, aztán olyan sírhelyet készíthettek neki, amilyet akartok.”

Ezt azonban fondorlatból mondta az uralkodónő, mert ugyanis, a nevezett ökrök, fékezhetetlen vad bikák voltak és ha még sikerülne is igát rakni rájuk, megbokrosodnának, összetörnék a kocsit, a tetemet ledobnák és a tanítványokat is megölnék.

De mit sem ér az ármánykodás az Úr ellen! Azok ugyanis nem is gondolván semmi rosszra, felhágtak a hegyre, és a bikákhoz érve, keresztet vetettek rájuk, s azok rögtön jámbor ökrökké szelídültek. Befogva őket, az ökrök kormányzás nélkül, a palotába vitték őket. Az uralkodónő ennek láttára elámult, hitt, és keresztény lett és bűnbánóként halt meg. Mindent amit kértek, megadott, Szent Jakab tiszteletére egy kápolnát építtetett, melyet a két tanítvány gondjaira bízott.

(Források az első részben!) (folyt.)

     Szent Hedvig királynőről elmondható, hogy egész életével éltette és máig élteti Lengyelországot.
Nem véletlen, hogy életcélját jelképező szimbólumként a két egymásba fonódó MM betű lett, az evangéliumi Mária és Márta betűi. Mária, mint az imádság, és Márta, mint a tettek jelképe.
     Hasonlóan Árpád-házi Szent Erzsébethez, ő is a szegények, a betegek, az árvák és az özvegyek istápolója lett. Vagyonát, örökségét a szegények között osztotta szét és alapítványt hozott létre a krakkói egyetem részére. Ékszereit is felajánlotta e célra.
     Európa minden országában nagyrabecsülés és tisztelet övezte és közismert volt uralkodónői bája és szépsége.

     Már életében szentként tisztelték Hedviget, gyűrűjét az érseknek adta, mint ereklyét.
     Huszonöt évesen egy koraszülött kislánynak adott életet, aki háromhetesen a Mennybe ment, ám néhány nap múlva az édesanya is követte.
A szomorú hírre félreverték az ország minden harangját. Ravatala előtt egy hónapig, emberek sokasága fejezte ki mély ragaszkodását.
Temetése augusztus 15-én, Szűz Mária mennybemenetelének ünnepén történt.
Virághegyek borították a helyszínt, és sírjánál hosszú évekig döbbenetes csodák sorozata történt.
Boldoggáavatásán az a Karol Wojtila bíboros munkálkodott, aki II. János Pál pápaként szentté is avatta 1997-ben.
     Magyar nemzetünk számára is örök példa Szent Hedvig, nemcsak mert ereiben Árpád-vér is folyt, hanem azért, mert küldetése, életszentsége, keresztény hite, erkölcsi tartása és szeretete máig követendő népeinknek. Szent Hedvig királynő saját vallomása szerint sok álmatlan éjszakát töltött a waweli fekete feszület előtt, hogy "mindent alaposan átgondoljon" és világosságot merítsen döntéseihez. "Fac quod vides" hallotta Megfeszített Mesterétől "Tedd, amit látsz! Szemléld az én megfeszített Szeretetemet és tudni fogod, mit tégy!"
     Az ezredéves magyar-lengyel kötődés jeleként 1998. február 24-én Franciszek Macharski krakkói bíboros-érsek személyesen hozta el Szent Hedvig gyűrűsujj-ereklyéjét, amelyet az egri Minorita templomban őriznek.
Szent Hedvig 2006 óta a Dunakanyar védőszentje. Ünnepe: július 18.

Kérjük Árpád-házi Szent Hedviget – mint az államfők védőszentjét ‒, hogy segítse meg hazánk és Európa vezetőit a krisztushit és a béke megőrzésében!

Szent Hedvig, könyörögj értünk! Amen

Még a karthauzi szerzeteseknek is sok volt!     

     Az Ars-i plébános nem ismerte a személyes bűnt, mégis böjtölt és sanyargatta magát mások bűneiért, negyven éven át. Lelkipásztorkodásának első éveiben ‒ mint olvashattuk ‒ véresre ostorozta magát, hogy Istennél kieszközölje hívei megtérését. Ugyanakkor, miután ezek megtértek, akkor sem engedte meg, hogy a vezeklés eszközei „berozsdásodjanak”. Erői­nek merülése mégis arra kényszerítette szentünket, hogy engesztelő áldozatait ritkítsa. Szegény „hulláján” ‒ ahogy ő nevezte testét ‒, be kellett várnia a sebek gyógyulását, hogy persze elölről kezdhesse.

Még 1839-ben Tailhades lelkész Lassagne Katalin segítségével átkutatta Vianney szobáját, ágy függönyeinek redői között egy vastag drótkorbácsot találtak.

Athanáz testvér ‒ aki hasonló leletre talált ‒ kijelentette, hogy a korbács láthatóan használatban volt. És lám mi történt? Valaki elemelte! Vianney­nek nem volt nyugta, míg egy másikat nem fabrikált.

Karjain szöges karperecet viselt. És ez olykor a mozdulataiból is kikövetkeztethető volt. Megesett, hogy a vezeklő öve olyan sebet okozott, hogy maga is nyugtalankodott, nehogy vérmérgezést kapjon.

Ne higgye a kedves Olvasó, hogy szentünknek csökkent fájdalomérzete lett volna, hiszen épp fájdalmában esett össze olykor, végig véres nyomot hagyva a falon! Az igazi indíttatása ‒ engesztelő céljain túl ‒, inkább az Üdvözítő fájdalmainak enyhítésében, és az abból való részvállalással magyarázható! Sőt, sejtetése szerint a Fájdalmas Anya könnyeit is próbálta letörölni, együtt érző szeretetével!

Az érte aggódók arra számítottak, hogy a Gondviselés Intézetének elkészültével, annak konyháján majd rendszeresebben étkezik. Tévedtek! A három nevelőnő kérésére beleegyezett ugyan, hogy minden nap fog enni, de az amit megevett, bizony igen csekély­ volt! Rendszerint dél tájban az árvaház konyhájába tért be s a tűzhely egyik sarkában egy bögre levest, vagy tejet talált. Gyakran nem itta ki teljesen a bögre tartalmát sem, bár néha egy kis darab kenyeret evett hozzá. Ráadásul, hosszú ideig nem is reggelizett.

1834 után csak Devie püspök határozott parancsára evett valamit reggel. Természetesen a böjti napokon ettől is megtartóztatta magát. A húsvéti időszak nagyböjti napjaiban csak egyszer étkezett. Néhanapján déltájban egy kis darab édes süteményt evett, ám életének utolsó két évében ezt is meg­vonta magától.1843 májusában bekövetkezett betegségéig este sohasem evett.

Saunier orvos rendeletére 1854-tól 1859-ig kötelezően enyhébb ételrendnek kellett magát alávetnie. „Most, hogy arra vagyok kényszerítve, hogy táplálóbb ételt vegyek magamhoz, kevésbé érzem jól magamat, ha gyónni akarok!” ‒ sóhajtott ‒, mert vádolta magát, torkosság miatt!

Elérkezett az az idő is, amikor gyomorzsugorodás folytán, már súlyos gondjai lettek.

A kastélyban adott egyik ebéd alkalmával, Devie püspök kedves plébánosát maga mellé kérte, és megparancsolta, hogy úgy egyen, mint a többi vendég. Vianney engedelmeskedett, de olyan rosszullét és gyomorgörcsei lettek az ebéd után, hogy majd meghalt!

A fentiekkel szemben viszont, szentünk az esetleges vendégeit, természetesen nem böjtölt­ette. Egy szállítómunkás így emlékezett rá: „Amikor a Gondviselése részére fát, gabonát s más élelmi­szert szállítottunk, szívesen fogadott és megvendégelt bennünket. Étkezés közben kiszolgált bennünket, bort öntött poharunkba és elvárta, hogy szolgálatait fogadjuk el. Koccintott velünk, de nem ivott. Erre sohasem tud­tuk őt rábírni”.

Hogy az Ars-i szent Plébános vezekléseit még inkább értékelhessük, nézzük mit mond a vezeklés egyik „szakértője”, egy karthauzi szerzetes: „Mi remeték, szerzetesek, vezek­lők bevalljuk, hogy a szent Ars-i plébánost csak szívünk őszinte csodálatával tudtuk kísérni, és arra sem vagyunk méltók, hogy a lába nyomát, cipője porát megcsókoljuk!”

(Források a 2. részben!) (folyt.)

(Alsó képen: szentünk vezeklő ostora)

     A sikertelenség és a honvágy késztette az Apostolt, hogy visszatérjen Jeruzsálembe, ahol aztán nyíltan prédikált, és az Írással igazolta a messiás Krisztus eljövetelét és szenvedését, sokakat hitre ébresztve. Szent Pál is tanúskodik arról, hogy megtérése után tizennégy évvel úgy ismerte meg az idősebb Jakabot, mint Péter és János mellett az Egyház ,,oszlopát” (Vö. Gal 2,9).

Abban az évben egy Abiathar nevű főpapnak elege lett a Krisztus-hit terjedéséből és lázadást szított a nép között. Elfogatta Jakabot és nyakába kötelet köttetve Herodes Agrippához vezettette, aki egyébként is 42-44-ben az egyházra támadt és kegyetlenkedni kezdett Jézus követőivel. Elsőként Jakabot ölette meg karddal. (ApCsel 12,1-2)

Az Újszövetség nem részletezi Jakab halálát, de a régi keresztény hagyomány szerint amikor Herodes parancsára Jakabot elvezették lefejezni, egy béna, aki az út szélén feküdt, feléje kiáltott, hogy gyógyítsa meg. Jakab erre így szólt hozzá: ,,Jézus Krisztus nevében, akinek hitéért éppen lefejezni visznek, kelj fel egészségben és áldd a te Teremtődet!” És a béna tüstént gyógyultan kelt fel, és áldotta az Urat.

Egy Josias nevű írástudó, aki kísérte a menetet, ezt látván, Jakab elébe borult és bocsánatáért esedezett, kérve, hogy keresztény lehessen. Jakab erre így felelt: „Béke legyen veled”, és megcsókolta. Ezt látva Abiathar főpap, lefogatta az írástudót és azt parancsolta neki, hogy mondjon átkot Krisztusra, különben Jakabbal együtt lefejezteti!

Erre Josias így felelt: „Légy átkozott te magad és átkozott minden napod, mert Jézus Krisztus a messiás, kinek neve legyen áldott mindörökké!”

Abiathar parancsára, ököllel beverték a száját. Mikor végül mindkettejüket a kivégzésre vitték, Jakab a hóhértól kért egy korsó vizet, és ott helyben megkeresztelte Josiast, majd mindketten Isten irgalmába ajánlva magukat, vértanúhalált haltak. Ám ekkor az őket kísérő katona is kereszténynek vallotta magát – ezért, mint lázadót őt is kivégezték.

(Források az első részben!) (folyt.)

Németország, Regensburg 1255
     1255. március 25-én, nagycsütörtökön Von Ulrich Dornberg regensburgi pap az Oltáriszentséget egy haldokló beteghez vitte, ám a város felé vezető utat elzárta egy megáradt kis patak. Bár efölött volt egy palló, ámde az átkelés közben a pap elcsúszott, és a rohanó patakba ejtette a Szentostyával teli kelyhet. A pap, a hívek és a város döntéshozói még aznap elhatározták, hogy jóvátételként nyomban egy fa kápolnát építenek az eset helyszínén.
1255. szeptember 8-án Albert püspök a Megváltó Krisztus tiszteletére szentelte fel a teljesen kész, berendezett kápolnát, és az Oltáriszentséget ünnepélyes körmenetben vitték oda. Ettől kezdve a szentélyt sok hívő látogatta, szinte soha nem volt üres. Két évvel később egy rendkívüli esemény bizonyította a hely egyedüli szent voltát. Mialatt egy ismeretlen nevű pap misét mondott a kis kápolnában, magában megkérdőjelezte Jézus valóságos jelenlétét az Eucharisztiában. A kelyhet is késlekedve emelte fel, ám ekkor hangot hallott a tabernákulum felett található feszület felől. A keresztre feszített Úr lassan kinyújtotta karjait a pap felé, elvette tőle a kelyhet és kitette a hívőknek imádásra. A miséző papon furcsa gyengeség vett erőt, olyannyira, hogy állni sem tudott, csak térdelni. A könnyek eleredtek a szeméből és mélységes bűnbánatot tartott, amiért kétségek merültek fel benne. Bocsánatot kért az Úrtól és Ő, megbocsátása jeléül visszaadta neki a kelyhet. A Szentmisét befejezve a pap megcsókolta a feszület lábát, majd eltávozott és soha senki nem látta többé! Úgy beszélték, hogy kolostorba lépett és ott is halt meg később.
1267-ben a fa kápolna helyett kő templomocskát emeltek, melyet 1542-ben a protestánsok elkoboztak, de a csodálatos feszületet és a főbb berendezéseket sikerült megmenteni a katolikusoknak (lásd felül!).

A keresztet egy Regensburg melletti kisvárosban őrzik. Sajnos a protestánsok a kieső helyen lévő kis templomot egyre kevésbé használták, mígnem a II. világháború után lebontották!

Németország, Augsburg 1194
     1194-ben egy augsburgi asszony, aki különösen is ragaszkodott az Oltáriszentséghez, szentáldozás után a Szentostyát észrevétlenül kendőjébe rejtette, magával vitte és viaszosvászonba csomagolva a szekrényébe tette. Abban az időben, ha valaki szentségimádást akart végezni, nehéz volt megtalálni a tabernákulumot a templomokban, hiszen a szentségimádás gyakorlata csak 1264-ben, az Úrnapja ünnepének bevezetésével terjedt el.
Öt évvel az asszony tettét követően, 1199. május 11-én meggyónta bűnét a Szent Kereszt Kolostor elöljárójának, Berthold atyának, és átadta neki a Szentostyát. Amikor a pap kinyitotta a viaszosvásznat, látta, hogy a Szentostya vérző hússá vált. Az ostya két részre esett, és csak vérző rostok kötötték össze. Berthold atya azonnal elment a város püspökéhez, aki elrendelte, hogy a csodálatos Szentostyát a papság és a nép kíséretében vigyék át a katedrálisba, és kristályból készült monstranciában tegyék ki a nyilvánosság elé szentségimádásra.
A csoda azonban folytatódott: A Szentostya az emberek szeme láttára egyre nagyobb lett. Ez az új jelenség húsvét napjától Keresztelő Szent János ünnepéig tartott. Ezt követően a püspök a Szentostyát visszavitette a Szent Kereszt Kolostorba és elrendelte, hogy e rendkívüli esemény emlékére minden évben tartsanak megemlékezést a szent ereklye tiszteletére. 1200-ban Rechber gróf egy elől nyitható csodálatos ezüst ereklyetartót ajándékozott az ágostonrendi szerzeteseknek, hogy abban tartsák a csodálatos Szentostyát. Az eucharisztikus csodán kívül más természetfeletti események is történtek itt, például a ragyogó arcú kis Jézus fehér ruhában, koronával a fején megjelent a Szentostyán. Máskor pedig maga Jézus jelent meg, hogy áldást adjon az egybegyűlteknek. Rendkívüli gyógyulások is történtek, emiatt a helyiek «Wunderbarlichen Gutes» (csodálatos jóság) néven is ismerik. A csoda történetét az augsburgi városi könyvtárban számos könyv és történelmi dokumentum rögzíti. Ma a díszes ereklyetartót múzeumban őrzik és a Csodás Eucharisztiát egy sugaras monstranciába építve tartják. A Szent Kereszt Kolostort ma domonkosrendi szerzetesek lakják.

A Szűzanya: »Mindannyian kedves gyermekeim. Vigyázzatok! A sátán ki akarja rántani lábatok alól a remény talaját! Tudja nagyon jól, ha ezt sikerül megtennie, mindent elvett tőletek! A reményvesztetteknél már bűnre sem kell kisértenie. A reményét vesztett ember szörnyű sötétségben van, nem lát már a hit szemével, minden erény, minden jó - értékét veszti. Ó gyermekeim, imádkozzatok szüntelenül egymásért, engedjétek kegyelmeim hatását létrejönni lelketekben.«

(Szeretetláng Napló. IV/30)